Legelőszőr 2008-ban, amikor elindult a blog, írtam a
karácsonyról. Aztán minden évben. Most, visszaolvasva őket, elgondolkodtam
rajta, valóra váltak-e a kívánságok, „ment é a világ elébb”. A válasz – elsőre
– annyira kiábrándítónak tűnt, hogy úgy gondoltam, idén szakítok a
„hagyománnyal” és nem írok semmit. Amúgy sem írok mostanság semmit, így (ha
erőltetem) ez is csak valamiféle szokványos „szeressük egymást” okoskodás
lenne, meg a frázisok puffogtatása, amik ilyenkor százával jelennek meg a
virtuális íróasztalokon.
Nincs már ehhez se kedvem. A világból, az internetről, a
médiából ömlik a demagógia, a digitális flaszter közönsége (meg a nem digitálisé
is!) oly megkeseredett, oly kiábrándult, hogy arra nem lehet már szót találni
(vagy, van, aki próbál, de – úgy érzem – meddő minden kísérlet). Rágódunk a
semmin, a felesleges gumicsontokon, olyasmiken, amiktől nem lesz jobb a világ,
sem olcsóbb a kenyér (ezt is sokszor leírtam már!), s ami igazán fontos lenne,
a mellett elmegyünk, mert sokkal egyszerűbb más szemében megpillantani a
szálkát, mint a miénkben azt a bizonyos gerendát. (És ezzel el is érkeztünk
Hozzá, akiről – valójában – a karácsony szól.)
Szóval nem akartam írni semmit.
Igazából most sem akarok, de láttam egy kis filmet, ami
elgondolkodtatott. A Magyar Református Egyház (MRE) által kiadott kis
karácsonyi rövidfilm volt A Fiú
címmel, mely a Megváltó születését dolgozza fel nagyon modern, nagyon
meghökkentő, de nagyon szerethető formában. Abban az időben, amikor – egyre
inkább úgy tűnik – az egyházak már nem tudnak szólni senkihez, mikor
mondanivalójuk üresnek és avíttasnak hat, valakinek sikerült ismét a lényegre
irányítani a figyelmet. Megmelegíteni a szíveket, visszahozni valamit az
ünnepből.
Még úgy is, hogy a „hivatalos egyház” – csak, hogy kerek
legyen a magyar valóság – utólag egyszerre csak elhatárolja magát…
Elgondolkodtam. Ezeken a „sablonos” dolgokon: mi a szent
manapság és mi a fontos? Mi a lényeges és mi éri meg? Ha egy dolog jó, akkor
miért rossz? (Bár tudom, hogy ezek a filozófia örök kérdései.)
S mivel már belefáradtam az érvelésbe, a győzködésbe, hogy
néha úgy érzem, a falnak beszélek, úgy döntöttem, mélyen szántó gondolatok
helyett inkább megkérem a Karácsony Angyalát, hogy:
állítsa meg kicsit az embereket, hogy elgondolkodjanak
hogy ne mondjanak ki mindent azonnal, ami az eszükbe jut
hogy legyenek türelmesek (nem kell nagyon, csak egy kicsit,
mert én sem vagyok mindig türelmes)
hogy ne osszák meg életüket ország-világgal, mert nem lesz
több barátjuk tőle, de nagyobb valószínűséggel válnak nevetségessé
hogy néha csak egy szó is elég
hogy néha a hallgatás is sok
hogy ne ítélkezzenek, inkább megértsenek
hogy, mert valaki/valami más, még nem biztos, hogy rossz
hogy a politikusok lássák be, mikor van ott az ideje a
felállásnak, távozásnak, s mikor a cselekedetnek
hogy, aki a döntéseket hozza, legyen mindig alázatosabb,
mint azok, akiknek ezt el kell viselniük
hogy megértsék: az ember sokféle módon lehet magyar, ezt nem
lehet kívülről, parancsszóra létrehozni. Ezt érezni kell. És mindenki úgy
érezheti, ahogy neki jó. De had érezze ő maga, és ne akarja más felülbírálni,
kétségbe vonni!
hogy a világon nincs rangsor a nemzetek között, s az
„ősiség” meg a „dicső múlt” nem jogosít fel semmire
hogy inkább az számít: mit teszel le az asztalra és hogyan
viszonyulsz a másikhoz
hogy legyen legalább egy mondat, amire mindannyian rá tudunk
bólintani
hogy karácsonykor nem az ajándék mennyisége és értéke
számít, hanem az, hogy van kivel karácsonyoznod
És igen: hogy aki távolra került, most, kicsit,
visszatérjen.
Persze, tudom, hogy mindez nagyon sablonos, mégis ezt kérném
csak az Angyaltól. Mert az igazság gyakran elcsépelt és sablonos. Csak épp
mindig, minden korban velünk van.
És kívánok mindenkinek szeretetben eltöltött Békés, Boldog
Karácsonyt és Boldog Új Évet!
