2010. január 28., csütörtök

Terminator: Salvation - Reloaded

Mondják: a remény hal meg utoljára.

Korábban azon elmélkedtem, hogyan lehetett ennyire elszúrni a filmtörténelem egyik legjelentősebb farnchise-át, de közben reménykedtem, hogy majd jön a rendezői változat… Amiből nem hiányzik az erőszak és brutalitás, a tömény akció és persze a ruhátlan Moon Bloodgood.

És most itt van. Director’s cut. És ami kisült belőle.

Az első nekifutásban nem éppen szalonképes szóval jellemeztem a filmet, s ha most kellene valami frappánsat és tömöret találnom, akkor azt mondhatnám: a szó ugyanaz, csak épp nem a hasmenéses forma, hanem inkább a normál. Mert a lényeg bizony így sem változott, hiába szaladt neki újra a vágóolló.

A plusz harminc perc valóban tartalmaz több akciót, láthatunk egy-két ikonikusabb plusz terminátort is (amik az alaptörténet részei is, tehát itt is bűn lett volna kihagyni – hál’ Istennek visszakerültek). Jobban elmélyül Ashdown tábornok és Connor konfliktusa, látunk pár másodperccel több Scwarzit, és igen: Moon Bloodgood megmutatja, hogy tényleg jó nő. (Persze bőrszerkóban is az.)

De…

Mindig van ilyen de. A visszavágott részek semmivel sem árnyalják jobban a történetet, a párbeszédek többsége is enyhén idióta és infantilis marad (Tényleg senkinek nem jut eszébe, ki a fene és honnan jött ez a Marcus Write, amíg ki nem derül, hogy gépember, illetve honnan a fenéből tudják, hogy a neve Marcus?). És – férfilélek ide, vagy oda – Moon toplesse is dramaturgiailag felesleges, illetve azt a gyanús kérdést juttatja csak eszünkbe: minek akar valaki fürdeni a szakadó esőben?

Ugyhogy director’s cut vagy nem: ezért felesleges volt vesződni. Ha tényleg valaki komolyan gondolja a folytatást – amitől rettegek – sürgősen nézzen egy igazi rendező és egy igazi forgatókönyvíró után!

2010. január 24., vasárnap

Bruce Springsteen & The E Street Band – Greatest Hits (2009)

Felmerülhet a kérdés, hogy egy zenész alkotásaiból, aki negyven éve van a pályán, készíthető-e válogatásalbum úgy, hogy mögötte stílusok, évek, albumok tucatjai húzódnak?

Bruce Springsteen, a Főnök, negyven éve van a pályán, s 2009. több szempontból is jubileum: egyrészt az alkotással eltelt éveké, másrészt az alkotóé, hisz most töltötte be a 60-at (ami amúgy nem látszik rajta!)

A válasz – s így a poszt is – rövid: nem igazán. Talán még egy dupla albumon sem, nemhogy egy szimplán, 12 számban maximálva.

Így az áttekintés, a kirajzolódó kép is felemás. Az első hat nóta az emblematikus Born In The USA album előttről való (eléggé melankolikus, amolyan „Főúr, két konyak rendel!”-számok), nem különösebben adnak hozzá semmit a Bruce-ról kialakult képhez, épp ellenkezőleg: az ember azt keresi, hol a rá jellemző hangzásvilág, a „nagyvárosi rock” dübörgése, a szövegek, amiktől the Boss is the Boss. Szóval amolyan tingli-tangli az album eleje, még akkor is, ha vannak benne jó megoldások (Thunder Road, Badlands), s érződik a mesterségbeli tudás, no meg a tehetség.

A következő hat szám már valóban maga Bruce, hisz három következik a karizmatikus 84-es albumról (Glroy Days, Dancin’ In The Dark, Born In The U.S.A), illetve újabb három a későbbiekről. Lezárásként pedig a blockbuster Radio Nowhere (amit soha nem fogok megunni hallgatni, pedig rém egyszerű mind zeneileg, mint szövegileg.)

És jön a hiány: hol marad az I’m Down, az alap The River, a Streets of Philadelphia (ami Oscar- és egyéb díjas!!!), a Tunnel Of Love és sorolhatnánk. Szóval valahogy olyan érzés, mintha elkezdenénk enni egy fenséges tortát, s mikor a feléhez érnénk, eltűnik a másik fele.

A hiányérzet megmarad – kéne egy másik album is.

2010. január 9., szombat

Nekrológ - helyett

Akik olvasták, azok tudják, akik meg nem, azoknak elmondom: ezen a helyen korábban egy nekrológ állt. Egy emberről, akit jól ismertem, s aki valóban igaz ember volt gyöngeségei, hibái ellenére is. S aki tragikus hirtelenséggel távozott: alig múlt 30 éves.

Ilyenkor az ember összeszedi gondolatait, számot vet önmagával, s az író, aki ír – még ha nem is hivatásos – megalkot egy nekrológot, arról, amit gondol, amit fontosnak tart az emberről, aki ilyen hirtelen ment el, valódi űrt hagyva maga után.

Az író ír. Példákat keres, s talál: Kosztolányi Dezső Halotti beszéd című versét. „…ilyen az ember: egyedüli példány.”… Aztán felidézi az elhunytat, összeszedi jó és rossz tulajdonságait, talán megereszt egy-két tréfás megjegyzést, mert aki eltávozott, szintén vidám ember volt, akitől semmi nem állt távolabb, mint a bánkódás.

Az író ír, az olvasó meg olvas. És a szándékok nem minden esetben találkoznak. Hisz az olvasó mondja ki a végső véleményt, hogy az írónak sikerült-e megvalósítania azt, amit célul tűzött ki maga elé.

Jelen esetben úgy néz ki: nem sikerült. Az olvasók, ismerősök szerint a nekrológ nem volt méltó a halott emlékéhez, hisz „halottakról vagy jót, vagy semmit”. S utólag hiába lehet hivatkozni Kosztolányira, a stíluskeverésre, mert ez kit érdekel. Egy ember halála sokaknak volt fájdalom, ők így értékelnek, kész. Tudomásul kell venni. Azt is, hogy a pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve.

Így álljon itt ezen kis írás a nekrológ helyett. Zsoltika fontos ember volt, így vagy úgy, sokunknak. Szerethető, akire soha nem lehetett haragudni. Váratlan halála még mindig feldolgozhatatlan, elfogadhatatlan. Azért, mert egy jó ember ment el. Értelmetlenül és érthetetlenül. A temetésén részt vevők nagy száma önmagáért beszélt.

Így nem marad más hátra, hogy az író bocsánatot kérjen azoktól, akiket esetleg írásával megbántott. Leginkább attól, akiről szólt.

Zsoltika! Nyugodj békében!