Pilátus

                                                                          Pilátus pedig... vizet vevén, megmosá 
                                                                          kezeit a sokaság előtt, mondván: Ártatlan
                                                                          vagyok ez igaz embernek vérétől,
                                                                          ti lássatok! 
                                                                                                                           Máté 27,24

A helytartó késő délután ébredt, az íróasztalánál. Körülötte papirusztekercsek, íróvesszők hevertek rendetlen összevisszaságban. Az ablakon besütöttek az alkonyi nap vöröslő sugarai.

Még sohasem aludt el ilyenkor. Nehézkesen emelkedett fel, derekát nyomta a mellvért, mely a szendergésben kényelmetlenül rászorult; az álom ragacsos masszája még magába burkolta, nehezen tisztult meg tőle.

– Mi történt? – motyogta maga elé értetlenül. A délután percei mintha kiestek volna emlékezetéből. – Mi történt?

Az ablakhoz csoszogott. Valahányszor Caesareából Jeruzsálembe jött, mindig az Antónia-erődben szállt meg – a zsidók nem szerették az idegeneket.

Kinézett. A belső udvaron még ott állt a kőtrónus: ítélkezés volt. Ítélkezés?... Behunyta szemeit. Megint érezte a tömeg áporodott leheletét

(Feszítsd meg!... Barabást akarjuk!... Feszítsd meg!)

a mocskos testek kipárolgását, hallotta a meztelen talpak csattogását a kövezeten.

És az az ember...

– Mi történt? – kérdezte harmadszor is magától, nekitámasztva fejét a hideg kőfalnak.

Mögötte léptek koppanása hallatszott, fémes csörrenés, ahogy egy kardhüvely ütődik neki a mellvértnek.

– Szóltál, uram? – Titus Manilianus a szárnysegéde volt; mindig az ajtó előtt várt, ugrásra készen.

– Elvitték már? – A helytartó nem fordult meg.

– Már régen, uram.

Megdörzsölte az állát. Nem borotválkozott reggel, a borosták sercegtek a tenyere alatt.

– Azt hiszem, elaludtam... A zsidók mind elmentek?

– Mind, uram.

– Jó. Most pedig hagyj magamra, Manilianus!

A szárnysegéd kényelmetlenül feszengett, mint mindig, ha valami fontosat kellett közölnie. Nem akarta zavarni urát.

Végül megköszörülte a torkát:

– Uram, egy zsidó, bizonyos Arimathiai József akar veled beszélni.

A helytartó összeráncolta homlokát. Ismerős név.

– Ugye, ő is tagja a Főtanácsnak? – bökte ki végül.

– Igen, uram.

– Az egyetlen, aki... Mondd meg neki, hogy várjon!

– Megmondom, uram. – Az ajtó becsukódott.

A helytartó egy másik ajtón ment ki. A folyosó egy boltozatos loggiához vezetett, amely a belső udvarra nyílt, akárcsak az ablaka. Még mindig ott állt az ítélőszék.

(– Káromolta Istent! – felhősödött el Kajafás arca. – Feszíttesd meg!

 – Én nem találom bűnösnek.)

Tovább ment. Vajon az őrök elengedték azt a Barabást? Bizonyára... Nem baj. Zelóta volt. Gyilkos. Hamarosan újra börtönbe kerül, akár a hozzá hasonlók.

A börtön...

A háta mögött összefűzte kezeit. Előző éjszaka látogatta meg a férfit a börtönben. Egy marék szalmán ült, köntösét átitatta a vér, izmos, csupasz vállain jól látszottak a korbácsnyomok. Hosszasan nézte: kevesen bírnak ki ennyi csapást!

– Miért tetted? – hajolt közelebb, megmarkolva a rácsot.

A benn ülő felemelte a fejét. Koszos haja az arcába hullott, szemeiben azonban nyoma sem volt a rabokra, halálraítéltekre jellemző tompaságnak – valami ismeretlen tűz lobogott ott. A helytartó elengedte a rácsot.

– Nem kerülhetem el a sorsomat. – A hang szelíd volt, halk, mégis betöltötte a cellát.

– Ha az vagy, akinek mondod magad: megmenekülhettél volna.

– Semmit sem értesz. Nekem küldetésem van. Arra születtem, hogy tanúságot tegyek az igazságról. Aki az igazságból való, hallgat a szavamra.

– Mi hát az igazság? – kérdezte gunyorosan a helytartó, a szívét azonban mintha összerántotta volna valami...

Tovább ment. A falakon fáklyák világítottak csak az ő léptei kopogtak a kihalt folyosón.

Én nem találtam ezt az embert bűnösnek!

– Nem vagy–e a császár barátja? – kérdezték a főpapok, és gúnyosan nevettek. A helytartó ismerte Tiberiust. Öreg és paranoiás, mindenkiben pártütőt lát. Csak egy rossz szó kell, s már jönnek is érte a praetorianusok.

( Nem vagy–e a császár barátja?)

"Rossz álmom volt... Engedd szabadon azt az embert!" – a felesége levelében volt valami fenyegető. Vajon valóban vissza lehetett volna lépni?

( Nem vagy–e a császár barátja?)

Megtettem – gondolta, miközben kilépett az erőd ajtaján. A szél szembe fújt vele innen egyenesen a Koponyahegyre lehetett látni.

Megtettem. Ismét érezte a víz cseppjeit a tenyerén. Manilianus, a hűséges Manilianus tartotta oda neki a tálat...

( – Én nem találom ezt az embert bűnösnek!)

Csak magát csaphatta be...

Felemelte a fejét. Valami volt ott a hegyen, de hogy mi, azt nem látta jól. Az ég elsötétült, felhők takarták el a napot, a délutánt.

Ismét meghallotta Manilianus lépteit a szárnysegéd egy köpenyt terített a vállára. Csak most érezte, mennyire fázik.

– Gyere be, uram. Nagy vihar készül.

– Tudom – válaszolta a helytartó. – Tudom.

Jeles napjainkról szubjektíven: március 15.

Gyorsan leszögezem: nem 1848-49 ikonná merevedett hőseiről, nem a karját mindig magasba emelő Petőfiről, a büszke Kossuthról, a „fontolva haladó” Széchenyiről, a Haza Bölcséről, a dicsőséges tavaszi hadjáratról szándékozom írni. Nem is a romantikus történetírás által görcsös féligazságokba, mítoszokba és legendákba merevedett, egykor hús-vér ember hősöket „lerántani a porba”, megtisztítani a rájuk rakódott szirupos aranymáztól. (Megtette ezt már jó sokszor Kosáry Domokos, Katona, Tamás, Csorba László és Hermann Róbert – aki akarja, olvassa el a neten is bőven megtalálható írásaikat. Kár, hogy ezekből szinte alig ment át valami az elmúlt 23 évben a közoktatásba. Ott még mindig a dualizmus–Horthy-kor–„átkos 40 év” rég meghaladott toposzai élnek és virulnak, kiirthatatlanul, mint gaz a kertben.)

Inkább a lehetőségekről. Hogy mit is veszítettünk.

Mielőtt mindenki azt hinné, na, most jön a nagy jajongás, meg, hogy a széthúzás, meg a megalkuvás, no meg a „gyáva árulás” (Kossuth), gyorsan szeretném kijelenteni, hogy ez a korszak valóban „dicsőséges” történelmünkben, s 56-on kívül az egyetlen, amit nem mi szúrtunk el, mutyiztunk el, egyszerűen az erőviszonyok és a nemzetközi helyzet nem nekünk kedvezett.

Szóval, miről is van szó?

Ismeri mindenki azt a kifejezést: reformkor. Nos, az 1830-1848 (és nem 1825. a kezdő dátum, ahogy a tankönyvek 98%-ában írva van, mert az Akadémia megalapítása nem indított el semmit – annál inkább Széchenyi Hitele!) közötti időszak volt az a pillanat, amikor igen közel jártunk hozzá, hogy bekapcsolódjunk az európai, polgárosodó főáramba. A fontolva haladó Széchenyi, a lobbanékony Kossuth (akik – annak ellenére, hogy meg bírták volna fojtani egymást egy kanál vízben – a legtöbb kérdésben egyet értettek), a csillogó Deák, a lánglelkű Petőfi (na, ő azért nem volt annyira fontos, gyorsan félre is állították – igaz, a komoly férfiak nem is nagyon akartak közösködni egy taknyossal, akinek fenekén még a tojáshéj) elérték azt, amit kevesen: az ország nagy része igenelte és akarta a nyugatias fejlődést! A nemesek és az egyház (utóbbi azért nem annyira) hajlandó volt lemondani a kiváltságokról, 1848-ra lényegében elfogadottá vált a (Európában legszélesebb körű és legnagyvonalúbb) jobbágyfelszabadítás, a modern iparfejlesztés. S, ahogy az öreg kontinens boldogabbik felén, a nemesi-politikai elit hajlandónak bizonyult, hogy feudális vagyonát, kiváltságait a modern iparfejlesztésbe és népképviseletbe ölje. És, bár kezdetben nem úgy nézett ki, Széchenyi álma az angol típusú modernizációról (amelyben a nemesség az iparosodás-polgárosodás motorja) megvalósul.

Még a forradalom és szabadságharc alatt is ez volt a szent cél, ezért küzdött Kossuth és Görgei is – igaz más irányokból és nem ugyanazokkal az eszközökkel…

A forradalom és szabadságharc bukásával mindezt elveszítettük. Az orosz szuronyok és Haynau baljós árnyékában, a majd húsz évig tartó önkényuralom alatt a láng kialudt, a lelkesedés megkopott, és a később fennen hirdetett passzív ellenállás (ami ugyanúgy mítosz, mint Kossuth apánk és a lánglelkű Petőfi) manírrá merevedett, szükségből kovácsolt erénnyé. A haladásért hadakozó középnemesből, parasztpolgárból az állam kegydíjától függő dzsentri lett, sírva vigadó bohóc, a polgárosodást, iparfejlesztést pedig nem a reformkor vezető ereje, hanem az osztrák-francia tőke és a reformkorban kicsit háttérbe szorított, de a harcokban a magyarok oldalán keményen küzdő német-zsidó városi polgárság hajtotta végre.

Petőfi elesett (bár a romantikus hívők sem akkor, sem most nem hiszik el), Kossuth emigrált, Görgeit pedig még 90 éves korában is leköpdösték a gyerekek az utcán, hiába bizonygatta Klapkától Deákig és több ezer volt honvédig mindenki, hogy dehogy is volt áruló. Hisz Kossuth apánk megmondta! Akkor úgy is van…

A lehetőség elillant, és amikor bekövetkezett 1867, már csak álmai voltak a reformkornak és 1848-nak. Ahogy Veliky János is írja a Polgárosodás hajnala című nagyszerű könyve végén (Adams, 1993): „A nemzetközi erőviszonyok a belpolitikai folyamatokat kétségkívül a közös-ügyes rendszer felé tolták, ám az is tény, hogy a társadalom – politikai jogait és intézményeit tekintve feltétlenül! – ekkor lép át a szabadságkeresés világából a hatalmi jellegű szükségszerűségek világába.”

És ez kísér minket mind a mai napig. Úgy vélem, erre kellene emlékeznünk március 15-én.