Damien Forrestal: Doom – A Pokol kapui; Doom 2. – Tisztítótűz, Valhalla Páholy, 1995
Mondanivalónk szempontjából teljesen lényegtelen, hogy a múlt század ’90-es éveinek első felében létezett és nagy sikernek örvendett a Doom című videojáték (technoblablásan: FPS), s még lényegtelenebb, hogy 2005-ben egy közepes filmet készítettek belőle.
Lényegesebb, hogy ennek a korszaknak a szerzői jogokkal való zavaros kapcsolatát kihasználva Gáspár András és Szántai Zsolt nevű írók elkészítették az első magyar cyerpunkot, amikor nálunk azt sem tudta senki, mi is az, s hogy álnéven írták, ráadásul mindenkit megtévesztve az impresszum oldalon a következőkkel:
A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
Damien Forrestal Doom – Gates of Hell
Published 1994-95 by Thor Universal Corporation
Copyright © 1994 by Damien Forrestal
Fordította Gáspár András és Szántai Zsolt
Bár valójában ennek sincs sok jelentősége. Sokkal inkább a történetnek, a szövegnek, az általuk megkomponált univerzumnak. Mert a Doom játékvilágának alapján egy teljesen öntörvényű és teljesen kidolgozott világot sikerült megteremteniük. (Magának a játéknak minimális – valójában semmi! – volt a története. Menni kellett és lőni. Ennyi az egész)
Vagyis: a 21. század végén, a gazdasági és politikai káoszba fulladó Földön az emberiség jó része a civilizáció megmentéséért küzd az egyre nagyobb számban felbukkanó fanatikusok hordáival szemben (akik akár Latin-Amerikából, akár Dél-Európából – megírása idején dúlt a boszniai háború -, akár a Közel-Keletről is érkezhetnek – ez teljesen mindegy, és egyformán kártékonyak a mű szerint). Kolonizálják a Marsot, a kötélen táncolnak, hogy elkerüljék a következő (atom) háborút, amikor is megjelenik a Marson a Vörös Tükör. Egy olyan földönkívüli eszköz, mely a legmerészebb gondolatokat is valóra váltja – csak éppen egy marsi fegyenclázadás után a vallási fanatikus Alvaro Fuentes, egy önjelölt pap kezébe kerül, aki aztán a pokol démonait próbálja meg rászabadítani az emberiségre. Egyetlen remény egy Oleg Gontar nevű nagy erejű, gyorsan gyógyuló csernobilita mutáns, akibe beletöltik az éppen haldokló földi taktikai tiszt, A.A. Milne személyiségét. (Játék a Micimackó írójának nevével!) És e furcsa kommandónak kell szembeszállnia az elképzelhetetlen szörnyűségekkel.
Milne a nevem. Andrew Anselmus Milne, a Konkordátum tisztje, az Amerikai Konföderáció hadseregének századosa. Igazi csapatjátékos; nem az a fajta fickó, akit a hírekben szívesen látsz, de ha gyűjteném a kitüntetéseket, egy zubbony biztosan kevés lenne, hogy megsétáltassam őket. A ruszkik még a Hős Várost is megajánlották azért, amit '37-ben Szentpétervárért (Moszkván már az Úristen sem segíthetett) tettem. Egész falkányi szürkesapkással repültem át a segélyhívásukra – a túlélőkkel egy koptert sem lehetett megtölteni. Háború volt a javából, de ne hidd, hogy mi kezdtük: az efféle játszmákban az első csapás mindig a begőzölt fanatikusoké.
De valójában a történet is mellékes. A hangsúly a létrehozott világon van. Pár odavetett mondaton, amely hihetővé és átélhetővé teszi az egészet. Annyira plasztikussá, hogy érezzük az égett olaj szagát, természetesnek vesszük, hogy az emberekről tudatlenyomatot hordozó ROM-modulok készíthetők, hogy a Mars kolonizálható, hogy Japánt elpusztítják a földrengések és cunamik, s a (bárhonnan érkező) vallási fanatikusoknak csak hasonlóan fanatikus katonák vethetnek gátat.
Néhány odavett mondatból tökéletesen rajzolódnak ki az emberi psziché legsötétebb vonásai, a perverz vallási rajongás és az IQ-hiányos makogás. Néhány mondatban kapunk egy tökéletes, minden ízében átélhető Alvaro Fuentest (az elméjében háborgó mocsoktengertől forog az ember gyomra), a tízéves gyermek szintjén megragadt Oleg Gontart (rengeteg fogalmazási és „helyesírási” hibával, borzasztó butasággal és naivitással), egy hideg és számító Milne-t, aki számára az emberiség megmentése érdekében bármi megengedhető és bevethető.
Egy Gontar-féle gépembert nem lehet ilyen trükkökkel átejteni. Az ilyenek nem nézik, milyen formában közeledik feléjük a veszély; ha rákényszerülnek, az ilyenek képesek rá, hogy semmibe véve a több ezer éves tabukat és az ösztönöket, amik Emberré tették a majmot, szarrá lőjenek egy gyereket, egy aggastyánt, vagy éppen egy csinibabát… Oleg Gontar szakaszvezető kemény volt és hülye, és a harcon kívül semmihez sem értett… Ha viszont valaki olyan közelről is megvizsgálhatta, mint én,… a fekete ostobaságból… és agresszióból összegyúlt agyfátyol alatt megláthatta az Örök Gyermeket, aki szinte valamennyiünkben él. (persze itt is vannak kivételek: a Fuentes-féle eszelősök Örök Gyermekét már csecsemőkorukban a falhoz csapták, vagy lehúzták az őrült rögeszmék WC-jén)
A pörgő sorok között élvezhető (és érthető!) a technoblabla, nem zavaró (sőt, természetes!) a 18-as karikáért kiáltó trágárság, egy pillanatra sem érzi az ember, hogy lenne bármi, ami kizökkenthetné. És, hogy ne legyen elég: hőseink a Mars után a Földre is üldözik az elmebeteg papot, megtámogatva egy francia katonalánnyal és egy szintén mutáns orosz tinédzserrel. (Bár, ha nagyon őszinték szeretnénk lenni: a második kötetre már kifullad az első lendülete – meglehet, a játék, a Doom II. Hell on Earth sem adott annyi alapot, mint az első)
És hogy jön ehhez Ady? És a magyar Ugar?
Mert sokáig úgy hittem: ez a két könyv amerikai szerző műve! És amikor megtudtam, hogy nem, átéreztem a tragédiát. Hogy igen: mi is tudunk ám olyan blockbustert, mint a Dan Brown-féle Da Vinci kód, vagy a Rowling-féle Harry Potter. Sőt: sokkal jobbat! Csak épp nem Nagy-Britanniában, nem Amerikában élünk. És nincs senki, aki venné a fáradtságot, aki lefordítaná, aki kivinné, aki bemutatná, aki megfilmesítené…
Nincs senki… Meg senkit nem is érdekel… És a lehetséges sikerek ott porosodnak könyvespolcokon, antikváriumok elfeledett zugaiban. Mert nincs senki, aki…
A dudva, a muhar, a gaz
Lehúz, altat, befed,
S egy kacagó szél suhan el
A nagy Ugar felett.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése