Shani Boianjiu: Bátraké a Mennyország. Libri, 2012.
Az én korosztályomnak még vannak katonaélményei. Közülünk
sokan (ha éppen nem volt vallási, testi vagy egyéb oka) húztak le egy-másfél
évet az ország különböző pontjain lévő (többségében mára már bezárt és
lerohadt) laktanyákban. A nagymennyiségű anekdota-muníció mellett közös
élményünk volt az értelmetlenséggel, az unalommal, a néhol ember alatti
körülményekkel való napi küzdelem. Nem véletlenül van az, hogy sokunknak –
köztük nekem is – elpocsékolt időnek tűnik az egész.
Igaz – kiképzőim szerint legalábbis – a miénk volt akkoriban
a leghatékonyabb hadsereg: 9 töltényből megtanította pontosan lőni a katonát.
Többet nem is nagyon kapott az emberfia, a szolgálati idő alatt legtöbbször
csak üresen lógott a vállán a kopott Kalasnyikov. Már, ha lógott.
Kevésbé hatékony hadseregeknél, mondjuk az Izraelinél, nem
ilyen célorientáltak. Ott lőnek rendesen a besoroltak, és persze eszük águkban
sincs eltörölni a sorkatonaságot. Ami, az ottani érdekes (politikai, etnikai,
társadalmi, vallási stb.) helyzetet tekintve, talán nem is igazán meglepő.
Izraelben, amint a polgár betölti 18. életévét, kötelező
bevonulnia katonának (hacsak nem rokkant, vagy – bár ezt most igyekeznek
eltörölni – nem az ultraorotdox kisebbség tagja, vagy nincs akkora hátszele,
ami elröpíti a Vörös-tenger partjaitól Tel-Avivig). A fiúknak három év, a
lányoknak kettő. És a lányoknak akár harcoló alakulat tagjaiként is.
Ismerőseim, akik a Szentföldön jártak, mesélték, hogy nem mindennapi látvány
volt a rengeteg fiatal csaj, akik földig lógó M16-ossal a nyakukban, zöld
egyenruhában, hátukon brutális civil (!) hátizsákkal flangáltak a városok,
falvak utcáin…
A katonaélményeit sok volt harcos írta meg. De még soha nem
olvastam női katonától visszaemlékezést. Vagy regényt. Vagy novellafüzért. Mert
ez a könyv igazából besorolhatatlan.
 |
| Shani Boianjiu 2012-ben Magyarországon |
A Bátraké a Mennyország 26 éves írónője fegyveres kiképző
volt az Izraeli Védelmi Erőknél (szépen, magyarosan Cáhál). Bár hangsúlyozza, nem önéletrajzot ír, mégis
eltéveszthetetlenül ott a személyes élményanyag. Ami cseppet sem felemelő, sem
nem anekdotázgató. Hanem kiábrándító, nyomasztó és elgondolkodtató.
Jáel, Lea és Áviság barátnők, egy poros kis galileai
faluban, ahol még rendes vezetékes víz sincs, az egyetlen munkahelyen értelmetlen
termelés folyik (alkatrészeket gyártanak olyan gépekhez, amikkel olyan gépeket
gyártanak, amik repülőgépeket gyártanak), ahol banánültetvényeket akarnak
meghonosítani (sikertelenül) a sivatagban, és a gyerekek konténerekbe járnak
iskolába. (A falu létrehozásának oka Galilea „zsidósítása” volt valamikor, a
döntéshozók csak azt felejtették el, hogy a telepeseknek egyszer gyerekeik is
lesznek. Ezért nincs rendes iskola, amúgy tömegközlekedés, térerő és
laktózmentes tej sem – de leginkább hiány az üres házakban mutatkozik, ahol a
fiatalság esetleg bulit szervezhetne. Mert a felnőttek sem tudnak elmenni
sehová – inkább otthon rúgnak be rendszeresen.)
Már a bevezetőből egyértelmű, hogy nem a tel-avivi csilli-villi
világ lakosai, hanem a vidéki Izrael, a mezőgazdasági- és gyári munkások,
pedagógusok leszármazottai lesznek a főszereplők. Akiknek az élete gépies és
egyhangú, ahol a csonkacsalád a természetes, ahol napi szinten van a
veszekedés, a munkalehetőség hiánya és az alkoholizmus.
A traumákkal terhelt lányok számára kitörési lehetőség lenne
az érettségit követő katonai szolgálat, de ami várja őket, az nem a dicsért
vagy gyűlölt, a média által felemelt vagy sárba döngölt haderő. Tinédzserek
vezette, tinédzsereket irányító alakulataiban óriásivá nő az unalom és az
értelmetlen abszurditás (Leának egy olyan utat kell őriznie, amin amúgy sem jár
senki, Jáel egyetlen feladata, hogy lőni tanítson egy lőni képtelen katonát,
Áviság meg napi nyolc órában figyeli monitoron az egyiptomi-izraeli határ drótkerítésének
egyetlen kicsiny darabját). Az értelmetlen unalom ellen nem gyógyszer a
folyamatos dohányzás, az élvezet nélküli szex, és a legnagyobb lázadás is csak
annyi lehet, hogy az ember kimenőjén eldugja hátizsákjába a zubbonyát, majd a
katonai rendésznek azt hazudja, hogy nem katona.
Olyan világ ez, ahol bármikor elvághatják a torkodat, ha
behajolsz egy autóba, de ahol az izraeli katonának kell tanácsokat adnia a
palesztin tüntetőnek, hogyan is tüntessenek, hogy bekerüljenek az újságokba.
Ahol nem csak az arab gyerekek, de a tisztek is szétlopják a katonai bázisokat,
majd csendesen félrenéznek, ha videó- vagy embercsempészt fognak, mert a
bürokrácia sokáig tart és mi végre. Vagy, ahol az okoz nemzetközi incidenst,
hogy a fásult katonalányok meztelenül napoznak az őrtoronyban, a kerítés
túloldalán pedig távcsövön kukkolnak és boldogan maszturbálnak az egyiptomi
őrök.
Jáel, Áviság és Lea – ahogy mellettük mindenki más – túl
akarja élni, minél kevesebb konfliktussal. De a leszerelés után sem vár rájuk
biztos jövő. Traumákkal tele élik életüket, egyetlen biztos pont marad számukra:
hármójuk barátsága.
A fiatal írónő legnagyobb erénye azonban nem az, ahogy
bemutat zaklatott női sorsokat, a kiszolgáltatottságot, hanem az, hogy a
fentiek ellenére sem pesszimista. Könyve valójában nem regény, hanem lazán
összefűzött novellasor, melyben kaleidoszkópszerűen villannak fel az egyes
szereplők, akik hol eltávolodnak, hol közelebb kerülnek. És bár hanyagolja a
politikát, a közel-keleti helyzetről sem nyilvánít véleményt, egy olyan világot
ábrázol, ami teljesen kiszámíthatatlan, ahol valójában nem létezik sem jó, sem
rossz, hanem csak az állandóan fenyegetett élet van és az e miatt felfokozott
életvágy. Ami végül is segít túljutni a nehézségeken.
Nem véletlenül talán a regény egyik kulcsmondata a vége felé
többször is visszatérő: Kérlek, ne
ítélkezz.
És, hogy semmiképp ne menjen el a kedvünk az olvasástól, egy
kép arról, az izraeli hadseregben – mindazok ellenére, ami a könyvben terítékre
kerül – van szépség is: Elinor Joszef, aki izraeli ejtőernyősként azzal írta be
magát a történelembe, hogy az elit fegyvernemnél ő volt az első arab származású és
keresztény nő.
