Egy kis töris poszt ismételten. :)
A régmúlt megismerése egy alapvető pszicho-fiziológiai akadályba ütközik: az emlékezetünk korlátozottságába. Hogy megértsük, miről is van szó, próbáljuk meg percről-percre felidézni mondjuk az elmúlt hét eseményeit! S máris eltévedtünk. Vannak dolgok, amik élesen rögződtek, szinte szó szerint fel tudjuk mondani, vannak, amiket képtelenek vagyunk előhívni. (Most ne foglalkozzunk azzal, hogy agyunk állítólag – mindezek ellenére – mindent pontosan rögzít és eltárol!) Tudták ezt már a régi korok emberei is, ezért megpróbálták emlékeiket, az eseményeket rögzíteni valamilyen formában.
Múltunk eseményeit csakis ezekből forrásokból ismerhetjük meg. A forrás – főleg az írott forrás – viszont majd minden esetben szubjektív: készítőjének személyiségén szűrődik át, ő dönti el, mit tart fontosnak, mit nem. Hogy egy népszerű példán szemléltessük: 940 körül egy kalandozó magyar csapat felperzsel egy német falut, rengeteg zsákmányt (értsd: értékeket, állatokat, terményt, nőket!!!) szerez. A magyar emberek olvasatában: csodás, vitéz fegyvertény, amivel azokat az anarchiába süllyedt németeket legyőztük. A németek szemében viszont a magyarok vérszomjas vademberek, akik mindent elrabolnak, mindenkit megölnek, minden nőt megerőszakolnak. Vagy a tankönyvek dagadó kebellel ismételgetik, hogy a török korban a derék végvári vitézek mily gyakran törtek be hódoltsági területre, s Balassi Bálint is könnyes szemmel emlékszik vissza verseiben a csodálatos vásárütésekre. A tankönyvek szerzői, vagy maga Balassi is elhallgatja azt az egyszerű tényt, hogy a hódoltsági területeken a törökök számaránya nem érte el az 1%-ot sem, s a vásárokban kirabolt, vagy a hódoltságban feldúlt területek lakói bizony mind magyarok voltak. Azaz a derék végváriak nem (csak) a törököket irtották, hanem saját véreiket. (Akiket nem is tekintettek magyarnak, hisz nem Magyarországon, hanem a hódoltságban éltek!). Akkor most kinek higgyünk, kinek van igaza? Mindkettőnek. Csak a nézőpont más.
A megközelítést ugyanis nehezíti (a ma embere számára szinte felfoghatatlan), hogy olyan természetesen magától értetődő dolog, hogy nemzettudat, egészen a 16-17. századig teljeséggel ismeretlen volt, s mai formáját is csak a 19. században érte el. Azaz a múlt embere nem úgy gondolt magára, mint angol, magyar, német, kínai, japán polgárra, hazafira, hanem mint a falu, város, közösség (keresztény, iszlám, buddhista, törzs, nemzetség stb.) tagjára. Az, hogy történetesen egyforma nyelvet beszéltek, azon senki sem gondolkodott el.
Hogy ismét egy egyszerű példával szemléltessünk: a Római Birodalom kiváltságolt, vezető ereje volt a római polgárok rendje. Ők voltak a tisztségviselők, szolgáltak a légiókban (nem a kisegítő alakulatokban, az auxiliákban!), szegényebb tagjaikat az állam etette, itatta, tartotta el. Ezt mi hajlamosak vagyunk egyfajta nemzeti közösségnek felfogni (hisz mindig azt mondjuk: a rómaiak – így, nacionálét jelentő kisbetűvel), pedig ez koránt sem jelentette ezt. Elsősorban jog volt – megszerezhető kiváltság, mely bőrszínre, származásra, nyelve, vallásra való tekintet nélkül azonos kiváltságokkal ruházta fel viselőjét. Igazából csakis ő számított embernek, a többi barbár, alsóbbrendű lény volt, aki szóra sem érdemes, csak arra jó, hogy befizesse az adót, vagy töltelékerőként szolgáljon a segédcsapatokban. De földje a római államé (amiből a polgárok kaphatnak csak bérleményeket), szabadsága is csak látszólagos, hiszen nem jogképes. És a rabszolgák mai ésszel felfoghatatlan kiszolgáltatottságáról ne is beszéljünk.
Nehezítő tényező még, hogy a régi korok szerzőit befolyásolta az ismeretlentől való félelem és saját kultúrájuk, államszervezetük felsőbbrendűnek gondolása. Így például a római történetírók mindig is lekicsinylően beszéltek a barbárokról, hihetetlennél hihetetlenebb történeteket találta ki róluk, vagy tényként kezelték a szóbeszédeket. Hisz szemükben az ő világuk volt a tökéletes, ami azon kívül állt, rossz, megvetendő, alacsonyabb rendű (igaz ez az arab, kínai, japán történetírókra is!) Ha voltak is olyan tények, melyek a prekoncepciót aláásták volna, azt szemérmesen elhallgatták, vagy igyekeztek kicsinyíteni. Így volt ez a történelem minden korai civilizációjánál, a görögtől a kínaiig. (De igaz ez a modern, 19-20. századi civilizációkra is, pl. az angolok viszonyára a gyarmati lakossághoz!)
És még valami: egészen a modern időkig a kultúra hordozója a város volt. Ami a városban történt, a város számára volt fontos, az került megörökítésre – ebből adódik, hogy a vidéki emberek életéről az ókortól a modern időkig szinte semmit sem tudunk.
A legfontosabb befolyásolók egyike a politika hatalma. A történetírást, a „hivatalos” történelemszemléletet igen gyakran befolyásolta (s ne legyenek illúzióink – befolyásolja még ma is) a politika. Természetesen itt nem arról van szó, hogy X.Y. szerzetes a középkor hajnalán a kolostorban leírta, hogy adott év adott hónapjának adott napján épp jégeső esett, vagy mit ad isten megint megjelentek a magyar, viking, szaracén stb. martalócok, akik ugyanazon unalomig ismert forgatókönyv szerint rabolták ki a rendházat. Itt igazából a történelmi kutatások egyik fő forrásáról, a nagyobb terjedelmű, megrendelésre készült krónikákról és legendákról van szó.
Példánál maradva: Szent István életének egyik legismertebb forrása Hartvik püspök a királyról írt legendája. Gyakorlatilag ebben jelenik meg az a kép, amely toposzként a mai napig a magyarok legtöbbjében Szent Istvánhoz kötődik: ájtatos, szerény, alamizsnálkodó, felajánlja a koronát Szűz Máriának stb. Kérdés: vajon mi célból írta a jámbor püspök a legendát? Szent elhivatottságból? Úgy érezte, a kor alig ismeri már az egykori uralkodót? Az ismeretterjesztés vezette? Aligha. Hisz az akkori magyarok legtöbbje a földet művelte, állatokat legeltetett, dolgozott a királyi, kolostori, egyházi stb. adminisztrációban vagy katonáskodott – írni-olvasni 99%-uk nem tudott. Mit érdekelte őket, a száz évvel korábbi múlt (Számukra csupán mese volt, mint a regösök éneke). Csak annak örültek, ha nem volt épp trónviszály (ami az Árpád kor egészét végigkísérte!), vagy nem törtek be ellenséges hadak az országba (ami megint sűrűn előfordult), vagy a hadjáratokból visszatérő magyarok nem fosztogattak csak úgy passzióból saját területükön (ha épp pártütő nemzetségek földjén tartózkodtak, vagy nem szereztek elég hadizsákmányt).
A püspök maga mondja meg büszkén: Könyves Kálmán király megbízásából. A középkori uralkodókat pedig ritkán vezette az a cél, hogy áldozzanak a múlt minél pontosabb bemutatására (őszintén: nem is nagyon érdekelte őket – könyvek, nehogy könyvtárak nem voltak, s ők – a nagy többséghez hasonlóan - szintén nem tudtak írni-olvasni - bár Kálmán üdítő kivétel volt! ), inkább saját hatalmukat kívánták erősíteni. Szent István és Kálmán uralkodása között majd száz év telt el, irdatlan idő, mely alatt az európai politika komoly fordulatokat vett. István még jóban volt mind a pápával, mind a német-római császárral, Kálmán korában ezerrel dúlt az invesztitúra harcnak nevezett küzdelem, melyben a király is saját pecsenyéjét szerette volna sütögetni. Ráadásul állandóan pártot ütő öccse német segítséggel lázongott ellene (még a hűbért is vállalta volna), a pápa meg a papi pályáról letért uralkodót szerette volna hűbéri függésbe vonni. Így Hartvik feladata egy olyan uralkodói portré felvázolása volt, aki pápától és császártól is független (a korona felajánlása Máriának!), ugyanakkor kellően vallásos és elkötelezett a keresztény erények mellett. Azaz a világnak mutatja, milyen frankó ez a Magyarország, királya milyen hatalmas és vallásos – és mennyire a maga (országa) ura. Épp ezért nincs is itt semmi keresnivalója sem a pápának, sem a császárnak. Hogy sok köze így a valódi Istvánhoz nem lett, az mellékesnek számított. Amúgy is a nagyhatalmaknak szólt, s István korából (legalábbis eddigi tudomásunk szerint) történeti munka nem maradt fent. (Az akkor élt alig tucatnyi írástudót teljesen lekötötték a királyi adminisztráció kérdései, Istvánnak meg hatalmát senki külföldi uralkodóval szemben nem kellett nagyon látványosan és hosszasan megvédeni – a belső lázongók belügy voltak, ők nem számítottak – így talán nem is állt érdekében krónika készíttetése.) Ezért állíthatjuk, hogy többi krónikánkat is motiválták aktuálpolitikai mondanivalók, Anonymustól Thuróczy Jánosig, noha nagyon értékes tényeket, adatokat megőriztek az utókor számára.
Vagy – szinte iskolapéldaként, hogy ne csak hazai művekre utaljunk - vegyük az ókor két utolsó történetíróját: Ammianus Marcellinust és Caesareai Prokópioszt. Marcellinus katonatiszt volt a pogányságra visszatérő Iulianus császár seregében, bálványozta az uralkodót és nem tetszett neki a halála utáni keresztény térnyerés. Nagy történeti művében – bár igen burkoltan, hisz a keresztény császárok némelyike vallásilag igen türeltelen volt (értsd: könnyen nyakazott „másként gondolkodót”) – a pogányság hanyatlásában a római nagyság elvesztését akarta bemutatni, melynek egyik oka a kereszténység térnyerése. Prokópiosz egyszerűbb tészta: több könyven megírta Iustinianus császár háborúit és építkezéseit, néha bizony a komoly talpnyalásokig leereszkedve, ugyanakkor Titkos történet című munkájában bulvármédiás stílusban és színvonalon mocskolja ugyanazt a személyt. (Ja kérem: az elsőért fizettek, a második élvezetből volt!).
És elérkeztünk korunk forrásaihoz: a sajtó és egyéb médiumokhoz (nem csak a hazaira, hanem a nemzetközire utalok). Nem elcsépelt gondolat: objektív újságírás nincs. Minden termék a saját szemléletét közvetíti saját közönségének, s nem csak – azaz:nem főleg csak! – a tájékoztatás a célja, hanem, hogy eladja saját magát, azaz pénzt csináljon. Illetve a saját (helyes, vagy helyesnek vélt!) ideológiai- világnézeti-politikai véleményéhez „hajlítsa” a közönséget (Lehetőleg minél többeket!).
Mindebből látszik, hogy a kutatónak, hogy megismerje a múlt egy szeletét, nagyon sok különböző szemléletű és célból írt forráson kell átrágnia magát, a sok csúsztatásból, torzításból kihámozni a lényeget, s még így sem biztos, hogy közel juthat az „abszolút és teljes igazsághoz” – rengeteg minden maradhat az ismeretlenség homályában. Így valójában csak a múlt eseményeinek egy lehetséges interpretációjára vállalkozhat.
És még így is csak azt mondhatja: „az igazság odaát van.”
A régmúlt megismerése egy alapvető pszicho-fiziológiai akadályba ütközik: az emlékezetünk korlátozottságába. Hogy megértsük, miről is van szó, próbáljuk meg percről-percre felidézni mondjuk az elmúlt hét eseményeit! S máris eltévedtünk. Vannak dolgok, amik élesen rögződtek, szinte szó szerint fel tudjuk mondani, vannak, amiket képtelenek vagyunk előhívni. (Most ne foglalkozzunk azzal, hogy agyunk állítólag – mindezek ellenére – mindent pontosan rögzít és eltárol!) Tudták ezt már a régi korok emberei is, ezért megpróbálták emlékeiket, az eseményeket rögzíteni valamilyen formában.
Múltunk eseményeit csakis ezekből forrásokból ismerhetjük meg. A forrás – főleg az írott forrás – viszont majd minden esetben szubjektív: készítőjének személyiségén szűrődik át, ő dönti el, mit tart fontosnak, mit nem. Hogy egy népszerű példán szemléltessük: 940 körül egy kalandozó magyar csapat felperzsel egy német falut, rengeteg zsákmányt (értsd: értékeket, állatokat, terményt, nőket!!!) szerez. A magyar emberek olvasatában: csodás, vitéz fegyvertény, amivel azokat az anarchiába süllyedt németeket legyőztük. A németek szemében viszont a magyarok vérszomjas vademberek, akik mindent elrabolnak, mindenkit megölnek, minden nőt megerőszakolnak. Vagy a tankönyvek dagadó kebellel ismételgetik, hogy a török korban a derék végvári vitézek mily gyakran törtek be hódoltsági területre, s Balassi Bálint is könnyes szemmel emlékszik vissza verseiben a csodálatos vásárütésekre. A tankönyvek szerzői, vagy maga Balassi is elhallgatja azt az egyszerű tényt, hogy a hódoltsági területeken a törökök számaránya nem érte el az 1%-ot sem, s a vásárokban kirabolt, vagy a hódoltságban feldúlt területek lakói bizony mind magyarok voltak. Azaz a derék végváriak nem (csak) a törököket irtották, hanem saját véreiket. (Akiket nem is tekintettek magyarnak, hisz nem Magyarországon, hanem a hódoltságban éltek!). Akkor most kinek higgyünk, kinek van igaza? Mindkettőnek. Csak a nézőpont más.
A megközelítést ugyanis nehezíti (a ma embere számára szinte felfoghatatlan), hogy olyan természetesen magától értetődő dolog, hogy nemzettudat, egészen a 16-17. századig teljeséggel ismeretlen volt, s mai formáját is csak a 19. században érte el. Azaz a múlt embere nem úgy gondolt magára, mint angol, magyar, német, kínai, japán polgárra, hazafira, hanem mint a falu, város, közösség (keresztény, iszlám, buddhista, törzs, nemzetség stb.) tagjára. Az, hogy történetesen egyforma nyelvet beszéltek, azon senki sem gondolkodott el.
Hogy ismét egy egyszerű példával szemléltessünk: a Római Birodalom kiváltságolt, vezető ereje volt a római polgárok rendje. Ők voltak a tisztségviselők, szolgáltak a légiókban (nem a kisegítő alakulatokban, az auxiliákban!), szegényebb tagjaikat az állam etette, itatta, tartotta el. Ezt mi hajlamosak vagyunk egyfajta nemzeti közösségnek felfogni (hisz mindig azt mondjuk: a rómaiak – így, nacionálét jelentő kisbetűvel), pedig ez koránt sem jelentette ezt. Elsősorban jog volt – megszerezhető kiváltság, mely bőrszínre, származásra, nyelve, vallásra való tekintet nélkül azonos kiváltságokkal ruházta fel viselőjét. Igazából csakis ő számított embernek, a többi barbár, alsóbbrendű lény volt, aki szóra sem érdemes, csak arra jó, hogy befizesse az adót, vagy töltelékerőként szolgáljon a segédcsapatokban. De földje a római államé (amiből a polgárok kaphatnak csak bérleményeket), szabadsága is csak látszólagos, hiszen nem jogképes. És a rabszolgák mai ésszel felfoghatatlan kiszolgáltatottságáról ne is beszéljünk.
Nehezítő tényező még, hogy a régi korok szerzőit befolyásolta az ismeretlentől való félelem és saját kultúrájuk, államszervezetük felsőbbrendűnek gondolása. Így például a római történetírók mindig is lekicsinylően beszéltek a barbárokról, hihetetlennél hihetetlenebb történeteket találta ki róluk, vagy tényként kezelték a szóbeszédeket. Hisz szemükben az ő világuk volt a tökéletes, ami azon kívül állt, rossz, megvetendő, alacsonyabb rendű (igaz ez az arab, kínai, japán történetírókra is!) Ha voltak is olyan tények, melyek a prekoncepciót aláásták volna, azt szemérmesen elhallgatták, vagy igyekeztek kicsinyíteni. Így volt ez a történelem minden korai civilizációjánál, a görögtől a kínaiig. (De igaz ez a modern, 19-20. századi civilizációkra is, pl. az angolok viszonyára a gyarmati lakossághoz!)
És még valami: egészen a modern időkig a kultúra hordozója a város volt. Ami a városban történt, a város számára volt fontos, az került megörökítésre – ebből adódik, hogy a vidéki emberek életéről az ókortól a modern időkig szinte semmit sem tudunk.
A legfontosabb befolyásolók egyike a politika hatalma. A történetírást, a „hivatalos” történelemszemléletet igen gyakran befolyásolta (s ne legyenek illúzióink – befolyásolja még ma is) a politika. Természetesen itt nem arról van szó, hogy X.Y. szerzetes a középkor hajnalán a kolostorban leírta, hogy adott év adott hónapjának adott napján épp jégeső esett, vagy mit ad isten megint megjelentek a magyar, viking, szaracén stb. martalócok, akik ugyanazon unalomig ismert forgatókönyv szerint rabolták ki a rendházat. Itt igazából a történelmi kutatások egyik fő forrásáról, a nagyobb terjedelmű, megrendelésre készült krónikákról és legendákról van szó.
Példánál maradva: Szent István életének egyik legismertebb forrása Hartvik püspök a királyról írt legendája. Gyakorlatilag ebben jelenik meg az a kép, amely toposzként a mai napig a magyarok legtöbbjében Szent Istvánhoz kötődik: ájtatos, szerény, alamizsnálkodó, felajánlja a koronát Szűz Máriának stb. Kérdés: vajon mi célból írta a jámbor püspök a legendát? Szent elhivatottságból? Úgy érezte, a kor alig ismeri már az egykori uralkodót? Az ismeretterjesztés vezette? Aligha. Hisz az akkori magyarok legtöbbje a földet művelte, állatokat legeltetett, dolgozott a királyi, kolostori, egyházi stb. adminisztrációban vagy katonáskodott – írni-olvasni 99%-uk nem tudott. Mit érdekelte őket, a száz évvel korábbi múlt (Számukra csupán mese volt, mint a regösök éneke). Csak annak örültek, ha nem volt épp trónviszály (ami az Árpád kor egészét végigkísérte!), vagy nem törtek be ellenséges hadak az országba (ami megint sűrűn előfordult), vagy a hadjáratokból visszatérő magyarok nem fosztogattak csak úgy passzióból saját területükön (ha épp pártütő nemzetségek földjén tartózkodtak, vagy nem szereztek elég hadizsákmányt).
A püspök maga mondja meg büszkén: Könyves Kálmán király megbízásából. A középkori uralkodókat pedig ritkán vezette az a cél, hogy áldozzanak a múlt minél pontosabb bemutatására (őszintén: nem is nagyon érdekelte őket – könyvek, nehogy könyvtárak nem voltak, s ők – a nagy többséghez hasonlóan - szintén nem tudtak írni-olvasni - bár Kálmán üdítő kivétel volt! ), inkább saját hatalmukat kívánták erősíteni. Szent István és Kálmán uralkodása között majd száz év telt el, irdatlan idő, mely alatt az európai politika komoly fordulatokat vett. István még jóban volt mind a pápával, mind a német-római császárral, Kálmán korában ezerrel dúlt az invesztitúra harcnak nevezett küzdelem, melyben a király is saját pecsenyéjét szerette volna sütögetni. Ráadásul állandóan pártot ütő öccse német segítséggel lázongott ellene (még a hűbért is vállalta volna), a pápa meg a papi pályáról letért uralkodót szerette volna hűbéri függésbe vonni. Így Hartvik feladata egy olyan uralkodói portré felvázolása volt, aki pápától és császártól is független (a korona felajánlása Máriának!), ugyanakkor kellően vallásos és elkötelezett a keresztény erények mellett. Azaz a világnak mutatja, milyen frankó ez a Magyarország, királya milyen hatalmas és vallásos – és mennyire a maga (országa) ura. Épp ezért nincs is itt semmi keresnivalója sem a pápának, sem a császárnak. Hogy sok köze így a valódi Istvánhoz nem lett, az mellékesnek számított. Amúgy is a nagyhatalmaknak szólt, s István korából (legalábbis eddigi tudomásunk szerint) történeti munka nem maradt fent. (Az akkor élt alig tucatnyi írástudót teljesen lekötötték a királyi adminisztráció kérdései, Istvánnak meg hatalmát senki külföldi uralkodóval szemben nem kellett nagyon látványosan és hosszasan megvédeni – a belső lázongók belügy voltak, ők nem számítottak – így talán nem is állt érdekében krónika készíttetése.) Ezért állíthatjuk, hogy többi krónikánkat is motiválták aktuálpolitikai mondanivalók, Anonymustól Thuróczy Jánosig, noha nagyon értékes tényeket, adatokat megőriztek az utókor számára.
Vagy – szinte iskolapéldaként, hogy ne csak hazai művekre utaljunk - vegyük az ókor két utolsó történetíróját: Ammianus Marcellinust és Caesareai Prokópioszt. Marcellinus katonatiszt volt a pogányságra visszatérő Iulianus császár seregében, bálványozta az uralkodót és nem tetszett neki a halála utáni keresztény térnyerés. Nagy történeti művében – bár igen burkoltan, hisz a keresztény császárok némelyike vallásilag igen türeltelen volt (értsd: könnyen nyakazott „másként gondolkodót”) – a pogányság hanyatlásában a római nagyság elvesztését akarta bemutatni, melynek egyik oka a kereszténység térnyerése. Prokópiosz egyszerűbb tészta: több könyven megírta Iustinianus császár háborúit és építkezéseit, néha bizony a komoly talpnyalásokig leereszkedve, ugyanakkor Titkos történet című munkájában bulvármédiás stílusban és színvonalon mocskolja ugyanazt a személyt. (Ja kérem: az elsőért fizettek, a második élvezetből volt!).
És elérkeztünk korunk forrásaihoz: a sajtó és egyéb médiumokhoz (nem csak a hazaira, hanem a nemzetközire utalok). Nem elcsépelt gondolat: objektív újságírás nincs. Minden termék a saját szemléletét közvetíti saját közönségének, s nem csak – azaz:nem főleg csak! – a tájékoztatás a célja, hanem, hogy eladja saját magát, azaz pénzt csináljon. Illetve a saját (helyes, vagy helyesnek vélt!) ideológiai- világnézeti-politikai véleményéhez „hajlítsa” a közönséget (Lehetőleg minél többeket!).
Mindebből látszik, hogy a kutatónak, hogy megismerje a múlt egy szeletét, nagyon sok különböző szemléletű és célból írt forráson kell átrágnia magát, a sok csúsztatásból, torzításból kihámozni a lényeget, s még így sem biztos, hogy közel juthat az „abszolút és teljes igazsághoz” – rengeteg minden maradhat az ismeretlenség homályában. Így valójában csak a múlt eseményeinek egy lehetséges interpretációjára vállalkozhat.
És még így is csak azt mondhatja: „az igazság odaát van.”
Talán az olvasó most meglepődik. Hogyhogy nem Loise Lane? Vagy Mary Jane Watson? Vagy Wonder Woman? Vagy a többi ismert képregényhősnő…
