... amit tudtál, de kiderült, hogy rosszul tudod

Hahner Péter: 100 történelmi tévhit, avagy amit biztosan tudsz a történelemről – és mind rosszul tudod…. Animus, 2010.

Azt is mondhatnánk: hiánypótló mű – ha maga a kifejezés nem lenne annyira elcsépelt és kiüresedett. De valahogy mégis igaz. Mindig is bosszantott, hogy a „hivatalos” tudomány miért nem képes felvenni a kesztyűt. Azaz: a felgyorsult információáramlás világában, mikor hosszabb tanulási idő nélkül is lehet „tudáshoz” jutni, az emberek nagy többsége teljesen hamis, gyakran erősen túlzó ismeretket szerez, ezeket szajkózza. A tudomány pedig elefántcsont tornyába zárkózik és puffog magába. Hál’ Istennek, vannak már elvétve fecskék, akik próbálják elhozni a nyarat – azaz olyan tudósok, akik képesek megszólítani a szélesebb közönséget is (Gondolok itt Németh Györgyre, Romsics Ignácra, Abolonczy Balázsra és még sorolhatnám). Akik nem a „magasabb rendű” tudás lenéző hangjával „teszik helyre” a másként gondolkodókat, hanem egyszerűen elmondják a saját gondolataikat. És teszik ezt közérthetően, olvasmányosan.

Hahner tanár úr könyve is ebbe a csoportba tartozik, s talán mondhatjuk, hogy elérte célját, hiszen az első kötetet követte a második 100 tévhit (Animus, 2011) – s a mai ínséges világban egy kiadó nem kezdene be kiadásba, ha nem érezné valamilyen módon nyereségesnek.

A 100 történelmi „tény” valójában nem tényközlés, rengeteget megtudhatunk az események körülményeiről, az ókortól napjainkig. Igaz, nem mindegyik cáfolat, néha csupán megerősítés, „helyretétel”, vagy a dolgok árnyalása. S, hogy mennyire tiszteli az olvasók, érdeklődők véleményét, álljon itt két idézet, ami akár maga is eladhatná a könyvet.

Történelmi legendák, mítoszok és téves megállapítások áradnak felénk a rádióból, a televízióból, az újságokból, a mindennapi beszélgetésekből – sajnos néha még a tankönyvekből is… Mit tehet a ntörténész? Aki csak azért fogadott el egy tévhitet, mert rosszul tájékoztatták, azt könnyű meggyőzni. Akinek viszont valamilyen érdeke is fűződik egy legendához, akár csak annyi, hogy megnyugtatónak találja annak „üzenetét”, vagy érzelmi okokból ragaszkodik valamelyik megszokott mítoszhoz, az alaigha változtatja meg gondolkodásmódját egy történelmi tanulmány vagy esszé hatására. Ha valaki hinnia kar valamiben, akkor hinni fog, s a legvaskosabb tanulmánykötetek sem rendíthetik meg meggyőződését. A történésznek azonban néha fel kell vállalnia Don Quijote szerepét – még akkor is, ha a harc nevetségesnek és reménytelennek tűnik.

…Gyakran vetik a történészek szemére, hogy rombolják a nemzeti hagyományokat, mert megfosztják az embereket azoktól a nemzeti hősöktől, akiket tisztelhetnek… A „deheroizálás” vádja alaptalan, mert a történészek nem azt állítják, hogy nincsenek „hőseink”, hanem inkább azt, hogy mások a „hőseink”: a tisztelet nem feltétlenül azokat illeti meg, akiket korábban dicsőítettek.

Úgy vélem, ilyen mértéktartás és alázat elkélne mind a „hivatalos” tudományosság, mind az „alternatív” történelmi értelmezések részéről!

"S egy kacagó szél suhan el..."

Damien Forrestal: Doom – A Pokol kapui; Doom 2. – Tisztítótűz, Valhalla Páholy, 1995

Mondanivalónk szempontjából teljesen lényegtelen, hogy a múlt század ’90-es éveinek első felében létezett és nagy sikernek örvendett a Doom című videojáték (technoblablásan: FPS), s még lényegtelenebb, hogy 2005-ben egy közepes filmet készítettek belőle.

Lényegesebb, hogy ennek a korszaknak a szerzői jogokkal való zavaros kapcsolatát kihasználva Gáspár András és Szántai Zsolt nevű írók elkészítették az első magyar cyerpunkot, amikor nálunk azt sem tudta senki, mi is az, s hogy álnéven írták, ráadásul mindenkit megtévesztve az impresszum oldalon a következőkkel:

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Damien Forrestal Doom – Gates of Hell

Published 1994-95 by Thor Universal Corporation

Copyright © 1994 by Damien Forrestal

Fordította Gáspár András és Szántai Zsolt

Bár valójában ennek sincs sok jelentősége. Sokkal inkább a történetnek, a szövegnek, az általuk megkomponált univerzumnak. Mert a Doom játékvilágának alapján egy teljesen öntörvényű és teljesen kidolgozott világot sikerült megteremteniük. (Magának a játéknak minimális – valójában semmi! – volt a története. Menni kellett és lőni. Ennyi az egész)

Vagyis: a 21. század végén, a gazdasági és politikai káoszba fulladó Földön az emberiség jó része a civilizáció megmentéséért küzd az egyre nagyobb számban felbukkanó fanatikusok hordáival szemben (akik akár Latin-Amerikából, akár Dél-Európából – megírása idején dúlt a boszniai háború -, akár a Közel-Keletről is érkezhetnek – ez teljesen mindegy, és egyformán kártékonyak a mű szerint). Kolonizálják a Marsot, a kötélen táncolnak, hogy elkerüljék a következő (atom) háborút, amikor is megjelenik a Marson a Vörös Tükör. Egy olyan földönkívüli eszköz, mely a legmerészebb gondolatokat is valóra váltja – csak éppen egy marsi fegyenclázadás után a vallási fanatikus Alvaro Fuentes, egy önjelölt pap kezébe kerül, aki aztán a pokol démonait próbálja meg rászabadítani az emberiségre. Egyetlen remény egy Oleg Gontar nevű nagy erejű, gyorsan gyógyuló csernobilita mutáns, akibe beletöltik az éppen haldokló földi taktikai tiszt, A.A. Milne személyiségét. (Játék a Micimackó írójának nevével!) És e furcsa kommandónak kell szembeszállnia az elképzelhetetlen szörnyűségekkel.

Milne a nevem. Andrew Anselmus Milne, a Konkordátum tisztje, az Amerikai Konföderáció hadseregének századosa. Igazi csapatjátékos; nem az a fajta fickó, akit a hírekben szívesen látsz, de ha gyűjteném a kitüntetéseket, egy zubbony biztosan kevés lenne, hogy megsétáltassam őket. A ruszkik még a Hős Várost is megajánlották azért, amit '37-ben Szentpétervárért (Moszkván már az Úristen sem segíthetett) tettem. Egész falkányi szürkesapkással repültem át a segélyhívásukra – a túlélőkkel egy koptert sem lehetett megtölteni. Háború volt a javából, de ne hidd, hogy mi kezdtük: az efféle játszmákban az első csapás mindig a begőzölt fanatikusoké.

De valójában a történet is mellékes. A hangsúly a létrehozott világon van. Pár odavetett mondaton, amely hihetővé és átélhetővé teszi az egészet. Annyira plasztikussá, hogy érezzük az égett olaj szagát, természetesnek vesszük, hogy az emberekről tudatlenyomatot hordozó ROM-modulok készíthetők, hogy a Mars kolonizálható, hogy Japánt elpusztítják a földrengések és cunamik, s a (bárhonnan érkező) vallási fanatikusoknak csak hasonlóan fanatikus katonák vethetnek gátat.

Néhány odavett mondatból tökéletesen rajzolódnak ki az emberi psziché legsötétebb vonásai, a perverz vallási rajongás és az IQ-hiányos makogás. Néhány mondatban kapunk egy tökéletes, minden ízében átélhető Alvaro Fuentest (az elméjében háborgó mocsoktengertől forog az ember gyomra), a tízéves gyermek szintjén megragadt Oleg Gontart (rengeteg fogalmazási és „helyesírási” hibával, borzasztó butasággal és naivitással), egy hideg és számító Milne-t, aki számára az emberiség megmentése érdekében bármi megengedhető és bevethető.

Egy Gontar-féle gépembert nem lehet ilyen trükkökkel átejteni. Az ilyenek nem nézik, milyen formában közeledik feléjük a veszély; ha rákényszerülnek, az ilyenek képesek rá, hogy semmibe véve a több ezer éves tabukat és az ösztönöket, amik Emberré tették a majmot, szarrá lőjenek egy gyereket, egy aggastyánt, vagy éppen egy csinibabát… Oleg Gontar szakaszvezető kemény volt és hülye, és a harcon kívül semmihez sem értett… Ha viszont valaki olyan közelről is megvizsgálhatta, mint én,… a fekete ostobaságból… és agresszióból összegyúlt agyfátyol alatt megláthatta az Örök Gyermeket, aki szinte valamennyiünkben él. (persze itt is vannak kivételek: a Fuentes-féle eszelősök Örök Gyermekét már csecsemőkorukban a falhoz csapták, vagy lehúzták az őrült rögeszmék WC-jén)

A pörgő sorok között élvezhető (és érthető!) a technoblabla, nem zavaró (sőt, természetes!) a 18-as karikáért kiáltó trágárság, egy pillanatra sem érzi az ember, hogy lenne bármi, ami kizökkenthetné. És, hogy ne legyen elég: hőseink a Mars után a Földre is üldözik az elmebeteg papot, megtámogatva egy francia katonalánnyal és egy szintén mutáns orosz tinédzserrel. (Bár, ha nagyon őszinték szeretnénk lenni: a második kötetre már kifullad az első lendülete – meglehet, a játék, a Doom II. Hell on Earth sem adott annyi alapot, mint az első)

És hogy jön ehhez Ady? És a magyar Ugar?

Mert sokáig úgy hittem: ez a két könyv amerikai szerző műve! És amikor megtudtam, hogy nem, átéreztem a tragédiát. Hogy igen: mi is tudunk ám olyan blockbustert, mint a Dan Brown-féle Da Vinci kód, vagy a Rowling-féle Harry Potter. Sőt: sokkal jobbat! Csak épp nem Nagy-Britanniában, nem Amerikában élünk. És nincs senki, aki venné a fáradtságot, aki lefordítaná, aki kivinné, aki bemutatná, aki megfilmesítené…

Nincs senki… Meg senkit nem is érdekel… És a lehetséges sikerek ott porosodnak könyvespolcokon, antikváriumok elfeledett zugaiban. Mert nincs senki, aki…

A dudva, a muhar, a gaz

Lehúz, altat, befed,

S egy kacagó szél suhan el

A nagy Ugar felett.

Bradbury olvasása közben...

Mostanában Ray Bradburyt olvasok. A 20. század egyik legjelentősebb sci-fi regényírója, de talán mondhatjuk így is: „csak” regényírója. Idén 91 éves.

Egész munkássága a humánumról, az értékek védelméről szólt, mélyen elítélte a rasszizmus, a túlzott nacionalizmus, a politikai- és a vallási fanatizmus bármely formáját. Olyan ember, akinek világnézetét érdemes követni.

1950-ben megjelent „alapművéből”, a Marsbéli krónikákból álljon itt néhány idézet. Mindenféle cél, hátsó gondolat és utalás nélkül, csak úgy…

Mert láttam, hogy amit ezek a Mars-lakók elértek, az legalább olyan jó, mint amit mi valaha is remélhetünk. Megálltak ott, ahol nekünk is meg kellett volna állnunk, száz évvel ezelőtt… Igen, a városaik szépek. Tudták, hogyan olvasszák a művészetet az életükbe. Az ilyesmi mindig is idegen volt nekünk (európaiaknak, amerikaiaknak – beszúrás tőlem)… Gyermekkoromban egyszer elvittek kirándulni Mexico-Citybe. Sosem felejtem el, hogy az apám hogy viselkedett. Hangosan és nagyképűen. És az anyám fintorgott, mert az emberek sötét bőrűek voltak, és nem mosakodtak eleget. És a nővérem a legtöbbel szóba sem állt. Csak nekem tetszett minden. És el tudom képzelni anyámat és az apámat, ha a Marsra jönnek, éppen úgy viselkednek. Bármi, ami idegen, az nem jó az átlagembernek. Ha nincs chicagói közművesítés, hülyeség az egész… És azután… Ha úgy alakul, ahogyan remélik, három atomkutató-intézet és atombombaraktár a Marson! Ezzel a Marsnak vége. Mindez a csoda elpusztul… És azután jönnek a többi hatalmi érdekek. Bányaérdekeltségek, utazási irodák. Emlékszik, mi történt Mexikóval, amikor Cortez és finom kis barátai megérkeztek Spanyolországból? Összeszúzták az egész civilizációt ezek a kapzsi, öntelt bigottok.

És a marsbeliek rájöttek, hogy fennmaradásuk érdekében nem szabad megkérdezniük többé, hogy miért élnek. Az élet válasz önmagára. Az élet újabb élet létrehozása és olyan szép élet élése, amilyen csak lehetséges. A Mars-lakók rájöttek, hogy azt a kérdést: „Miért is élünk egyáltalán?” mindig háború és reménytelenség idején tették fel, amikor erre úgysem lehetett válaszolni. És amint a civilizáció kitisztult és megnyugodott, és a háborúk megszűntek, a kérdés, más módon, megint értelmetlenné vált. Az élet jó volt, nem volt szükség bizonyítékokra… A Mars-lakók felhagytak azzal, hogy mindent leromboljanak, mindent megalázzanak. Elegyítették a vallást, a művészetet és a tudományt, mert végül a tudomány sem más, mint egy csoda vizsgálata, amelyet soha sem tudunk megmagyarázni, és a művészet is ennek a csodának a tolmácsolása. Soha sem engedték meg, hogy a tudomány összezúzza az esztétikusat, a szépet. Az egész csak fokozatok kérdése. A földi ember így gondolkodik: „Ezen a képen szín tulajdonképpen nincs. A tudós bebizonyítja, hogy a szín csak az anyag molekuláinak bizonyos rendje, amely így és így veri vissza a fényt. Ezért a szín nem valódi tulajdonsága annak, amit látok.” A Mars-lakó sokkal eszesebb, és azt mondja: „Gyönyörű ez a kép. Ihletett ember kezének és lelkének szülötte. Eszméit és színeit az életből vette. Igazán jó.”