Rendhagyó gondolatok Lengyelországról.
Ez a poszt kicsit más lesz, mint az eddigiek. Ugyanis lehetőségem nyílt arra, hogy két hetet töltsek Lengyelországban egy – minden évben megszervezésre kerülő - európai ifjúsági tábor kísérőtanár résztvevőjeként. Egy bentlakásos iskolában laktunk Bychawában, Lublintól nem messze, Lengyelország szívében. A résztvevők között voltak oroszok, magyarok, németek, ukránok, s persze lengyelek. Így lehetőségünk nyílt arra, hogy kicsit belepillanthassunk a lengyel hétköznapokba, olyan dolgokat is észrevegyünk, ami mondjuk egy szervezett út keretében, az ötcsillagos (oké, átlag magyar számára háromcsillagos!) hotel kényelmében egyszerűen lehetetlen.
Jó-jó, a fontosabb látnivalókat azért megmutatták, de akkor is…
Természetesen mondhatja mindenki, hogy két hét alatt nem lehet egy országot és a lakóit megismerni, erre csak annyit válaszolok: ez a beszámoló is meglehetősen szubjektív és felszínes lesz.
Lengyel-magyar két jó barát… A mondást ott is mindenki jól ismeri, de valahogy nekem az volt a benyomásom, hogy ők ezt kicsit komolyabban gondolják. A barátság tényleg mélyen értelmezett fogalom. Szóval szeretik a magyarokat. Szeretik történelmünk közös vonásait, büszkék a magyar szabadságküzdelmekben harcolt lengyelekre, s a lengyel szabadságküzdelmekben harcolt magyarokra. Ha magyar kerül a közelükbe, nem úgy néznek rá, mint idegenre. Inkább, mint testvérre. Aki éppen csak egy kicsit másképp beszél, mint ők. De ez a másképp is érdekes, tanulni való… Micsoda csodálatos nyelv! Akár a zene!... Hogy mondják magyarul: köszönöm?
Szóval megvan a barátság, van miről beszélgetni a vodka és a málnás sör mellett – mivel a lengyelek csak ritkán isznak bort. Nem is nagyon terem meg, ami meg a boltokban kapható importáru, tehát drága. Így marad a vodka, meg a sör.
És, ha összejön a vendégsereg, húsz percenként ivászat a „mindenki éljen vagy ezer évig” dallamára. Messzire jutottak az egykori, „Lengyelország a népek Krisztusa” gondolattól…
És itt csapjunk is mindjárt a lecsóba.
A lengyelek nem sírva vigadnak, mint kicsiny hazánkban. A dalaik vidámak és pattogósak. Hogy lehet? – kérdezné az egyszerű, de talán kicsit műveltebb, a történelemben is tájékozott magyar. Hisz a lengyeleket legalább annyira megtiporta a sors, mint minket. Állandóan felosztották őket, állandóan idegen hadak akarták kiirtani a lengyel kultúrát, nyelvet, mentalitást, embereket. Akkor meg hogy lehet?
Úgy, hogy a lengyeleknél nem félig üres a pohár, hanem félig teli.
A lengyelek nem a múltban élnek. Nem sopánkodnak nemzeti tragédiáik felett ruháikat megszaggatva, nem néznek sanda irigységgel és bosszúvággyal a szomszédokra, nem kiáltják világgá: „Nincs a teremtésben vesztes, csak én.”… Nem hiszik, hogy ők a világ legfrankóbb nemzete, s nem sértődnek meg durcásan, ha ezt rajtuk kívül senki más nem akarja észrevenni. S ha valami nem úgy megy, ahogy azt elképzelik, nem keresnek mögötte rögtön aljas idegen (külföldi) érdekeket.
Pedig a lengyel múlt tényleg legalább oly elkeserítő, mint a mienk. De erőt merítenek belőle. Mindig szem előtt tartják, hogy tovább tudjanak lépni. Úgy gondolják, ennyi felelősséggel tartoznak a múltnak.
Amelynek négy sarkalatos pontja van – legalábbis, ami nekem feltűnt:
1. Az 1410-es grünwaldi győzelem a német lovagrend felett (idén van 600. évfordulója! Minden lengyel város ennek lázában él.)
2. Az ország 1795-ös végleges felosztása, a lengyel önállóság 123 évre való totális elvesztése (nem ám úgy, ahogy mi valamennyire megőriztük állami önállóságunkat a Habsburg Birodalmon belül.)
3. A II. világháborús német-szovjet megszállás, a koncentrációs táborok és a népirtás.
4. Az 1944-nyarán 63 napig tartó, németellenes varsói felkelés és annak brutális leverése.
Ha megnézzük – legalábbis a néplélek számára – mindezekből egyetlen egy pozitív, a többi negatív, sőt: egyenesen tragikus.
Ennek ellenére a lengyelek optimisták és hisznek a jövőben. Megépítik a varsói terror házát a ’44-es felkelés emlékére (baromi látványos – s legalább olyan nyomasztó, mint a mienk.), elviszik a turistákat valamelyik koncentrációs táborba, s mégis, a túra végén a konklúzió: mindezek ellenére élünk, s felemelt fejjel tudunk járni. Túléltük, s egy sokkal jobb világot építünk a romokon.
Majdanekben jártam. Nem lehet kihagyni a táborokat. A barakkok, a dupla szögesdrót, az emberi hamuból hordott hatalmas halom, a mérgesgáztól kékre színeződött falak a gázkamrában, a halomba hordott emberi haj, a krematóriumok. Mellettük a rengeteg fekete kereszt: a népek gyermekei, akik itt haltak meg (magyarok, kirgizek, zsidók, kínaiak, spanyolok, franciák, oroszok…) A hideg futkározott az ember hátán. És a gondolat: hogyan születhet meg bárki agyában ilyen iszonyatos szörnyűség. Hogy embereket, csak azért, mert más a nációjuk, a vallásuk, ne adj isten, a bőrük színe, vagy elgázosítani kell, vagy halálra éheztetni-dolgoztatni, vagy egyszerűen belelőni egy árokba.
Ennek ellenére a történet nem a táborokról szólt. Egyáltalán nem. És nem arról, hogy alapot adjon az egész szörnyűséget (a holokausztot, a népirtásokat) tagadó elmebetegeknek, vagy az ebből még háromszáz bőrt lenyúzni akaró, az egész szörnyűség súlyát ezzel lejárató zsidó és más elmebetegeknek.
A táborok a tanúságtételről szólnak. Hogy soha, sehol ne történjék meg ilyen. Hogy ne a számokon kelljen vitatkozni. Mert ha csak egyetlen ember halt is meg itt a fentiek miatt, az is emberiségellenes bűn, isten és ember előtt elfogadhatatlan.
A táborok, s minden egyéb történet a középútról szól. Ahol a lengyelek többsége halad, szeretne haladni. És próbál nem bedőlni a mindenféle, náluk is szép számmal létező, szélsőségnek. Hisznek az összetartozásban, a közös sírás és imádság erejében. És megsiratták, meggyászolták a légi szerencsétlenségben elhunyt Lech Kaczyńskit (ott vannak még a tacepaók az elnöki palota előtt!) – aztán megválasztották a mérsékelt Komorowskit. Aki reformokat (s ezekért akár megszorításokat is!) akar és szorosabb kötődést Európához – szemben az elsiratott, nacionalista-fundamentalista elnökkel.
A lengyelek nyugodtak, a lengyelek nem sietnek. Talán alapja mindennek a földműves mentalitás: a mezőgazdasági munkának megvan a tempója, s benne mindennek az ideje. Sietni tök fölösleges.
De, mondják mások, mi is mezőgazdasági ország voltunk/vagyunk, a magyar is földműves nép! Igen ám, de ott nem verték szét az egyéni gazdálkodást és hoztak létre mindenkit a munkától elidegenítő szövetkezeteket. Aminek következtében az átlag magyar csupán dumál a mezőgazdaság fontosságáról, de mélyen lenézi a paraszti munkát. Az általam látott területen – még a kertvárosokban is! – a lakóház mellett mindenhol ott volt a konyhakert, s senkinek sem szúrt szemet az árok mellett sokfelé legelésző fekete-fehér tarka tehénke.
És a tehénkék mellett az oktatás. A jövő záloga. Három iskolában is jártam, különböző helyeken. Volt, amit frissen újítottak fel, volt, ami lepusztultabb képet mutatott. Ám: a falak sehol nem voltak szétrúgva, a padok telefirkálva, minden teremben volt számítógép és projektor, s a bychawai gimi (mily kedves az én szívemnek!) töri termében komplett kiállítás az I. világháborús lengyel részvételről (dokumentumok, fényképek, sisakok, lőszerek), s a tárolók nincsenek megrongálva. Mindenhol dicsőségfalak, s még a közepes átlagokra is büszkék.
Hogy lehet ez? Hisz ott sem jobban a gyerekek – láttam! – mint nálunk. Akkor meg? Talán mert megértették – nem csak dumálnak róla, mint nálunk vagy húsz éve! – hogy az oktatás valóban a jövő záloga, hogy csakis kiművelt emberfőkkel lehet jövőt építeni. Tizenöt fős osztályokkal, jól felszerelt szaktantermekkel, versenyképes tanári fizetésekkel (600-800EUR+ pótlékok!!!!). Nem pedig minden lepusztításával, szélsőjobboldali vagy anarchista zombik gyártásával, akiknek csakis a választási populista dumát kell megértenie.
Persze fel lehetne (kell is!) tenni a kérdést: ez után a lengyel tömjénezés után ott nincsenek árnyoldalak? Dehogynem. Varsóban annyi koldust és alkoholistát láttam, mint égen a csillag, elég magas a munkanélküliség, sok ember – a fentiek ellenére is – kiábrándult és magas az öngyilkosságok száma. Mégis – mindezek ellenére! -, nekem úgy tűnt, nagyobb az optimizmus. Hisznek – és akarnak is tenni egy jobb Lengyelországért.
Talán legyen az a tanulság.
Optimizmus. Ami nekünk is annyira kell, mint egy falat kenyér. Nem a – sajnos – továbbra is tartó szimbolista, puffogó nacionalista politizálás cselekvés helyett. Mert e nélkül az optimizmus, e nélkül a határozottság, tettvágy és tevés nélkül nemhogy a lengyelek nyomába nem érünk – hanem sehova
Ez a poszt kicsit más lesz, mint az eddigiek. Ugyanis lehetőségem nyílt arra, hogy két hetet töltsek Lengyelországban egy – minden évben megszervezésre kerülő - európai ifjúsági tábor kísérőtanár résztvevőjeként. Egy bentlakásos iskolában laktunk Bychawában, Lublintól nem messze, Lengyelország szívében. A résztvevők között voltak oroszok, magyarok, németek, ukránok, s persze lengyelek. Így lehetőségünk nyílt arra, hogy kicsit belepillanthassunk a lengyel hétköznapokba, olyan dolgokat is észrevegyünk, ami mondjuk egy szervezett út keretében, az ötcsillagos (oké, átlag magyar számára háromcsillagos!) hotel kényelmében egyszerűen lehetetlen.Jó-jó, a fontosabb látnivalókat azért megmutatták, de akkor is…
Természetesen mondhatja mindenki, hogy két hét alatt nem lehet egy országot és a lakóit megismerni, erre csak annyit válaszolok: ez a beszámoló is meglehetősen szubjektív és felszínes lesz.
Lengyel-magyar két jó barát… A mondást ott is mindenki jól ismeri, de valahogy nekem az volt a benyomásom, hogy ők ezt kicsit komolyabban gondolják. A barátság tényleg mélyen értelmezett fogalom. Szóval szeretik a magyarokat. Szeretik történelmünk közös vonásait, büszkék a magyar szabadságküzdelmekben harcolt lengyelekre, s a lengyel szabadságküzdelmekben harcolt magyarokra. Ha magyar kerül a közelükbe, nem úgy néznek rá, mint idegenre. Inkább, mint testvérre. Aki éppen csak egy kicsit másképp beszél, mint ők. De ez a másképp is érdekes, tanulni való… Micsoda csodálatos nyelv! Akár a zene!... Hogy mondják magyarul: köszönöm?Szóval megvan a barátság, van miről beszélgetni a vodka és a málnás sör mellett – mivel a lengyelek csak ritkán isznak bort. Nem is nagyon terem meg, ami meg a boltokban kapható importáru, tehát drága. Így marad a vodka, meg a sör.
És, ha összejön a vendégsereg, húsz percenként ivászat a „mindenki éljen vagy ezer évig” dallamára. Messzire jutottak az egykori, „Lengyelország a népek Krisztusa” gondolattól…És itt csapjunk is mindjárt a lecsóba.
A lengyelek nem sírva vigadnak, mint kicsiny hazánkban. A dalaik vidámak és pattogósak. Hogy lehet? – kérdezné az egyszerű, de talán kicsit műveltebb, a történelemben is tájékozott magyar. Hisz a lengyeleket legalább annyira megtiporta a sors, mint minket. Állandóan felosztották őket, állandóan idegen hadak akarták kiirtani a lengyel kultúrát, nyelvet, mentalitást, embereket. Akkor meg hogy lehet?
Úgy, hogy a lengyeleknél nem félig üres a pohár, hanem félig teli.
A lengyelek nem a múltban élnek. Nem sopánkodnak nemzeti tragédiáik felett ruháikat megszaggatva, nem néznek sanda irigységgel és bosszúvággyal a szomszédokra, nem kiáltják világgá: „Nincs a teremtésben vesztes, csak én.”… Nem hiszik, hogy ők a világ legfrankóbb nemzete, s nem sértődnek meg durcásan, ha ezt rajtuk kívül senki más nem akarja észrevenni. S ha valami nem úgy megy, ahogy azt elképzelik, nem keresnek mögötte rögtön aljas idegen (külföldi) érdekeket.
Pedig a lengyel múlt tényleg legalább oly elkeserítő, mint a mienk. De erőt merítenek belőle. Mindig szem előtt tartják, hogy tovább tudjanak lépni. Úgy gondolják, ennyi felelősséggel tartoznak a múltnak.
Amelynek négy sarkalatos pontja van – legalábbis, ami nekem feltűnt:
1. Az 1410-es grünwaldi győzelem a német lovagrend felett (idén van 600. évfordulója! Minden lengyel város ennek lázában él.)
2. Az ország 1795-ös végleges felosztása, a lengyel önállóság 123 évre való totális elvesztése (nem ám úgy, ahogy mi valamennyire megőriztük állami önállóságunkat a Habsburg Birodalmon belül.)
3. A II. világháborús német-szovjet megszállás, a koncentrációs táborok és a népirtás.
4. Az 1944-nyarán 63 napig tartó, németellenes varsói felkelés és annak brutális leverése.
Ha megnézzük – legalábbis a néplélek számára – mindezekből egyetlen egy pozitív, a többi negatív, sőt: egyenesen tragikus.Ennek ellenére a lengyelek optimisták és hisznek a jövőben. Megépítik a varsói terror házát a ’44-es felkelés emlékére (baromi látványos – s legalább olyan nyomasztó, mint a mienk.), elviszik a turistákat valamelyik koncentrációs táborba, s mégis, a túra végén a konklúzió: mindezek ellenére élünk, s felemelt fejjel tudunk járni. Túléltük, s egy sokkal jobb világot építünk a romokon.
Majdanekben jártam. Nem lehet kihagyni a táborokat. A barakkok, a dupla szögesdrót, az emberi hamuból hordott hatalmas halom, a mérgesgáztól kékre színeződött falak a gázkamrában, a halomba hordott emberi haj, a krematóriumok. Mellettük a rengeteg fekete kereszt: a népek gyermekei, akik itt haltak meg (magyarok, kirgizek, zsidók, kínaiak, spanyolok, franciák, oroszok…) A hideg futkározott az ember hátán. És a gondolat: hogyan születhet meg bárki agyában ilyen iszonyatos szörnyűség. Hogy embereket, csak azért, mert más a nációjuk, a vallásuk, ne adj isten, a bőrük színe, vagy elgázosítani kell, vagy halálra éheztetni-dolgoztatni, vagy egyszerűen belelőni egy árokba.
Ennek ellenére a történet nem a táborokról szólt. Egyáltalán nem. És nem arról, hogy alapot adjon az egész szörnyűséget (a holokausztot, a népirtásokat) tagadó elmebetegeknek, vagy az ebből még háromszáz bőrt lenyúzni akaró, az egész szörnyűség súlyát ezzel lejárató zsidó és más elmebetegeknek.
A táborok a tanúságtételről szólnak. Hogy soha, sehol ne történjék meg ilyen. Hogy ne a számokon kelljen vitatkozni. Mert ha csak egyetlen ember halt is meg itt a fentiek miatt, az is emberiségellenes bűn, isten és ember előtt elfogadhatatlan.
A táborok, s minden egyéb történet a középútról szól. Ahol a lengyelek többsége halad, szeretne haladni. És próbál nem bedőlni a mindenféle, náluk is szép számmal létező, szélsőségnek. Hisznek az összetartozásban, a közös sírás és imádság erejében. És megsiratták, meggyászolták a légi szerencsétlenségben elhunyt Lech Kaczyńskit (ott vannak még a tacepaók az elnöki palota előtt!) – aztán megválasztották a mérsékelt Komorowskit. Aki reformokat (s ezekért akár megszorításokat is!) akar és szorosabb kötődést Európához – szemben az elsiratott, nacionalista-fundamentalista elnökkel.
A lengyelek nyugodtak, a lengyelek nem sietnek. Talán alapja mindennek a földműves mentalitás: a mezőgazdasági munkának megvan a tempója, s benne mindennek az ideje. Sietni tök fölösleges.
De, mondják mások, mi is mezőgazdasági ország voltunk/vagyunk, a magyar is földműves nép! Igen ám, de ott nem verték szét az egyéni gazdálkodást és hoztak létre mindenkit a munkától elidegenítő szövetkezeteket. Aminek következtében az átlag magyar csupán dumál a mezőgazdaság fontosságáról, de mélyen lenézi a paraszti munkát. Az általam látott területen – még a kertvárosokban is! – a lakóház mellett mindenhol ott volt a konyhakert, s senkinek sem szúrt szemet az árok mellett sokfelé legelésző fekete-fehér tarka tehénke.
És a tehénkék mellett az oktatás. A jövő záloga. Három iskolában is jártam, különböző helyeken. Volt, amit frissen újítottak fel, volt, ami lepusztultabb képet mutatott. Ám: a falak sehol nem voltak szétrúgva, a padok telefirkálva, minden teremben volt számítógép és projektor, s a bychawai gimi (mily kedves az én szívemnek!) töri termében komplett kiállítás az I. világháborús lengyel részvételről (dokumentumok, fényképek, sisakok, lőszerek), s a tárolók nincsenek megrongálva. Mindenhol dicsőségfalak, s még a közepes átlagokra is büszkék.Hogy lehet ez? Hisz ott sem jobban a gyerekek – láttam! – mint nálunk. Akkor meg? Talán mert megértették – nem csak dumálnak róla, mint nálunk vagy húsz éve! – hogy az oktatás valóban a jövő záloga, hogy csakis kiművelt emberfőkkel lehet jövőt építeni. Tizenöt fős osztályokkal, jól felszerelt szaktantermekkel, versenyképes tanári fizetésekkel (600-800EUR+ pótlékok!!!!). Nem pedig minden lepusztításával, szélsőjobboldali vagy anarchista zombik gyártásával, akiknek csakis a választási populista dumát kell megértenie.
Persze fel lehetne (kell is!) tenni a kérdést: ez után a lengyel tömjénezés után ott nincsenek árnyoldalak? Dehogynem. Varsóban annyi koldust és alkoholistát láttam, mint égen a csillag, elég magas a munkanélküliség, sok ember – a fentiek ellenére is – kiábrándult és magas az öngyilkosságok száma. Mégis – mindezek ellenére! -, nekem úgy tűnt, nagyobb az optimizmus. Hisznek – és akarnak is tenni egy jobb Lengyelországért.
Talán legyen az a tanulság.
Optimizmus. Ami nekünk is annyira kell, mint egy falat kenyér. Nem a – sajnos – továbbra is tartó szimbolista, puffogó nacionalista politizálás cselekvés helyett. Mert e nélkül az optimizmus, e nélkül a határozottság, tettvágy és tevés nélkül nemhogy a lengyelek nyomába nem érünk – hanem sehova
