A kínai Gyűrűk Ura – John Woo Vörös Szorosa (Red Cliff I-II.)

A cél nélkül repkedő fehér galambok szerelmese, és a lassítások hong-kongi nagymestere majd húszévnyi hollywoodi „vendégszereplés” után visszatért hazájába, és elkészítette minden idők legdrágább és leglátványosabb kínai filmjét.

Erre persze az olvasó azonnal elhúzza a száját. Kínai film? Van olyan is? Nem hong-kongi? (Jackie Chan, Bruce Lee...). Mert bizony a világnak ezen a fertályán úgy gondolják többen is: minden, ami Kínából jön az gagyi, használhatatlan – viszont „kici, olco, nemdrága...” Bizony-bizony: sokaknak a mai napig a Mao-öltönyös, bicikliző kínai képe ugrik be a Középső Birodalom említése kapcsán (ezt jelenti ugyanis Kína kínai neve!), aki egy tál rizsért robotol látástól mikulásig. Kína azonban szédületes gazdasági növekedését társadalmi/életszínvonalbeli növekedéssel is megspékelte, s ha már saját erejéből embert tudott küldeni a világűrbe, nehogy már ne tudjon egy hollywoodi mértékkel mérve is látványos mozit produkálni, amitől a fenekére ül a nagyérdemű! Ehhez pedig nagyszerű partnernek ígérkezett a fehér galambok szerelmes direktora.

Lényeg a lényeg, 2008-ban mutatták be a Red Cliff első (Chi bi), és 2009-ben a második részét (Chi bi xia). Igen, jól olvassa mindenki: akár csak Tarantino Kill Billje, a Red Cliffre sem elég egyetlen vetítést szánni – ugyanis mindösszesen 5 óra hosszú! Kettévágva azonban... Természetesen ebben a verzióban Kínán kívül valószínűleg sehol nem mutatják be (az amerikaiak biztos belealudnának a néha túlnyújtott párbeszédekbe – no meg a galambokba...), így a mester épp készít egy durván két és fél órás zanzát a világnak (kíváncsi leszek, mit vág ki belőle, hogy értelmes is legyen a film – mert bármily hihetetlen: a hosszú párbeszédekre mindenképpen szükség van). Így a fanatikusoknak marad a már elérhető DVD-kiadás.

És most a film. Több kritika is a kínai Gyűrűk Urának aposztrofálja, történelmi-fantasy jellege miatt, s mivel a misztikus-meseszerű régi kínai regény, a Három királyság regényes története az alapja. Az összehasonlítás azonban itt véget is ér (a regény több száz évvel Tolkien műve előtt keletkezett!), s ha mégis nagyon erőltetjük, akkor a valóban látványos csatajeleneteket állíthatjuk csak párhuzamba.

A rendező kihagyja az eredeti történet misztikus vonulatát, helyette a történeti hűségre helyezi a hangsúlyt, s ez alapján röviden össze is foglalhatjuk az eseményeket. Kr.u.208-ban járunk, amikor már eresztékeiben recseg-ropog a Han Birodalom (Kr.e. 206-Kr.u.220), hadurak küzdenek egymással a hatalomért, közben a császár leginkább szabályos négyszögekben ücsörgő ősöreg tanácsadói társaságában unatkozik (néha erősen horkolva alszik), s egyedüli szórakozása a színes madarak tanulmányozása. A viharos időszakban Cao Cao főkancellár (Fengyi Zhang) igyekszik rendet tenni, legyőzve a hadurakat, s csak két ellensége marad a Délvidéken (a Jangcétól délre): Liu Bei (Yong You) és Sun Quan herceg (Chen Chang). A császártól kikönyörgi, hogy ezt a kettőt is leverhesse (ők császári rokonok, ezért ciki), de közben sandán arra készül, hogy győzelme után átvegye a trónt. A Déliek azonban Liu Bei főstratégája, Zhuge Liang (Takeshi Kaneshiro) ügyeskedéseinek hála összefognak, és jól orrba dörgölik a főkancellárt. Aki erre több ezer hajóból álló flotta élén felhajózik a Jangcén, hogy végleg eltiporja ellenfeleit. A döntő ütközetre a Vörös Szorosnál kerül sor, melyet Sun Quan testvére, Zhou Yu (Tony Leung) védelmez...

A történet ennyi, persze megkérdezheti bárki: miért kell ehhez 5 óra vetítési idő? Mivel a valóban látványos csatajelenetek mellett a karakterfejlődésen, a stratégiák kidolgozásán van a hangsúly. A kínai hadászat ugyanis az ókortól kezdve művészet volt, gigantikus sakkjátszma, ahol az ütközeteket komoly agyalások, az ellenfél lépéseinek jó előre való kiszámítása előzte meg. E mellet Woo teljes történeti hűségre törekszik: a hajóktól a ruhákig minden hiteles, s több ezer statiszta segédkezett a látványvilág megteremtésében. Számunkra, európaiak számára hihetetlen, hogy abban az időben, amikor a Nyugat vezető hatalma, a Római Birodalom mindössze 250.000 embert tartott fegyverben (azt is komoly anyagi megterheléssel), Kínában nem volt ördöngösség egy 800.000 fős sereget kiállítani! És ez a sereg jól begyakorolt, látványos alakzatokban mozgó sereg volt (kicsit valóban hasonlítva a római légiókra!), s komoly flottát, lovasságot, sőt, még ismétlő számszeríjat (!) is alkalmazott.

Maga a film azonban nem ütne a kínai CGI csapat nélkül. Már a Zu legendájában megmutatták oroszlánkörmeiket a grafikusaik, itt viszont valóban tökélyt alkotnak: a 20 hajóból így lesz több ezer fős flotta, s a teknősbéka-stratégia, illetve az ostrom is ledöbbentően hiteles.

Bár az európai nézőnek először bele kell rázódnia (én pl. az első tíz percet vagy ötször visszatekertem). Ugyanis nekünk minden kínai egyforma (főleg, ha páncélban-sisakban vannak), és mindegyik neve az ábécé utolsó betűivel (X,Y,W,Z) kezdődik. Az ember csak kapkodja a fejét! Kiről van szó most? De végül is kevés a főkarakter, őket meg lehet szokni és megismerni, a mellékkarakterek is megjegyezhetőek (na jó: a nevük biztos nem fog eszünkbe jutni!). E mellett a filmet angol és kínai felirattal is ellátták. Jól mondom: kínai felirattal! Azon érdekes sajátosságból, hogy a szereplők (szintén a történeti hűség kedvéért) két dialektust beszélnek: az északiak az északi mandarint (ma ez a kínai hivatalos nyelv), a déliek a déli kantonit. Mivel a két nyelvjárás között óriási a különbség, a kínai néző is értheti, miről beszélnek a szereplők. Nekünk, európaiaknak, persze, ez tök mindegy – a kínai az kínai. Na de egy kínainak!
John Woo tehát mesterművet alkotott. Persze vannak látványos lassítások (ez védjegy!), vannak fehér galambok is, melyek – minő csoda! – most nem funkció nélkül repkednek. Vannak szívszorító és mókás jelenetek, s a happy end sem igazán happy – hisz a kínai filozófia szerint nincs vég, csak mindig egy új kezdet, mely lezárja és elindítja az örök út egy-egy szakaszát. Szóval nagyon úgy néz ki, hogy a „kici, olco, nemdrága” már erősen kívánkozik a süllyesztőbe...

Kampai!

A Mester

1985, vagy 1986 tele lehetett, már nem emlékszem. Ültem az esztergomi Ferences Gimnázium egyik tantermében, este felé, amikor végéhez közeledett a tanítási idő, s valaki a padok között előreadott egy könyvet. Tanulni – már akkor is – nem mindig szerettek a diákok, nekünk azonban más lehetőségünk nem nagyon volt az illegális melléktevékenységre, mint az olvasás. Az árgus tekintetű felügyelő szerzetes, a prefektus szeme mindent látott. A tanulmányaiddal foglalkozz, kisfiam!...

A könyv címe A Karvaly árnyékában volt, írója meg valami Leslie L. Lawrence... Csak mikor végigolvastam, néztem meg az impresszumot: angol, vagy amerikai a könyv? Ki fordította? Mert, hogy nem magyar a szerző, abban biztos voltam. Ennyire ízig-vérig nyugati krimit magyartól még eleddig nem olvastam, hasonlót nálunk akkor csak a félistennek tartott Nemere István írt, akinek – bocsássa meg nekem! – akkori könyvein (minden olvasmányosságuk ellenére) bizony erősen érződött a „szocialista tábor” belénk is folyamatosan sulykolt szemlélete és világképe.

A könyvet Lőrincz L. László írta. Soha sem hallottam róla. A könyv mégis annyira eredeti, annyira ötletes volt, hogy sokáig el sem hittem, hogy tényleg hazánk fia. Aztán kezembe akadt a Nagy Kupola szégyene, a Hosszú szafari, meg a Föld alatti piramis. És megérttettem, hogy sci-fit és krimit - „igazi” sci-fit és krimit - , bizony nem csak a túlspilázott Nemere tud írni nálunk! Mégpedig olyan történeteket, melyek megállnák helyüket bármely amerikai, nyugat-európai könyvesház kirakatában, ne adj isten még egy hollywoodi producer asztalán is, ha épp eredeti forgatókönyv után kutatna.

Keresni kezdtem a könyveit - és még mindig nem tudtam róla semmit. Jött a Vérfarkas éjszakája, majd a Huan-ti átka. Olyasmi történt, ami azóta is csak nagyon-nagyon ritkán fordult elő velem: mindkét könyvet egyetlen nap alatt olvastam ki! Éreztem a szent révületet, az izgalmat a gyomorszájban, s mint a szivacs, szívta befele a szavakat az agyam, s magam is feloldódtam a történetben, együtt küszködtem, örültem és szenvedtem a szereplőkkel, s velük együtt szakadt fel belőlem a sóhaj, mikor minden mozaikdarab a helyére került. Van erre egy csúnya irodalmi szakszó: katharzis.

Évekkel később, a 90-es évek elején megismertem. Szegeden, egy író-olvasó találkozón. Aztán másokon is. Nem hiszem, hogy emlékszik rám. Egy voltam a sok között, kezemben dedikálásra váró könyvek:

- Nem túlzás kicsit, hogy a főhős, aki magas, jóképű, széles vállú, minden műben elfogyaszt vagy nyolc nőt? – kérdeztem dadogva.
- Istenem, mindig is James Bond szerettem volna lenni. Nézzen rám: alacsony vagyok, kövér és kopasz! – És fülig ért a szája. Utána odakanyarította a nevét: Lőrincz L. László... Leslie L. Lawrence... Frank Cokney.

Már tudtam, hogy orientalista tudós, mongolul és tibetiül beszél, s elutazik mindenhova, ahova hőseit is repíti képzelete szárnyán. Igaz, a tudós társadalom enyhén lenézi. De ez nem izgatta túlságosan. Ők kevesen vannak, az olvasok meg sokan...

Utána bekerült a Friderikusz Showba, majd a Meglepő és Mulatságosba (ha egyáltalán emlékszik ezekre a műsorokra még valaki.). Felfedezte magának a média. Ült ott a „sztárok” között, kedvesen raccsolva lökte a sztorikat és mosolygott, mosolygott. Nem illet közéjük, ki is kopott a rivaldafényből. De ez sem érdekelte. Hisz megmaradtunk neki mi, az olvasók.

Mert Laci bácsi irgalmatlanul jó mesélő. Jókai és Krúdy óta az egyik igazán jó mesélőnk. Még akkor is tartom ezt, ha ma már ritkán olvasom őt – ne haragudjon Mester, de néha már egy kicsit önmaga epigonja! Talán nem tud, de nem is akar túllépni a saját jól bevált sablonjain. Ennek ellenére akkor is a legjobb mesélő! A krimijei a tanítva szórakoztatás iskolapéldái, az ember mindent megtudhat a távol-keleti misztikáról úgy, hogy közben észre sem veszi, s közben majd meg szakad a nevetéstől a sok humoros mellékszereplő csetlései-botlásai láttán. A sci-fijei pedig – ha a világ boldogabbik felén születik, már hollywoodi blockbusterek elején virítana a neve, s közelébe lenne Asimovnak, Heinleinnek, és Philip K. Dicknek. De talán leginkább a példaképnek tekintett Alistair MacLeannak.

De nem oda születetett, hanem ide. Így megmaradt nekünk, csak nekünk.

Lőrincz L. László, Lesle L. Lawrence, Laci bácsi ma lett 70 éves! Még egyszer ugyanennyit, és soha ne tűnjön el szeméből az a huncut csillogás.

Isten éltesse!

Jason Donovan - Let It Be Me (2008)

Volt 1988 közepén két kócos-szöszke ausztrál fiatal, egy fiú és egy lány, akik az ott futó végeérhetetlen szappanoperában a Neigbours (Szomszédok) egyik szériájában tűntek fel, s hamarosan ország-világ (de mindenképpen az egykori brit gyarmatbirodalom) kedvenc szerelmespárjává váltak. A két széles mosolyú szöszke aztán énekelni is kezdett, előbb külön-külön, majd 1989 nyarán egy blockbuster listavezető duettet is letettek az asztalra Especially For You címmel. A fél (sőt egész!) világ tizenévesei zokogták el magukat rajta, vagy bújtak egymáshoz fülledt hangulatú házibulikon.

A két szöszke ausztrált Kiley Minogue-nak és Jason Donovan-nek hívták.

Az egyikből giga-mega sztár lett, világkörüli turnékkal, napjainkig ívelő szupersztár karrierrel. A másik...

A másik – úgy tűnik – eltűnt a süllyesztőben. Pedig 1988-1990 között ott virított a posztere a hamvas leányszobák falán, a Stock-Aitken-Waterman trió (mely Kiley karrierjének indulását is egyengette), pedig rendre szállította a slágereket, egyiket a másik után. Még a ’90-es évek elején is eladási csúcsokat döntött Greatest Hits albuma; a fiuk úgy fésülték a hajukat, mint ő, s zokogtak a lányok, ahogy pengette a gitárját trendi bőrzakójában a tábortűz mellett a régi, ’60-as évekbeli feldolgozásra: Sealed With A Kiss.

Ma, ha megkérdeznénk, ki is volt ő, talán senki sem tudja a választ. Rákeresve a neten egy gyűrött arcú negyvenes néz vissza ránk, a szőke lobonc bizony mára már erősen megkopott, s a szemek alatt is ott a táska. Az egyik blogbejegyzésben pedig ott virít: Jason... Who?

Aztán olvasom a híreket a hírnév elszállta utáni depresszióról, a piáról, a kábítószeres utazásokról – a gyorsan jött sztárlét nem kívánatos mellékhatásairól. („Csak azt tudom mondani, hogy akkoriban elég volt egy csík kokaint felszippantanom ahhoz, hogy minden jó legyen. Felhalmozódnak a problémák? Tolj egy csíkot. Ki kell takarítani a lakást? Egy kis kokóval ez is kellemes" – nyilatkozta 2007-ben a Guardiannek.)

Aztán olvasom a híreket a „süllyesztő”-ről, Kiley sikereiről, a celebritás magánéletéről, a műtétekről és felépülésekről, meg arról, hogy néha csak meglátogatja Jasont. Hisz földiek lennének, vagy mi a szösz?

Olvasom a híreket a lemezszerződések megszűntéről, a visszavonulásról, a házasságról, két bájos gyerekről, s arról, hogy a mai lányok már nem sírják el magukat... Sealed With a Kiss...

Lehetetne tehát Jason a múlt idők és múlt sztárok egyike. Lehetne egy elfelejtett arc, szakadt szélű plakát, gyűrött fényképp egy emlékkönyvben. Álmokban felsikoltó tinik egykori bálványa.

Lehetne.

2008 novemberében albumot adott ki. Senki sem tudott nagyon készültéről, ezért lehetett őszinte, mindenféle manírtól mentes (mint a korábbi bejegyzésben emlegetett Fenyő Miki A Fenyő című albuma). Megtehette. A zenéhez nem maradt hűtlen, bármikor le lehet porolni azt a szívtipró gitárt, s megkócolni a ritkás sörényt.

A Let It Be Me 17 feldolgozást tartalmaz. Olyan slágereket az 1950-60-as évek fordulójáról, amiket még ma is hallhatunk – filmek betétdalaiként, bár talán senki sem tudja már kihez is, mihez is kötni őket. A számok a régi, romantikus, szirupos szerelmi érzéseket elevenítik fel, visszafogottak, finoman hangszereltek – az előtérben Jason nem megkopott, még ma is fiatalos, kellemes tenorja.

A borítón időtlen kép. A fehéringes-mellényes, kócos fiú, lehet akár a húsz évvel ezelőtti, lehet a mostani Jason is. A Photoshop teszi, a smink, vagy az élet – ki tudja? A hátoldalon ősöreg wurlitzer, előtt a mai Jasnon áll, öltönyben, rövidre nyírt hajjal. Hallgatja a régi slágereket.

Kicsit olyan ő is, mint azok: megkopott, de örökzöld. A ráncok az arcon nem az öregség – az érettség jelei. Hallgatja a zenét, mely fiatal korában – meglovagolva az első retrohullámot - neki is szólt, s most ő énekli a fiataloknak. A klasszikus örökzöldek: Be My Baby, Dream Lover, Sea Of Love, If I Only Had Time... S bónusznak: Dreamboats And Petticoats – Cliff Richard slágere volt 1961-ben, s a mostani albumon is a Cliffet kísérő, zseniális gitáros penget: Hank Marvin a The Shadowsból.

Időutazás. Egy csipetnyi romantika az evergreens hullámzáson.

Köszönöm Jason. Azt hiszem, ha így folytatod, nem tűnsz el a süllyesztőben. Nem a tömegnek kell zenélned, hanem az értőknek, akik mindig is emlékeznek majd rád. És a tábortűzre, gitárral a kezedben...

Sealed With A Kiss...