Karácsonyi rege? Ha valóra válna...

Legelőszőr 2008-ban, amikor elindult a blog, írtam a karácsonyról. Aztán minden évben. Most, visszaolvasva őket, elgondolkodtam rajta, valóra váltak-e a kívánságok, „ment é a világ elébb”. A válasz – elsőre – annyira kiábrándítónak tűnt, hogy úgy gondoltam, idén szakítok a „hagyománnyal” és nem írok semmit. Amúgy sem írok mostanság semmit, így (ha erőltetem) ez is csak valamiféle szokványos „szeressük egymást” okoskodás lenne, meg a frázisok puffogtatása, amik ilyenkor százával jelennek meg a virtuális íróasztalokon.

Nincs már ehhez se kedvem. A világból, az internetről, a médiából ömlik a demagógia, a digitális flaszter közönsége (meg a nem digitálisé is!) oly megkeseredett, oly kiábrándult, hogy arra nem lehet már szót találni (vagy, van, aki próbál, de – úgy érzem – meddő minden kísérlet). Rágódunk a semmin, a felesleges gumicsontokon, olyasmiken, amiktől nem lesz jobb a világ, sem olcsóbb a kenyér (ezt is sokszor leírtam már!), s ami igazán fontos lenne, a mellett elmegyünk, mert sokkal egyszerűbb más szemében megpillantani a szálkát, mint a miénkben azt a bizonyos gerendát. (És ezzel el is érkeztünk Hozzá, akiről – valójában – a karácsony szól.)

Szóval nem akartam írni semmit.

Igazából most sem akarok, de láttam egy kis filmet, ami elgondolkodtatott. A Magyar Református Egyház (MRE) által kiadott kis karácsonyi rövidfilm volt A Fiú címmel, mely a Megváltó születését dolgozza fel nagyon modern, nagyon meghökkentő, de nagyon szerethető formában. Abban az időben, amikor – egyre inkább úgy tűnik – az egyházak már nem tudnak szólni senkihez, mikor mondanivalójuk üresnek és avíttasnak hat, valakinek sikerült ismét a lényegre irányítani a figyelmet. Megmelegíteni a szíveket, visszahozni valamit az ünnepből.

Még úgy is, hogy a „hivatalos egyház” – csak, hogy kerek legyen a magyar valóság – utólag egyszerre csak elhatárolja magát…

Elgondolkodtam. Ezeken a „sablonos” dolgokon: mi a szent manapság és mi a fontos? Mi a lényeges és mi éri meg? Ha egy dolog jó, akkor miért rossz? (Bár tudom, hogy ezek a filozófia örök kérdései.)

S mivel már belefáradtam az érvelésbe, a győzködésbe, hogy néha úgy érzem, a falnak beszélek, úgy döntöttem, mélyen szántó gondolatok helyett inkább megkérem a Karácsony Angyalát, hogy:

állítsa meg kicsit az embereket, hogy elgondolkodjanak

hogy ne mondjanak ki mindent azonnal, ami az eszükbe jut

hogy legyenek türelmesek (nem kell nagyon, csak egy kicsit, mert én sem vagyok mindig türelmes)

hogy ne osszák meg életüket ország-világgal, mert nem lesz több barátjuk tőle, de nagyobb valószínűséggel válnak nevetségessé

hogy néha csak egy szó is elég

hogy néha a hallgatás is sok

hogy ne ítélkezzenek, inkább megértsenek

hogy, mert valaki/valami más, még nem biztos, hogy rossz

hogy a politikusok lássák be, mikor van ott az ideje a felállásnak, távozásnak, s mikor a cselekedetnek

hogy, aki a döntéseket hozza, legyen mindig alázatosabb, mint azok, akiknek ezt el kell viselniük

hogy megértsék: az ember sokféle módon lehet magyar, ezt nem lehet kívülről, parancsszóra létrehozni. Ezt érezni kell. És mindenki úgy érezheti, ahogy neki jó. De had érezze ő maga, és ne akarja más felülbírálni, kétségbe vonni!

hogy a világon nincs rangsor a nemzetek között, s az „ősiség” meg a „dicső múlt” nem jogosít fel semmire

hogy inkább az számít: mit teszel le az asztalra és hogyan viszonyulsz a másikhoz

hogy legyen legalább egy mondat, amire mindannyian rá tudunk bólintani

hogy karácsonykor nem az ajándék mennyisége és értéke számít, hanem az, hogy van kivel karácsonyoznod

És igen: hogy aki távolra került, most, kicsit, visszatérjen.

Persze, tudom, hogy mindez nagyon sablonos, mégis ezt kérném csak az Angyaltól. Mert az igazság gyakran elcsépelt és sablonos. Csak épp mindig, minden korban velünk van.

És kívánok mindenkinek szeretetben eltöltött Békés, Boldog Karácsonyt és Boldog Új Évet!

Finnország kapcsán...

Finnország címere

A História című folyóirat 2012/7. száma Finnország történetével foglalkozik, benne Romsics Ignác tanulmányával, mely az ország múltját, jelenét, jövőjét taglalja. (teljes szövege olvasható itt: http://mozgovilag.com/?p=2445). Ebben idézi Kodolányi Jánost, a kiváló írót, aki a 30-as évek második felében járt Finnországban, s összehasonlította az ott látottakat a magyarországival (és akit aztán végképp nem lehet baloldali-liberális elfogultsággal vádolni):

“Az egész hatalmas országot behálózzák a ragyogó autóbuszutak… Helsinkiből szinte percenként indulnak minden irányban a legmodernebb csőbútoros autóbuszok… A napszámbérek körülbelül négyszeresét teszik ki a magyarországi napszámoknak… Finnországban még az alacsonyabb bérű munkás is összehasonlíthatatlanul magasabb életszinten élhet, mint nálunk a képzett munkás. Lakása jobb, tágasabb és olcsóbb is, mint nálunk. Nálunk az emberek nagy átlagban fizetésük harminc-negyven százalékát költik lakásra. Finnországban csak a tizenkét-tizenöt százalékát. Nálunk átlagosan csak három-négy százalék jut szórakozásra, könyvre, rádióra, ott ennek a háromszorosa. És nálunk alig tudnak az emberhez méltóan ruházkodni a tömegek. Finnországban viszont nemcsak a fizetések és bérek magasabbak, de az iparcikkek ára is alacsonyabb.”

És a hogy miért sikeresebbek a finnek a magyaroknál? Szerinte, mert “nem égnek el a puszta vágyak és álmok területén”, hanem “simulékonyan” és “praktikusan” alkalmazkodnak a mindenkori adottságokhoz. “Ők reális, cseppet sem álmodozó, a valósággal bátran szembenéző s az életkörülményeket a maguk erős kezével alakító emberek, a férfiak csakúgy, mint a nők.” Emellett a finnek megbízhatóságáról és becsületességéről írt, szembeállítva a magyarok kevésbé korrekt üzleti magatartásával. Példának erre azt a magyar almaszállítmányt hozta fel, amelynek felső sorai hibátlan, az alsók viszont félig rothadt gyümölcsökből álltak ( Kodolányi János: Suomi. Budapest, é. n., Turul kiadás)

Hogy miért idézek ilyen hosszasan tőle? Talán azért, mert ma Magyarországon, az internethasználó közösség körében (s talán azon kívül is, bár reménykedem, hogy annyira nem) zsigerig hatolóan gyűlölködő vita folyik a magyarok és finnek (és a finnugor népek) kapcsolatáról, leginkább ennek a lehetséges kapcsolatnak tagadásáról. Természetesen nem az a gond, hogy erről vita folyik, hanem az, hogy egy teljes egészében szaktudományos kérdést ideológiai, politikai kérdéssé tesznek, horribile dictu ennek elfogadását vagy elutasítását az „igazi” magyarság mércéjének.

A hozzászólók 98%-a természetesen dilettáns, a tudományos kutatások legalapvetőbb módszerével sincs tisztában, ráadásul a rendelkezésre álló szakirodalmat sem olvasta (gyakran a saját oldaláét sem!). A kutatási eredményeket sem ismerik, csupán visszaböfögik a politikai ideológiával és összeesküvés-elméletekkel vastagon átitatott pamfleteket, amiket élelmes kiadók és írók állítanak elő nagy tömegben (Nem a felvilágosítás szándékával természetesen, hanem hogy minél többet keressenek vele. Persze van – igen kevés – aki hiszi is mindezt, de azért a pénz sem mellékes). Az álmodozás-múlton való sóhajtozás-gyűlölködés közben nem veszik észre, hogy a politika is rájuk száll, eszközévé teszi őket a hatalmi harcban. (Mint ahogy azt sem veszik észre, hogy az istenként tekintett politikusok nagytöbbsége ezeket az elméleteket egyáltalán nem vallja, csupán úgy tesz, mintha… és híveit használja fel, hogy meglegyen a szavazótábora)

A Nokia központja Helsinkiben

Most persze megkapom majd, hogy én egy rohadt finnugrista (ennek szinonimájaként: liberálbolsevikjudeoplutokrataidegenszívűhazaáruló) vagyok. Bármily furcsa is: nem. Bár magyar szakon végeztem, az összehasonlító nyelvtudomány (és mindenféle nyelvtudomány) olyan volt nekem, mint a kínai. És bármennyire is akartam, nem győzött meg. De elmondom: nem győztek meg az ellentábor hívei sem! Sőt – szembemenve a hivatástudattal – igazából nem is érdekel. Ugyanis mindennapi életünk szempontjából lényegtelen. Nem lesz tőle olcsóbb a kenyér vagy a benzin, nem lesz magasabb a fizetésünk, nem nő tőle jobban a GDP. Szóval nem változna tőle semmi. Viszont kell foglalkoznunk a múltunkkal (sokáig nem, vagy csak ideológiával átitatva tettük), kell ütköztetnünk a véleményeket, de szakmai alapon, nem gyűlölködve, magunkból kikelve. (Szól ez a „hivatalos” tudósoknak, akinknek igenis le kell jönniük az elefántcsonttoronyból és érethetően, mindenki számára elmagyarázni elméleteiket, kutatásaik eredményeit, s szól az ellentábornak is, hogy múltunkban nem csak honfoglalás és magyar őstörténet – illetve Trianon – létezik, hanem sok minden egyéb is, ami legalább annyira izgalmas és érdekes).

Amiért mindez eszembe jutott az az: honfitársaink mennyire nem látják, mi is az igazán fontos. Politikusaink „keleti nyitásról” beszélnek, látványosan utaznak Belső-Ázsia posztszovjet, új/régi diktatúráiba, kurultájozó (ilyen magyar szó egyébként nincs, s tudtommal nem is volt soha!) honfitársaink pedig boldogan tapsolnak nekik, szívük szerint visszapörgetnék az idő kerekét és nagyokat köpködnek a „finnugristákra” (Még jó, ha csak köpködnek, sokan vannak, akik ki is irtanák őket, attól könnyebbülne csak meg a lélek)

Holott itt, Európában is lenne kiről példát vennünk. Nem csak a finnekről, hanem a balti népekről. Csak egy kis adat: az egy főre jutó finn GDP 1992-ben 260 százaléka volt a magyarnak. Ez a különbség azóta sem csökkent, inkább nőtt. Az egy főre jutó magyarországi GDP – vásárlóerőn számítva – 2000-ben az amerikainak mindössze 35 százalékát tette ki, miközben a finn –72 százalékát. (A kazah, tádzsik  türkmén, mongol adatokat inkább hagyjuk…). És azt is jó, ha tudjuk, hogy honnan is indultak: 1820-1830 körül, amikorra az első megalapozott becslésekkel rendelkezünk, az egy főre jutó finnországi nemzeti jövedelem Nagy-Britanniáénak mintegy felét, a Habsburg Birodaloménak 75, az európai átlagnak közel 80 érte el. Ez után már meg sem lepődünk, hogy a 2008-ban kezdődő válság az országot szinte alig érintette! (Valóban, nagyon megvetendő „halzsíros atyafiság”… )

Mindezt pedig szinte teljes egészében önerőből! Hogy ügyesen használták ki országuk adottságait, politikai elitjük nem „kasztosodott” (mint a magyar a dualizmustól napjainkig), alig volt jellemző a korrupció, mindig képesek voltak a kompromisszumra, s iszonyatos pénzeket fektettek az innovációba és oktatásba. És képesek voltak a gyors, rugalmas szerkezetváltásra, amikor az idők szava azt kívánta. Csupa olyan dolog, amit könnyűszerrel lehetne követni. Ha akarnánk.

Nem, nem kell elfogadni, hogy a finnek rokonaink. Nem azok. Mint nép, biztos nem (ők sem vallják, egyébként már nálunk a tudósok nagy része sem), talán a nyelvünk rokon valamennyire. Talán. Aki el akarja fogadni, fogadja el, aki nem akarja, az ne. (Amúgy kis érdekesség: honfoglaló őseink sem voltak nyelvileg egységesek. Minimum két nyelvet – a magyart és a kabar/kazárt – mindenképp beszélték. Bár az „alternatív” történészek az utóbbiról – mármint a kabar/kazárról – nem szeretnek beszélni, mivel, a kazárok - bár török és nomád nép - vezetői elkövették azt a „hibát”, hogy felvették a zsidó vallást. Szóval kiírták magukat a dicső pusztaiak közül). De ami fontos: a "büszke" pusztaiak helyett inkább őket kellene példaképnek tekintenünk. Kis nép, mélyről jött, ki volt szolgáltatva (ha nem is annyira, mint a magyar) a Szovjetuniónak, szintén kevés a nyersanyag, ráadásul adottságai is rosszabbak. És mégis sikerült nekik!

Ha megkapom a szokásos jelzőket, akkor is vallom mindezt, s az „ellentábort” csupán arra buzdítom: olvasson sokat (mindenfélét, ne csak azt, ami neki szimpatikus), próbáljon meg tájékozódni a világban. És ne dőljön be mindenféle ábrándos, fél információkon, soha nem létezett kutatásokon alapuló véleményeknek, ideológiáknak. Vagy, ha be is dől: ne gyűlölködjön, és ne akarjon mindenkit kiirtani, aki másként gondolkodik. Inkább futtassa végig magában: más szemében talán ő az a bizonyos szálka.

Nem lenne jobb inkább követni a finn példát?

Novus Ordo Seculorum

Harrison Fawcett: Katedrális I-IV. Delta Vision, 2012.

Egykoron az igazság meztelenül járt az emberek között, de mindenki felháborodott, amikor meglátták, hogy pucéran rohangászik. Erre az igazság kimenekült a városból, elbujdosott, és mit tesz Isten, összefutott a példázattal, aki díszesen csillogó köntösben járt. Igazságunk a fejéhez kapott, elkérte a példázat köntösét, és visszament a városba. Mi történt? Az emberek máris szeretni kezdték az igazságot, és szívesen látták maguk között, ugyanis a meztelen igazság kurvára nem érdekel senkit!

Thomas Stanley Jacta, a Katedrális fejvadásza

Terenyei Róbertnek és a Delta Vision Könyvkiadónak köszönhetően sikerült végre elolvasnom minden idők egyik „legsúlyosabb” és legsokrétűbb magyar sci-fijét, a 2007-ben Zsoldos Péter-díjat kapott Katedrálist. A helyzetem nem egyszerű: az írót (polgári nevén Fonyódi Tibort) személyesen ismerem, a közös világlátás, a szimpátia nem teszi könnyűvé az objektív elemzést. Mégis, a Katedrális olyan könyv, ami mellett nem tud szó nélkül elmenni az, aki olvasta.

Be kell vallanom: először nagyon megijedtem. Az első 20-30 oldal olvasása közben. Az jutott eszembe, hogy bírta értékelni anno a zsűri ezt a meglehetősen ponyvaízű, közepes munkát? Mert bizony az a pár oldal igencsak pongyola volt a döcögős, rövid mondataival, az egysíkú karakterekkel, a „szupertechnológia” meg a „technokrata pokol” állandó emlegetésével. És arra is gondoltam: hogy bírom én majd ezt 1800 oldalon keresztül!

Aztán beindult! A sztori. Ami röviden összefoglalva ennyi:

A.D. 2294. A Földet és a környező bolygókat egy ipari koglomerátumokból álló szervezet, a Novus Ordo Seculorum irányítja. Az időutazás technológiáját birtokló és így valójában a Föld láthatatlan kormányaként működő Katedrális egy ismeretlen terrorcsoport felszámolására különlegesen képzett elitkatonákat küld az ókori Rómába, Néró uralkodásának idejére. A Kerwin ezredes vezette intervenciós csoport feladata az elkövetők felderítése és ártalmatlanná tétele. A kommandósokkal tart egy fiatal nő, Tess Gordon, aki akaratán kívül a Katedrális urainak parancsára részese az akciónak. Tess nem hisz az időutazásban, mesének véli a démonok és angyalok létezését, aztán az időn átlépve Kerwinékkel együtt érti meg, hogy a Katedrális lovagjai a jezsuita renddel szövetkezve mindannyiukat félrevezették: Rómában szó szerint a pokol vár rájuk, és harcuk tétje nem pusztán az emberiség jövője, hanem tulajdon lelkük sorsa az öröklétben; üdvösség vagy kárhozat…

A ponyvaízűség az első fejezetek után már szinte csak jelzésként maradt meg, s ahogy haladt előre a történet, úgy mélyült, hömpölygött (szó szerint!) egészen a nem szokványos végkifejletig. Be kell vallanom, ilyen sokrétű, átgondolt történetet én még nem nagyon olvastam. Sem magyar, sem külföldi szerzőtől. Leginkább talán Ken Follett nagyregényeit tudnám mellé állítani, de azok teljesen más témájúak.

Igaz, az ötlet nem túl eredetei, de az időutazás történetén keresztül kapunk egy komplett képet az ókori Rómáról, az emberiség misztikus és kulturális örökségéről, mindezt úgy, hogy nem tolják szájbarágósan, didaktikusan az arcunkba, hanem minden illeszkedik a cselekményhez. Amitől pedig az időutazós könyvek olvasója tartani szokott: nincs időparadoxon, nincsenek ellentmondások, minden esemény, cselekedet illeszkedik egymáshoz, s minden a műben, akár az elején, akár a közepén, vagy a végén, felvetett kérdésre választ kapunk.

Egyszóval, a rettenetes terjedelem dacára sikerült ügyesen ötvözni a William Gibson-féle cyberpunkot a nagy ívű történelmi regényekkel, s mindezt úgy, hogy nem érezzük a váltások közötti különbségeket.

Természetesen egy ilyen volumenű mű esetében képtelenség kiküszöbölni bizonyos hibákat. Igaz, ezek csak bosszantó tényezők, nem mennek az olvasás, az élmény rovására. Csak éppen jó lett volna, ha még ennyire sincsenek…

A vezető karakterek meglehetősen következetlenek (én nem igazán találtam szimpatikusnak egyiket sem, ritkán viselkedtek életszerűen). Egyszer szeretnek, egyszer hirtelen gyűlölnek, aztán (főleg a nők) gyakran sírdogálnak, mindezt mindenféle ok, felvezetés nélkül. Ha nem lennének a frappáns mellékalakok (a római bérgyilkos Kígyó, az íjász Palmyra, a Katedrális alkalmazottai: Hands igazgatóhelyettes és Jacta, az intervenciósnak nevezett kommandósok), akkor nagyon leülne az egész. De hál’ Istennek vannak, s viszik a hátukon a sztorit (nekem például a Katedrálist irányító Bíboros és Nero császár alakja tűnt a legjobban kidolgozottnak, holott mindkettő viszonylag keveset szerepel).

Az olvasást viszont kicsit nehezíti, hogy túl sok a Róma. Mintha a szerző minden ismeretét le szerette volna írni: szó szerint mindent megtudhatunk a lakomákról, a kocsiversenyekről, a kocsmákról, bordélyházakról (mindnhol igen részletesen és naturalisztikusan), de akkor is sok. Igaz, mint minden eseménynek a könyvben, fontos szerepe van, de megakasztja a főtörténetet, s gyakran vissza kell lapozni, hogy az ember felvegye a húsz-harminc oldallal korábban elvesztett fonalat.

Amúgy az ábrázolt Róma hiteles, alig van benne tárgyi tévedés, a nem ezzel foglalkozó olvasó észre sem veszi (csak a két „legdurvább”: a többször rendőrökként emlegetett aedilisek valójában rangos állami hivatalnokok voltak, kb. bírói funkciót töltöttek be. A rendőrök a birodalom városaiban a cohortes urbana, esetleg a cohors vigilium tagjai voltak. Vagy a római „titkosszolgálat”-ként említett agentes in rebust csak a 4. században szervezték meg, a regény idejében peregrini volt a neve.)

Ami viszont tényleg idegesítőnek és dramaturgiailag feleslegesnek tűnt: a sok öncélú, pornóba hajló szexuális aktus. Általában nem volt semmi felvezetésük, igazi funkciójuk, s a szereplők gyakran teljesen logikátlanul hullottak „egyik ölből a másikba”. Egy-két esetben persze meg lehet magyarázni a Katedrális machinációival, de legtöbbször egyáltalán nem. Inkább csak értelmezhetetlenné tették a szereplők motivációit.

Mindezek azonban nem igazán zavaró hibák, az élményt nem rontják le, mely olyan, mint egy hullámvasút: négy köteten át repít minket, egészen az egyáltalán nem kiszámítható, meghökkentő végkifejletig. Ugyan Magyarországon értelmetlen ilyesmin filózni, de egy feszesre vágott, angolra fordított verzió egész biztos tuti nyerő lenne a világpiacon, akár még CGI-vel tunningolt 3D-ben a mozivásznon is.

Értékelés: 7/10

Ponyvaregényből ponyvafilm - John Carter (2012)

Furcsa dolog egy film sikere vagy sikertelensége. Néha olyan alkotások kaszálnak milliókat, s lesznek „kult” státusúak, amelyeket – előfordul, hogy az alkotók is úgy gondolták – csak szűk célközönségnek szántak (pl. Alien), s olyanok buknak meg, amelyek sikere garantáltnak tűnik, aztán a pénztáraknál ott a kopp. Mert hiába gondolkodtak a célközönségben, annak – valamiért – nem jött be.

No, ilyen a John Carter című mozi is.

Ami nekem tetszett. Rengeteg embernek meg nem. És – főleg Amerikában, ahol ez igazán számít – rendesen el is hasalt a pénztáraknál. Pedig az alkotók hogy hittek benne, hogy nem fog! Mert azt gondolták, hogy… Amit én is. De ezt jobban ki kell fejteni.

Szóval, John Carterrel én felső tagozatos általános iskolában találkoztam először. Egy osztálytársam apukája „jól feküdt” a rendszerben, volt külföldi kiküldetés, komoly pozíció a szocialista nagyvállalatnál, s gyerekeinek gyakran hozott képregényeket (amiket mi, egyszerű halandók csak a Pajtás újságban, vagy a Füles magazinban láthattunk.). No, az egyik ilyen színes füzet szólt John Carterről, aki ókori mintájú tunikában, oldalán széles karddal és nagymellű, hiányosan öltözött csajával csudás városokban jár, látványos gépeken repül, s kard ide-vagy oda, lőfegyvert is használ, nem is keveset. Mintha a Star Warst keresztezték volna a Conan, a barbárral. Persze fogalmam sem volt, ki az a John Carter, hol is játszódnak történetei – de Conant és a Star Warsot ismertem.

Aztán nagy lettem, okos és művelt, és megtudtam: John Carter történetei a modern sci-fi és fantasy ősforrásai, minden ilyen történet alfái és ómegái. Ha nagyon tabudöntögető akarok lenni, akkor valahogy úgy viszonyul ezekhez, mint a modern európai irodalomhoz a Biblia. Annak (s ennek) ismerete nélkül nem is érthető.

Bizony: John Carter ihlette a nagyizmú barbárokat (meg a nagymellű, szinte ruhátlan barbár csajokat), a csillagok között vándorló kalandorokat, a hanyatló, haldokló bolygók túlélésre játszó lakóit, magát a Star Warsot, szinte teljes egészében az Avatart. (Maga George Lucas, sőt: James Cameron is nyilatkozta valahol, hogy gyermekkorában kedvencei voltak John Carter történetei.)

Pedig csak egy ponyva volt. és annak sem a legjobb. 1912-ben, egy papír- és írószer ügynök, bizonyos Edgar Rice Burroughs egy nóném kiadónál megjelentette addig folytatásokban kiadott (anyagilag még nem túl sikeres) regényét, a Mars hercegnőjét. Ami akkora blockbuster lett azonnal, hogy az ügynök teljes egészében az írásnak tudta szentelni magát, ontotta magából a ponyvábbnál ponyvább regényeket, s John Carter mellett megteremtette Tarzan halhatatlan figuráját is. A 20-as, 30-as, 40-es, de még akár a 80-as éveikig is az amerikai kiskamaszok John Carter és Tarzan végtelen történetein nőttek fel, s ez határozta meg a ma korszakalkotónak kikiáltott hollywoodi filmpápák (Lucas, Spielberg, Cameron) világlátását is.

A történet rém egyszerű: a volt Konföderációs veterán, a virginiai John Carter az indiánok elől egy barlangba menekül, ahol különös módón a Marsra teleportálódik. Ez a Mars azonban nem halott, van levegője, van rajta élet – csak éppen haldoklik. A tengerek kiszáradtak, az egykor jelentős kultúrák hanyatlanak, vagy makacsul őrzik technikai civilizációjuk maradékait – és végtelen háborúkat folytatnak a bolygó megmaradt erőforrásaiért és a fennmaradásért. John Carter Zodanga (egy mozgó bányaváros) és Hélium (a lassan kiszáradó folyók egyike fölé épült kristályváros) háborújába csöppen, s mivel Hélium hercegnője, Dejah Toris nagyon bejön neki, az utóbbiak mellé áll. A képbe jönnek még a klasszikus zöld (de hat karú) marslakók (a barbárságba visszasüllyedt – bár egykor nagyon fejlett – tarkok), a brutális fehér majmok, kis adag misztikum (a régiek teljes tudását hordozó, ezért szinte isteni erővel bíró ternek, akik a bolygók közötti teleportációt irányítják), s kész is a koktél. Széles vásznon, 3D-ben elsöprő.

Ja, hogy ez most a film vagy a regény? Mindkettő. Egy és ugyanaz. Az eddig a Pixarnak dolgozó (s olyan filmeket tető alá hozó, mint a Wall-E) Andrew Stanton a ponyvaregényt álmodta színes, szélesvásznú ponyvafilmmé. Egy igazi, mindent elsöprő popcorn mozivá. Amelyben minden szereplő (Taylor Kitsch, mint Carter, Lynn Collins, mint Dejah, Tas Tarkas – igaz animálva), minden épület, minden fegyver és jármű olyan, mint ahogy a regények alapján az ember elképzelné. Amilyenek a 70-80-as évek John Carter képregényei voltak. Stanton talán gyermekkori élményeit valósította meg, s igen jól – végül is volt rá vagy 200 milliója.

Akkor miért is bukott az egész? A sztori miatt? Százszorta bugyutább sztorik is sikeresek voltak. Itt ék egyszerű minden, még logikai bukfenc sincs. A meseszerűség megmaradt, de figyeltek arra, hogy a Mars gravitációja csupán feleakkora, mint a Földé (Carter így lesz ott szuperember!), még mondanivalója is volt a mának (igaz sablonos és ponyvaízű: egy bolygó erőforrásainak mohó kizsákmányolása lám, milyen következményekkel jár!). Tehát?

A 21. század embere már nem a 20. század embere. Hiába játszódik a történet a 19. század végén, a mai néző tudja, hogy a Marson évmilliók óta nincs már élet (ha volt egyáltalán). És nem érdekli, hogy Burrougsh saját korának ismereteit (főleg Percival Lowell a marsi csatornákról szóló írásait) használta fel. A mai nézőnek hiteltelen az egész. Talán az alkotók egy kis időcsavart is beletehettek volna a történetbe (pl. Carter az évmilliókkal ezelőtti Marsra kerül), vagy akármi mást, ami mai internet-függő tízen-huszonévesek (a Disney célközönsége – hisz ők csinálták a filmet) számára is hihető. Mert, s ez az igazság, ők már nem olvasták a Mars hercegnőjét. Minthogy alig olvasnak bármi mást is.

És innentől kezdve hiába rágják a szájukba, hogy James Cameron ebből vette az Avatar szinte teljes sztoriját, a célközönség csak fanyalogni fog: de hát ez tök olyan, mint az Avatar!

Szóval ezért. De reménykedem. Vagyunk még néhányan, akiknek tetszenek az álmok. És talán Stanton műve sem fog akkorát bukni. Hogy azért legyen – egy talán kissé átgondoltabb, az eredeti szövegtől elszakadtabb – második rész is.

Azt hiszem, előveszem és elolvasom újra a Mars hercegnőjét.

Vigyázz, kész... szörf!

Cassandra Clare: A Végzet Ereklyéi (Csontváros, Hamuváros, Üvegváros). Könyvmolyképző, 2009-2011

Az irodalomtudományban és könyvkiadásban a szörfölés szleng kifejezés. Azt jelenti, hogy valaki kitalál egy ütős és sikeres sztorit, erre rácuppan néhány tehetséges (vagy kevésbé tehetséges, de pénzéhes) szerző és kiadó, és elkezdi gyártani a hasonló történetek tömkelegét. Mert, miután J.K. Rowling megteremtette Harry Pottert, vagy Stephanie Meyer az Alkonyat neurotikus és nyálas vámpírjait-vérfarkasait, tucatjával születtek a klónok, az ilyen olyan vámpírokról és varázslóiskolákról. (Bónusz a köbön: bukott vérangyalok! Nem semmi!) Mert az olvasó, akit rabul ejtett az álomvilág, még többet és többet akar. És ha az nincs, vagy nincs olyan gyorsan, mint szeretné, akkor legalábbis valami hasonlót. A kiadók pedig pénzt szimatolnak, s miért ne tegyék meg, ha van rá igény?

Magyarországon is van kiadó, aki hetente-havonta jelenteti meg a címeket és él meg belőle nem is rosszul. Mert megtalálta a célközönséget, azt a 16-18 év közötti korosztályt (főleg lányokat!), akiknek kell az újfajta romantika és még szeretnek és akarnak is olvasni. (És elsikkadnak a gyalázatos fordítások, a rossz tipográfia és a nyomdahibák felett!)

A fenti szörfölés iskolapéldája Cassandra Clare, illetve a Végzet Ereklyéi trilógia. Ami egyben azt is mutatja, hogyan tudja egy tehetséges ember aprópénzre és szeméthalomra váltani a tehetségét.

Az igazság az, én nem kedvelem a folytatásokat. Azaz: nem kedvelem, ha nem indokolt. Például Rowling első négy Harry Pottere zseniális volt, alig bírtam letenni, de az utána következőkön már csak az izzadságszag érződött, s az, hogy a kiadó kaszálni akar, csakis kaszálni (Rowling meg úgy utálja már az egészet, hogy nincs is rá szó!) A rettenetesen elnyújtott HP 7/1-2 filmről pedig ne is beszéljünk. Ott valóban már csak a pénztárgép kattogott keményen!

Szóval a Végzet Ereklyéi is túllihegett, feleslegesen hosszú regényfolyam, ami olyan, mint az állatorvosi ló. Ehhez azonban a történet röviden.

Létezik a mi (emberek) világunk, s mellette (láthatatlanul), a szintén emberek (meg kicsit több) Árnyvadászok világa, amely hemzseg a démonoktól, vámpíroktól, vérfarkasoktól meg egyéb alvilági lényektől, akiket az Árnyvadászok irtanak rendesen, hogy megmentsék tőlük a mi világunkat (ismerős, ugye?). Nem is lenne baj, ha az egyik Árnyvadász (naná, hogy a legtehetségesebb!), Valentine fel nem lázadna, s úgy nem gondolja, hogy természetfeletti erejével miért is ne uralhatná mindkét világot. De elbukik, mindenki úgy hiszi, meghal, aztán csodák csodája egyszer csak előkerül és nekiáll tovább gonoszkodni. Kamasz hőseink (Jace, az Árnyvadász, Clary, a majdnem Árnyvadász lány, Simon, a vámpirizálódott fiú), felnőtt segítőikkel pedig megpróbálják megvédeni a világot, mert senki sem hiszi el nekik, hogy a gonosz itt jár a kertek alatt, s hiába kiáltanak farkast. Persze dúl a csata ezerrel (titokban), oldalanként több liternyi „sötét folyadék” (vér?) csorog el (szivárog, ömlik stb.), míg végül a gonosz meglakol, a jók elnyerik jutalmukat és belelovagolnak a naplementébe.

Sablonos? Naná. Két kezem is kevés lenne hozzá, hogy összeszámoljam a rengeteg nyúlást Rowlingtól Stehen Kingen és a fantasy ikonokon át Stephanie Meyerig. Azaz: egyetlen eredeti ötlet nincs benne. (pl. az embereket az Árnyvadászok mugli…, bocsánat: mondénnak hívják!)

És ezért vagyok rettenetesen szomorú. Cassandra Clare ugyanis jó író! Jó író lehetne. Tökéletesen otthon van kamasz hősei lelkivilágában, párbeszédei igazi párbeszédek, a meseszövés gördülékeny. Csak éppen nem trilógiát kellett volna írnia, hanem egyetlen regényt. Amit három könyvben elmesélt, az egybe is belefért volna. Mert így a cselekmény nyúlik, mint a rétestészta, a hősök érzelmileg többet tekeregnek, mint Starbuck és Apollo a Battlestar Galactikában (szeretlek, nem szeretlek, de mégis, de mégsem, meghaltam, feltámadtam, nem szeretlek, mást szeretek, én is, szeretlek, én is, enyém/tied vagyok, hallelúja!), s dramaturgiailag gyors események is oldalakon át húzódnak.(pl. Valentine hosszasan elbeszélgetve tartja kardját az egyik főhős farkasember nyakához, s a kellemes diskurálás közben csak nem akarja ledöfni. A farkasember megunja, és valahonnan kardot szerez ő is, mire Valentine lelép.). Szomorú, hogy érződik: a kiadó minél több bőrt akar lenyúzni, minél több lét keresni, a szerző meg partner. Bár, végül is, ő is pénzből él, s senki sem vágyik rá, hogy csak halála után legyen sikeres és halhatatlan.

Így csalódás a Végzet Ereklyéi. Akit viszont mégis érdekel a kaland, annak azt javaslom, amit én is csináltam: a harmadik kötetnél már csak a párbeszédeket olvastam. Így nem ment veszendőbe az élmény.

Felvértezve pedig magam a tini vámpírok, vérfarkasok, bukott angyalok kalandjaival, nekiugrok Suzanne Collins bestsellerének, a szintén trilógia Éhezők Viadalának. Mert érdekel, hogyan lehet világsiker egy olyan mű, amely egy az egyben Orwell 1984-e, Stephen King Menekülő embere, Michael Bay Szigete. Na meg persze 100%-ban a Takami Kósun Battle Royale-ja. Csak a nevek és a szereplők változtak meg.

De, meglehet, csakis bennem van a hiba. Majd meglátjuk.

 Update: most látom csak, hogy nem is trilógia, hanem folytatódik! A Végzet Ereklyéi 4 – Bukott Angyalok Városa. És még mindig nincs vége…

A 20. század epikus nagyregényben

Ken Follett: A titánok bukása (Évszázad trilógia I.). Gabo, 2010.

Nagyon úgy néz ki, Ken Follett Tolsztoj babérjaira tőr. Legalábbis ami a nagy volumenű, mozgalmas történelmi regény műfaját illeti. Legutóbbi könyvei mind bőven a 800 oldal felett voltak, s ha valóban elkészül az Évszázad Trilógia, az valóban az utóbbi idők (ha nem valóban az évszázad) egyik legnagyobb terjedelmű vállalkozása lesz (legalábbis ami a kb. 3000 oldalnyi hosszúságot illeti!)

Ami szintén tolsztoji: a nem rövid és egyszerű időszakot frappánsan öt család történetén keresztül mutatja be. A walesi Williamsok bányászcsaládja, az angol arisztokrata Fitzherbertek, az amerikai felső-középosztálybeli Dewarok, a hanyatló arisztokrata-katonatiszti német-osztrák von Ulrichok és az orosz proletár-kommunista Peskovok világa – elméletileg – lehetőséget nyújt a nagy ívű elbeszélésre. Amire szükség is van, hisz a Titánok bukása lényegében az 1911-1923 közötti kvázi világtörténelmet hivatott ábrázolni, benne az I. világháborúval és az orosz forradalommal.

Minden adott, de itt jön a de. (Mint általában.) Az ötcsaládos modell – a mellett, hogy sikeresen adja vissza a történelmi eseményeket – hátránya is az elbeszélésnek. Egyszerűen képtelenek vagyunk azonosulni a szereplőkkel: ugyanis mire sikerülne beleélnünk magunkat egyikük helyzetébe, máris vált a szerző a másikra, folyamatosan kizökkentve az olvasót. Ráadásul a karakternézőpontok nemcsak fejezetenként, alfejezetenként váltanak hirtelen, hanem az elbeszélés közben is, hisz szereplőink nem egymástól függetlenül, hanem néha egymásba botolva élik életüket. És még nem beszéltünk róla, hogy néhány figura évekre eltűnik szemünk elől, s mikor újra felbukkan, az írónak gyorsan pár sorban el kell mondania, mi is történt vele az elmúlt időszakban. Így a történetmesélés nem is lehetne más, mint felszínes. Ha összehasonlítjuk a szerző korábbi, hasonlóan történelmi munkáival (például a Katedrálissal vagy az Idők végezetéiggel, amik hasonló módszerrel készültek), szembetűnik a különbség. Talán az a baj, hogy Follett most már kezelhetetlenül sok karakterrel dolgozik ( a mű bevezető felsorolása szerint is 124 a főbb szereplők száma!), s közöttük valós történelmi alakok is előfordulnak. Az ő figurájuk így nem is nagyon lehet más, mint elnagyolt: csupán az írott forrásokban rögzített egykori szavaik szócsövei (feltűnő ez a fiatal Churchill és Lloyd George brit miniszterelnök esetében. Mintha csak tankönyvek forrásszemelvényét olvasgatnánk). Az események mozgatórugói pedig vagy a háttérben maradnak, vagy egyáltalán nem kerülnek kifejtésre (igaz, a mű elején kapunk egy beszélgetésbe beépített indoklást az I. világháború kitörésére – a regény angol, francia, német, osztrák és amerikai szereplői fejtik ki V. György királynak, országaik miért is akarnak, vagy nem akarnak majd háborúzni). Ugyanilyen elnagyolt a háború ábrázolása, az orosz forradalom, vagy az amerikai forrongó századelő és a bevándorlók világa.

De lehet, hogy nem is volt más a szerző szándéka. Meglehet – főleg napjainkban -, máshogy nem is nagyon lehetne mindenki számára érthetően és befogadhatóan elmagyarázni ezt a bonyolult korszakot.

Így, ha regénynek nem is, de regényes tankönyvnek elsőrangú Follett monumentális regénye. Talán mégis csak megéri megvárni a következő két részt.

Top 3 sorozat, 2011 - szubjektíven

Mint a címből is látszik, szubjektív lista következik. 2011-ben sokkal több jó sorozat futott (fut még ma is), mint három, de a szerzőnek valahogy ezek jöttek be. Lássuk tehát.

1. Jurassic Parkos Avatarba oltott ökosci-fi – Terra Nova S01

Minden idők legdrágább tévés sorozatának már az indulása sem volt egyszerű (ha jól emlékszem, vagy háromszor tolták el a pilotot), s utána sem teljesített valami jól. A végére azonban hozta valamelyest a nézettséget, ami talán elég lesz a 2. évadhoz. Bár, az elsőt is sikerült kereken lezárni, egy egészen laza cliffhangert hagyva csak. Úgyhogy, ha nem lesz folytatás, így is élvezhető az egész.

De lássuk, mi az, ami nem jött be Amerikában (pedig kellett volna), máshol pedig igen (pl. nekem)

A Kelly Marcell által megálmodott, s Steven Spielberg gyámkodásával létrejött történet szerint 2149-ben a Föld már végképp élhetetlenné válik. Komor, sivatagba fulladó nagyvárosok, belélegezhetetlen levegő, milliók nyomora, na meg persze tiszta és egészséges kupolavárosokban dőzsölő kiváltságosok. A haldokló világnak egyedüli lehetősége a speciális lottóhúzás, amivel a kiválasztottak elutazhatnak Terra Novába, újjáteremteni az emberi civilizációt. Terra Nova egy alternatív múltban, 85 millió évvel ezelőtt létezik, s egy speciális időrésen közelíthető meg.

Az új éden élén egy ellentmondást nem tűrő katona, Taylor (Stephen Lang – kapcsolat az Avatarral!) áll, s ide érkezik – szökik – a Shannon család (a történet központi figurái), hogy új életet kezdjen.

Persze nincs paradicsom kígyók nélkül: esetünkben a titokzatos Hatosok – egy korábbi bevándorló csoport – és Taylor enyhén elmebeteg és szociopata fia, az amúgy zseniális fizikus Lucas kavarja az eseményeket, nehogy unalomba fulladjon a nagy jólét.

Persze kapunk így jó kis piff-puffokat (komoly hangfegyverekkel), meg nagy adag zöld-üzenetet: nem avatkozhatunk büntetlenül a természet rendjébe, nem pusztítathatunk el magunk körül mindent, figyelnünk kell a jövőre stb. Mindezt nem szájbarágósan: pl. mindenki elektromos autókkal közlekedik (szél és napenergiát használnak), komoly biófarmot üzemeltetnek Terra Nován, a dínókat sem lövöldözik halomra, csak elijesztik a hangfegyverekkel. Mert azért vannak ám itt dínók, sőt néhány jelentben – hisz végül is Spielberg az executive producer – van áthallás a Jurassic Parkra is. De ez még belefér.

Összefoglalva: kellemes sorozat, szerethető szereplők, nem unalmas történetvezetés és persze nem gagyi CGI-látvány. S ha nem is folytatódik tovább, akkor sem lesz hiányérzetünk, hisz egy kerek, bármikor újranézhető történetet kaptunk.

De azért remélem, Spielberg papa csak megkockáztat még egy évadot!

2. Modernizált szarvaslövő sapka – Sherlock s01-s02

Mondják – s ezt osztom én is – egy irodalmi műalkotás értékállóságát az mutatja, hogy bármely korban képes szólni az emberekhez, s mindig aktualizálható úgy, hogy ne érezzük azt: megerőszakolták az alapművet. (Lásd pl. a modern Shakespeare feldolgozásokat)

Soha sem gondoltam volna, hogy a 19. századi Sherlock Holmes sorozat is ebbe a kategóriába tartozik. Hisz eddigi feldolgozásai általában mind a viktoriánus világban mozogtak, még Guy Ritchie erősen steampunk verziója sem szakít ezzel a miliővel.

A BBC azonban megpróbálta a lehetetlent: és bejött.

A Steven Moffat és Mark Gattis féle adaptáció a történetfolyamot a 21. századi Londonba helyezi, ahol dr. Watson (Martin Freeman) háborús traumától szenvedő afganisztáni veterán katonaorvos, Holms (Benedict Cumberbatch) pedig asperger-kóros zseni, aki a rendőrségnek segít megoldhatatlannak tűnő ügyeknél. Watson esteikről több ezres nézettségű blogot vezet, Holmes pedig nikotintapaszok tömegével mérgezi magát időről időre.

A két évad 6 epizódja alatt sorra színre lépnek a Holmes-univerzum jelentősebb figurái: Lestrade felügyelő, Irene Adler, James Moriarty, s – kissé önirónikusan – az ikonikus kellékek (mint a címünkben említett szarvaslövő sapka).

Az eredmény pedig szász százalékig a Conan Doyle-féle Holmes, melyet még ötletes megoldásokkal a végletekig fokoznak: vizuálisan láthatóak Holmes gondolatai, az SMS-üzenetek, mely köré élete szerveződik, jópofa a Baker Street 126/B megjelenítése, s úgy adja vissza az eredeti történeteket, hogy gyakorlatilag nem azok parafrázisa. A hat nyomozás nem interpretáció, csupán felhasználja a zseniális író sablonjait, fordulatait, kellemes szórakozást nyújtva a nézőnek. (A Sátán kutyája – The Hounds of Baskerville – például egy katonai kísérlet köré szerveződik úgy, hogy az eredeti történet alapsémáit megtartja). A színészi játék kifogástalan, s nagyon úgy néz ki, az eddigi abszolút Holmes Jeremy Brettnek kihívója akadt Benedict Cumberbatch személyében. Az általa hozott zavaros, kóros beszédkényszerben szenvedő figura (aki idegesítően hegedül néha) mintha valóban Sherlock Holmes 21. századi reinkarnációja lenne. És, hál’ istennek, az alkotók eltekintettek attól a – már Guy Ritchinél is unalmas – fogástól, hogy a főszereplők kapcsolatát valamiféle látens homoszexualitásnak állítsák be.

Szóval: hajrá, harmadik évad! És minél hamarabb!

3. Brit 24, dupla Bauer, dupla keménység – Strike Back s01-s02

Ha a Sherlock nem lenne elég, a Strike Back mutatja, hogy a britek tényleg tudnak sorozatokat (és persze filmeket) is csinálni, s néha jobbat, mint ott Amerikában, az egykori gyarmatokon. Jó érzékkel látták meg, hogy Jack Bauer 8. napja után hiány támadt a gonosz terroristákkal elbánó keményfiúk sorában, s ezt az űrt töltötték be igen hamar.

A Chris Ryan regényéből készült sorozat két nagyobb egységből áll. Az első még komolyan igyekszik a 24 nyomában maradni. Ebben – a 20-as Szektor nevű titkos brit kémcsapat szolgálatában - Porter őrmester (RichardArmitage) küzd a gonosz terroristákkal Irakban, Afrikában és Pakisztánban, hogy egy bonyolult összeesküvést leleplezzen, közben jó sok terroristát hidegre tegyen. Búcsúja után egyszerre mindjárt két kemény csávó foglalja el ki sem hűlő helyét a 20-as Szektornál, akik egyforma határozottsággal kezelik a gyorstüzelő fegyvereket és a válogatottnál válogatottabb jócsajokat: Stonebridge (Philippe Winchester) brit őrmester és Scott (Sullivan Stapleton) egykori Delta Force-os. Az összeesküvés még bonyolultabbá válik, még több az elintézendő terrorista, s a két macsó nem is válogat az eszközökben – lényeg, hogy fent legyen a napszemüveg.

Mindezek ellenére a történet sokkal életszerűbb és hihetőbb, mint a 24! Egyrészt: eredeti helyszíneken forgattak (az utolsó két részt Magyarországon, és magyarok is – pl. Árpa Attila – szerepelnek), figyeltek a helyi részletekre (nyelvek, fegyverek, öltözet), nem volt – sok – logikai baki (ami pedig, valljuk be, a 24-ben bizony előfordult!). Így egy minden szempontból hiteles és reális történetet tettek le az asztalra. A feszültség végig megmaradt, sikerült a megfelelő és meghökkentő csavarokat jó helyen elhelyezni, engem csupán a második évad végére már öncélúvá váló meztelenkedés (a koszovói rosszfiúk táborában zuhanyzó hölgy dramaturgiailag értelmezhetetlen – bár kétségkívül jól néz ki) és nyulakat megszégyenítő folyamatos szexelés zavart – de ez nem vont le semmit a sorozat értékéből.

Budapest végre Budapest volt, lehetett magyar beszédet hallani, országunk majdnem olyan volt, mint a valóságban, és jó tudni, hogy nálunk is meg lehet menteni a világot.

Harmadik évad már nem nagyon hiányzik: a fiúk kinyírtak minden terroristát, akit lehetett, megdöntöttek minden nőt, aki hagyta magát, úgyhogy mehetnek nyugodtan nyugdíjban. Lényeg, hogy fent legyen mindig a napszemüveg!