Megváltónk született? - újabb gondolatok a karácsonyról

Visszaolvastam, mit írtam tavaly ilyenkor karácsony kapcsán, s a jókívánságot, hogy ez az esztendő jobb legyen. (Nem lett jobb – sajnos -, de ezt most inkább hagyjuk!) Egy éve a karácsony történetéről elmélkedtem (történelmi síkon), most talán a vallási mozzanatról kellene, lehetne…

A baj csupán annyi, hogy a karácsony mára már megszűnt valláshoz kötődő ünnep lenni. Olvastam egy cikket, amiben a szerző fejtegeti mindezt, gondolkodás- és értékbeli változásokról elmélkedve. S ha az ember végignézi honfitársait, akik a tomboló világgazdasági válság ellenére (vagy talán pont ezért) továbbra is vicsorgó fogakkal (vagy magyaros virtussal? – mit nekem válság!) törtetnek a plazmatévé felé, vagy pakolják be kosarukba az újabb házimozi centert, akkor nagyon egyet lehet érteni a szerzővel.

Elüzletiesedett a karácsony? Nem hiszem – mindig is üzlet volt (lásd a középkori ereklyeárusokat, vagy a kora újkortól az ajándék, szaloncukor, karácsonyfa stb. árusokat). Az keresztény egyház (mindegy melyik!) pedig szintén részt vett ebben, noha manapság prüszköl és gyakran a Pokol kénkövével riogat a nagy karácsonyi rohanás láttán – na ja: nem bírja a versenyt a hipermarketekkel!

Szóval nem ezzel van a baj. Hisz üzlet a Ramadán az iszlám hívei számára (a mekkai zarándoklatokról ne is beszéljünk), üzlet a Hanuka a zsidók számára (a diaszpórában is, hát még Izraelben!), üzlet Krisna, üzlet Buddha, üzlet a nepáli földre szállt isten. Hiszen mindenhol ki kell szolgálni a hívek millióit, miért kellene, hogy zavarjon bárkit is az a kis (na jó – néha nagy) haszon?

Akkor meg? Ami hiányzik: a bensőségesség nyugalma, a hit, a szeretet, a család összetartó ereje – bármi, ami a karácsonyhoz köthető. Hogy nem az a fontos, belefulladunk-e az ajándékba, s a gyerek kap-e MP4 lejátszót (csak ne hisztizzen!), hogy a hitelkeretem teljes kicsontozása árán is, de vegyek egy kétméteres tévét – had üsse meg a guta a szomszédot, meg a haverokat.

Valami elveszett az idők homályában. Valami, amire jó volna emlékezni: az angyali üdvözletre, a pásztorokra, a három királyokra (na jó: perzsa tudósok – csak hogy szakszerű legyek), a Kisjézusra. És arra, hogy milyen jó illata van hajnalban a karácsonyfának, s hogy együtt van a család. Hogy jó együtt lenni. Hogy mindig lehet találni valakit, akihez el lehet menni. Ha máskor nem, akkor most. Hogy a barátság, a kapcsolat, az összetartás ne legyen egy személytelen e-mail, vagy egy viccesnek szánt SMS. Ha máskor nem, ekkor. Ez az, amiért fontos kellene, hogy legyen a karácsony. Mert nem az a lényeg, hogy a Kisded megszületett ott távol, Betlehemben, hanem amit később mondott a megbocsátásról, toleranciáról és szeretetről, s hogy mit is jelent igazából a Megváltás. Amit nem csak a karácsonyi tolongásban izzadó nem hívők, hanem amit a hívők is elfelejtettek. De ha nagyon kutatnának, ott mélyen, benn az emlékeikben, messzi gyermekkorukban talán még emlékeznének rá, még felidézhetnék magukban. Ha csak percekre is, egy nyugodt pillanatig a nagy, mindennapos rohanásban. És akkor megértik majd, mi is a karácsony szelleme.

Kívánom nekik, hogy sikerüljön.

Áldott, Békés Karácsonyt Mindenkinek!

Egy jó iparosmunka

Leslie L. Lawrence: Három sötét király. Gesta, 2006.

Bevallom őszintén: rég olvastam már bármit is a Mestertől (Indokaimat lásd korábban). Tavaly karácsonyra azonban megkaptam a fent nevezett opust, s a polcon való hosszas tologatás után nemrég végre kezembe vettem a két vaskos kötetet.

(Laci bácsi valahol Stephen King – mind a ketten irdatlan hosszú regényeket írnak, mégis sikerül elérniük, hogy ne lankadjon a figyelem. )

A sztori a szokásos: L.L. Lawrence a karib-tengeri Antiguára utazik, mivel a közeli szigeten, Montserraton pénzdíjas sakkversenyt rendeznek, s az egyik nagymesterre, az ukrán Siskinre kell vigyáznia. (A közelebbről – és korábbról – nem ismert Lord Klementsnek tartozik valami szívességgel, aki spanja az ukránnak.) Persze összejön még vagy tucatnyi nagymester, mind kissé elmebetegek, különös kísérőikkel, akik a vélt, vagy valós ellenséget hivatottak távol tartani. (Van közöttük a harcművésztől a boszorkányig mindenki). Közben kibontakozik egy kísértethistória a titokzatos Holland famíliával és a levágott férfifejeket előszeretettel cipelő Judy Law-val a középpontban, majd elkezdenek hullani rendesen a résztvevők.

A szokásos klisék persze maradtak: az elzárt világ (az első kötetben a Félszemű Patkány nevű szálloda/panzió, a másodikban a montserrati Holland-ház), ahonnan valami okból kifolyólag nem lehet elmenni (vagy esik az eső, vagy épp sztrájkolnak a kikötőmunkások), a titokzatos jónő (akit a főhősünk előzékenyen kigyógyít szexuális elvonási tüneteiből), a látszólag értelmetlen és összefüggéstelen gyilkosságok. (melyek mintha már jóval korábban elkezdődtek volna). A feszültség végig folyamatos, s a Mester humora is a régi: bevallom, néha akkorákat röhögtem, mint egy jobbfajta sitcomon. Ebben mondjuk Laci bácsi mindig is erős volt: a helyzetkomikumban, s, hogy a rettenetet humorral oldja. (A legjobbak mindig a névtelen „hangok a tömegből”. Ezeken fetrengtem.)

A végén a szokásos jó elnyeri… stb, illetve mindenről megtudunk mindent. S már az elején utalások történnek rá, hogy a szerző folytatja a regényeiben megjelenő ciklusosságot: a Három sötét király illeszkedik a Gonosz és a Fekete Hercegnő, illetve a Sziget a ködben sorozatba. (Ráadásul akár román rontó versikéket is megtanulhatunk a fíling kedvéért.)

De akkor miért iparosmunka?

Mert bizony nem üti meg a Sindzse szeme, vagy akár a Huan-ti átka, vagy a Vérfarkas éjszakája szintjét. Laci bácsi attól jó, hogy plasztikusan, hitelesen tud bemutatni távoli tájakat, kultúrákat. Ha akármelyik Tibetben (vagy környékén) játszódó művét olvassuk, szinte hallani lehet a démonűzők zúgását, a súlyos imákat, látni a hófödte hegyeket, hallani a szerzetesek palástjának susogását, vagy érezni az avas jakvajas tea kesernyés ízét.

Ezzel szemben itt nem érezzük, mitől is vagyunk épp Antiguán vagy Montserraton, mitől más ez, mint akár a pesti Nagykörút. Amennyit megtudunk azokról a távoli helyekről, annyi erővel akár a szomszéd utcában is játszódhatna a mű. Most úgyis esik itt is az eső.

Másrészt a következetlenség. Ez talán annyira nem is a szerző, inkább a szerkesztő hibája, aki nem hívta fel rá a figyelmet. Vannak szereplők, akiket nagy nekifutással felvezet, jól meg is ír (Seedy felügyelő),s akik aztán csak úgy kiíródnak. Vagy O’Learyról végig nem tudjuk, kicsoda: az első kötetben még szállodaigazgató, a második kötetben már hajóskapitány, illetve valaminek a menedzsere (hogy mié, az végig a homályban marad.) Egy biztos: van egy sokat szereplő csúnya lánya (akinek a nevét valamiért senki nem kérdezi, főhősünk legkevésbé, bár néha azért eszébe jut). Jó, neki azért fontos szerepe van. Néha nem tudjuk, mennyi idő telt éppen el, vagy hány nap (az éjszakák valami irdatlan hosszúak), és végül a csúcs: az első kötet végén Paul Billerbeck azon tűnődik, Antiguán van-e rendőrség, közben az első húsz oldal arról szólt, hogy egy rájuk fogott gyilkosság miatt épp bevarrják őket Lawrence-el.

Szóval, kedves Mester, maradjunk annyiban, hogy ez az opus nagyon szórakoztató, de akkor sem több mint jó iparosmunka. (És akkor még a borítón lévő harmatgyenge és fantáziátlan grafikáról ne is beszéljünk!)

Tehát: 6/10

"V" - mint visszatérés

Tizenhat év után újra feltűnnek a városméretű UFO-k a Föld jelentősebb városai, de leginkább Amerika fölött, az „egyetlen országban, ahol UFO-k szoktak megjelenni” (by Monsters vs Aliens). Kenneth Johnnson 1983-as alaptörténetének újrabootolásáról van szó, ami a gonoszufós-inváziós filmek egyik alfája és omegája, s amiből a Függetlenség napja, a Háború a Földön és az Alien Nation sorozat is előbújt.

Johhnson inváziós minisorozatát egy évvel később követte a történet lezárásával íródott The Final Battle, majd ennek sikere után egy egy évadot megélt tévésorozat is, aminek aztán sikerült a nézhetetlen gagyi kategóriájába lökni a történetet, így el is vérzett az évad végére. Maga a sztori azonban volt annyira ütős, és hagyott annyi nyomot maga után, hogy majd húsz év múlva az ABC láthatott fantáziát újraélesztésében.

Itt valójában nem újragondolásról (mint pl. a BSG, vagy a Star Trek esetében láttuk), hanem frissítésről van szó: a 80-as évek közepén játszódó sztorit egyszerűen csak mai környezetbe helyezték.

A lényeg (s amivel nem lövök le nagy poént, hisz a 80-as évek végétől, a műholdas adások elterjedésével nálunk is nyomon követhető volt a sorozat), hogy a gonosz, hüllőformájú alienek embernek álcázva magukat próbálják meg uralmuk alá hajtani a Földet. Míg azonban az eredeti változatban erős náciellenes felhanggal operáló megközelítést láthattunk (egyenruhák, fajelmélet, zászlók, a Hitlerjugendhez hasonló ifjúsági szervezet stb.), addig a modern kor modern kihívásainak megfelelően a támadók a nagyvárosi terrorizmus teljes eszköztárát és eszmeiségét használják fel céljuk elérésére. Épp ezért, míg az alapsorozatban a gonosz elnyomók elleni ellenálláson volt a hangsúly (egyértelműen látszott, ki a jó, és ki a rossz), addig az új történetben a nyomozás, felderítés, a lélektani hadviselés áll a középpontban. Mivel az idegenek már évek óta beépültek társadalmukban, felderítésük sokkal nagyobb nehézségbe ütközik, mint a vörös ruhás, napszemüveges neonácik levadászása.

A főbb karakterek (újságíró, nyomozó, volt zsoldos, ellenálló) megmaradtak, ugyanakkor kiegészültek újakkal is (pap, ügyvéd), az alienek egy része is megőrizte szteccs egyenruháját (most nem vörös, hanem sötétkék), ugyanakkor világuk már nem steril fehér-fekete, hanem élettel teli, s vezetőik is inkább modern kosztümökben-öltönyökben flangálnak. (Már a 80-as években is enyhén röhejes hegesztőszemüvegnek is hátat fordítanak).

Ami nagyon megmarad: a „jó nő egyenlő gonosz alien”-vonal. Az alaptörténetben az ausztrál Jane Badler hozta kiválóan a passzentos ruhában feszítő dögös, pszichopata Dianát, itt a brazil Morena Baccarin (a Firefly-Sereinty Inarája) az elbűvölő, ugyanakkor félelmetes Annát. (A pislogása utánozhatatlan!) És ami még inkább megmaradt, s az alapsorozat csábereje volt: a jó nők hasig kizipzárazott egyenruhája. Ahogy egy kritikában olvastam: az alienek is tuják, hogy méretes keblekkel lehet csak igazán meghódítani az emberiséget. (Meg is kérdezik kb. a 20.percben: „Nincsenek csúnya látogatók?” – de vannak, barátaim, csak ahhoz meg kell nyúzni őket.)

A felütés is erős: jópofa utalások történnek a Függetlenség napjára, egy vadászgép zuhan le látványosan New York belvárosában, s ahogy Anna képe kirajzolódik az űrhajó alján, az valami telitalálat. A pilot nem is nagyon lacafacázik: a karakterek bemutatása mellett szinte azonnal kiderül az alienek álcája és sok egyéb turpissága – nekünk csak hátra kell dőlnünk, és figyelnünk a cselekmény (legalábbis reméljük) további látványos alakulását. (És csak fájlani tudjuk a szintén Firefly-os Alan Tudik rövid mellékszereplését) Legalábbis az elkövetkező négy epizódig. Utána 2010 januárjáig várnunk kell.

We are of peace. Always!

A vég vége? - Battlestar Galactica - The Plan (2009)

Már a sorozat befejezetése előtt belengették a hírt: 2009 novemberében egy tévéfilm keretében betömik az alkotók a hiányzó lyukakat, s megmutatják azt is, hogyan néztek ki az események a cylonok szemszögéből. Most ez megérkezett, megtekintésre került, s véleményt is kellene mondani róla a korábbiak után. Mivel Ysu remek, s minden szempontból teljes elemzést írt a filmről, én inkább más aspektusokat néznék meg. Hogyan illeszkedik az egészhez, s mennyiben sikerült megvalósítania a látottakat. Enyhén spoileresen most ez következzék!

Legelőszőr egy nagyon rossz hír: aki nem ismeri elejétől végéig a sorozatot, az egy kukkot sem fog belőle érteni (vagy legalábbis keveset). Azaz: nincs elmagyarázva benne (sehogy!), ki kicsoda, mit miért tesz, illetve mi az alapvető motivációja. Az első 20 perc még érthető és élvezetes: a 40 éve száműzött cylonok nukleáris holokausztba taszítják az emberiség 12 kolóniáját. Pompás CGI képsorokban (és Bear McReady remek zenéjére) láthatjuk a pusztulást (tévében No1 – noha a „vizes” jeleneteknél mintha nem bírta volna a proci és a memória), a menekülést, a küzdelmet a túlélésért – ami a Mini sorozatban is jól jött volna. Utána pedig nagyjából a 2. évad közepéig követhetjük az eseményeket, a két Cavil-modell haláláig.

Az alkotók valóban jól kezelték az anyagot: a korábban látott jeleneteket egészítették ki újonnan lefogatottakkal, s ezzel tényleg elmélyítették, árnyalták, egyértelműbbé tették a mondanivalót. Ám itt jön a de.

Előszőr: a sztori nem a cylonok szemszögéből, hanem az Egyes – Cavil szemszögéből mutatja csak be az eseményeket. Elismerem: Dean Stockwell (főleg 3-4. évados teljesítménye miatt) mindenképpen megérdemelte ezt a jutalomjátékot, jól hozza a kettős szerepben lévő lehetőségeket, viszont ennek ára, hogy a többi modell teljesen a háttérbe szorul. Tricia „Caprica- Hatos” Helfer a számára szabott szűk lehetőségeket maximálisan kihasználja (a buta szőke, akit csak a szemüveg tesz okossá, meg a szakadt prosti), akárcsak Callum Keith „Leoben-Kettes” Rennie. De Matthew „Doral-Ötös” Bennett és Rick „Simon-Négyes” Worthy már meg-megbicsaklik. (Simon családos jelenete tökéletes, Doral egyetlen jó villanása, amikor agyatlanságát mutatják be: „Az ő öltönye vörös volt, ez meg páva kék”). Grace „Boomer-Nyolcas” Parkról pedig semmi újat nem tudunk meg, csak hogy egy faragott elefánttal lehet ki- és bekapcsolni. És ami a legfontosabb: Ysu az elnök asszonyt hiányolta a filmből, én viszont Lucy „Hármas-D’anna” Lawlesst! A 2.-tól a 4. évad közepéig uralta/vezette a cylonokat és testesítette meg törekvéseiket-gondolataikat. Most viszont egy villanásnyi vágókép erejéig látjuk csak, aztán semmit. Szóval jó-jó a Cavil szál, de hol marad ez a markáns, vonzó-taszító figura? (Tudom tudom: Ms. Lawless tényleg jobban néz ki, mint az öregedő, ráncos Stockwell. Viszont hiánya akkor is logikátlanság, s tátongó űr!)

Másodszor: én végig arra vártam, hogy többet megtudunk az ember formájú cylonok „szüleiről”, a titokzatos Ötökről. Na, ők a sorozatban sem durrantottak valami nagyot, itt meg még annyit sem. Rekha „Tory” Sharma már az elején kikapcsolódik az eseményekből, Kate „Ellen” Vernon sertepertél kicsit, csupán Michael „Anders” Trucco és Aaron „Tyrol” Douglas (utóbbi hol hízva, hol fogyva – attól függően, régebbi bevágásban jelenik-e meg, vagy az új betétekben) kap komolyabb szerepet. Bár utóbbi is talán csak azért, hogy legyen ellenpontja a rendező (James Edward „Adama” Olmos) Ginát (Lymari Nadal) alakító mutatós feleségének. Az öreg Tigh ezredes meg csak úgy van - valahogy. Úgyhogy az Ötök továbbra is titokzatosak maradnak (inkább olvassuk el a róluk szóló képregényt!).

Harmadszor: az emberi vonal teljes elhanyagolása, s szembemenés azzal, ami – szerintem - a BSG-univerzum egyik nagy újítása volt – a női karakterekre helyezett történetvezetés. Na itt semmi emberi karakter nincs, nehogy női. Amit viszont fájlalok: talán a bevágott jelenetek okán, talán más miatt, de a korábbi szereplők még az utolsó stáblistán sincsenek feltüntetve. Azért nem kellett volna ennyire erőltetni azt a költséghatékonyságot. (Bár nem tudom, hogy van ez ott kint a jogdíjakkal).

És ami tetszett: a nukleáris holokauszt odavágós volt, Cavil durvasága és naturalizmusa (az árva fiú és az alma epizódja) gyomorforgató, és igen: a sorozat egészében nem volt ennyi fedetlen és klassz női mell (gyakorlatilag egy sem!). Illetve kiderült, hogy 150.000 évvel ezelőtt élt őseink is ismerték és alkalmazták a szilikon implantátumot. (Bár a zuhanyzós jelenet a Starship Troopers erős nyúlásának tűnt számomra)

Szóval, egy rajongóknak szánt, kissé izzadságszagú filmecske a The Plan, melyet csupán a látvány, Stockwell remek alakítása és Olmos kiváló rendezése ment meg és visz el a hátán. De megtekintése nélkül sem lesz hiányérzetünk, ha egyszer már végiggondoltuk-néztük a BSG-univerzumot.

Ami odavágott 2. - District 9 (2009)

Olvastam, hogy igazán humoros, szatirikus, az ember elé görbe tükröt tartó sci-fit csakis nagy költségvetéssel, CGI orgiával és jó sok trancsírozással lehet csinálni. Amit valahol megértek, mert minden idők legjobb humoros sci-fije Paul Verhoven Csillagközi inváziója (Starship Troopers, 1997) volt, s utána két napig nem tértem magamhoz a csodálattól.

Most pedig itt van ez a Neil Blomkamp gyerek a dél-afrikai filmecskéjével. Cirka 30 milliából, odavágós CGI-vel és tökös mondanivalóval. Amit háromszor néztem meg egymás után, és nem tudtam betelni vele. Nem, barátaim, nem az Avatar lesz az év filmje!

Pedig olyan elcsépelt témát lovagol meg: gonoszufós megszállós – csak épp fordítva. Lebeg a hatalmas csészealj Johannesburg fölött (ami a világ egyik bűnözéssel legjobban szennyezett városa!), csak éppen nem leigáz, hanem húsz éve nem csinál semmit. A gonosz alienek meg lepukkant kukázók, akiken az egykor szembenálló dél-afrikai feketék és fehérek végre bőrszínre való tekintet nélkül ismét kiélhetik a rasszista hajlamaikat.

Nem akarom az eddigi kritikákat újrázni. (Megtették már sokan, legjobban talán Freevoék) A film alaphangon a rasszizmusról, idegengyűlöletről szól, s arról, hogy bárki –filmünk esetében a meglehetősen ügyefogyott Wikus Van De Merwe (Sharlto Copley) – kerülhet hirtelen egyik oldalról a másikra, lehet üldözőből üldözött, akit aztán talán korábbi bajtársa fog röhögve hidegre tenni. (Ahogy ők tették egykor a közösen gyűlölt célközönséggel.) Egyrészt azért, mert a reggeli kávé mellé rutinszerűen zsidózó, cigányozó, szlovákozó, arabozó, magyarozó rasszista bunkót amúgy sem hatja meg és gondolkodtatja el a film (csak röhög a szétrobbanó testrészeken – „Némá, hogy telibeköpte a kamerát!”), másrészt meg, aki megérti a nyelvét, annak nem is szorul magyarázatra. (Öcsém barátja mondta a vetítés után: „Nagyon rosszul éreztem magam emberként”).

Más jutott eszembe, amit kicsit takart a fő mondanivaló, bár ott volt markánsan, mint a búvópatak. Miközben néztem a kukázó rákarcúakat, a Katrina hurrikán 2005-ös pusztításáról érkező képek jutottak eszembe. Amikor a lerombolt New Orleansban a romok között túrtak az emberek, aztán meg botokkal verték agyon egymást egy doboz konzervért. Mindez két nappal a hurrikán pusztítása után, élő, egyenes adásban egy helikopterről közvetítve!

Bármely magas szintű civilizáció folyamatosan a penge élén táncol. Ami annyira hisz a technika mindenhatóságában, hogy bele sem gondol a következményekbe. Mert mi van, ha tönkremegy az összes számítógép, vagy örökre elmegy az áram?

Szóval itt vannak a rákarcúak a hiper-szuper technológiájukkal, a brutális fegyvereikkel, amikkel ledózerolhatnák az emberiséget a föld felszínéről, s e helyett mit látunk: a hajójuknak kampec (ki tudja, mióta), betegségben, kaja nélkül fetrengenek saját ürülékükben a gigantikus ufóban, s a kamera lángoló kukákon pásztáz, amit a dögledező alienek körülülnek. Ott, a high-tech civilizáció legbelsőbb szentélyében!

Volt, aki megkérdezte: miért ment tönkre a hajó, miért állatiasodtak el a rákarcúak? Végül is teljesen mindegy. Talán valaki végleg leoltotta a villanyt. És mivel nem tudta senki felkapcsolni, elég volt nekik pár nap, hogy visszasüllyedjenek az őskorba és a kőbaltához. Mint ott, akkor a Katrina idején.

Nem semmi tanulság. A rasszizmus-ellenes tanmese mellett van még min elgondolkodni.

Ami odavágott 1. - Poszeidón és Athéné

Pont akkor, amikor épp elvették tőlünk a túlvilágot (lásd itt ), s a tudósok épp azon fáradoznak, hogy bebizonyítsák, az élet nem több mint véletlenek halmaza, s az ember is épp csak furcsa mutációk eredménye, olvastam George Coxnak a 20. század elején megjelent könyvét, a Görög regéket. És abban is a fenti, amúgy egyszerű kis történetet a két istenről, illetve Athén város alapításáról és elnevezéséről.

Szóval a történet egyszerű, mégis azért fogott meg, mert mintha az ember mégiscsak több lenne jelentéktelen húsdarabnál és agyi impulzusoknál, s hogy a több ezer évvel ezelőtt élők is pontosan tudták, mi a fontos, a jó és pozitív az ember/emberiség életében.

A sztori Pauszaniasz (Kr.u. 115-180) Periégészisz tész Helladosz (Hellasz leírása), és Hyginus (Kr.u. 2. század) Fabulae (Mesék) című művében maradt fenn. Lényege, hogy az Erektheusz alapította attikai város nevéért harcol két isten, Athéné és Poszeidón. Végül az istenek tanácsa dönt, hogy azon isten nevét viselje a város, aki a földből az emberiség számára leghasznosabb dolgot teremti elő. Poszeidón egy lovat varázsol elő, mert szerint ez a legjobb dolog, Athéné viszont egy olajfa magvát veti el, s hatalmas fa nő belőle azonnal, roskadásig olajbogyóval. És követi az indoklás: a ló csak háborút és nyomort hozhat az emberre, az olajfa viszont szabadságot, békét és boldogságot, s a várost, mely erre alapszik, nem hatalmáért, hanem bölcsességért fogják tisztelni.

Az istenek tanácsa Athéné ajándékát találja jobbnak, s a várost róla nevezik el.

Látszólag szimpla eredetmonda, de több annál. És most tekintsünk el attól, hogy Athén mégis csak nagyhatalom lett, s a demokráciát akár tűzzel-vassal terjesztette – nem éppen szimpátiát kiváltva a görögség nagy részéből.

Nem ez a fontos. Hanem az, ahogy magukról gondolkodtak, ahogy az emberiség számára fontos dolgokra tekintettek. Amit Athéné fogalmaz meg a rövidke történet végén:

„… ide járnak majd az emberek fiai törvényt és rendet tanulni. Itt tűnik majd ki, mily dicső dolgokat alkothat az emberi kéz,… S ha majd Athénban kialszik a szabadság fáklyája, világa más országokra száll át, s meggyőződnek az emberek arról, hogy az én ajándékom mégis a legjobb, s el fogják mondani, hogy a törvények tisztelete s a gondolat és cselekedet szabadsága abból a városból származott hozzájuk, mely Athéné nevét viseli.”

Szóval, van még mit kutatni a kutatóknak, hogy elérjék a valódi emberi lényeget.

Képeslap Oroszországból - Az admirális (2009)

Orosz film manapság nem nagyon jut el a hazai (és a nyugati) mozikba. Az idősebb korosztály emlékei közt talán még elevenen élnek a kötelezően megtekintendő szovjet partizánfilmek (amik elrettentő utóhatással bírhattak bármely egyéb orosz alkotással szemben), az ifjabbak számára meg Oroszország ismét a nagy, gonosz medve, amely nem hadsereggel és ideológiával, hanem olajjal, földgázzal és irdatlan mennyiségű pénzzel próbálja megfojtani a Nyugatot (meg persze minket is). Szóval nincs ismert orosz film. Ami siker volt, az az Éjszakai őrség és a Nappali őrség – igaz mindkettő sci-fi, és nem sokat árul el (a mai) Oroszországról. (Talán csak annyit, hogy a mai napig lepukkant lakótelepek között él az emberek nagy része, isszák a teát és dosztojevszkiji végtelenségű hosszú orosz beszélgetéseket fojtatnak. Hála Istennek azért ott domborít a dögös végzet asszonya: Zsanna Friszke – akiért érdemes mégis orosz mozit nézni!)

És most Andrej Kavcsuk elkészítette minden idők legdrágább és – állítólag – leglátványosabb orosz filmjét – az orosz történelem egyik legvitatottabb alakjáról.

A sztori (amit orosz Titanicnak, vagy Pearl Harbornak is titulálnak – ami annyiban igaz, hogy hasonlóan keretes szerkezetű: a megöregedett hősnő emlékszik vissza az ezer évvel ezelőtti eseményekre) röviden: Alexander Vasziljevics Kolcsak admirális (Konsztantyin Habenszkíj – az orosz Csányi Sándor az összes Őrségből) annyira frankón védi a Balti-tengert a németektől az I. világháborúban, hogy a cár kinevezi a fekete-tengeri flotta parancsnokának. Majd a forradalom után a fehérek egyik vezére lesz, és Szibériából próbálja meg megdönteni a bolsevikok hatalmát. Közben a szerelmi szál: Kolcsak beleszeret első tisztje feleségébe, Annába (Elizabeta Bojarszkaja), de szerelmük sajna nem teljesülhet be. (egyrészt az admirális nős, másrészt bizonyára impotens, mivel a 130 percnyi vetítési idő alatt – szemérmesség ide vagy oda – csupán elragadtatott kézcsókokig jut el. Bár mondjuk Anna annyira izgalmas a filmben, mint egy bádogbögre – így nincs is min csodálkozni)

Szóval érdekes film. Valahol jól tükrözi az orosz skizofréniát és kisebbrendűségi érzést, ami mindig is áthatotta az orosz lelket. Mert egyrészt: a látvány káprázatos (szuper a CGI csapat), a statiszták száma John Woo Red Cliff-jével vetekszik, a cselekmény eposzian hömpölygő és tolsztojosan oroszos – mégis ott a hiányérzet. Mert hol a történelem? Az a bizonyos orosz történelem?

Szóval ez a fránya Kolcsak. Gyorsan szögezzük le: a szerelmi szálnak van valós történelmi alapja, na de a többinek? Az admirális – kommunista történetírás ide vagy oda – bizony mai ismereteink szerint sem nagyon férne bele a pozitív hős szerepkörébe. Az igaz, hogy 1918-tól harcolt a gonosz bolsevikok ellen, de Szibéria diktátoraként nem éppen lágy szívéről volt híres (mint több francia szemtanú – a franciák támogatták főleg – megemlíti a legyilkolt, terményüket oda nem adó parasztok ezreit, a kifosztott városokat és a levert lázadásokat, amik a fehérek önkényeskedései ellen törtek ki.). Jó, jó: a bolsevikok sem voltak különbek. De a diktátor az diktátor színtől függetlenül. Igaz, Sztálinról is csak életében csináltak pozitív filmet! (Eizensteinnek, amikor elkészítette a Retteget Iván második részét – és mindenki ráismert Sztálin módszereire, s a cárban magára a diktátorra – sürgősen öngyilkosnak kellett lennie). Szóval sántít a filmben ez az orosz történelem.

Másrészt, mintha a 20. század elejének Oroszországa csupa pezsgés, csupa bál, csupa optimizmus lett volna. Nem látni egy nyomorgót, egy földbevájt kunyhóban lakó parasztot, egy agyonhajszolt munkást sem. A háborúban elpusztult, éhen halt, halálra fagyott milliókról nem is beszélve. Mert a forradalom az csak úgy magától kitört! Mintha maguk az oroszok felejtették volna el, hogy 1917 februárjában híre hamva sem volt még a bolsevikoknak (Lenin elvtárs épp Svájcban gyógykezeltette magát). A forradalom azért tört ki, mert millióan nyomorogtak, miközben Kolcsak és társai pezsgőt ittak kaviárral, és non-stop buliztak a valcer zenéjére. Ez valahogy kimaradt.

Orosz skizofrénia: idealizálunk, nem nézünk szembe a múlttal – a fehérek csak úgy vannak (azonosulni nem lehet velük), a bolsevikokat meg sehogy sem ábrázoljuk. Inkább lesütjük a szemünket és hallgatunk. Így maradnak Kolcsak arctalan ellenfelei, s a „gonosz” kommunistát is csak egyetlen birkabőrkabátos Csekista jelenti, aki halálában is megalázza a derék admirálist. Akiről a film végéig nem derül ki, miért is harcolt. Szóval nagy durranás, az átélhetőség lehetősége nélkül.

Egyelőre marad tehát az összes Őrség, no meg Zsanna Friszke. Ezek az orosz dolgok megérik!

Tanévkezdés - újra?

Megint eltelt egy (tan)év. És kezdődik egy újabb.

Visszanéztem a korábbi, iskoláról, oktatásról szóló szösszeneteimet ( itt: http://trsalty.blogspot.com/2008/09/tanvkezds.html és itt http://trsalty.blogspot.com/2009/02/az-oskolarul.html), s úgy látom, azóta nem változott semmi. Vagyis inkább: minden sokkal rosszabb lett.

Nem ragozom, tök fölösleges. Inkább pesszimistán kijelentem: az elmúlt 20 évben nem volt kormány, politikus, oktatási koncepció, amelyik rájött volna - magas szintű oktatás nélkül nem lehet magas szintű gazdaságot, magas szinvonalon élő országot építeni! Slussz-passz.

Sőt: gr. Klebersberg Kúnó 1931-es halála óta nem született olyan ember, akinek ez fontos lett volna, vagy felmérte volna ennek súlyát.

Nem ragozom. Az (oktatási)rendszer a lejtőn. Diákok, tanárok, szülők, mindenki.

Tanévnyitókon járva láttam: mindenki ideges, mindenki fáradt, érdekletelen. Diákok, tanárok egyaránt. És csak nő a félművelt, féligazságokon, komplett elmebetegségeken, ordas eszméken felnövők aránya, akik vicsorogva, s egyre nagyobb gyűlölettel néznek önmagukra, egymásra, az egész világra.

Szomorú, nagyon szomorú. Valahogy nincs már kedvem nevetni.

Csak az a rohadt remény. Az még mindig ott van bennem.

Vale!

Szűz? Szent? Mártír? Boszorkány? – Avagy: ismerd meg önmagad!

Paulo Coelho: A portobellói boszorkány. Athenaeum, 2007.

Azt mondják, a brazil Coelho napjaink egyik legismertebb írója, akinek könyvei több tucat országban megjelentek, akit nyelvek százaira fordítottak le – és én eddig nem olvastam tőle semmit. Nem tudom miért. Talán nem ragadtak meg a címek, nem tetszett a borító, nem tetszett a kicsit agresszív reklámkampány, ami első könyveit (nálunk!) beharangozta. Nem tudom.

A portobellói boszorkányt csak véletlenül vette meg a feleségem, mondván: annyira dicsérik ezt a Cohellót! Aztán porosodott egy darabig a polcon…

Nem tudom, ez-e a legjobb regénye, ő maga mennyire érzi fontosnak, vagy szívéhez közelállónak. Ha megírtság szempontjából nézzük, akkor közepes: nincs leírás, egyszerű párbeszédek, történet gyakorlatilag semmi. És mégis: olyasmit éltem át, amit már régen nem: az átszellemültséget, a görög írók által hirdetett katharzist. Amikor megrezdül teljes belsőd, gyomrod összerándul, és legszívesebben kiáltanád: igen, igen! Ez az! Ezt kellett kimondani! És úgy meg vagy győződve az igazságról, ahogy még soha. Ritkaság ez napjainkban.

Pedig nem is regény. Visszaemlékezések „összevisszasága”, melyek egyetlen történetet mesélnek el több szemszögből: Sherine Khalil „Athénáét”, a portobellói „boszorkányét”. Aki egy erdélyi cigányasszony törvénytelen gyermekeként születik meg, majd egy befolyásos libanoni arab (de keresztény!) házaspár fogad örökbe, s aki misztikus, vagy kevésbé misztikus tapasztalatokon keresztül jön rá, hogy az emberi lét célja a változás, a „merés”, önmagunk és mások pozitív alakítása. Hogy tanítva lehet tanulni, s sokféle úton el lehet jutni a misztikus és kevésbé misztikus igazságokig. Hogy az ember nem puszta anyag, hanem lélek - még azoknak is, akiket teljesen érzéketlenül hagy a spiritualitás. Hogy fejlődésünk alapja a tanulás, a másik elfogadása, a szeretet. Ami csak úgy „van”. Hogy nincs veszedelmesebb dolog, mint csökönyösen, önmagunkat tönkretéve ragaszkodni a hagyományokhoz (akkor, ha nem jók, vagy az idő túllépett rajtuk), s nincs pusztítóbb, mint az elvakult fanatizmus, legyen az vallási, ideológiai vagy egyéb. („A sok Athénára és Lukásra gondolok, akik elváltak, és most e miatt nem kaphatják meg az eukharisztia szentségét: nekik csak a szenvedő és megfeszített Krisztus képe jut, és az Ő szavai – melyek nem mindig állnak összhangban a Vatikán törvényeivel… Úgy képzelem, amikor Athéna távozott a templomból, találkozott Jézussal. Talán zokogva karjaiba vette megát, és arra kérte, magyarázza meg neki, miért kell kívül rekednie egy darab papírlap miatt, aminek spirituális síkon a legcsekélyebb jelentősége sincs… És Jézus talán ránézett, és így felelt:
- Nézz csak reám, leányom, én is kívül állok. Már nagyon régóta nem engednek be oda.”)

Hogy az embernek meg kell ismernie, és elfogadnia önmagát, s megvalósítani, még akkor is, ha a környezet rosszallását, vagy ellenállását váltja ki. Mert “… a változások csak akkor következnek be, amikor valami olyat teszünk, ami abszolút nem illik bele az általunk megszokott világba”.

Félreértés ne essék: Coelho könyve nem vallás- és egyházellenes! Épp ellenkezőleg: azt bizonygatja, hogy az emberek összefogva törhetnek a jóra, hogy mindenkiben ott van az isteni szikra, s az a célunk, hogy ezt másokkal is felfedeztethessük. Hogy a mester tanítványától tanulva válhat mesterré, hogy észre kell vennünk és támogatnunk a tehetséget, még akkor is, ha a másik ember egyáltalán nem szimpatikus. Hogy a jó szó, a meghallgatás a legfontosabb. Hogy nem számít, ki honnan jön. (Nem véletlenül indít egy Lukács evangéliumából származó idézettel: „Senki sem gyújt lámpát azért, hogy elrejtse, vagy véka alá tegye, hanem a tartóra, hogy akik bemennek, lássák a világosságot.” Lk.11,33)

És bármily elcsépelten hangzik is: mindennek alapja a szeretet. Ezt hirdette a názáreti ács, ezt a zsidó esszénusok, ezt az aszkéta hindu herceg, ezt az iszlám szufi bölcsei. Hogy miért van, honnan – felesleges az okokat keresnünk. „A szeretet nem szokás, elkötelezettség vagy hála. A szeret nem az, amit a romantikus dalok mondanak róla. A szeretet van.”

És itt, most, a gyűlölet világában, amiben élünk, nem lehet ennél fontosabb gondolat. Akkor, amikor tömegek hiszik azt, hogy az egy ütemre csattogó bakancsok dübörgése minden problémát megold; hogy egy, a világon szanaszét szórt, különböző hagyományú és nyelvű nép minden tagja tenyerét dörzsölgetve, kollektíve készül a világ leigázására (kezdve az egyszerű szatócstól a nagyvállalatok vezetőjéig). Hogy mert valakinek más a bőrszíne, a hagyománya, kultúrája, az mind parazita, élősködő, ellenség. Hogy féligazságokat és csúsztatásokat lehet igazságnak kikiáltani. Hogy a nemzethez csak az sorolható, aki egy, kizárólagos ideológiát követ, s aki kétkedik, netalántán kérdéseket tesz fel, vagy mer máshogy gondolkodni, az hazaáruló, idegen érdekek kiszolgálója, kirekesztendő. Hogy akik a szószékekről a szeretet hirdetik, onnan lejőve már szemforgatva gyűlölködnek.

A szeret van. Mindegy, hogy miért.

„Egyszer mertem megkérdezni tőle: Miért szeretsz te engem?
Azt felelte: Fogalmam sincs, de egyáltalán nem is érdekel.”

Nem tudom, Coelho könyvei hasonlóan magvasak-e, vagy ugyanígy üzennek mindenkinek. De nem is érdekel. Már ezért az egyért érdemes volt írnia.

A szeretet van.

In hoc signo vinces (Constantinus császár és a kereszténység győzelme)

Középiskolai 9. osztályos történelemkönyveket lapozgatva, a késő római idők taglalásánál tűnt szemembe egy érdekesség: az emberiség történetének egyik legfontosabb fordulópontjáról rengeteg írás született, rengetegen emlékeztek meg róla, rengeteg műalkotás dolgozta fel – mégis alig szerepel a köztudatban. Olyannyira nem, hogy a hazai történelemkönyvek sem, vagy csak apró betűben említik, inkább következményeit domborítva ki.

A nevezetes Milvius hídi ütközetről, illetve körülményeiről van szó, amelyet sokan a kereszténységnek a pogányság felett aratott győzelmének is tekintenek. Ugyanis az első keresztény császár, Constantinus (Nagy Konstantin) egy, a Krisztushoz köthető látomás után itt aratott győzelmet (pogány) ellenfelén. Így ez lett az a fordulópont is, mely után a kereszténység üldözött vallásból elismert, majd utóbb uralkodó vallás lett, s ez lett az is, ami kialakította Európa későbbi szellemi arculatát. Ha nincs ez a fordulat, ma talán kereszténység sincs, de, hogy nem a világ legnagyobb vallása, az is biztos. Ugyanakkor az események korabeli elbeszélései tökéletes iskolapéldái a politikai propagandának is. Hogy igazából menyi benne a mítosz, s mennyi a valóság – annak nézünk kicsit utána.

A 312. október 28-án lezajlott ütközet amúgy semmiben nem különbözött azoktól a polgárháborús ütközetektől, melyek a 200-as évek fordulópontjától gyakorlatilag a 400-500-as évekig évi, évtizedes rendszerességgel dúlták a Római Birodalmat. A kortársak szemében ez is csak egy volt a trónaspiránsok (korabeli „szakszóval”: usurpatorok) azon törekvési közül, hogy másokkal szemben megszerezzék, illetve legalizálják gyakran önkényes császári hatalmukat. Hogy aztán később esetleg egy másik usurpator állítsa félre őket.

Először azonban lássuk, mi az, amit az esemény hátteréről általánosságban tudni lehet. 312-re gyakorlatilag összeomlott a Római Birodalmat megmentő nagy reformátor császárnak, Diocletianusnak életműve, a Terarchia. Ez azt jelentette, hogy 286-tól a birodalomban mindig két főcsászár – Augustus – és nekik alárendelt alcsászár, utód – Caesar – uralkodott. Majd 20 év után az Augustusok lemondtak volna, a Caesarok lépnek helyükre, és új Caesarok kinevezésével tovább örökítik a rendszert. Megalkotásának fő oka: így meg lehetett előzni a trónbitorlásokat, ráadásul a császári hatalom közvetlenül érvényesülhetett a birodalom minden szegletében. (Nem mellesleg: a polgárháborúk és külső támadások miatt a 230-as évek óta döglődő gazdaságot is fel lehetett lendíteni a közbiztonság, rend és törvényesség megszilárdításával). A felduzzadt bürokrácia, a fő- és alcsászárok kezében lévő hatalmas hadseregek (kb. félmillió fő – ebben a korban óriási szám), illetve az az utódlási mód, hogy a császárok gyermekei ki voltak zárva az öröklésből, magában rejtette a rendszer bukását. Ezért történt, hogy amikor az Augustusok (Diocletianus Keleten, Maximianus Nyugaton ) 305-ben lemondtak hatalmukról, az új nyugati Augustus (Constantius Chlorus) 306-ban bekövetkező halála után fia, Constantinus magát kiáltatta ki császárnak. Erre többen is vérszemet kaptak, a polgárháború egészen 324-ig elhúzódott (természetesen még jobban aláásva az eddigre már jól kivéreztetett birodalom amúgy sem fényes anyagi alapjait), amikor is Constantinus végre egyeduralkodó lett és véget vetett a cécónak. Ennek a majd húszéves küzdelemnek volt egyik állomása az a bizonyos csata.

És hogy a hosszú és bonyodalmas bevezető után a lényegre térjünk: elhúzódó küzdelmek után 312-re Nyugaton Constantinusnak már csak egyetlen – de igen szívós – ellenfele, egy bizonyos Maxentius (amúgy sógora!) maradt, akit a komplett szenátori arisztokrácia (a késő római gazdasági-politikai elit – nem azonosak a korai császárság szenátoraival, az ugyanis akkor csak cím és hivatal volt!), illetve a pogányság értelmiségi hívei támogattak. Így pénze és katonája is volt elég, s szilárdan birtokolta Rómát, Itáliát és Afrikát (ahonnan – Egyiptom mellett – a birodalmat ellátó gabonakészletek származtak). Constantinus azonban a Róma előtti Milvius hídnál megsemmisítő vereséget mért túlerőben lévő ellenfelére, amit már a kortársak is csodának tartottak (Maxentius érthetetlen módon először visszavonult, majd átgondolatlanul, kapkodva támadott). A legendagyártók így az események után azonnal akcióba is léptek. Szerintük ugyanis a csata előtti éjjen Constantinusnak látomása volt: Krisztus monogramját látta az égen, s égi szózatot is hallott (forrása válogatja: latinul – in hoc signo vinces, vagy görögül: tuto nika – mindkettő azt jelenti: ebben (a jelben) győzz!). Nosza, a trónaspiráns máris seregi pajzsára festette a jelet, aztán másnap már győztek is. Constaninus azonnal hithű keresztény lett, s ezzel elindult az egyház diadalútja és a Római Birodalom gyors ütemű krisztianizálása. De: az ütközet ugyan valóban úgy zajlott le, ahogy fentebb röviden összefoglaltam, előzményeiben és utóhatásában azonban sok a kétséges elem.

Legelőszőr is: a csak Augustushoz (az első császár) mérhető államszervező- és reformmunkát véghezvivő császár előéletéről nagyon szerényen hallgatnak a források. Hartwin Barndt, a korszak jelentős kutatója szerint Constantinus a csata előtt, vagy inkább 306-os császárrá választása előtt gyakorlatilag nem létezik, csak ekkor lép be a történelembe! Egy forrás sem szól ugyanis gyermek és ifjúkoráról, karrierjéről húszas éveinek végéig, amikor is Britanniában megteszi azt a bizonyos lépést. Ez azért is furcsa, mivel a korszak császárinak élete igen jól dokumentált. (A hivatalos történetírók ugyanis – jó sokan voltak –, hogy kielégítsék a már akkor is meglévő bulvárigényeket, vagy fényezzék az újdonsült uralkodót, komplett életrajzok tömegeit állították össze és dobták a piacra a felkutatott, vagy – ha nem volt ilyen - kitalált elemekből!)

Másodszor: az első keresztény császár toposzát megalkotó korabeli források szemérmesen hallgatnak Constantinus – ma így mondanánk – 312 előtti világnézetéről. Hogyan viszonyult akkor a kereszténységhez? Mikor lett keresztény? Igaz, utána Dunát (bocs: Danuviust!) lehet rekeszteni a laudációkból a nagy keresztény császárról – bár szépséghiba, hogy valójában csak halálos ágyán keresztelkedett meg.

Harmadszor: a nevezetes látomást csak két (keresztény!) szerző, jóval az események megtörténte után, 315-ben (Lactantius), illetve 337-ben, a nagy császár halálát követően (Euszebiosz) írta meg, s bizony mindkettő több sebből vérzik, tele van ellentmondásokkal. Akkor hogy is van? Az igazságot talán soha sem ismerhetjük meg igazán, az egymásnak ellentmondó forrásokból azonban kirajzolódhat egy-két érdekesség.

Az első kérdést gyorsan el lehet intézni. Constantinus ugyanis több mint valószínű, nem volt törvényes gyermek (csúnya szóval fattyú). A papája a gyér bizonyítékok szerint nem vette el a mamáját, a későbbi Szent Helénát, csak úgy vadházasságban élt vele (egy pogány történetíró szerint a nő az „ágyasa” volt csupán, sőt: a keresztény Szent Ambrus is csak stabulariának, istállószolgának nevezi!). Alátámaszthatja ezt az is, hogy a császár gyakorlatilag a 320-as évek végéig nem tartotta a kapcsolatot anyjával (nem szerepel korabeli udvari írásokban, feliratokon, amikor még a cipőfűző felelősét is feljegyezték a császár környezetében). Csak miután az már ismert lett mélyen hívő keresztény életéről és karitatív tevékenységéről, emelte magához (hogy aztán együtt találják meg csodás módon Krisztus keresztjét és építsenek templomot Jeruzsálemben – de ez már egy másik történet). Szóval, az egyeduralom megszerzése után rosszul mutatott volna a pedigrében a törvénytelen származás (amit egy esetleges usurpator kihasználhatott volna). Így vagy az ő, vagy környezete utasítására a kompromittáló dokumentumokat finoman „kiemelhették” az irattárakból, majd, amikor a mama már nem sok vizet zavarhatott (hirtelen „felemelése” után amúgy is hamarosan meghalt, illetve jó keresztényként példának azért fel lehetett hozni) szépen el is felejtődött az egész. Az esetlegesen kérdéseket feltevők számára pedig „ősapává” (Constantinus és apja közös ősévé) a 268-270 között regnált II. Caludius Gothicust tették meg hivatalosan is, aki volt annyira jelentéktelen, és oly rövid ideig ült a trónon, hogy ilyesfajta fiktív ősnek kiválóan alkalmasnak bizonyult.

A második kérdés a legérdekesebb és a legnehezebben magyarázható. Egyes kutatók szerint kora ifjúkorától keresztény volt, mások szerint pragmatikus politikusként felismerte a kereszténység jelentőségét és politikai céljainak megfelelően felhasználta – közben szép lassan ő is megtért. A nehézséget az okozza, hogy gyakorlatilag csak Constantinust az egekig magasztaló keresztény, s ugyanőt a sárba döngölő pogány forrásaink vannak. Magának a császárnak személyes viszonyulásáról, személyes érzelmeiről egyik sem ír.

Mik a tények? 312-13 előtt Constantinus semmiféle utalás nem tett esetleges keresztény attitűdre, utána viszont előtérbe helyezi a kereszténységet, majd ő maga is megkeresztelkedik. (A közhiedelemmel ellentétben nem tette hivatalos vallássá a kereszténységet - azt majd csak jó ötven évvel később, Theodosius teszi meg). Ugyanakkor érméin, ábrázolásain élete végéig megjelennek pogány szimbólumok, s nem lép fel a pogány kultuszok, szokások ellen sem. Hogy is van ez?

Talán válasz lehet, hogy változó, átmeneti korban élt. A kereszténység rohamosan terjeszkedett, amit az üldözések (251, 303-311), sem tudtak megállítani. A polgárháborúk, külső támadások bizonytalan világában biztos kapaszkodót, távlatot jelentett. Ugyanakkor nem az egyetlen egyistenhite volt a Birodalomnak! Már Aurelianus császár a 270-es években hivatalos vallássá tette a Győzhetetlen Nap (Sol Invictus) szoláris monoteizmusát. Constantinus – az ábrázolások és források szerint (érmei, Római diadalíve stb.) is több mint valószínű, ennek híve lehetett (pénzein gyakran ábrázolják sugárkoronával, mint Solt, vagy Apollo napistent!). Mivel a kereszténység igen korán azonosította Krisztust a Győzhetetlen Nappal, nem eshetett nehezére később a váltás (350-ben I. Gyula pápa már a napisten születésének napját – december 25.-ét – tette meg Krisztus születésnapjának! Lásd korábban: http://trsalty.blogspot.com/2008/12/christus-sol-invictus.html ). Ám minden vallási elkötelezettség ellenére, s mivel pragmatikus politikus is volt, a pogányságot sem vetette el. (pl. pontifex maximus, azaz a régi istenek főpapja címet is viselte!) Bizonytalanságát mutathatja az is, hogy csak halálos ágyán keresztelkedett meg (élete sem volt épp a keresztényi eszményekkel klappoló), s csupán halála után, a kereszténység érdekeinek megfelelően próbáltak meg propagandisztikus módon szentet faragni belőle, hibáinak, bűneinek elhallgatásával vagy kicsinyítésével, erényeinek túlzott felnagyításával. Ezért talán nem is az a fontos, mennyire volt hívő keresztény vagy sem, hanem inkább az, hogy felismerte a kereszténység jelentőségét és megpróbálta a császár és az állam szolgálatába állítani – teljes sikerrel.

Harmadszor: a nevezetes látomás. Sajnos akár tetszik, akár nem – teljes egészében a politikai propaganda műve. És nem is volt vele sok munka, mivel valóban csodával határos győzelemhez kapcsolódott. Emellett jól használta ki a korábbi eseményeket (Constantinus egy ténylegesen lejegyzett látomását – igaz egy galliai Apollo-szentélyben! A kutatások szerint több mint valószínű, egy kereszt alakú, un. halo-jelenséget láthatott), s a valós tényeket (a korabeli római katonák pajzsán csillag – kereszt – alakú napszimbólum volt, egészen a 400-as évek elejéig!).

Említettük: Constantinus látja a Krisztus monogramot, „hallja a szót”, majd rárajzoltatja katonái pajzsára, aztán másnap már győznek is. Valójában sem Lactantius (315-ben írt, az Üldözők halálára című munkájában), sem Caesareai Euszebiosz (337-ben írt Constantinus életrajzában) nem említi, hogy a csata előtt, vagy a csata napján történt volna az esemény, csak azt, hogy megtörtént. S gondoljunk bele: közvetlenül egy döntő ütközet előtt a zömében pogány katonák a felkészülés helyett nekiállnak pajzsaikra számukra ellenszenves (eddig a hivatalos propaganda gyalázta a keresztényeket!), vagy semmit sem jelentő jeleket festegetni? A kor gondolkodását és katonáit ismerve kétséges!(A császárnak még a 320-as évek végén is rendeletben kellett előírnia, hogy a pogány katonáknak is fohászkodni kell a keresztények istenéhez – kevés sikerrel.). A valós győzelem azonban kiváló lehetőséget szolgáltatott a kereszténység erőteljes propagálására – a császár hallgatólagos, vagy esetleges segítő támogatásával!

Így történt-e mindez, vagy sem, az ma már nehezen dönthető el. Mindenesetre tény: a kereszténység ezen eseménnyel kezdte meg diadalútját, vált a világ egyik legnagyobb, legjelentősebb vallásává. Úgyhogy mindenképpen helye van a tankönyvekben és a köztudatban.

(A történet irodalmi feldolgozása egyébként itt olvasható: http://www.irjunkegyutt.hu/doc/index.php?page=nov_resgesti)

Források: Hartwin Brandt: Nagy Konstantin. Gabo, 2007.
Hartwin Brandt: Az ókor alkonya. Corvina, 2006.
Hegyi-Havas-Szabó: Római történelem. Osiris, 2006.
Michael Grant: Róma császárai. Móra, 1996.

A Megváltás elmaradt (Terminator-Salvation, 2009)

Akik olvasták eddigi írásaimat filmekről (pl:http://trsalty.blogspot.com/2008/11/majomkirly-menni-hollywood.html, vagy http://trsalty.blogspot.com/2008/10/kopaszsg-negatv-jvkpe.html ), azok jól tudják, hogy soha sem hiszek a kritikusok véleményeinek, inkább a magam szemének és megérzéseinek.

Most azonban egyet kell értenem a kritikusokkal: a Terminátor – Megváltás egyszerűen szar film!

Sőt! Mindez a köbön!

Hiába a sok dübörgő szubbaszus, a CGI orgia – még a nyomába sem érhet az alap trilógiának, s csak imádkozni tudok, nehogy bárkinek is eszébe jusson a folytatás.

Igazából se kedvem, se inspirációm, hogy szétszedjem, csupán néhány gondolat. Elméletileg a saga John Connor története – a film jórészében John (Christian Bale) alig szerepel, ha meg igen, kiderül, hogy még véletlenül sem tud helikoptert vezetni, bármennyire is akar. (A két helikoptercrash már kicsit túlzás – igaz, egyik sem robban fel, ahogy azt az ilyen filmekben elvárnánk). A fő cselekményvonal Marcus Wright-é (Sam Worthington), aki viszont iszonyú béna. Igaz, a többi béna között ez fel sem tűnik. Ugyanis senki sem kérdezi meg tőle, „honnan a fenéből csöppentél ide, öreg, hogy semmiről sem tudsz”, amikor csak álmélkodik a különféle Terminátorokon. Úgy látszik, arrafelé, 2018-ban ez így szokás. Ja: be sem mutatkozik, mégis mindenki tudja, hogy Marcusnak hívják. És jó, hogy kivágták Blairrel (Moon Bloodgood) zajlott szexjelentét, mert az már tényleg erősen túlzás lett volna (melyik hülye nő feküdne le egy fél napos ismeretség után egy két szót alig makogó sáros fickóval? – de azért láttunk már csodákat!). Szóval karaktervezetés nulla, a színészek is csak lötyögnek a szerepben, hülye párbeszédeket gagyogva, aztán csak szépen meghalnak. (Mint pl. a többre hivatott, de teljesen kidolgozatlan parancsnok, a kiváló Michael Ironside alakításában, akit pont az ilyen szerepekre találtak ki!)

Az ellenállás és a gépek elleni háború meg kész vicc. Ajánlom a rendezőnek (McG – hú de vagány név!) Ridley Scott A sas végveszélyben című filmjét tanulmányozásra – na abban van háború! A szuper logikus gépek kb. tíz perc alatt felszámolhatnák ezt a nevetséges ellenállást, amely tök nyugisan repülőzget, helikopterezik, Skynet meg lustán néha-néha rájuk küld egy-egy kopott, rozsdás fejvadászt. A régi sablonok ugyan fel-feltűnnek (még Schwarzi is!!!!), de egyáltalán nem kapcsolódnak az alaptrilógiához, így pedig értelmetlenek és logikátlanok. Az izgalom meg annyi, hogy… nagyokat ásítottam. (Még a tévésorozatban ábrázolt ellenállás és jövőkép is hihetőbb és izgalmasabb volt)

Szóval valahogy úgy néz ki: álmodtam egyszer egy Terminátort…

A megváltáshoz viszont édeskevés!

A középkor modernizálása és az epikus nagyregény

Ken Follett: Az idők végezetéig. Gabó, 2008.

Ken Follett, az angol regényíró egészen a 90-es évek elejéig úgy élt a köztudatban, mint II. világháborús regények szerzője. 1977-ben megjelent, majd szinte azonnal megfilmesített (Donald Sutherlanddel a főszerepben) Tű a szénakazalban című műve alapozta meg hírnevét, s lökte azonnal skatulyába. A kitörésre 1989-ben került sor, amikor is boltokba került A katedrális. A 12. századi Angliában játszódó történelmi kalandregény, amely nem háborúkról, királyokról és hercegekről, hanem a középkori angol köznépről és egy gótikus katedrális építéséről szólt, óriási siker lett. Talán annak is köszönhette népszerűségét, hogy – bár teljesen hitelesen mutatta be a kort (minden szép és árnyoldalával) – ízig-vérig modern regény volt, s filmszerű cselekménye letehetetlen olvasmánnyá varázsolta.

Tizennyolc évet kellett várni a folytatásra – amit Follett (saját bevallása szerint) nem is nagyon akart, hiszen A katedrális kerek, egész, lezárt volt, nem nagyon lehetett bármerre is továbbvinni. De, mint ismét maga mondja, mégis csak „rejtőzhetett benne” még egy regény, így elkészült a folytatás – ami nem igazán tekinthető folytatásnak.

Az idők végezetéig kétszáz évvel később játszódik, nagyjából negyven év eseményeit meséli el 1327-1361. között. Ez a százéves háború, s a nagy pestisjárvány időszaka, a színhely újra az előző kötetből már megismert Kingsbridge, hősei a katedrális építőinek leszármazottai. A korábban már bejött sablonok is megmaradtak: cselszövés, árulás, a mű elején felbukkanó titokzatos rejtély, mely csak a mű végére bomlik ki. A cselekmény ismét három szálon fut, három központi alakon keresztül három család történetét követhetjük nyomon: Merthin és rokonai a korabeli angol nemességet/arisztokráciát, Caris a városi kereskedő-vállalkozó polgárságot, Gwenda pedig a kiszolgáltatott, mégis büszke és törekvő angol parasztságot képviseli. A konfliktusok a katedrális és egy híd újjáépítése, a város megtartása, a százéves háború és nagy pestisjárvány körül forognak. Az irdatlan mennyiségű anyagot Folletnak sikerül közérthetően összefognia, s úgy bemutatni részletesen az összes eseményt, hogy nem lesz unalmas, szájbarágós, s nem érezzük a történelemóra ízét sem. Ez a mű igazi erénye: bár 1060 oldal(!), mégsem lankad egy percre sem, a filmszerűen pergő események szinte kiváltják, hogy az ember izgatottan tovább olvasson, megtudja, mi is történik a következő oldalon a szereplővel – ugyanakkor ez a mű egyik nagy gyengéje is. A katedrálisban megismert cselekményelemek ismétlődnek újra és újra: rettenetes titok, a szerelmesek összekerülését nehezítő újabb és újabb akadályok, az ismételten kiéleződő, kissé már unalmas konfliktusok (a törekvő Merthinnek és Carisnak mindig meg kell küzdeni a kolostort és a várost irányító maradi és rosszindulatú priorokkal: Anthonyval, Godwynnal, Philemonnal – akiknek csak neve változik, jellemük ugyanaz). A gonoszok mindig velejéig gonoszok, a jók angyalian jók, s néha az az ember érzése: minden csak a szex körül forog. (Ami valahol azért úgy is van :) ). Így a regény mégis csak túl hosszú: kitelne belőle három másik - mert bizony kissé fárasztó, hogy Caris és Merthin oly sok hányódás után újra és újra nem lehet igazán egymásé. Talán Gwenda szála a leg kidolgozottabb – el is tűnik a mű közepe táján, hogy csak a végén tűnjön fel újra (ő ugyanis megszerezte magának a jóképű, ámde jámbor Wulfricot – Folletnek láthatóan nehezére esett ehhez még új konfliktusokat kreálni). Emellett – bár a műveltebb olvasók tudják, hogy ez a korai reneszánsz időszaka is – a szereplők egy csomó modernitást, újítást „találnak fel”, s vezetnek be, szinte alig kerülve konfliktusba az éppen ekkor megmerevedő, minden újítást elvető egyházzal és világi hatalommal. A kor súlyos problémáját jelentő, fellendülő eretnekmozgalmakról és azok brutális leveréséről egy szó sem hangzik el (épp csak megjelennek egy-két kép erejéig a flagellánsok, akiket a szerző gyorsan elintéz – holott a kor egyik legjelentősebb társadalmi mozgalma volt!). Ez az állandó „modernizálom a középkort” egy idő után már sablonossá, s kissé unalmassá is válik. (Az olvasó már csak legyint: milyen újdonságot talált ki és vezetett be Merthin?).

Felmerül tehát a kérdés, hogy minden olvasmányossága és izgalmassága ellenére érdemes volt-e Folletnak ismét epikus nagyregényt írni, főleg ugyanarról a témáról? A válasz felemás: Az idők végezetéig letehetetlen olvasmány annak, aki nem olvasta A katedrálist – a hívők számára azonban újra melegített húsleves, inkább egyszeri élvezet, amit nem lehet igazán az előzmény mellé állítani.

Így értékelése: 7/10. Sorry Mr Follett!

Jacko

Tudom: most mindenki az ő halálán csámcsog, megpróbálva lenyúzni a legtöbb bőrt, amit még lehet, elmondani jót és rosszat – közben szegény Michael Jackson népszerűbb, mint valaha. Vagy: népszerűbb, mint életében valaha is volt. Ezt a fajta őrületet eddig – ha jól tudom – egyszer élte át eddig a világ: Elvis Presley halálakor. De akkor még nem volt digitális adás, és internet. Így minden grandiózusabbnak hat.

Ha őszinte akarok lenni, igazából soha sem kedveltem Jackót. Vagy inkább: volt néhány száma, ami tetszett, de soha nem vettem volna meg albumát, nem rögzítettem videoklipjét, nem vettem fel dalait a rádióból. Nem az én világom volt, s az általa sugallt „életstílust” sem igazán értettem. Mert nem értettem a rengeteg plasztikai műtétet, melynek köszönhetően sikerült teljesen földönkívülivé formálnia magát (nem is lógott ki a Man In Blackből, mint M. ügynök.), s nem értettem, hogy lehet ennyire magányos olyasvalaki, aki számára valójában nem létezik lehetetlen, és akit – látszólag – ennyien kedveltek. Valahogy nekem Michael Jackson mindig is paródia volt – önmaga paródiája. És ez igen jól sikerült.

Na persze azt már mindenki szajkózza, hogy szerencsétlen szétbombázott gyerekkorát üldözte egész életén át, s csak azon csodálkozom, hogy nem nyomja orrba senki Jackson papát azért, mert van pofája kenetteljesen ömlengeni fia halálán, holott egész életének elbaltázása 99%-ban neki köszönhető!

Szóval ez van, Jacko! Most, öreg, olyan híres vagy, amilyenről még a Király sem álmodhatott, pedig dagadhat a keble ott a Túlvilágon. És, ha van odaát benned is tartás, most leköpöd azokat a tömegeket, akik eddig mindenféle pojácának, leesőorrúnak, pedofil állatnak becéztek. Most meg virágot gyújtanak, zokognak a kamerába, teli szájjal és részegen üvöltik: „Billy Jean is not my lover…”

Szóval Jacko: valahogy hiányozni fogsz, mert mégis csak hagytál egy kis űrt, amit nem fog – tud! – senki betölteni. De: The show must go on! Van, akinek saját halála után is muszáj megkeresni azokat a rohadt dollármilliókat. Különben nem jut holnapra harapnivaló.

Smooth criminal…

Isten veled! Most már odaát kell nyomnod azt a bizonyos moonwalkot…

A kínai Gyűrűk Ura – John Woo Vörös Szorosa (Red Cliff I-II.)

A cél nélkül repkedő fehér galambok szerelmese, és a lassítások hong-kongi nagymestere majd húszévnyi hollywoodi „vendégszereplés” után visszatért hazájába, és elkészítette minden idők legdrágább és leglátványosabb kínai filmjét.

Erre persze az olvasó azonnal elhúzza a száját. Kínai film? Van olyan is? Nem hong-kongi? (Jackie Chan, Bruce Lee...). Mert bizony a világnak ezen a fertályán úgy gondolják többen is: minden, ami Kínából jön az gagyi, használhatatlan – viszont „kici, olco, nemdrága...” Bizony-bizony: sokaknak a mai napig a Mao-öltönyös, bicikliző kínai képe ugrik be a Középső Birodalom említése kapcsán (ezt jelenti ugyanis Kína kínai neve!), aki egy tál rizsért robotol látástól mikulásig. Kína azonban szédületes gazdasági növekedését társadalmi/életszínvonalbeli növekedéssel is megspékelte, s ha már saját erejéből embert tudott küldeni a világűrbe, nehogy már ne tudjon egy hollywoodi mértékkel mérve is látványos mozit produkálni, amitől a fenekére ül a nagyérdemű! Ehhez pedig nagyszerű partnernek ígérkezett a fehér galambok szerelmes direktora.

Lényeg a lényeg, 2008-ban mutatták be a Red Cliff első (Chi bi), és 2009-ben a második részét (Chi bi xia). Igen, jól olvassa mindenki: akár csak Tarantino Kill Billje, a Red Cliffre sem elég egyetlen vetítést szánni – ugyanis mindösszesen 5 óra hosszú! Kettévágva azonban... Természetesen ebben a verzióban Kínán kívül valószínűleg sehol nem mutatják be (az amerikaiak biztos belealudnának a néha túlnyújtott párbeszédekbe – no meg a galambokba...), így a mester épp készít egy durván két és fél órás zanzát a világnak (kíváncsi leszek, mit vág ki belőle, hogy értelmes is legyen a film – mert bármily hihetetlen: a hosszú párbeszédekre mindenképpen szükség van). Így a fanatikusoknak marad a már elérhető DVD-kiadás.

És most a film. Több kritika is a kínai Gyűrűk Urának aposztrofálja, történelmi-fantasy jellege miatt, s mivel a misztikus-meseszerű régi kínai regény, a Három királyság regényes története az alapja. Az összehasonlítás azonban itt véget is ér (a regény több száz évvel Tolkien műve előtt keletkezett!), s ha mégis nagyon erőltetjük, akkor a valóban látványos csatajeleneteket állíthatjuk csak párhuzamba.

A rendező kihagyja az eredeti történet misztikus vonulatát, helyette a történeti hűségre helyezi a hangsúlyt, s ez alapján röviden össze is foglalhatjuk az eseményeket. Kr.u.208-ban járunk, amikor már eresztékeiben recseg-ropog a Han Birodalom (Kr.e. 206-Kr.u.220), hadurak küzdenek egymással a hatalomért, közben a császár leginkább szabályos négyszögekben ücsörgő ősöreg tanácsadói társaságában unatkozik (néha erősen horkolva alszik), s egyedüli szórakozása a színes madarak tanulmányozása. A viharos időszakban Cao Cao főkancellár (Fengyi Zhang) igyekszik rendet tenni, legyőzve a hadurakat, s csak két ellensége marad a Délvidéken (a Jangcétól délre): Liu Bei (Yong You) és Sun Quan herceg (Chen Chang). A császártól kikönyörgi, hogy ezt a kettőt is leverhesse (ők császári rokonok, ezért ciki), de közben sandán arra készül, hogy győzelme után átvegye a trónt. A Déliek azonban Liu Bei főstratégája, Zhuge Liang (Takeshi Kaneshiro) ügyeskedéseinek hála összefognak, és jól orrba dörgölik a főkancellárt. Aki erre több ezer hajóból álló flotta élén felhajózik a Jangcén, hogy végleg eltiporja ellenfeleit. A döntő ütközetre a Vörös Szorosnál kerül sor, melyet Sun Quan testvére, Zhou Yu (Tony Leung) védelmez...

A történet ennyi, persze megkérdezheti bárki: miért kell ehhez 5 óra vetítési idő? Mivel a valóban látványos csatajelenetek mellett a karakterfejlődésen, a stratégiák kidolgozásán van a hangsúly. A kínai hadászat ugyanis az ókortól kezdve művészet volt, gigantikus sakkjátszma, ahol az ütközeteket komoly agyalások, az ellenfél lépéseinek jó előre való kiszámítása előzte meg. E mellet Woo teljes történeti hűségre törekszik: a hajóktól a ruhákig minden hiteles, s több ezer statiszta segédkezett a látványvilág megteremtésében. Számunkra, európaiak számára hihetetlen, hogy abban az időben, amikor a Nyugat vezető hatalma, a Római Birodalom mindössze 250.000 embert tartott fegyverben (azt is komoly anyagi megterheléssel), Kínában nem volt ördöngösség egy 800.000 fős sereget kiállítani! És ez a sereg jól begyakorolt, látványos alakzatokban mozgó sereg volt (kicsit valóban hasonlítva a római légiókra!), s komoly flottát, lovasságot, sőt, még ismétlő számszeríjat (!) is alkalmazott.

Maga a film azonban nem ütne a kínai CGI csapat nélkül. Már a Zu legendájában megmutatták oroszlánkörmeiket a grafikusaik, itt viszont valóban tökélyt alkotnak: a 20 hajóból így lesz több ezer fős flotta, s a teknősbéka-stratégia, illetve az ostrom is ledöbbentően hiteles.

Bár az európai nézőnek először bele kell rázódnia (én pl. az első tíz percet vagy ötször visszatekertem). Ugyanis nekünk minden kínai egyforma (főleg, ha páncélban-sisakban vannak), és mindegyik neve az ábécé utolsó betűivel (X,Y,W,Z) kezdődik. Az ember csak kapkodja a fejét! Kiről van szó most? De végül is kevés a főkarakter, őket meg lehet szokni és megismerni, a mellékkarakterek is megjegyezhetőek (na jó: a nevük biztos nem fog eszünkbe jutni!). E mellett a filmet angol és kínai felirattal is ellátták. Jól mondom: kínai felirattal! Azon érdekes sajátosságból, hogy a szereplők (szintén a történeti hűség kedvéért) két dialektust beszélnek: az északiak az északi mandarint (ma ez a kínai hivatalos nyelv), a déliek a déli kantonit. Mivel a két nyelvjárás között óriási a különbség, a kínai néző is értheti, miről beszélnek a szereplők. Nekünk, európaiaknak, persze, ez tök mindegy – a kínai az kínai. Na de egy kínainak!
John Woo tehát mesterművet alkotott. Persze vannak látványos lassítások (ez védjegy!), vannak fehér galambok is, melyek – minő csoda! – most nem funkció nélkül repkednek. Vannak szívszorító és mókás jelenetek, s a happy end sem igazán happy – hisz a kínai filozófia szerint nincs vég, csak mindig egy új kezdet, mely lezárja és elindítja az örök út egy-egy szakaszát. Szóval nagyon úgy néz ki, hogy a „kici, olco, nemdrága” már erősen kívánkozik a süllyesztőbe...

Kampai!

A Mester

1985, vagy 1986 tele lehetett, már nem emlékszem. Ültem az esztergomi Ferences Gimnázium egyik tantermében, este felé, amikor végéhez közeledett a tanítási idő, s valaki a padok között előreadott egy könyvet. Tanulni – már akkor is – nem mindig szerettek a diákok, nekünk azonban más lehetőségünk nem nagyon volt az illegális melléktevékenységre, mint az olvasás. Az árgus tekintetű felügyelő szerzetes, a prefektus szeme mindent látott. A tanulmányaiddal foglalkozz, kisfiam!...

A könyv címe A Karvaly árnyékában volt, írója meg valami Leslie L. Lawrence... Csak mikor végigolvastam, néztem meg az impresszumot: angol, vagy amerikai a könyv? Ki fordította? Mert, hogy nem magyar a szerző, abban biztos voltam. Ennyire ízig-vérig nyugati krimit magyartól még eleddig nem olvastam, hasonlót nálunk akkor csak a félistennek tartott Nemere István írt, akinek – bocsássa meg nekem! – akkori könyvein (minden olvasmányosságuk ellenére) bizony erősen érződött a „szocialista tábor” belénk is folyamatosan sulykolt szemlélete és világképe.

A könyvet Lőrincz L. László írta. Soha sem hallottam róla. A könyv mégis annyira eredeti, annyira ötletes volt, hogy sokáig el sem hittem, hogy tényleg hazánk fia. Aztán kezembe akadt a Nagy Kupola szégyene, a Hosszú szafari, meg a Föld alatti piramis. És megérttettem, hogy sci-fit és krimit - „igazi” sci-fit és krimit - , bizony nem csak a túlspilázott Nemere tud írni nálunk! Mégpedig olyan történeteket, melyek megállnák helyüket bármely amerikai, nyugat-európai könyvesház kirakatában, ne adj isten még egy hollywoodi producer asztalán is, ha épp eredeti forgatókönyv után kutatna.

Keresni kezdtem a könyveit - és még mindig nem tudtam róla semmit. Jött a Vérfarkas éjszakája, majd a Huan-ti átka. Olyasmi történt, ami azóta is csak nagyon-nagyon ritkán fordult elő velem: mindkét könyvet egyetlen nap alatt olvastam ki! Éreztem a szent révületet, az izgalmat a gyomorszájban, s mint a szivacs, szívta befele a szavakat az agyam, s magam is feloldódtam a történetben, együtt küszködtem, örültem és szenvedtem a szereplőkkel, s velük együtt szakadt fel belőlem a sóhaj, mikor minden mozaikdarab a helyére került. Van erre egy csúnya irodalmi szakszó: katharzis.

Évekkel később, a 90-es évek elején megismertem. Szegeden, egy író-olvasó találkozón. Aztán másokon is. Nem hiszem, hogy emlékszik rám. Egy voltam a sok között, kezemben dedikálásra váró könyvek:

- Nem túlzás kicsit, hogy a főhős, aki magas, jóképű, széles vállú, minden műben elfogyaszt vagy nyolc nőt? – kérdeztem dadogva.
- Istenem, mindig is James Bond szerettem volna lenni. Nézzen rám: alacsony vagyok, kövér és kopasz! – És fülig ért a szája. Utána odakanyarította a nevét: Lőrincz L. László... Leslie L. Lawrence... Frank Cokney.

Már tudtam, hogy orientalista tudós, mongolul és tibetiül beszél, s elutazik mindenhova, ahova hőseit is repíti képzelete szárnyán. Igaz, a tudós társadalom enyhén lenézi. De ez nem izgatta túlságosan. Ők kevesen vannak, az olvasok meg sokan...

Utána bekerült a Friderikusz Showba, majd a Meglepő és Mulatságosba (ha egyáltalán emlékszik ezekre a műsorokra még valaki.). Felfedezte magának a média. Ült ott a „sztárok” között, kedvesen raccsolva lökte a sztorikat és mosolygott, mosolygott. Nem illet közéjük, ki is kopott a rivaldafényből. De ez sem érdekelte. Hisz megmaradtunk neki mi, az olvasók.

Mert Laci bácsi irgalmatlanul jó mesélő. Jókai és Krúdy óta az egyik igazán jó mesélőnk. Még akkor is tartom ezt, ha ma már ritkán olvasom őt – ne haragudjon Mester, de néha már egy kicsit önmaga epigonja! Talán nem tud, de nem is akar túllépni a saját jól bevált sablonjain. Ennek ellenére akkor is a legjobb mesélő! A krimijei a tanítva szórakoztatás iskolapéldái, az ember mindent megtudhat a távol-keleti misztikáról úgy, hogy közben észre sem veszi, s közben majd meg szakad a nevetéstől a sok humoros mellékszereplő csetlései-botlásai láttán. A sci-fijei pedig – ha a világ boldogabbik felén születik, már hollywoodi blockbusterek elején virítana a neve, s közelébe lenne Asimovnak, Heinleinnek, és Philip K. Dicknek. De talán leginkább a példaképnek tekintett Alistair MacLeannak.

De nem oda születetett, hanem ide. Így megmaradt nekünk, csak nekünk.

Lőrincz L. László, Lesle L. Lawrence, Laci bácsi ma lett 70 éves! Még egyszer ugyanennyit, és soha ne tűnjön el szeméből az a huncut csillogás.

Isten éltesse!

Jason Donovan - Let It Be Me (2008)

Volt 1988 közepén két kócos-szöszke ausztrál fiatal, egy fiú és egy lány, akik az ott futó végeérhetetlen szappanoperában a Neigbours (Szomszédok) egyik szériájában tűntek fel, s hamarosan ország-világ (de mindenképpen az egykori brit gyarmatbirodalom) kedvenc szerelmespárjává váltak. A két széles mosolyú szöszke aztán énekelni is kezdett, előbb külön-külön, majd 1989 nyarán egy blockbuster listavezető duettet is letettek az asztalra Especially For You címmel. A fél (sőt egész!) világ tizenévesei zokogták el magukat rajta, vagy bújtak egymáshoz fülledt hangulatú házibulikon.

A két szöszke ausztrált Kiley Minogue-nak és Jason Donovan-nek hívták.

Az egyikből giga-mega sztár lett, világkörüli turnékkal, napjainkig ívelő szupersztár karrierrel. A másik...

A másik – úgy tűnik – eltűnt a süllyesztőben. Pedig 1988-1990 között ott virított a posztere a hamvas leányszobák falán, a Stock-Aitken-Waterman trió (mely Kiley karrierjének indulását is egyengette), pedig rendre szállította a slágereket, egyiket a másik után. Még a ’90-es évek elején is eladási csúcsokat döntött Greatest Hits albuma; a fiuk úgy fésülték a hajukat, mint ő, s zokogtak a lányok, ahogy pengette a gitárját trendi bőrzakójában a tábortűz mellett a régi, ’60-as évekbeli feldolgozásra: Sealed With A Kiss.

Ma, ha megkérdeznénk, ki is volt ő, talán senki sem tudja a választ. Rákeresve a neten egy gyűrött arcú negyvenes néz vissza ránk, a szőke lobonc bizony mára már erősen megkopott, s a szemek alatt is ott a táska. Az egyik blogbejegyzésben pedig ott virít: Jason... Who?

Aztán olvasom a híreket a hírnév elszállta utáni depresszióról, a piáról, a kábítószeres utazásokról – a gyorsan jött sztárlét nem kívánatos mellékhatásairól. („Csak azt tudom mondani, hogy akkoriban elég volt egy csík kokaint felszippantanom ahhoz, hogy minden jó legyen. Felhalmozódnak a problémák? Tolj egy csíkot. Ki kell takarítani a lakást? Egy kis kokóval ez is kellemes" – nyilatkozta 2007-ben a Guardiannek.)

Aztán olvasom a híreket a „süllyesztő”-ről, Kiley sikereiről, a celebritás magánéletéről, a műtétekről és felépülésekről, meg arról, hogy néha csak meglátogatja Jasont. Hisz földiek lennének, vagy mi a szösz?

Olvasom a híreket a lemezszerződések megszűntéről, a visszavonulásról, a házasságról, két bájos gyerekről, s arról, hogy a mai lányok már nem sírják el magukat... Sealed With a Kiss...

Lehetetne tehát Jason a múlt idők és múlt sztárok egyike. Lehetne egy elfelejtett arc, szakadt szélű plakát, gyűrött fényképp egy emlékkönyvben. Álmokban felsikoltó tinik egykori bálványa.

Lehetne.

2008 novemberében albumot adott ki. Senki sem tudott nagyon készültéről, ezért lehetett őszinte, mindenféle manírtól mentes (mint a korábbi bejegyzésben emlegetett Fenyő Miki A Fenyő című albuma). Megtehette. A zenéhez nem maradt hűtlen, bármikor le lehet porolni azt a szívtipró gitárt, s megkócolni a ritkás sörényt.

A Let It Be Me 17 feldolgozást tartalmaz. Olyan slágereket az 1950-60-as évek fordulójáról, amiket még ma is hallhatunk – filmek betétdalaiként, bár talán senki sem tudja már kihez is, mihez is kötni őket. A számok a régi, romantikus, szirupos szerelmi érzéseket elevenítik fel, visszafogottak, finoman hangszereltek – az előtérben Jason nem megkopott, még ma is fiatalos, kellemes tenorja.

A borítón időtlen kép. A fehéringes-mellényes, kócos fiú, lehet akár a húsz évvel ezelőtti, lehet a mostani Jason is. A Photoshop teszi, a smink, vagy az élet – ki tudja? A hátoldalon ősöreg wurlitzer, előtt a mai Jasnon áll, öltönyben, rövidre nyírt hajjal. Hallgatja a régi slágereket.

Kicsit olyan ő is, mint azok: megkopott, de örökzöld. A ráncok az arcon nem az öregség – az érettség jelei. Hallgatja a zenét, mely fiatal korában – meglovagolva az első retrohullámot - neki is szólt, s most ő énekli a fiataloknak. A klasszikus örökzöldek: Be My Baby, Dream Lover, Sea Of Love, If I Only Had Time... S bónusznak: Dreamboats And Petticoats – Cliff Richard slágere volt 1961-ben, s a mostani albumon is a Cliffet kísérő, zseniális gitáros penget: Hank Marvin a The Shadowsból.

Időutazás. Egy csipetnyi romantika az evergreens hullámzáson.

Köszönöm Jason. Azt hiszem, ha így folytatod, nem tűnsz el a süllyesztőben. Nem a tömegnek kell zenélned, hanem az értőknek, akik mindig is emlékeznek majd rád. És a tábortűzre, gitárral a kezedben...

Sealed With A Kiss...

Made in Hungária - zene és film

Az hiszem, a lényeg az, hogy a Made in Hungária mást jelent a mai tízen-huszonéveseknek, és mást az én korosztályomnak, mely a múlt század (Atya Isten, milyen furcsa még most is leírni!) 80-as éveiben nyitogatta szemét a világra.

Nekem akkor a Hungaria és Fenyő Miklós maga volt a ZENE, a fülledt hangulatu iskolai- és egyéb házibulik, amikor a Várni rád egy éjen át taktusaira igyekeztem – mintegy véletlenül – lecsúsztatni a kezem Évike (Andi, Márti stb.) formás popsijára, vagy a fiúkórus rekedtre üvöltötte magát a Csókkirályra. Az egyetemi évek alatt meg nem is lehetett buli Hungária és rock ’n’ roll nélkül.

És utána is Fenyő volt az isten. Az ember, aki olyasmit hozott el kicsiny hazánkba, ami itt, nálunk soha nem létezett: az amerikai tengerpartot, és az 50-es, 60-as évek szirupos-lázadó életérzését. És mindenki szerette, mert hinni akarta, hogy akkor, nálunk is a 60-as években... pont úgy, mint Amerikában...

És Fenyő volt az isten akkor, amikor kutyát nem érdekelt a 90-es évek elején. Akkor, amikor – épp az elfeledettség miatt – elkészítette máig legjobb albumát, A Fenyőt. 14 tökéletes szám, nem lehet benne hibát találni. Az Éjféli lány verhetetlen a gitárszólóval... Tökéletes, mert nem volt elvárás, senkit nem érdekelt a levitézlett sztár – így őszinte lehetett és természetes. Mindenféle flitter nélkül, ami mai munkáit – sajnos – már jellemzi. És jöhetett a visszatérés: Hungária koncert 1996-ba. Százezer ember – több, mint ahányan Michael Jacksonén voltak, pedig ő akkor volt a csúcson. Harmadik sor, őrület volt...

De most inkább a filmről. Az alapját képező színpadi produkció is verhetetlen. Volt egy osztályom, akiket elvittem rá – azt sem tudták, mi a twist, vagy a rock ’n’ roll. A darab után, a szalagavatón aztán Hungáriára kellett műsort készíteni...

A film, szerencsére nem egy az egyben a színházi produkció – bár fő vonalait megtartotta. Itt azonban az üzenet más. Az üzenet az álom: hogy nálunk is volt Amerika a 60-as évek közepén. Ha nem is tengerpart, de a Palatinus strand, s volt holdfényes kocsikázás az égszínkék álomautó Skoda Felicia cabrióval (ami a mai napig az egyik legszebb kocsi – szerintem.). És voltak házibulik, és voltak csajok fodros szoknyában, lófarokkal. És ezt az Amerikát a hazatelepült Fenyő Miki (Szabó Kimmel Tamás) hozza el nekünk, aki szívből nyomja a vad ritmusokat, s tudatosan utánozza Jerry Lee Lewist, a korai rock fenegyerekét (lábbal zongorázás, zongoraégetés). Itt Fenyő kifejezheti hódolatát mestere előtt (a színdarabban ő maga játszotta Jerry Lee Lewis szellemét), sőt, egy Jerry által is vállalható, tökéletes Lewis számot is ír a filmhez Flayin’ My Baby’s Arms címmel – mintha csak a legenda adná elő.

Olvastam egy kritikában, hogy a film a magyar Grease. Én (aki fanatikus Grease rajongó is vagyok!) viszont semmi hasonlóságot nem látok benne. Inkább – lehet, hogy ösztönös, lehet, hogy tudatos – főhajtást John Waters két nagyszerű alkotása, a Hajlakk és Cry Baby előtt. Sőt: inkább a Cry Baby előtt. Igaz, szerényen, kissé önirónikusan, hiszen azért mégis csak Magyarországon játszódik a történet. (Markáns párhuzamok: koncert az ifjusági parkban, amit szétvernek a rendőrök, gyorsulási verseny az éjszakában – igaz Johnny Depp dögös verdáját Fenyő Iván velorexe váltotta fel. Tudja-e még valaki, mi is volt az a velorex?... Sőt: a versenyben lenyomott Meghalok, hogyha rád nézek még ritmusban is klappol a Cry Baby azonos jelentében elhangzott Highschool Hellcats-el.)

De ez az Amerika nem az az Amerika. Itt kisstílű kis, és nagystílű nagy elvtársak lesnek mindenkit árgus szemmel (Hegedűs D. Géza és Scherer Péter zseniális alakításában – sőt: Bereményi Géza is feltűnik fő-fő elvtársként!), működ(ne) a gonolatrendőrség – de a puha diktatúra valóban puha, s az NDK-magyar barátság bizony csakis az NDK-s csajok kombinéja (és az alatta lévők) felé irányul. És ők is milyen könnyen megszédíthetőek a rockkal! (Nem semmi, ahogy a Twistin’ At The Hot-dog Stand-et németül nyomják. Ismerem az eredeti, angolul készült verziót is, amit Fenyő – még elfeledettsége idején – valóban Amerikában rögzített szintén sehol nem jegyzett Miki című albumára)

A mi Amerikánkban minden kicsit magyar, a zenét csak nyúljuk, a menő slágerek szövegét magyarítjuk. Nagyon jópofa, amit a Király Viktor által (háttérdalként) előadott – teljesen autentikus Fenyő szerzemény – Don’t Stop C’mon Twist-et Röné (Fenyő Iván) néha erős halandzsával „magyarítja” (Holnap maradj itt!). Így ment ez, na! Ki tanulhatott akkor más nyelvet az oroszon kívül? (Zsi lávz jú!!! Je, je!!!) Ugyanakkor próbáljuk azért érteni is (Újabb kikacsintás: a Rönét bűnbe vivő, tenyérbe mászó képű rosszfiú orgazdabarlangjában Buddy Holly számokat játszik hallás után. Ha valaki nem tudná, alakítója Egri Péter, a legjobb magyar rockabilly csapat, a Misery Gang frontembere!)

Ezek a mi rockereink is igyekeznek hozni Elvist – de konfekció zakóban és makkos cipőben. Bumfordi bájukért mégsem lehet nem szeretni őket. Istenem, nekünk – akkor – csak ennyi jutott. De jutott!

Mindezek ellenére – vagy épp ezért – a film vérprofi, a fényképezéstől a tánckarokig. Ez utóbbi már egy az egyben a Hajlakk – a profizmusát tekintve (hál istennek a kötelező Karsai Zita nélkül!). S bár nálunk akkor tényleg csak szerették volna Amerikát, de mégis csak kapunk egy korképet a 60-as évek magyar ifjúságának – ha még oly szerény – zenei lázadásáról. S hogy Fenyő szemüvegén keresztül? Istenem, ez valahogy kellemesebb, mint a Metro-Illés-Omega (egyébként szintén über alles) hippi-beütéses folk-rockja. És igen: most már mi magyarok is tudunk jó, élvezhető, (nézhető!) filmeket készíteni. Amivel már nem kell szégyenkeznünk sem itthon, sem külföldön.

Szóval: szóljon teljes gázzal az Amerika hangja! Csavarjuk fel a szőnyeget és a hangerőt!