A tribute to Spiro György: Fogság

Végeztem vele, elolvastam. Kellett némi idő, hogy leülepedjen. Aztán elkezdtem kritikákat is olvasni róla, de feladtam. Ez a könyv olyan, hogy nem az a fontos, mit írnak róla mások, az a fontos, mit érez az olvasó.

A Fogság – szerintem – az elmúlt ötven (ha nem száz!) év legjobb magyar regénye. De talán világirodalmi szinten is megállja a helyét, s biztos bestseller lenne, ha a világ szerencsésebbik felé, valamelyik nagy világnyelven születik meg. Így megmaradt nekünk, csak a miénk – ami azért jó érzés.

Persze nem könnyű mű. Lemérve kb 1.5 kg, és 720 oldal. Viszont, az un. sznob „magas irodalom”-tól markánsan elkülönülve olvasmányos és mindenhol érthető. Nekem végig a klasszikus, 19. századi kalandregények (csúnya szóval: pikareszk-regények) jutottak róla eszembe, s bizony néha (de csak néha!) hiányoltam a csattanót. Ami viszont végül igen frappánsra sikeredett...

Rövid spoiler, mert talán akad még valaki, aki e kicsiny hazában elolvassa: a Krisztus születése körüli években, Rómában élő, vaksi és testi hibás zsidó fiú, Uri, akaratán kívül bekerül az évi adót a jeruzsálemi szentélybe vivő küldöttségbe, aztán bejárja az akkor ismert világot: Itáliát, a Közel-Keletet, Alexandriát és Egyiptomot. Hogy aztán hosszú vándorlás után, rengeteg élettapasztalattal a háta mögött Rómában fejezze be életét.

A regény mindenről szól, amit a korról tudni kell: plasztikus leírásokat kapunk városokról, falvakról, ételekről, kultúrákról és vallásokról, megannyi filozófiai és irodalmi műről – mindezt könnyedén, gördülékenyen és egyáltalán nem tudálékosan. Ugyanakkor cseppet sem bántó mai nyelven, elhagyva a nehézkes archaizmusokat, hisz minden során átsüt a mondanivaló: az a világ egyben a mi világunk is. (Nem csak Spiró, komoly történészek is kimutatták a Római Birodalom és a 20-21. századi világ közötti érdekes párhuzamokat!)

A főhős mindent rögzít és kommentál, az ő szemével látjuk a Római Birodalom alját és tetejét a galileai gabonacséplő asszonyoktól az egymást követő császárokig, akik valami különös véletlen folytán a főhős jó ismerősei lesznek. (Itt nekem Walter Scott nagy történelmi események között bukdácsoló középszerű hősei jutottak eszembe – talán ez is volt a cél!)

Két kérdéskör körül forog minden: a politika és a hit. Nem külön-külön, hanem egymással összefonódva.

A regényben mindent a politika irányít. A nagy felkészültségű szerző szakít a történelmi sztereotípiákkal, és a dolgok mélyére ásva kimondja: az őrültnek beállított császárok valójában politikai machinátorok voltak, s kegyetlen tetteik jórészét a kárvallott utókor, vagy hoppon maradt környezetük találta ki jóval haláluk után. (bár Caligula és Nero valóban „defektes” kissé, hóbortjaik mögül újra és újra kitűnik a hatalomvágyó, számító értelem – furcsamód ízig-vérig „mai” politikusok.)

A politika mellett meghatározó a hit. Bár a regény hőseinek jó része nagyon mélyen hisz, a görögös műveltségű, értelmiségi, felvilágosult Uri nem csak saját zsidó vallásából, hanem általában a vallásokból ábrándul ki. „Minden vallás hülyeség”, mondja ki, s a konklúzió, hogy a mesterségesen megkreált vallások teszik tönkre az igazi hitet, fordítják el az embereket Istentől. A zsidók úton-útfélen kijátsszák a Törvényt (hitsorosaikat jobban kihasználva, mint a más hitet vallókat), a keresztények babonát és kiskapukat találnak az új hitben. (Uri fia, a keresztény Marcellus könnyű szívvel jelenti fel hittestvéreit, hisz „az Úr úgyis minden bűnösnek megbocsát”, az Apostolok Cselekedeteiben is szereplő görög filozófus, Korinthoszi Apollosz pedig fanatikus keresztény purifikátorként előrevetíti a későbbi inkvizítorokat). Uri azt is világosan látja, hogy a zsidókat a görögök részéről sújtó antiszemita pogromok kőkemény gazdasági harcokat takarnak, s amint a közös ellenség – Róma – árnyéka vetül föléjük, az egymásnak feszülő görögök és zsidók azonnal összefognak.

A vallástalanná vált Uri a regény végén keserű gúnnyal állapítja meg, hogy a zsidókkal és görögökkel ellentétben a keresztények azért fognak győzedelmeskedni Rómán, „mert hülyék, hogy bármit is csináljanak”. Fanatikus butaságukból adódó közönyük, amivel elfordulnak a multivallásos, toleráns és mindenkit elfogadó Birodalomtól, okozza majd a Birodalom bukását.

Minden keserűsége mellett a regényen végighúzódik az életszeretet. A saját életének, sorsának fogságában sínylődő Uri (aki végül belátja, hogy azért nem vitte semmire – pedig száz lehetősége lehetett volna – mert csak szemlélődni szeret és hedonista), még életének utolsó pillanatában is azon csodálkozik, hogy továbbra is élni akar.

Nehéz szabadulni a fogságból.

Tanévkezdés

Tegnap (2008.09.01) elkezdődött a 2008-2009-es tanév, azaz: megyek vissza az iskolába. Mármint tanítani.
Ma reggel hallottam a hírt: a jelenleg iskolába járó gyerekek kb 40%-a a legalapvetőbb tudásban is hiányt szenved ( értsd: nem tud rendesen írni-olvasni, illetve a négy alapművelettel is gondjai vannak). És ehhez vegyük hozzá, hogy a felnőtt lakosság 36%-a funkcionális analfabéta (a gyengébbek kedvéért: képtelen értelmezni azt, amit olvas - ez PISA-felmérés eredménye!)
Mindezt ma, Magyarországon! Ja, és ez nem csak az un. "kissebséget" jelenti - bőveb benne van a "többség is". (Nézd meg az arcokat bármelyik bevásárlóközpontban, meg hogy mit és hogyan vásárolnak!)
Nem irígylem magam. De azért (még) hiszek!
Dum spiro spero!