Az hiszem, a lényeg az, hogy a Made in Hungária mást jelent a mai tízen-huszonéveseknek, és mást az én korosztályomnak, mely a múlt század (Atya Isten, milyen furcsa még most is leírni!) 80-as éveiben nyitogatta szemét a világra.
Nekem akkor a Hungaria és Fenyő Miklós maga volt a ZENE, a fülledt hangulatu iskolai- és egyéb házibulik, amikor a Várni rád egy éjen át taktusaira igyekeztem – mintegy véletlenül – lecsúsztatni a kezem Évike (Andi, Márti stb.) formás popsijára, vagy a fiúkórus rekedtre üvöltötte magát a Csókkirályra. Az egyetemi évek alatt meg nem is lehetett buli Hungária és rock ’n’ roll nélkül.
És utána is Fenyő volt az isten. Az ember, aki olyasmit hozott el kicsiny hazánkba, ami itt, nálunk soha nem létezett: az amerikai tengerpartot, és az 50-es, 60-as évek szirupos-lázadó életérzését. És mindenki szerette, mert hinni akarta, hogy akkor, nálunk is a 60-as években... pont úgy, mint Amerikában...
És Fenyő volt az isten akkor, amikor kutyát nem érdekelt a 90-es évek elején. Akkor, amikor – épp az elfeledettség miatt – elkészítette máig legjobb albumát, A Fenyőt. 14 tökéletes szám, nem lehet benne hibát találni. Az Éjféli lány verhetetlen a gitárszólóval... Tökéletes, mert nem volt elvárás, senkit nem érdekelt a levitézlett sztár – így őszinte lehetett és természetes. Mindenféle flitter nélkül, ami mai munkáit – sajnos – már jellemzi. És jöhetett a visszatérés: Hungária koncert 1996-ba. Százezer ember – több, mint ahányan Michael Jacksonén voltak, pedig ő akkor volt a csúcson. Harmadik sor, őrület volt...
De most inkább a filmről. Az alapját képező színpadi produkció is verhetetlen. Volt egy
osztályom, akiket elvittem rá – azt sem tudták, mi a twist, vagy a rock ’n’ roll. A darab után, a szalagavatón aztán Hungáriára kellett műsort készíteni...
A film, szerencsére nem egy az egyben a színházi produkció – bár fő vonalait megtartotta. Itt azonban az üzenet más. Az üzenet az álom: hogy nálunk is volt Amerika a 60-as évek közepén. Ha nem is tengerpart, de a Palatinus strand, s volt holdfényes kocsikázás az égszínkék álomautó Skoda Felicia cabrióval (ami a mai napig az egyik legszebb kocsi – szerintem.). És voltak házibulik, és voltak csajok fodros szoknyában, lófarokkal. És ezt az Amerikát a hazatelepült Fenyő Miki (Szabó Kimmel Tamás) hozza el nekünk, aki szívből nyomja a vad ritmusokat, s tudatosan utánozza Jerry Lee Lewist, a korai rock fenegyerekét (lábbal zongorázás, zongoraégetés). Itt Fenyő kifejezheti hódolatát mestere előtt (a színdarabban ő maga játszotta Jerry Lee Lewis szellemét), sőt, egy Jerry által is vállalható, tökéletes Lewis számot is ír a filmhez Flayin’ My Baby’s Arms címmel – mintha csak a legenda adná elő.
Olvastam egy kritikában, hogy a film a magyar Grease. Én (aki fanatikus Grease rajongó is vagyok!) viszont semmi hasonlóságot nem látok benne. Inkább – lehet, hogy ösztönös, lehet, hogy tudatos – főhajtást John Waters két nagyszerű alkotása, a Hajlakk és Cry Baby előtt. Sőt: inkább a Cry Baby előtt. Igaz, szerényen, kissé önirónikusan, hiszen azért mégis csak Magyarországon játszódik a történet. (Markáns párhuzamok: koncert az ifjusági parkban, amit szétvernek a rendőrök, gyorsulási verseny az éjszakában – igaz Johnny Depp dögös verdáját Fenyő Iván velorexe váltotta fel. Tudja-e még valaki, mi is volt az a velorex?... Sőt: a versenyben lenyomott Meghalok, hogyha rád nézek még ritmusban is klappol a Cry Baby azonos jelentében elhangzott Highschool Hellcats-el.)
De ez az Amerika nem az az Amerika. Itt kisstílű kis, és nagystílű nagy elvtársak lesnek
mindenkit árgus szemmel (Hegedűs D. Géza és Scherer Péter zseniális alakításában – sőt: Bereményi Géza is feltűnik fő-fő elvtársként!), működ(ne) a gonolatrendőrség – de a puha diktatúra valóban puha, s az NDK-magyar barátság bizony csakis az NDK-s csajok kombinéja (és az alatta lévők) felé irányul. És ők is milyen könnyen megszédíthetőek a rockkal! (Nem semmi, ahogy a Twistin’ At The Hot-dog Stand-et németül nyomják. Ismerem az eredeti, angolul készült verziót is, amit Fenyő – még elfeledettsége idején – valóban Amerikában rögzített szintén sehol nem jegyzett Miki című albumára)
A mi Amerikánkban minden kicsit magyar, a zenét csak nyúljuk, a menő slágerek szövegét magyarítjuk. Nagyon jópofa, amit a Király Viktor által (háttérdalként) előadott – teljesen autentikus Fenyő szerzemény – Don’t Stop C’mon Twist-et Röné (Fenyő Iván) néha erős halandzsával „magyarítja” (Holnap maradj itt!). Így ment ez, na! Ki tanulhatott akkor más nyelvet az oroszon kívül? (Zsi lávz jú!!! Je, je!!!) Ugyanakkor próbáljuk azért érteni is (Újabb kikacsintás: a Rönét bűnbe vivő, tenyérbe mászó képű rosszfiú orgazdabarlangjában Buddy Holly számokat játszik hallás után. Ha valaki nem tudná, alakítója Egri Péter, a legjobb magyar rockabilly csapat, a Misery Gang frontembere!)
Ezek a mi rockereink is igyekeznek hozni Elvist – de konfekció zakóban és makkos cipőben. Bumfordi bájukért mégsem lehet nem szeretni őket. Istenem, nekünk – akkor – csak ennyi jutott. De jutott!
Mindezek ellenére – vagy épp ezért – a film vérprofi, a fényképezéstől a tánckarokig. Ez utóbbi már egy az egyben a Hajlakk – a profizmusát tekintve (hál istennek a kötelező Karsai Zita nélkül!). S bár nálunk akkor tényleg csak szerették volna Amerikát, de mégis csak kapunk egy korképet a 60-as évek magyar ifjúságának – ha még oly szerény – zenei lázadásáról. S hogy Fenyő szemüvegén keresztül? Istenem, ez valahogy kellemesebb, mint a Metro-Illés-Omega (egyébként szintén über alles) hippi-beütéses folk-rockja. És igen: most már mi magyarok is tudunk jó, élvezhető, (nézhető!) filmeket készíteni. Amivel már nem kell szégyenkeznünk sem itthon, sem külföldön.
Szóval: szóljon teljes gázzal az Amerika hangja! Csavarjuk fel a szőnyeget és a hangerőt!
Nekem akkor a Hungaria és Fenyő Miklós maga volt a ZENE, a fülledt hangulatu iskolai- és egyéb házibulik, amikor a Várni rád egy éjen át taktusaira igyekeztem – mintegy véletlenül – lecsúsztatni a kezem Évike (Andi, Márti stb.) formás popsijára, vagy a fiúkórus rekedtre üvöltötte magát a Csókkirályra. Az egyetemi évek alatt meg nem is lehetett buli Hungária és rock ’n’ roll nélkül.
És utána is Fenyő volt az isten. Az ember, aki olyasmit hozott el kicsiny hazánkba, ami itt, nálunk soha nem létezett: az amerikai tengerpartot, és az 50-es, 60-as évek szirupos-lázadó életérzését. És mindenki szerette, mert hinni akarta, hogy akkor, nálunk is a 60-as években... pont úgy, mint Amerikában...És Fenyő volt az isten akkor, amikor kutyát nem érdekelt a 90-es évek elején. Akkor, amikor – épp az elfeledettség miatt – elkészítette máig legjobb albumát, A Fenyőt. 14 tökéletes szám, nem lehet benne hibát találni. Az Éjféli lány verhetetlen a gitárszólóval... Tökéletes, mert nem volt elvárás, senkit nem érdekelt a levitézlett sztár – így őszinte lehetett és természetes. Mindenféle flitter nélkül, ami mai munkáit – sajnos – már jellemzi. És jöhetett a visszatérés: Hungária koncert 1996-ba. Százezer ember – több, mint ahányan Michael Jacksonén voltak, pedig ő akkor volt a csúcson. Harmadik sor, őrület volt...
De most inkább a filmről. Az alapját képező színpadi produkció is verhetetlen. Volt egy
osztályom, akiket elvittem rá – azt sem tudták, mi a twist, vagy a rock ’n’ roll. A darab után, a szalagavatón aztán Hungáriára kellett műsort készíteni...A film, szerencsére nem egy az egyben a színházi produkció – bár fő vonalait megtartotta. Itt azonban az üzenet más. Az üzenet az álom: hogy nálunk is volt Amerika a 60-as évek közepén. Ha nem is tengerpart, de a Palatinus strand, s volt holdfényes kocsikázás az égszínkék álomautó Skoda Felicia cabrióval (ami a mai napig az egyik legszebb kocsi – szerintem.). És voltak házibulik, és voltak csajok fodros szoknyában, lófarokkal. És ezt az Amerikát a hazatelepült Fenyő Miki (Szabó Kimmel Tamás) hozza el nekünk, aki szívből nyomja a vad ritmusokat, s tudatosan utánozza Jerry Lee Lewist, a korai rock fenegyerekét (lábbal zongorázás, zongoraégetés). Itt Fenyő kifejezheti hódolatát mestere előtt (a színdarabban ő maga játszotta Jerry Lee Lewis szellemét), sőt, egy Jerry által is vállalható, tökéletes Lewis számot is ír a filmhez Flayin’ My Baby’s Arms címmel – mintha csak a legenda adná elő.
Olvastam egy kritikában, hogy a film a magyar Grease. Én (aki fanatikus Grease rajongó is vagyok!) viszont semmi hasonlóságot nem látok benne. Inkább – lehet, hogy ösztönös, lehet, hogy tudatos – főhajtást John Waters két nagyszerű alkotása, a Hajlakk és Cry Baby előtt. Sőt: inkább a Cry Baby előtt. Igaz, szerényen, kissé önirónikusan, hiszen azért mégis csak Magyarországon játszódik a történet. (Markáns párhuzamok: koncert az ifjusági parkban, amit szétvernek a rendőrök, gyorsulási verseny az éjszakában – igaz Johnny Depp dögös verdáját Fenyő Iván velorexe váltotta fel. Tudja-e még valaki, mi is volt az a velorex?... Sőt: a versenyben lenyomott Meghalok, hogyha rád nézek még ritmusban is klappol a Cry Baby azonos jelentében elhangzott Highschool Hellcats-el.)De ez az Amerika nem az az Amerika. Itt kisstílű kis, és nagystílű nagy elvtársak lesnek
mindenkit árgus szemmel (Hegedűs D. Géza és Scherer Péter zseniális alakításában – sőt: Bereményi Géza is feltűnik fő-fő elvtársként!), működ(ne) a gonolatrendőrség – de a puha diktatúra valóban puha, s az NDK-magyar barátság bizony csakis az NDK-s csajok kombinéja (és az alatta lévők) felé irányul. És ők is milyen könnyen megszédíthetőek a rockkal! (Nem semmi, ahogy a Twistin’ At The Hot-dog Stand-et németül nyomják. Ismerem az eredeti, angolul készült verziót is, amit Fenyő – még elfeledettsége idején – valóban Amerikában rögzített szintén sehol nem jegyzett Miki című albumára)
A mi Amerikánkban minden kicsit magyar, a zenét csak nyúljuk, a menő slágerek szövegét magyarítjuk. Nagyon jópofa, amit a Király Viktor által (háttérdalként) előadott – teljesen autentikus Fenyő szerzemény – Don’t Stop C’mon Twist-et Röné (Fenyő Iván) néha erős halandzsával „magyarítja” (Holnap maradj itt!). Így ment ez, na! Ki tanulhatott akkor más nyelvet az oroszon kívül? (Zsi lávz jú!!! Je, je!!!) Ugyanakkor próbáljuk azért érteni is (Újabb kikacsintás: a Rönét bűnbe vivő, tenyérbe mászó képű rosszfiú orgazdabarlangjában Buddy Holly számokat játszik hallás után. Ha valaki nem tudná, alakítója Egri Péter, a legjobb magyar rockabilly csapat, a Misery Gang frontembere!)Ezek a mi rockereink is igyekeznek hozni Elvist – de konfekció zakóban és makkos cipőben. Bumfordi bájukért mégsem lehet nem szeretni őket. Istenem, nekünk – akkor – csak ennyi jutott. De jutott!
Mindezek ellenére – vagy épp ezért – a film vérprofi, a fényképezéstől a tánckarokig. Ez utóbbi már egy az egyben a Hajlakk – a profizmusát tekintve (hál istennek a kötelező Karsai Zita nélkül!). S bár nálunk akkor tényleg csak szerették volna Amerikát, de mégis csak kapunk egy korképet a 60-as évek magyar ifjúságának – ha még oly szerény – zenei lázadásáról. S hogy Fenyő szemüvegén keresztül? Istenem, ez valahogy kellemesebb, mint a Metro-Illés-Omega (egyébként szintén über alles) hippi-beütéses folk-rockja. És igen: most már mi magyarok is tudunk jó, élvezhető, (nézhető!) filmeket készíteni. Amivel már nem kell szégyenkeznünk sem itthon, sem külföldön.
Szóval: szóljon teljes gázzal az Amerika hangja! Csavarjuk fel a szőnyeget és a hangerőt!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése