A karácsony a kereszténység legnagyobb ünnepe, de emellett az egyik legelterjedtebb ünnep is a Földön. A hozzá kapcsolódó szokásokat, hagyományokat gyakran még a nem keresztények is megtartják (pl. a karácsonyfa-állítás Japánban). De vajon tudjuk-e, mióta történik mindez?
Bár Krisztus születésének pontos évét és dátumát nem ismerjük (a tudomány mai álláspontja szerint valamikor Kr.e.7-4 között, mivel az 500-as évek közepén élt Dionysius Exiguus apát – a keresztény időszámítás megteremtője – kissé félreszámolta magát), az ókeresztények már egész korán (az első lejegyzett dátum Kr.u. 137) ünnepelték, de változó ünnep volt, azaz a különböző közösségek az év különböző szakaszaiban tartották. A 4. században aztán széles körben elterjedt a január 6-án, Vízkeresztkor való megemlékezés, majd a kereszténység megerősödésével - lényegében propagandisztikus célból - a század közepére lett december vége az időpontja.
A téli napforduló (december 21.) ugyanis különleges szerepet töltött be az ókori kultúrákban (legalábbis ott, ahol változtak az évszakok!). Már a sumerok és akkádok ünnepelték a hosszú éjszakák végét és az egyre növekvő nappalokat, a görögök Kroniának nevezték, amit a rómaiak Saturnaliára „latinosítottak”, zenével, tánccal, kocsiversenyekkel téve emlékezetesebbé. A 2-3. században aztán kezdett elterjedni a Római Birodalomban az iráni Mithras kultusza, a meghaló és feltámadó perzsa fényistené, aki legyőzi a sötétséget jelképező bikát. A 270-es években Aurelianus császár nemcsak a Birodalmat rázta gatyába, de egységes vallást is kívánt alapítani – így vezette be a Győzhetetlen Nap (Sol Invictus) kultuszát, melynek ünnepe december 25-e lett. A kedvelt Mithrasszal azonosított Sol Invictus egyre népszerűbb lett, a későbbi keresztény Nagy Constantinus őt tekintette sokáig védőistenének (Abba most ne menjünk bele, hogy az Augustushoz hasonló államszervező munkát végző császár megtérésének legendája is erősen a keresztény propaganda körébe sorolható). A 313-as türelmi rendelet (ami – megint szemben a közhiedelemmel – nem volt törvény, csupán szimpla megegyezés két rivalizáló társcsászár – Constantinus és Licinius – között) után először a níceai zsinaton (325) merült fel Krisztus születésének hivatalos megünneplése, de még ekkor sem dátumhoz kötve. Aztán 350-ben I. (Szent) Gyula pápa rendelte el, hogy december 25-én kell megünnepelni, talán azért, hogy a pogány hagyományok talpa alól kihúzza a talajt. De talán megerősítendő azt az (egyébként később eretneknek tekintett) Origenész egyházatyától származó tételt is, hogy miként a Föld a Nap melegétől kel életre, a világ is Isten fényétől virágzik, s így Krisztus is az isteni kisugárzás. Azaz maga Krisztus a Győzhetetlen Nap! (Ez a napszimbolika tükröződik később a gótikus katedrálisok építésében is)
A pápai rendeletet azonban nem fogadta mindenhol egyforma lelkesedés. Ezért van az, hogy az ortodoxok és egyéb nem katolikus felekezetek (koptok, drúzok, örmények stb.) a mai napig január 6-át tekintik karácsony napjának. Sőt, a spanyolok is ekkor ünnepelnek, pedig ők katolikusok! Aztán Luther Márton karácsonyfát állított, őt követte Magyarországon 1824-ben Brunszvik Teréz grófnő – a történet innen már jól ismert...
December 25-én tehát karácsony. Mit is lehetne tanácsolni az ünnepre? Úgy gondolom semmiképp sem azt, hogy rohanjunk az utolsó pillanatban is a fogyasztás szentélyeibe, egymást taposva, anyázva, vérbe forgó szemekkel. Inkább azt, amit az az ember mondott, akire – állítólag! – ekkor emlékezni szoktunk:
Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat!
Minden más tanács felesleges. Így ezt ajánlom én is. Neked, és Neked is. A szomszédaidnak, és a barátaidnak, a tömött áruházakban sorban álló, és ezért átkozódó sokaknak. A hatalomért egymás torkát elvágni kész politikusoknak, és a kommentekben acsargó frusztráltaknak. A Hanuka megzavarását élvező zavart lelkeknek, vagy a romatelepeken végigmasírozó, magukat magyarnak és kereszténynek hazudó megtévedteknek. A fiuknak és lányoknak, a családosoknak és a magányosoknak – akik talán csak egyetlen gyertya lángja mellett ücsörögnek. A szegények és elesettek között élő papnak, szerzetesnek, és a püspöknek, aki talán néha kicsit messzire kerül a tanítástól. A tanárnak és diáknak, kicsinek és nagynak, mindenkinek, akinek jelent valamit ez nap.
Mindenkinek. Hogy a következő év sokkal jobb legyen!
Békés, Áldott Karácsonyt, és Boldog Új Évet!
2008. december 24., szerda
2008. november 18., kedd
Majomkirály menni Hollywood
Tovább folytatjuk „megnemértett filmek” sorozatunkat, terítékre most A tiltott királyság (The Forbidden Kingdom) kerül. Aki nem tudná: ez az a film, amiben a két kung-fu nagyágyú Jackie Chan és Jet Li püföli végig az egész ókori Kínát egy varázslatos módon odakeveredett béna amerikai tinédzser kíséretében.
Sztori röviden: A Jáde Császár hadvezére, a Jáde Hadúr (Collin Chou) legyőzi a Majokirályt (Jet Li), akinek mágikus botja eltűnik a végtelenben. A mai Amerikában a tizenhét éves Jason Tripitikas (Michael Angranao), kung fu-rajongóként gyakran álmodik a Majomkirályról. Eljár a Chinatown zálogházába, amely egy Öreg Hop (Jackie Chan) nevű rejtélyes vak öregember tulajdona, aki kung fu DVD-ket árul. Egy nap a boltban egy majd' két méter hosszú botra bukkan, amelynek végén egy bronzmajom van - éppen olyan, mint amilyet álmaiban a Majomkirály használ. Az Öreg Hop elmeséli neki, hogy a bot már akkor is ott volt, amikor a nagyapja megnyitotta az üzletet, és hogy nem eladó; a legenda szerint, egy férfi jön érte, hogy visszaadja a jogos tulajdonosának. Később egy utcagyerekekből álló banda, arra kényszeríti Jasont, hogy segítsen nekik betörni az Öreg Hop boltjába. Az akció rosszul végződik. Az egyik bandatag lelövi az öreget, de mielőtt az a földre rogyna, Jasonnek dobja a botot és arra kéri, keresse meg annak jogos tulajdonosát. Menekülés közben Jason leesik a tetőről és a bot mágikus hatására átkerül a múltba egy ókori kínai faluba. Itt egy részeges kung-fu mester (Jackie Chan), egy titokzatos szerzetes (Jet Li) és egy zenészlány (Yifei Liu) segítik útján, hogy legyőzve a Jáde Hadurat és az őt támogató seregeket kiszabadítsák a Majomkirályt
Az általam olvasott kritikák nyálas Disney-filmenek titulálják (rendezője az Oroszlánkirályt és a Sturat Little kisegért készítő Rob Minkoff), illetve zagyva történetvezetéséről és érthetetlen giccsességéről irogatnak. Meg arról, mennyire gyermeteg az egész, mennyire logikátlan.
Rossz hírem van a kritikusoknak: nem a film gagyi, ti vagytok kissé műveletlenek! Ugyanis nem olvastátok azt az alapművet (vagy nem is hallottatok róla!), amit minden kisiskolás elolvas Kínában: Vu Cseng-en híres regényét a 16. századból: A Nyugati utazást. E nélkül pedig a film egyáltalán nem érthető!
Röviden: a történetet kínai Odüsszeiának is hívják, hisz a felállás hasonló. A kőből született, mágikus erővel bíró, legyőzhetetlen Szun Vu-kongot, a Majomkirályt (aki félelmetes botjával mindenkit elintéz), az ég ura, a Jáde Császár büntetésből arra ítéli, hogy négy szerzetest kísérjen el Indiába értékes buddhista könyvekért. Az úton kalandok garmadája vár rájuk, ártó démonok gáncsoljak őket, jó és rossz istenek avatkoznak közbe, de a Majomkirály és csapata végül sikerrel jár. (Akinek van kedve, igényes fordításban elolvashatja itt www.terebess.com/keletkult/vu_cseng_en_nyugati_utazas_2.pdf www.terebess.com/keletkult/vu_cseng_en_nyugati_utazas_1.pdf)
A Nyugati utazás Majomkirálya furcsa figura, kissé infantilis dumagép, alakváltó varázsló, képzett harcos, aki a görög hősökhöz hasonlóan tűri a rá mért csapásokat, de néha lázad is az istenek és a sors ellen. Alakja a nyugati mozikat is megihlette: a Hallmark 1998-ban tévésorozatot készített belőle a szintén népszerű kung-fu sztár, Russel Wong főszereplésével: A Majomkirály legendája címmel; nálunk, ha jól emlékszem, a TV2 is bemutatta. (Érdekes: itt egy amerikai régészt varázsolnak vissza az istenek a régi Kínába, hogy elkísérje a vándorokat, s a Sandokanból ismert Kabir Bedi az egyik vándor!)
A film épp ezért nem is gagyi és nem is giccses – egyetlen „hibája”, hogy nekünk, nyugatiaknak akarja elmesélni az egyik legismertebb keleti történetet úgy, hogy mi is megértsük. S bár ezt nem igazán lehet szájba rágni, a film mégis tisztelgés Vu Cseng-en műve előtt, s a szép képek, a látvány minden hiányosságért kárpótol. A két kung-fu ász pedig több szerepben is brillírozik, sőt: Jet Li még azt is megmutatja, hogy van humora is.
Mindemellett – bár kissé önirónikus módon – főhajtás az 1960-as 70-es évek nagy kínai kung-fu filmjei előtt: a Részeg bokszoló (Jackie Chan legjobb alakítása), a Fehérhajú menyasszony és társai köszönnek vissza, kacsintanak ki a képkockákból.
Ha nem is Tigris és Sárkány, mindenestre felejthetetlen élmény. Nem csak kicsiknek, nagyoknak is. Néha van mit tanulni a kínaiaktól.
Ja: és a kritikusoknak meg be kellene iratkozniuk egy könyvtárba! Ismerek néhányat.
Sztori röviden: A Jáde Császár hadvezére, a Jáde Hadúr (Collin Chou) legyőzi a Majokirályt (Jet Li), akinek mágikus botja eltűnik a végtelenben. A mai Amerikában a tizenhét éves Jason Tripitikas (Michael Angranao), kung fu-rajongóként gyakran álmodik a Majomkirályról. Eljár a Chinatown zálogházába, amely egy Öreg Hop (Jackie Chan) nevű rejtélyes vak öregember tulajdona, aki kung fu DVD-ket árul. Egy nap a boltban egy majd' két méter hosszú botra bukkan, amelynek végén egy bronzmajom van - éppen olyan, mint amilyet álmaiban a Majomkirály használ. Az Öreg Hop elmeséli neki, hogy a bot már akkor is ott volt, amikor a nagyapja megnyitotta az üzletet, és hogy nem eladó; a legenda szerint, egy férfi jön érte, hogy visszaadja a jogos tulajdonosának. Később egy utcagyerekekből álló banda, arra kényszeríti Jasont, hogy segítsen nekik betörni az Öreg Hop boltjába. Az akció rosszul végződik. Az egyik bandatag lelövi az öreget, de mielőtt az a földre rogyna, Jasonnek dobja a botot és arra kéri, keresse meg annak jogos tulajdonosát. Menekülés közben Jason leesik a tetőről és a bot mágikus hatására átkerül a múltba egy ókori kínai faluba. Itt egy részeges kung-fu mester (Jackie Chan), egy titokzatos szerzetes (Jet Li) és egy zenészlány (Yifei Liu) segítik útján, hogy legyőzve a Jáde Hadurat és az őt támogató seregeket kiszabadítsák a Majomkirályt
Az általam olvasott kritikák nyálas Disney-filmenek titulálják (rendezője az Oroszlánkirályt és a Sturat Little kisegért készítő Rob Minkoff), illetve zagyva történetvezetéséről és érthetetlen giccsességéről irogatnak. Meg arról, mennyire gyermeteg az egész, mennyire logikátlan.
Rossz hírem van a kritikusoknak: nem a film gagyi, ti vagytok kissé műveletlenek! Ugyanis nem olvastátok azt az alapművet (vagy nem is hallottatok róla!), amit minden kisiskolás elolvas Kínában: Vu Cseng-en híres regényét a 16. századból: A Nyugati utazást. E nélkül pedig a film egyáltalán nem érthető!
Röviden: a történetet kínai Odüsszeiának is hívják, hisz a felállás hasonló. A kőből született, mágikus erővel bíró, legyőzhetetlen Szun Vu-kongot, a Majomkirályt (aki félelmetes botjával mindenkit elintéz), az ég ura, a Jáde Császár büntetésből arra ítéli, hogy négy szerzetest kísérjen el Indiába értékes buddhista könyvekért. Az úton kalandok garmadája vár rájuk, ártó démonok gáncsoljak őket, jó és rossz istenek avatkoznak közbe, de a Majomkirály és csapata végül sikerrel jár. (Akinek van kedve, igényes fordításban elolvashatja itt www.terebess.com/keletkult/vu_cseng_en_nyugati_utazas_2.pdf www.terebess.com/keletkult/vu_cseng_en_nyugati_utazas_1.pdf)
A Nyugati utazás Majomkirálya furcsa figura, kissé infantilis dumagép, alakváltó varázsló, képzett harcos, aki a görög hősökhöz hasonlóan tűri a rá mért csapásokat, de néha lázad is az istenek és a sors ellen. Alakja a nyugati mozikat is megihlette: a Hallmark 1998-ban tévésorozatot készített belőle a szintén népszerű kung-fu sztár, Russel Wong főszereplésével: A Majomkirály legendája címmel; nálunk, ha jól emlékszem, a TV2 is bemutatta. (Érdekes: itt egy amerikai régészt varázsolnak vissza az istenek a régi Kínába, hogy elkísérje a vándorokat, s a Sandokanból ismert Kabir Bedi az egyik vándor!)
A film épp ezért nem is gagyi és nem is giccses – egyetlen „hibája”, hogy nekünk, nyugatiaknak akarja elmesélni az egyik legismertebb keleti történetet úgy, hogy mi is megértsük. S bár ezt nem igazán lehet szájba rágni, a film mégis tisztelgés Vu Cseng-en műve előtt, s a szép képek, a látvány minden hiányosságért kárpótol. A két kung-fu ász pedig több szerepben is brillírozik, sőt: Jet Li még azt is megmutatja, hogy van humora is.
Mindemellett – bár kissé önirónikus módon – főhajtás az 1960-as 70-es évek nagy kínai kung-fu filmjei előtt: a Részeg bokszoló (Jackie Chan legjobb alakítása), a Fehérhajú menyasszony és társai köszönnek vissza, kacsintanak ki a képkockákból.
Ha nem is Tigris és Sárkány, mindenestre felejthetetlen élmény. Nem csak kicsiknek, nagyoknak is. Néha van mit tanulni a kínaiaktól.
Ja: és a kritikusoknak meg be kellene iratkozniuk egy könyvtárba! Ismerek néhányat.
2008. november 10., hétfő
Celeb vagy? Költözz be hozzám!
Vadiúj reality-show ötlete jutott eszébe feleségemnek, ami nem is lenne hülyeség. Sőt! Ez úton felajánlom az összes létező, illetve létezni fogó tévécsatornának.
Reality Nálam!
Azaz: lehetőséget adok egy "celebnek" és a családjának, hogy egy teljes hónapra beköltözzék hozzám. Megkapja a fizetésemet (és a feleségemét), ebből pedig ki kell húznia a hónapot. Azaz: fizetnie a csekkeket, fenntartani az autót, bevásárolni, ruhát a gyereknek ésatöbbi. A rendelkezésre álló összeg nettó 195.000 Ft, lakásrészlettel, rezsivel és egyéb nyalánkságokkal, az iskolai étkeztetést és "ingyenes" okatást is belekalkulálva. És természetesen dolgozhatnak is helyettünk.
Hozzájárulok, hogy a nap 24 órájában vegye őket a kamera: biztos vagyok benne, igen szórakoztató lesz! Nagyokat fogunk röhögni!
Cserébe mi beköltözünk az ő házukba, vagy elutazunk Afrikába, Argentínába. Vállaljuk azt a kis nyomorgást, megpróbáltatást és a szerény gázsit a köz érdekében. Ráadásul mi nem is szertnénk szerepelni a tévében!
Hisz szent a cél: a szórakoztatás mindenek előtt.
Reality Nálam!
Azaz: lehetőséget adok egy "celebnek" és a családjának, hogy egy teljes hónapra beköltözzék hozzám. Megkapja a fizetésemet (és a feleségemét), ebből pedig ki kell húznia a hónapot. Azaz: fizetnie a csekkeket, fenntartani az autót, bevásárolni, ruhát a gyereknek ésatöbbi. A rendelkezésre álló összeg nettó 195.000 Ft, lakásrészlettel, rezsivel és egyéb nyalánkságokkal, az iskolai étkeztetést és "ingyenes" okatást is belekalkulálva. És természetesen dolgozhatnak is helyettünk.
Hozzájárulok, hogy a nap 24 órájában vegye őket a kamera: biztos vagyok benne, igen szórakoztató lesz! Nagyokat fogunk röhögni!
Cserébe mi beköltözünk az ő házukba, vagy elutazunk Afrikába, Argentínába. Vállaljuk azt a kis nyomorgást, megpróbáltatást és a szerény gázsit a köz érdekében. Ráadásul mi nem is szertnénk szerepelni a tévében!
Hisz szent a cél: a szórakoztatás mindenek előtt.
2008. november 6., csütörtök
In meroriam - Michael Crichton
Elment. 66 éves volt, legyőzte a rák. Őt, aki mindenről oly sokat tudott.
Az Őslényparkot és a Zaklatást egyetlen nap alatt olvastam ki (nem ugyanazon a napon!) és lenyűgözött tárgyi tudása, természetessége, ahogy a témákat kezelte. A szellemessége és virtuozitása.
Messze megelőzte a korát. Akkor mesélt a háztartásban dolgozó hétköznapi robotokról és génmanipulációról, amikor az emberek nagytöbbsége azt sem tudta, ezeket a dolgokat eszik-e vagy isszák. És rendezett filmeket: a Kómát és a Feltámad a Vadnyugatot – az előbbi a modern thriller csúcsdarabja, az utóbbit szemérmetlenül nyúlta J. Cameron a Terminátorral.
Azt mondják, ő találta ki a techno-thrillert.
A Kongót, a Jurassic Park epizódjait ma is milliók ismerik, nézik.
Beowulf történetét előbb feldolgozta (Ködsárkányok), mintsem a digitális Angelina Jolie-val sikert ért volna el. Igaz, ezt a könyvét is megfilmesítették A 13. harcos címmel. Mint annyi más művét.
A Vészhelyzetet és Carter doktort saját ifjúkori önmagáról, harvardi orvosi éveiről mintázta.
Nagyokat álmodott, és mindig hihetőket.
Hiányozni fog.
Sic tibi terra levis!
Az Őslényparkot és a Zaklatást egyetlen nap alatt olvastam ki (nem ugyanazon a napon!) és lenyűgözött tárgyi tudása, természetessége, ahogy a témákat kezelte. A szellemessége és virtuozitása.
Messze megelőzte a korát. Akkor mesélt a háztartásban dolgozó hétköznapi robotokról és génmanipulációról, amikor az emberek nagytöbbsége azt sem tudta, ezeket a dolgokat eszik-e vagy isszák. És rendezett filmeket: a Kómát és a Feltámad a Vadnyugatot – az előbbi a modern thriller csúcsdarabja, az utóbbit szemérmetlenül nyúlta J. Cameron a Terminátorral.
Azt mondják, ő találta ki a techno-thrillert.
A Kongót, a Jurassic Park epizódjait ma is milliók ismerik, nézik.
Beowulf történetét előbb feldolgozta (Ködsárkányok), mintsem a digitális Angelina Jolie-val sikert ért volna el. Igaz, ezt a könyvét is megfilmesítették A 13. harcos címmel. Mint annyi más művét.
A Vészhelyzetet és Carter doktort saját ifjúkori önmagáról, harvardi orvosi éveiről mintázta.
Nagyokat álmodott, és mindig hihetőket.
Hiányozni fog.
Sic tibi terra levis!
2008. október 27., hétfő
Az én Atlantiszom
Amikor a Bellum Atlantis ötlete megfogalmazódott bennem, bevallom, utána olvastam az elsüllyedt kontinensekről szóló témának. Bizonyára nem árulok el nagy újdonságot, hogy sem az ál-, fél- és egész tudományok világában nem csak két kötetnyi íródott róluk, s a különböző népek mitológiáiban is se szeri, se száma a hasonló dolgoknaknak. Atlantiszon kívül létezik Mu földje, Lemúria, sőt, tulajdonképpen a bibliai Jelenések Könyvében megfogalmazott Mennyei Jeruzsálem leírása is ide sorolható. Így letettem róla, hogy ezek valamelyikét írjam meg, inkább kitaláltam a magam Atlantiszát, akárcsak Mórus Tamás Utópiát, vagy Campanella Napállamot, de Voltaire Eldorádójáról se feledkezzünk meg.
Itt, most nem az a cél, hogy bizonygassuk, vajon a mítoszoknak mennyi a valós alapja, mennyi nem, inkább gondolkozzunk el azon, miért hasonlóak annyira a komoly szerzők által írott „utópiák”, s a különböző népek elsüllyedt kontinensei.
A kulcsgondolat: a tökéletes/tökéletesedő társadalomba vetett hit.
Ha most nagyon okoskodni akarnék, azt mondanám, az emberiség történetét négy dolog kísérte/kíséri végig: a szegénység-gazdagság ellentéte, az ezekből fakadó irigység, az önzés-hatalomvágy és a gyűlölködés. Ugyanakkor hasonló súlyt tesz ki a szépség iránti rajongás, a tolerancia, a szeretet és megbocsátás, s az embereket mindig is foglalkoztatta, hogyan lehetne az előbbieket kikapcsolni az utóbbiak javára. Valahogy mindig is úgy képzelték, az ember inkább az utóbbiakra hajlik („Az ember alapvetően jó!”), mégis gyakran mintha az előbbiek lennének túlsúlyban. És ez a vélekedés teljesen független a különböző vallási rendszerektől!
Ezért, ezekre a gyötrő kérdésekre válaszolva születhetett meg Atlantisz és a többi világ legendája. Olyan országok ezek, ahol megvalósulhat a jóság, s az abból fakadó tökéletesség, s bármilyen furcsa: minden kor embere ezt a magas szintű technikai civilizációtól remélte. A technikai fejlettség az, ami kiküszöbölheti a szegénységet, irigységet, hatalomvágyat, ami minden embert hozzásegít képességei kibontakozásához. Minden történelmi korban, minden vallásban ott a vágy, hogy a rosszat kiküszöbölje a világból, hogy az embert („ez őrült sár, ez istenarcú lény” – Vörösmarty: Emberek), a benne lévő kettősséget is pozitív irányba mozdítsa el.
A világ a technika fejélődésével azonban nem lett jobb, kiderült: a technikai civilizáció nem hozza el a világ általános javulását, s az ember bármennyire is akarja: a technokrata megváltás elmarad.
Ezért a tökéletesnek álmodott társadalmak sem küszöbölhetik ki a bajokat, mintha önmagukat generálnák nemzedékről nemzedékre, azaz nem valósítható meg az elképzelt tökéletes társadalom. Mindig csak utópiák maradnak, amit a valóság rabságába vetett emberek álmodnak újra és újra.
Így nem maradt más hátra, minthogy ezek a világok elpusztuljanak „földrengések, vihar és szökőár által.”
Csak a legenda és a hit él tovább.
Itt, most nem az a cél, hogy bizonygassuk, vajon a mítoszoknak mennyi a valós alapja, mennyi nem, inkább gondolkozzunk el azon, miért hasonlóak annyira a komoly szerzők által írott „utópiák”, s a különböző népek elsüllyedt kontinensei.
A kulcsgondolat: a tökéletes/tökéletesedő társadalomba vetett hit.
Ha most nagyon okoskodni akarnék, azt mondanám, az emberiség történetét négy dolog kísérte/kíséri végig: a szegénység-gazdagság ellentéte, az ezekből fakadó irigység, az önzés-hatalomvágy és a gyűlölködés. Ugyanakkor hasonló súlyt tesz ki a szépség iránti rajongás, a tolerancia, a szeretet és megbocsátás, s az embereket mindig is foglalkoztatta, hogyan lehetne az előbbieket kikapcsolni az utóbbiak javára. Valahogy mindig is úgy képzelték, az ember inkább az utóbbiakra hajlik („Az ember alapvetően jó!”), mégis gyakran mintha az előbbiek lennének túlsúlyban. És ez a vélekedés teljesen független a különböző vallási rendszerektől!
Ezért, ezekre a gyötrő kérdésekre válaszolva születhetett meg Atlantisz és a többi világ legendája. Olyan országok ezek, ahol megvalósulhat a jóság, s az abból fakadó tökéletesség, s bármilyen furcsa: minden kor embere ezt a magas szintű technikai civilizációtól remélte. A technikai fejlettség az, ami kiküszöbölheti a szegénységet, irigységet, hatalomvágyat, ami minden embert hozzásegít képességei kibontakozásához. Minden történelmi korban, minden vallásban ott a vágy, hogy a rosszat kiküszöbölje a világból, hogy az embert („ez őrült sár, ez istenarcú lény” – Vörösmarty: Emberek), a benne lévő kettősséget is pozitív irányba mozdítsa el.
A világ a technika fejélődésével azonban nem lett jobb, kiderült: a technikai civilizáció nem hozza el a világ általános javulását, s az ember bármennyire is akarja: a technokrata megváltás elmarad.
Ezért a tökéletesnek álmodott társadalmak sem küszöbölhetik ki a bajokat, mintha önmagukat generálnák nemzedékről nemzedékre, azaz nem valósítható meg az elképzelt tökéletes társadalom. Mindig csak utópiák maradnak, amit a valóság rabságába vetett emberek álmodnak újra és újra.
Így nem maradt más hátra, minthogy ezek a világok elpusztuljanak „földrengések, vihar és szökőár által.”
Csak a legenda és a hit él tovább.
2008. október 20., hétfő
A kopaszság negatív jövőképe (Babilon A.D. vs Halálfutam)
Sokszor gondoltam már arra, hogy a filmbemutatók surranópályáján a hatalmas blockbusterek mellett mennyi igazgyöngy fut be a célba, amit a filmrajongó (?) nagyközönség szinte észre sem vesz, amit talán csak az igazi fanatikusok méltatnak figyelemre.
Pedig manapság rengeteg olyan mű kerül le a „gyártósorról”, ami legjobb esetben szinte azonnal a DVD megjelenéssel végzi, vagy (pl. Magyarországon) még úgy sem. Itt leginkább a franciákra gondolok, akik egyre jobban erősítenek a sci-fiben, de érdekes látványvilágú, meghökkentő műveik nem igazán jutnak el a nagyközönséghez (Gondolok itt a Halhatatlanokra, a Dante-01-re, vagy az Eden Log-Titokzatos fajra. Ezek egyébként valami csoda folytán nálunk is megjelentek – na persze csak DVD-n!). Pedig sokban űberelik amerikai rokonaikat, és egészen fantasztikus képi világgal dolgoznak. (Ezek alapjait még a nagy Luc Besson vetette meg az Ötödik elemmel, melynek méltó folytatása a Matrix és Stargate világára hajazó Halhatatlanok)
De beszéljünk inkább az alcímben hozott két idei műről. A Halálfutam megy a mozikban (gondolom mérsékelt sikerrel, bár az autós-trancsírozós dolgokra azért vevő a közönség), a Babilon, A.D. meg annyi negatív kritikát kapott a bemutató után, és a rendező Matthieu Kassovitz is annyit nyafogott a lehetetlen körülményekről, hogy náluk minimum DVD-n fog megjelenni. Jobb esetben.
És itt azonnal had jelentsem ki: nekem mind a kettő nagyon tetszett!!! Sőt: állítom, hogy mind a kettő több mint könnyen felejthető popcorn-mozi. (És Kassovitz ne nyafogjon, hogy nem vághatta kedvére a filmet – lehet, hogy így lett a legjobb!) Mert a zsigerig hatnak, és nem rágnak hülyén a szánkba mindent, hagyják, hogy gondolkodjunk (feltételezem, a Babilon bukásának egyik oka a nagyon mély amerikai IQ-ban keresendő – nem egyszer volt sikeres Európában olyan film, ami ott óriásit hasalt)
A nem is olyan távoli jövőben járunk, amikor a világ gazdaságilag összeomlik, óriási a munkanélküliség, káosz fenyeget mindent. Ekkor már nem egyértelmű, ki a jó és ki a rossz, csak a túlélés számít – az pszichoid, tudathasadásos antihősök világa ez. (A trendet olyan mágusok indították el az 1980-as évek elején, mint Ridley Scott az Aliennel és a Szárnyas fejvadásszal, vagy James Cameron a Terminátorral).
A Babilon, A.D. már címében hozza a lényeget. Babilon a káosz világát jelenti, az A.D (anno Domini), pedig a Krisztus utáni valamikort. Toorop (Vin „Halálos iramban, XXX” Diesel), az egykori zsoldos Moszkvában próbál meg életben maradni (nyulat sütve és kukázva), amikor Gorsky (Gerard Depardieau), az orosz maffia feje üzlete ajánl neki. Egy különös képességekkel megáldott/vert lányt kell átcsempésznie az Egyesült Államokba (ahol Tooropot egyébként kőrözik). Elkezdődik az Odüsszeia végig a lepusztult Oroszországon, a Bering-szoroson keresztül, míg elérünk a magába zárkózó, génmanipulációkkal életben tartott Amerikába. A poént nem lőném le, elég az, hogy hullnak rendesen az emberek, mire hősink célba érnek, és van enyhén szirupos befejezés is. (Nekünk meg talán ismerős lesz a sok Lada és Volga látványa, mint a szereplők fő közlekedési eszközei, valamint a hazánkban tucatjával látható lerobbant lakótelepek világa – bár a filmet Csehországban forgatták!)
A Halálfutam szintén lehetne „A.D.”, csak itt a keret jóval szűkebb. Jensen Ames (Jason „A szállító” Statham), az angol autóversenyző önhibáján kívül kerül börtönbe a gazdasági válság sújtotta Amerikában (micsoda finom utalás napjainkra!), ahol a fegyintézeteket irányító multinacionális cégek életveszélyes autóversenyek közvetítéséből kaszálnak óriási pénzeket.
A filmek kétféle látványvilággal operálnak: a Babilon finoman visszafogott, inkább csak sejtet, mégis szinte tapintható a hanyatlás (a híres CGV-re hajazó, páncélozott transzszibériai expressz nukleáris katasztrófáktól sújtott vidékeken halad keresztül, az amuri tigrisek is már a klónok klónjai, a beteg Amerikát pedig érzéketlen, a külföldiek DNS-ére programozott robotrepülőgépek védik). A Halálfutam szűk világa a Terminál-sziget (Óriási ötlet: a terminál a repülőterek és egyéb helyek ideiglenes várakozási övezete, ahogy a szigeten is a rabok csak ideig-óráig maradnak életbe), ahol a halálos autóversenyek zajlanak. Nem börtön, inkább lepusztult gyártelep, tele ravaszul elhelyezett csapdákkal, melyeket a beteg világnál is betegebb Henessy, az igazgatónő (Joan Allen) irányít szadisztikus kéjjel. Itt viszont nincs finomkodás, minden naturalisztikus, amit a videoklipp-szerű vágások még erősítenek is, leginkább az autós-számítógépes játékok kedvelőinek lesz ismerős.
Az antihősök szereposztása telitalálat: lényegében akár fel is lehetett volna cserélni őket. (Diesel nyugodtan eljátszhatta volna Statham, szerepét és fordítva.) Kigyúrt, agyontetovált figurák, s ahogy észrevettem, egyre inkább kopaszabbak. (Úgy látszik, ez most a trend.) Bár Statham finom angolsága azért kicsit kizökkentő, de Diesel jól hozza a figurában rejlő állatot, amit gyomorból jövő gurgulázó beszéde még fel is erősít (Figyelem! Véletlenül se a szinkronos verziót!). Jensen és Toorop a modern barbárság világában él, ahol csak a nyers erő számit, ahol csak úgy lehetünk jók, ha rosszak vagyunk. A kommunikáció minimális, hisz senki sem hallgat az észérvekre, az érzelmek lehetetlenek, mert a külvilág erői azonnal megfosztanak minket mindenféle gyöngédség és szeretet lehetőségétől Így az ő győzelmük is csak időleges, hiába kap mindkét film undorítóan giccses és szirupos befejezést. A hangsúly a törés-zúzáson, a csontok recsegésén, a vadul bömbölő motorokon és fegyvereken van, s semmi nem hagy illúziót a felől, hogy semmi esélyünk sincs túlélni. Nagyon beteg, mégis ismerős világ.
Az viszont mindegyik mű gyengéje – sajnos -, hogy a fő figurák mellett elsikkadnak a mellékalakok. Dieselnek sem igazi társa, sem igazi ellenfele nincs (hisz sem a scientologiára – véletlenül? - erősen hasonlító szektát vezető papnő, sem Gorsky nem az), még az Aurorát játszó ismeretlen színésznő, vagy a profi Michelle Yeoh (Rebekka nővér) sem tud felnőni hozzá. Statham maximum az igazgatónővel van egy súlycsoportban, mert a mellé navigátornak beosztott Case (Natalie Martinez) egyetlen erénye és szerepe, hogy kegyetlenül jó a feneke. (Igaz, a filmben el is hangzik: a nézők a jó csajokat és a csúcs autókat szeretik!) A többi alak meg csak papírmasé, eltaposható figura.
Így marad a mindent elsöprő látvány: a kemény utcai harcok és a feltuningolt verdák ütközései (amire a film végén még figyelmeztetnek is: otthon meg se próbáljuk), s azt hiszem, semmi sem ment meg majd minket a folytatástól, az extra-DVD-től és a rendezői változattól.
Pedig manapság rengeteg olyan mű kerül le a „gyártósorról”, ami legjobb esetben szinte azonnal a DVD megjelenéssel végzi, vagy (pl. Magyarországon) még úgy sem. Itt leginkább a franciákra gondolok, akik egyre jobban erősítenek a sci-fiben, de érdekes látványvilágú, meghökkentő műveik nem igazán jutnak el a nagyközönséghez (Gondolok itt a Halhatatlanokra, a Dante-01-re, vagy az Eden Log-Titokzatos fajra. Ezek egyébként valami csoda folytán nálunk is megjelentek – na persze csak DVD-n!). Pedig sokban űberelik amerikai rokonaikat, és egészen fantasztikus képi világgal dolgoznak. (Ezek alapjait még a nagy Luc Besson vetette meg az Ötödik elemmel, melynek méltó folytatása a Matrix és Stargate világára hajazó Halhatatlanok)
De beszéljünk inkább az alcímben hozott két idei műről. A Halálfutam megy a mozikban (gondolom mérsékelt sikerrel, bár az autós-trancsírozós dolgokra azért vevő a közönség), a Babilon, A.D. meg annyi negatív kritikát kapott a bemutató után, és a rendező Matthieu Kassovitz is annyit nyafogott a lehetetlen körülményekről, hogy náluk minimum DVD-n fog megjelenni. Jobb esetben.
És itt azonnal had jelentsem ki: nekem mind a kettő nagyon tetszett!!! Sőt: állítom, hogy mind a kettő több mint könnyen felejthető popcorn-mozi. (És Kassovitz ne nyafogjon, hogy nem vághatta kedvére a filmet – lehet, hogy így lett a legjobb!) Mert a zsigerig hatnak, és nem rágnak hülyén a szánkba mindent, hagyják, hogy gondolkodjunk (feltételezem, a Babilon bukásának egyik oka a nagyon mély amerikai IQ-ban keresendő – nem egyszer volt sikeres Európában olyan film, ami ott óriásit hasalt)
A nem is olyan távoli jövőben járunk, amikor a világ gazdaságilag összeomlik, óriási a munkanélküliség, káosz fenyeget mindent. Ekkor már nem egyértelmű, ki a jó és ki a rossz, csak a túlélés számít – az pszichoid, tudathasadásos antihősök világa ez. (A trendet olyan mágusok indították el az 1980-as évek elején, mint Ridley Scott az Aliennel és a Szárnyas fejvadásszal, vagy James Cameron a Terminátorral).
A Babilon, A.D. már címében hozza a lényeget. Babilon a káosz világát jelenti, az A.D (anno Domini), pedig a Krisztus utáni valamikort. Toorop (Vin „Halálos iramban, XXX” Diesel), az egykori zsoldos Moszkvában próbál meg életben maradni (nyulat sütve és kukázva), amikor Gorsky (Gerard Depardieau), az orosz maffia feje üzlete ajánl neki. Egy különös képességekkel megáldott/vert lányt kell átcsempésznie az Egyesült Államokba (ahol Tooropot egyébként kőrözik). Elkezdődik az Odüsszeia végig a lepusztult Oroszországon, a Bering-szoroson keresztül, míg elérünk a magába zárkózó, génmanipulációkkal életben tartott Amerikába. A poént nem lőném le, elég az, hogy hullnak rendesen az emberek, mire hősink célba érnek, és van enyhén szirupos befejezés is. (Nekünk meg talán ismerős lesz a sok Lada és Volga látványa, mint a szereplők fő közlekedési eszközei, valamint a hazánkban tucatjával látható lerobbant lakótelepek világa – bár a filmet Csehországban forgatták!)
A Halálfutam szintén lehetne „A.D.”, csak itt a keret jóval szűkebb. Jensen Ames (Jason „A szállító” Statham), az angol autóversenyző önhibáján kívül kerül börtönbe a gazdasági válság sújtotta Amerikában (micsoda finom utalás napjainkra!), ahol a fegyintézeteket irányító multinacionális cégek életveszélyes autóversenyek közvetítéséből kaszálnak óriási pénzeket.
A filmek kétféle látványvilággal operálnak: a Babilon finoman visszafogott, inkább csak sejtet, mégis szinte tapintható a hanyatlás (a híres CGV-re hajazó, páncélozott transzszibériai expressz nukleáris katasztrófáktól sújtott vidékeken halad keresztül, az amuri tigrisek is már a klónok klónjai, a beteg Amerikát pedig érzéketlen, a külföldiek DNS-ére programozott robotrepülőgépek védik). A Halálfutam szűk világa a Terminál-sziget (Óriási ötlet: a terminál a repülőterek és egyéb helyek ideiglenes várakozási övezete, ahogy a szigeten is a rabok csak ideig-óráig maradnak életbe), ahol a halálos autóversenyek zajlanak. Nem börtön, inkább lepusztult gyártelep, tele ravaszul elhelyezett csapdákkal, melyeket a beteg világnál is betegebb Henessy, az igazgatónő (Joan Allen) irányít szadisztikus kéjjel. Itt viszont nincs finomkodás, minden naturalisztikus, amit a videoklipp-szerű vágások még erősítenek is, leginkább az autós-számítógépes játékok kedvelőinek lesz ismerős.
Az antihősök szereposztása telitalálat: lényegében akár fel is lehetett volna cserélni őket. (Diesel nyugodtan eljátszhatta volna Statham, szerepét és fordítva.) Kigyúrt, agyontetovált figurák, s ahogy észrevettem, egyre inkább kopaszabbak. (Úgy látszik, ez most a trend.) Bár Statham finom angolsága azért kicsit kizökkentő, de Diesel jól hozza a figurában rejlő állatot, amit gyomorból jövő gurgulázó beszéde még fel is erősít (Figyelem! Véletlenül se a szinkronos verziót!). Jensen és Toorop a modern barbárság világában él, ahol csak a nyers erő számit, ahol csak úgy lehetünk jók, ha rosszak vagyunk. A kommunikáció minimális, hisz senki sem hallgat az észérvekre, az érzelmek lehetetlenek, mert a külvilág erői azonnal megfosztanak minket mindenféle gyöngédség és szeretet lehetőségétől Így az ő győzelmük is csak időleges, hiába kap mindkét film undorítóan giccses és szirupos befejezést. A hangsúly a törés-zúzáson, a csontok recsegésén, a vadul bömbölő motorokon és fegyvereken van, s semmi nem hagy illúziót a felől, hogy semmi esélyünk sincs túlélni. Nagyon beteg, mégis ismerős világ.
Az viszont mindegyik mű gyengéje – sajnos -, hogy a fő figurák mellett elsikkadnak a mellékalakok. Dieselnek sem igazi társa, sem igazi ellenfele nincs (hisz sem a scientologiára – véletlenül? - erősen hasonlító szektát vezető papnő, sem Gorsky nem az), még az Aurorát játszó ismeretlen színésznő, vagy a profi Michelle Yeoh (Rebekka nővér) sem tud felnőni hozzá. Statham maximum az igazgatónővel van egy súlycsoportban, mert a mellé navigátornak beosztott Case (Natalie Martinez) egyetlen erénye és szerepe, hogy kegyetlenül jó a feneke. (Igaz, a filmben el is hangzik: a nézők a jó csajokat és a csúcs autókat szeretik!) A többi alak meg csak papírmasé, eltaposható figura.
Így marad a mindent elsöprő látvány: a kemény utcai harcok és a feltuningolt verdák ütközései (amire a film végén még figyelmeztetnek is: otthon meg se próbáljuk), s azt hiszem, semmi sem ment meg majd minket a folytatástól, az extra-DVD-től és a rendezői változattól.
2008. október 17., péntek
XXL- a pornó nélküli pornó diadala
Nemrég a celebekről és valóság show-król elmélkedtem, s úgy gondoltam, ezeket nem lehet alulmúlni. De tévedtem. Itt az újabb förtelem, terroristatámadás a jóízlés és a normális szórakoztatás ellen, a kereskedelmi televíziók egymás alulmúlása, a gagyiság diadala.
Szóval: XXL
Normális embernek erről maximum egy nagyméretű pulóver, illetve a „felnőttfilmeket"sugárzó csatorna jut az eszébe, nem a TV2 szórakoztató show(?)műsora, Árpa Attila tálalásában.
Őszinte leszek: képtelen voltam végignézni az első adást. (Pedig nagyon akartam, annyira "izgatott" a beharangozó!) Ugyanis nem értettem, miről van szó. Nem értettem, mi értelme összegyúrni Bagi-Nacsát az Irígy Hónaaljmiriggyel, Kern Andrást Kamarás Ivánnal és hogy jön ide Szikora Robi legsziruposabb slágere?
Persze az elején már megmondták: cél a nézettség növelése! Csak ne olyan rohadt görcsösen csinálták volna! A Popdarálós Kovács Áron művi spontaneitással még dalra is fakadt e témában, az ismert slágert a „Kétszer kettő néha ötöt” átkínrímelve a TV2-re és a sikerre. Amit ennek a műsornak hoznia kell.
Kellene. (És most ne térjünk ki arra, hogy Kovács Á. Kopott farmerja egyáltalán nem passzolt a funkció nélkül lötyögő revügörlökhöz!)
Korábban mondtam: van az a pénz! Úgy tűnik Kern Andrásnak és Kamarás Ivánnak is, hogy nevüket adják a rettenethez. Igaz Kern annyira jó (rettenetesen tisztelem!), hogy próbálja menteni a menthetőt (egy-két – amúgy senki által nem értett Woody Allenes poénnal), de Kamarás kb. annyira vicces, mint az orrbukó jegesmedve. Hiába no: nem ez az ő terepe, nem egy stand-up-comedy sztár. Suszter és a kaptafa...
És persze mindezt élő, egyenes adásban (- állítólag: hisz oly gyorsan öltöznek át színészeink, hogy azt csak Superman tudná elvégezni). Így még kirívóbb a szerencsétlenkedés.
Jó, jó! Értem én a lényeget: amolyan Saturday Night Live-ot akartak, kontrát a Showderre és Fábryra. De ha egyszer nem megy, akkor minek erőltetni? Vagy jobban kellene tanulmányozni az alapanyagot! Nem szégyen az!
Talán Kern találta el legjobban a lényeget a felvezető konferanszban: „A Top 2-es mezőnyben a TV2 a második helyen van.” Slussz-passz. Minek tovább ragozni, drága Attila!
Mert az egész sajna úgy sikerült, mint a tizedosztályú pornófilm: veszett fogcsikorgatás és erőlködés, élvezet nélkül. A végén meg csak a meleg levegő...
És állítólag lesz folytatása!...
Szóval: XXL
Normális embernek erről maximum egy nagyméretű pulóver, illetve a „felnőttfilmeket"sugárzó csatorna jut az eszébe, nem a TV2 szórakoztató show(?)műsora, Árpa Attila tálalásában.
Őszinte leszek: képtelen voltam végignézni az első adást. (Pedig nagyon akartam, annyira "izgatott" a beharangozó!) Ugyanis nem értettem, miről van szó. Nem értettem, mi értelme összegyúrni Bagi-Nacsát az Irígy Hónaaljmiriggyel, Kern Andrást Kamarás Ivánnal és hogy jön ide Szikora Robi legsziruposabb slágere?
Persze az elején már megmondták: cél a nézettség növelése! Csak ne olyan rohadt görcsösen csinálták volna! A Popdarálós Kovács Áron művi spontaneitással még dalra is fakadt e témában, az ismert slágert a „Kétszer kettő néha ötöt” átkínrímelve a TV2-re és a sikerre. Amit ennek a műsornak hoznia kell.
Kellene. (És most ne térjünk ki arra, hogy Kovács Á. Kopott farmerja egyáltalán nem passzolt a funkció nélkül lötyögő revügörlökhöz!)
Korábban mondtam: van az a pénz! Úgy tűnik Kern Andrásnak és Kamarás Ivánnak is, hogy nevüket adják a rettenethez. Igaz Kern annyira jó (rettenetesen tisztelem!), hogy próbálja menteni a menthetőt (egy-két – amúgy senki által nem értett Woody Allenes poénnal), de Kamarás kb. annyira vicces, mint az orrbukó jegesmedve. Hiába no: nem ez az ő terepe, nem egy stand-up-comedy sztár. Suszter és a kaptafa...
És persze mindezt élő, egyenes adásban (- állítólag: hisz oly gyorsan öltöznek át színészeink, hogy azt csak Superman tudná elvégezni). Így még kirívóbb a szerencsétlenkedés.
Jó, jó! Értem én a lényeget: amolyan Saturday Night Live-ot akartak, kontrát a Showderre és Fábryra. De ha egyszer nem megy, akkor minek erőltetni? Vagy jobban kellene tanulmányozni az alapanyagot! Nem szégyen az!
Talán Kern találta el legjobban a lényeget a felvezető konferanszban: „A Top 2-es mezőnyben a TV2 a második helyen van.” Slussz-passz. Minek tovább ragozni, drága Attila!
Mert az egész sajna úgy sikerült, mint a tizedosztályú pornófilm: veszett fogcsikorgatás és erőlködés, élvezet nélkül. A végén meg csak a meleg levegő...
És állítólag lesz folytatása!...
2008. október 15., szerda
Celeb-e vagyok?
Hatványpatkány barátom nemrég bloggolt egyet a legújabb slágerről: Celeb vagyok, ments ki innen! Mivel éppen csak belenéztem, a gondolataihoz nem nagyon tudnék hozzászolni, amúgy is lerágott csont, minden blogban és forumban elküldik melegebb éghajlatra ezeket a műsorokat.
Pedig nézik! Aki tagadja, az is. (Ezek szerint én is, hiszen tagadom... Hogy is van ez?...)
A "sztárok" pedig részt vesznek! Hogy miért? Pofon egyszerű: mert van az a pénz!
Az előbb említett műsor mindössze két pozitívummal bír szerintem: Benkő Dániellel és Horváth Évával! Benkő zseniális és üvölt róla, hogy ha ez kell nektek, legyen. Polírozgatok a paplan alatt és eljátszom az alkesz szexőrültet. Csak adjátok a lét, de k* sokat! Horváth Éva meg... hmmm.... Férfitársaim értik.
Viszont eszembe jutott valami. Ezekben a müsorokban szereplő emberek, a celebek (amilyen magyar szó egyébként tényleg nem létezik!) gyakorlatilag attól sztárok, hogy azt mondják róluk.
Vagyis: a média azt állítja. Mi meg elhisszük (mármint aki, mert én nem! de nem ám!)
Ebből következik, hogy celeb a Mónika showban feltűnő fogatlan asszony ("Te sinter!"), aki köpés közben feldől a székkel (komolyan: a You Tube-on az egyik legtöbbször letöltött videó!), vagy az időjárást eldaráló manöken ("Derűs napot!"- kint meg szakad az eső), meg a szakács, aki az egészséges kajáról beszél, miközben majd belefullad saját zsírjába. Meg a hírolvasó.
Na ettől kell megőrülni! Aki egy kicsit is nem beszáédhibás, és képes a tévében elolvasni három összefüggő mondatot, már "hiradósztár"! (Aztán majd főz és megy a dzsungelba "léggitározni")
De a másik oldal: ezek szerint én is celeb vagyok! Hisz engem is olvasnak, én is megnyilvánulok. Hogy ezt eddig nem vettem észre! Elképesztő!
Hahó, tévék, hírcsatornák! Főzök én minden este egyenes adásban, csak mentestek ki innen!
Mert nekem is van az a pénz! Van az a pénz!
Pedig nézik! Aki tagadja, az is. (Ezek szerint én is, hiszen tagadom... Hogy is van ez?...)
A "sztárok" pedig részt vesznek! Hogy miért? Pofon egyszerű: mert van az a pénz!
Az előbb említett műsor mindössze két pozitívummal bír szerintem: Benkő Dániellel és Horváth Évával! Benkő zseniális és üvölt róla, hogy ha ez kell nektek, legyen. Polírozgatok a paplan alatt és eljátszom az alkesz szexőrültet. Csak adjátok a lét, de k* sokat! Horváth Éva meg... hmmm.... Férfitársaim értik.
Viszont eszembe jutott valami. Ezekben a müsorokban szereplő emberek, a celebek (amilyen magyar szó egyébként tényleg nem létezik!) gyakorlatilag attól sztárok, hogy azt mondják róluk.
Vagyis: a média azt állítja. Mi meg elhisszük (mármint aki, mert én nem! de nem ám!)
Ebből következik, hogy celeb a Mónika showban feltűnő fogatlan asszony ("Te sinter!"), aki köpés közben feldől a székkel (komolyan: a You Tube-on az egyik legtöbbször letöltött videó!), vagy az időjárást eldaráló manöken ("Derűs napot!"- kint meg szakad az eső), meg a szakács, aki az egészséges kajáról beszél, miközben majd belefullad saját zsírjába. Meg a hírolvasó.
Na ettől kell megőrülni! Aki egy kicsit is nem beszáédhibás, és képes a tévében elolvasni három összefüggő mondatot, már "hiradósztár"! (Aztán majd főz és megy a dzsungelba "léggitározni")
De a másik oldal: ezek szerint én is celeb vagyok! Hisz engem is olvasnak, én is megnyilvánulok. Hogy ezt eddig nem vettem észre! Elképesztő!
Hahó, tévék, hírcsatornák! Főzök én minden este egyenes adásban, csak mentestek ki innen!
Mert nekem is van az a pénz! Van az a pénz!
2008. október 3., péntek
A Hihetetlen Hulk – és egyéb nyalánkságok
Jó, tudom, hogy késő, lefutott már, nem újdonság, de én csak most láttam! Van ilyen. Nehezen jutok el moziba, a család, a munka, egyebek – szóval értitek. Meg amúgy is mindenki írt már róla. De azért én is elmondom a magamét.
Eddig két olyan képregény-adaptációt láttam, ami azért odavágós volt: a Sin Cityt és a Batman: Kezdődik-et (A Sötét Lovag még lóg a levegőben – a fent említettek miatt nagyon úgy néz ki, meg kell várnom DVD-n. Ha csak nem bukom rá az illegális fájlcserélőkre, hogy gúvasszam a szemem egy kamerás verzión, vagy élvezzem az orosz szinkron fölé kevert magyar szinkront – az aláröhögésekkel és köhögésekkel. Mint a 80-as évek hangalámondásos videóin!)
Most viszont – a Vasember mellett, ami talán szintén megérne egy szösszenetet – itt van egy jópofa iparos munka. Azért mondom, mert Bruce Banner/Hulk nem épp a képregény-univerzum kimagasló teremtménye, még csak meg sem közelíti a –képregény – Peter Parker/Pókember és Bruce Wayne/Batman problematikusságát.
Banner-Hulk a tudathasadásos személyiség archetipusa – így mindent megírtak már róla. A képregényben egyszerű figura, a filmekben jelenlévő lelkizés és problematikusság nem erőssége. Ennek ellenére hálás, és filmre érett figura, hisz előző része mellett, valamikor a 70-es évek végén, 80-as évek elején (mármint a múlt – 20. – században!), még tévésorozat is készült belőle mérsékelt sikerrel és a kor színvonalán. (A ma már - szintén - senkinek semmit nem mondó Bill Bixby főszereplésével)
A benne rejlő konfliktuslehetőségeket Ang Lee vette észre, csinált is belőle – szerintem – egy igen ütős filmet. Ami annak rendje módja szerint bukott is Amerikában. Hiába, no: kevés volt az akció! Hulk meg épp arról híres, hogy tör és zúz. Így tehát a második rész sem a második, ínkább egy új film, ezért (ezt erősítve) a képregény figura jelzőjét illesztették a főcímhez: Incredible – Hihetetlen. Az akció duplájára nőtt, de hál’ istennek, a B.B.-t alakító Edward Norton jól hozza a skizofrén, szerencsétlen tudós, így a film nem süllyed a B-kategóriás popcorn mozik színvonalára. Sőt: vézna figurája hihetőbb is, mint Eric Bana ( a korábbi B.B.) robosztussága. Igaz, a szuperellenfél vonal kicsit erőltetett (Tim Roth megmaradhatott volna „csupán” felturbózott szuperkatonának), de hát New Yorkot minden ilyen típusi sztoriban le kell amortizálni.
Így, mivel a kritikák már amúgy is szanaszét szedték, csupán három mozzanatot had emeljek ki, ami üdítő volt, és nagyon tetszett:
1. Mivel Marvel produkcióról van szó (a Vasember mellet ez második saját gyártmányuk!), természetesen feltűnik a Marvel pápa (az összes szuperhős kitalálója), Stan Lee is egy cameo erejéig (a gyöngébbek kedvéért: ő az az öregember, aki megissza a B.B. vérével szennyezett narancslét). Egyébként ajánlom mindenki figyelmébe, hogy keresse a többi Marvel-filmben is – biztos megtalálja!
2. Lou Ferigno szerepeltetése egy cameoban. A név persze ma már nem mond senkinek semmit, de Lou Ferigno volt az a testépítő, aki az egykori tévésorozatban játszotta a zöld melákot. (Aki nem tudná: a hulk szó ezt jelenti!) Itt, most egyetemi biztonsági őrt alakít, akit B.B. egy pizzával kenyerez le, hogy bemehessen. Gondolom, így már érthető, miért mondja távozáskor: „Te vagy a legjobb”.
3. Robert „Tony Stark – Vasember” Dovney Jr. villanása a film végén: „Összeállítok egy csapatot” – Megelőlegezi az állítólag 2011-ben bemutatandó Bosszú Angyalai filmet, amiben az összes Marvel figura szerepel majd.
És ne beszéljük arról, hogy a filmben a hadsereg a Stark-művekkel áll kapcsolatban, illetve a szuperkatona-szérum is visszatérő fordulat (pl. Amerika Kapitány is ennek köszönheti születését – bár őt kicsiny hazánkban talán csak a 90-es évek fanatikus képregény-olvasói ismerhetik).
Ám ami biztos: B.B. most már biztosan uralja Hulkot és az átváltozást – úgyhogy tuti a harmadik rész. A kérdés csak az, annak mi lesz a címe?
Eddig két olyan képregény-adaptációt láttam, ami azért odavágós volt: a Sin Cityt és a Batman: Kezdődik-et (A Sötét Lovag még lóg a levegőben – a fent említettek miatt nagyon úgy néz ki, meg kell várnom DVD-n. Ha csak nem bukom rá az illegális fájlcserélőkre, hogy gúvasszam a szemem egy kamerás verzión, vagy élvezzem az orosz szinkron fölé kevert magyar szinkront – az aláröhögésekkel és köhögésekkel. Mint a 80-as évek hangalámondásos videóin!)
Most viszont – a Vasember mellett, ami talán szintén megérne egy szösszenetet – itt van egy jópofa iparos munka. Azért mondom, mert Bruce Banner/Hulk nem épp a képregény-univerzum kimagasló teremtménye, még csak meg sem közelíti a –képregény – Peter Parker/Pókember és Bruce Wayne/Batman problematikusságát.
Banner-Hulk a tudathasadásos személyiség archetipusa – így mindent megírtak már róla. A képregényben egyszerű figura, a filmekben jelenlévő lelkizés és problematikusság nem erőssége. Ennek ellenére hálás, és filmre érett figura, hisz előző része mellett, valamikor a 70-es évek végén, 80-as évek elején (mármint a múlt – 20. – században!), még tévésorozat is készült belőle mérsékelt sikerrel és a kor színvonalán. (A ma már - szintén - senkinek semmit nem mondó Bill Bixby főszereplésével)
A benne rejlő konfliktuslehetőségeket Ang Lee vette észre, csinált is belőle – szerintem – egy igen ütős filmet. Ami annak rendje módja szerint bukott is Amerikában. Hiába, no: kevés volt az akció! Hulk meg épp arról híres, hogy tör és zúz. Így tehát a második rész sem a második, ínkább egy új film, ezért (ezt erősítve) a képregény figura jelzőjét illesztették a főcímhez: Incredible – Hihetetlen. Az akció duplájára nőtt, de hál’ istennek, a B.B.-t alakító Edward Norton jól hozza a skizofrén, szerencsétlen tudós, így a film nem süllyed a B-kategóriás popcorn mozik színvonalára. Sőt: vézna figurája hihetőbb is, mint Eric Bana ( a korábbi B.B.) robosztussága. Igaz, a szuperellenfél vonal kicsit erőltetett (Tim Roth megmaradhatott volna „csupán” felturbózott szuperkatonának), de hát New Yorkot minden ilyen típusi sztoriban le kell amortizálni.
Így, mivel a kritikák már amúgy is szanaszét szedték, csupán három mozzanatot had emeljek ki, ami üdítő volt, és nagyon tetszett:
1. Mivel Marvel produkcióról van szó (a Vasember mellet ez második saját gyártmányuk!), természetesen feltűnik a Marvel pápa (az összes szuperhős kitalálója), Stan Lee is egy cameo erejéig (a gyöngébbek kedvéért: ő az az öregember, aki megissza a B.B. vérével szennyezett narancslét). Egyébként ajánlom mindenki figyelmébe, hogy keresse a többi Marvel-filmben is – biztos megtalálja!
2. Lou Ferigno szerepeltetése egy cameoban. A név persze ma már nem mond senkinek semmit, de Lou Ferigno volt az a testépítő, aki az egykori tévésorozatban játszotta a zöld melákot. (Aki nem tudná: a hulk szó ezt jelenti!) Itt, most egyetemi biztonsági őrt alakít, akit B.B. egy pizzával kenyerez le, hogy bemehessen. Gondolom, így már érthető, miért mondja távozáskor: „Te vagy a legjobb”.
3. Robert „Tony Stark – Vasember” Dovney Jr. villanása a film végén: „Összeállítok egy csapatot” – Megelőlegezi az állítólag 2011-ben bemutatandó Bosszú Angyalai filmet, amiben az összes Marvel figura szerepel majd.
És ne beszéljük arról, hogy a filmben a hadsereg a Stark-művekkel áll kapcsolatban, illetve a szuperkatona-szérum is visszatérő fordulat (pl. Amerika Kapitány is ennek köszönheti születését – bár őt kicsiny hazánkban talán csak a 90-es évek fanatikus képregény-olvasói ismerhetik).
Ám ami biztos: B.B. most már biztosan uralja Hulkot és az átváltozást – úgyhogy tuti a harmadik rész. A kérdés csak az, annak mi lesz a címe?
Napló vagy blog?
Sokan kérdezték, miért nem írok sűrűbben a blogba. A válasz: azért, mert blogon én nem a béna magyarítást értem: internetes napló. Persze tudom, hogy sokan épp e célból köpdösik tele a netet, talán mert közléskényszerüket senki sem hallgatja meg. Engem még - szerencsére - nem fenyeget ez a veszély.
Persze irogathatnék napi aktualitásokról, fikázhatnám a valóságshow sztárokat és sorozatokat, politizálhatnék, de ezt megteszik helyettem mások, és már réges-rég kiábrándultam ezekből a témákból.
Így maradnak azok a dolgok, amik hatással voltak/vannak rám, fontosnak érzem őket, illetve említésre méltóak. De, mivel nem napi rendszerességgel zuhannak rám, hanem csak hébe-hóba, így én is csak ilyenkor tudok reflektálni rájuk.
Így – drága barátaim – maradni fog a havi egy-két bejegyzés, vagy annyi sem. Sajnálom, tudom, hogy nem növeli a nézettségem, de ezzel nem is ez volt a célom.
Aki viszont kitart, nem bánja meg.
Ezért álljon is itt mindjárt egy sláger...
Persze irogathatnék napi aktualitásokról, fikázhatnám a valóságshow sztárokat és sorozatokat, politizálhatnék, de ezt megteszik helyettem mások, és már réges-rég kiábrándultam ezekből a témákból.
Így maradnak azok a dolgok, amik hatással voltak/vannak rám, fontosnak érzem őket, illetve említésre méltóak. De, mivel nem napi rendszerességgel zuhannak rám, hanem csak hébe-hóba, így én is csak ilyenkor tudok reflektálni rájuk.
Így – drága barátaim – maradni fog a havi egy-két bejegyzés, vagy annyi sem. Sajnálom, tudom, hogy nem növeli a nézettségem, de ezzel nem is ez volt a célom.
Aki viszont kitart, nem bánja meg.
Ezért álljon is itt mindjárt egy sláger...
2008. szeptember 4., csütörtök
A tribute to Spiro György: Fogság
Végeztem vele, elolvastam. Kellett némi idő, hogy leülepedjen. Aztán elkezdtem kritikákat is olvasni róla, de feladtam. Ez a könyv olyan, hogy nem az a fontos, mit írnak róla mások, az a fontos, mit érez az olvasó.
A Fogság – szerintem – az elmúlt ötven (ha nem száz!) év legjobb magyar regénye. De talán világirodalmi szinten is megállja a helyét, s biztos bestseller lenne, ha a világ szerencsésebbik felé, valamelyik nagy világnyelven születik meg. Így megmaradt nekünk, csak a miénk – ami azért jó érzés.
Persze nem könnyű mű. Lemérve kb 1.5 kg, és 720 oldal. Viszont, az un. sznob „magas irodalom”-tól markánsan elkülönülve olvasmányos és mindenhol érthető. Nekem végig a klasszikus, 19. századi kalandregények (csúnya szóval: pikareszk-regények) jutottak róla eszembe, s bizony néha (de csak néha!) hiányoltam a csattanót. Ami viszont végül igen frappánsra sikeredett...
Rövid spoiler, mert talán akad még valaki, aki e kicsiny hazában elolvassa: a Krisztus születése körüli években, Rómában élő, vaksi és testi hibás zsidó fiú, Uri, akaratán kívül bekerül az évi adót a jeruzsálemi szentélybe vivő küldöttségbe, aztán bejárja az akkor ismert világot: Itáliát, a Közel-Keletet, Alexandriát és Egyiptomot. Hogy aztán hosszú vándorlás után, rengeteg élettapasztalattal a háta mögött Rómában fejezze be életét.
A regény mindenről szól, amit a korról tudni kell: plasztikus leírásokat kapunk városokról, falvakról, ételekről, kultúrákról és vallásokról, megannyi filozófiai és irodalmi műről – mindezt könnyedén, gördülékenyen és egyáltalán nem tudálékosan. Ugyanakkor cseppet sem bántó mai nyelven, elhagyva a nehézkes archaizmusokat, hisz minden során átsüt a mondanivaló: az a világ egyben a mi világunk is. (Nem csak Spiró, komoly történészek is kimutatták a Római Birodalom és a 20-21. századi világ közötti érdekes párhuzamokat!)
A főhős mindent rögzít és kommentál, az ő szemével látjuk a Római Birodalom alját és tetejét a galileai gabonacséplő asszonyoktól az egymást követő császárokig, akik valami különös véletlen folytán a főhős jó ismerősei lesznek. (Itt nekem Walter Scott nagy történelmi események között bukdácsoló középszerű hősei jutottak eszembe – talán ez is volt a cél!)
Két kérdéskör körül forog minden: a politika és a hit. Nem külön-külön, hanem egymással összefonódva.
A regényben mindent a politika irányít. A nagy felkészültségű szerző szakít a történelmi sztereotípiákkal, és a dolgok mélyére ásva kimondja: az őrültnek beállított császárok valójában politikai machinátorok voltak, s kegyetlen tetteik jórészét a kárvallott utókor, vagy hoppon maradt környezetük találta ki jóval haláluk után. (bár Caligula és Nero valóban „defektes” kissé, hóbortjaik mögül újra és újra kitűnik a hatalomvágyó, számító értelem – furcsamód ízig-vérig „mai” politikusok.)
A politika mellett meghatározó a hit. Bár a regény hőseinek jó része nagyon mélyen hisz, a görögös műveltségű, értelmiségi, felvilágosult Uri nem csak saját zsidó vallásából, hanem általában a vallásokból ábrándul ki. „Minden vallás hülyeség”, mondja ki, s a konklúzió, hogy a mesterségesen megkreált vallások teszik tönkre az igazi hitet, fordítják el az embereket Istentől. A zsidók úton-útfélen kijátsszák a Törvényt (hitsorosaikat jobban kihasználva, mint a más hitet vallókat), a keresztények babonát és kiskapukat találnak az új hitben. (Uri fia, a keresztény Marcellus könnyű szívvel jelenti fel hittestvéreit, hisz „az Úr úgyis minden bűnösnek megbocsát”, az Apostolok Cselekedeteiben is szereplő görög filozófus, Korinthoszi Apollosz pedig fanatikus keresztény purifikátorként előrevetíti a későbbi inkvizítorokat). Uri azt is világosan látja, hogy a zsidókat a görögök részéről sújtó antiszemita pogromok kőkemény gazdasági harcokat takarnak, s amint a közös ellenség – Róma – árnyéka vetül föléjük, az egymásnak feszülő görögök és zsidók azonnal összefognak.
A vallástalanná vált Uri a regény végén keserű gúnnyal állapítja meg, hogy a zsidókkal és görögökkel ellentétben a keresztények azért fognak győzedelmeskedni Rómán, „mert hülyék, hogy bármit is csináljanak”. Fanatikus butaságukból adódó közönyük, amivel elfordulnak a multivallásos, toleráns és mindenkit elfogadó Birodalomtól, okozza majd a Birodalom bukását.
Minden keserűsége mellett a regényen végighúzódik az életszeretet. A saját életének, sorsának fogságában sínylődő Uri (aki végül belátja, hogy azért nem vitte semmire – pedig száz lehetősége lehetett volna – mert csak szemlélődni szeret és hedonista), még életének utolsó pillanatában is azon csodálkozik, hogy továbbra is élni akar.
Nehéz szabadulni a fogságból.
A Fogság – szerintem – az elmúlt ötven (ha nem száz!) év legjobb magyar regénye. De talán világirodalmi szinten is megállja a helyét, s biztos bestseller lenne, ha a világ szerencsésebbik felé, valamelyik nagy világnyelven születik meg. Így megmaradt nekünk, csak a miénk – ami azért jó érzés.
Persze nem könnyű mű. Lemérve kb 1.5 kg, és 720 oldal. Viszont, az un. sznob „magas irodalom”-tól markánsan elkülönülve olvasmányos és mindenhol érthető. Nekem végig a klasszikus, 19. századi kalandregények (csúnya szóval: pikareszk-regények) jutottak róla eszembe, s bizony néha (de csak néha!) hiányoltam a csattanót. Ami viszont végül igen frappánsra sikeredett...
Rövid spoiler, mert talán akad még valaki, aki e kicsiny hazában elolvassa: a Krisztus születése körüli években, Rómában élő, vaksi és testi hibás zsidó fiú, Uri, akaratán kívül bekerül az évi adót a jeruzsálemi szentélybe vivő küldöttségbe, aztán bejárja az akkor ismert világot: Itáliát, a Közel-Keletet, Alexandriát és Egyiptomot. Hogy aztán hosszú vándorlás után, rengeteg élettapasztalattal a háta mögött Rómában fejezze be életét.
A regény mindenről szól, amit a korról tudni kell: plasztikus leírásokat kapunk városokról, falvakról, ételekről, kultúrákról és vallásokról, megannyi filozófiai és irodalmi műről – mindezt könnyedén, gördülékenyen és egyáltalán nem tudálékosan. Ugyanakkor cseppet sem bántó mai nyelven, elhagyva a nehézkes archaizmusokat, hisz minden során átsüt a mondanivaló: az a világ egyben a mi világunk is. (Nem csak Spiró, komoly történészek is kimutatták a Római Birodalom és a 20-21. századi világ közötti érdekes párhuzamokat!)
A főhős mindent rögzít és kommentál, az ő szemével látjuk a Római Birodalom alját és tetejét a galileai gabonacséplő asszonyoktól az egymást követő császárokig, akik valami különös véletlen folytán a főhős jó ismerősei lesznek. (Itt nekem Walter Scott nagy történelmi események között bukdácsoló középszerű hősei jutottak eszembe – talán ez is volt a cél!)
Két kérdéskör körül forog minden: a politika és a hit. Nem külön-külön, hanem egymással összefonódva.
A regényben mindent a politika irányít. A nagy felkészültségű szerző szakít a történelmi sztereotípiákkal, és a dolgok mélyére ásva kimondja: az őrültnek beállított császárok valójában politikai machinátorok voltak, s kegyetlen tetteik jórészét a kárvallott utókor, vagy hoppon maradt környezetük találta ki jóval haláluk után. (bár Caligula és Nero valóban „defektes” kissé, hóbortjaik mögül újra és újra kitűnik a hatalomvágyó, számító értelem – furcsamód ízig-vérig „mai” politikusok.)
A politika mellett meghatározó a hit. Bár a regény hőseinek jó része nagyon mélyen hisz, a görögös műveltségű, értelmiségi, felvilágosult Uri nem csak saját zsidó vallásából, hanem általában a vallásokból ábrándul ki. „Minden vallás hülyeség”, mondja ki, s a konklúzió, hogy a mesterségesen megkreált vallások teszik tönkre az igazi hitet, fordítják el az embereket Istentől. A zsidók úton-útfélen kijátsszák a Törvényt (hitsorosaikat jobban kihasználva, mint a más hitet vallókat), a keresztények babonát és kiskapukat találnak az új hitben. (Uri fia, a keresztény Marcellus könnyű szívvel jelenti fel hittestvéreit, hisz „az Úr úgyis minden bűnösnek megbocsát”, az Apostolok Cselekedeteiben is szereplő görög filozófus, Korinthoszi Apollosz pedig fanatikus keresztény purifikátorként előrevetíti a későbbi inkvizítorokat). Uri azt is világosan látja, hogy a zsidókat a görögök részéről sújtó antiszemita pogromok kőkemény gazdasági harcokat takarnak, s amint a közös ellenség – Róma – árnyéka vetül föléjük, az egymásnak feszülő görögök és zsidók azonnal összefognak.
A vallástalanná vált Uri a regény végén keserű gúnnyal állapítja meg, hogy a zsidókkal és görögökkel ellentétben a keresztények azért fognak győzedelmeskedni Rómán, „mert hülyék, hogy bármit is csináljanak”. Fanatikus butaságukból adódó közönyük, amivel elfordulnak a multivallásos, toleráns és mindenkit elfogadó Birodalomtól, okozza majd a Birodalom bukását.
Minden keserűsége mellett a regényen végighúzódik az életszeretet. A saját életének, sorsának fogságában sínylődő Uri (aki végül belátja, hogy azért nem vitte semmire – pedig száz lehetősége lehetett volna – mert csak szemlélődni szeret és hedonista), még életének utolsó pillanatában is azon csodálkozik, hogy továbbra is élni akar.
Nehéz szabadulni a fogságból.
2008. szeptember 2., kedd
Tanévkezdés
Tegnap (2008.09.01) elkezdődött a 2008-2009-es tanév, azaz: megyek vissza az iskolába. Mármint tanítani.
Ma reggel hallottam a hírt: a jelenleg iskolába járó gyerekek kb 40%-a a legalapvetőbb tudásban is hiányt szenved ( értsd: nem tud rendesen írni-olvasni, illetve a négy alapművelettel is gondjai vannak). És ehhez vegyük hozzá, hogy a felnőtt lakosság 36%-a funkcionális analfabéta (a gyengébbek kedvéért: képtelen értelmezni azt, amit olvas - ez PISA-felmérés eredménye!)
Mindezt ma, Magyarországon! Ja, és ez nem csak az un. "kissebséget" jelenti - bőveb benne van a "többség is". (Nézd meg az arcokat bármelyik bevásárlóközpontban, meg hogy mit és hogyan vásárolnak!)
Nem irígylem magam. De azért (még) hiszek!
Dum spiro spero!
Ma reggel hallottam a hírt: a jelenleg iskolába járó gyerekek kb 40%-a a legalapvetőbb tudásban is hiányt szenved ( értsd: nem tud rendesen írni-olvasni, illetve a négy alapművelettel is gondjai vannak). És ehhez vegyük hozzá, hogy a felnőtt lakosság 36%-a funkcionális analfabéta (a gyengébbek kedvéért: képtelen értelmezni azt, amit olvas - ez PISA-felmérés eredménye!)
Mindezt ma, Magyarországon! Ja, és ez nem csak az un. "kissebséget" jelenti - bőveb benne van a "többség is". (Nézd meg az arcokat bármelyik bevásárlóközpontban, meg hogy mit és hogyan vásárolnak!)
Nem irígylem magam. De azért (még) hiszek!
Dum spiro spero!
2008. augusztus 8., péntek
A Főnök
Nemrég ment a rádióban egy szám, a címe: Radio Nowhere. Az előadót is bemondták: Bruce Springsteen. Mivel nagyon rég nem hallottam már róla, rákerestem a neten és megtudtam, hogy tavaly új albuma jelent meg Magic címmel, sőt, még turnéra is indul legendás zenekarával az E-Street Bandel.
Aztán megkérdeztem pár embert, tudja-e, kicsoda Bruce Springsteen?
A világ szerencsésebb felén talán hülye kérdés lenne, de nálunk... A megkérdezettek persze néztek rám, mint az a bizonyos boci. Hogy kicsoda?
Egy zenész – mondom.
És mit játszik? Diszkó, groove, rap? Vagy egy DJ?
Zenész – magyarázom türelemmel. – Gitározik és énekel. A szövegei pedig tele vannak komoly mondanivalóval.
Soha sem hallottak róla!
Mentőötlet! A rekedt hangú srác, aki húsz éve együtt énekelt az akkor még ember formájú Michael Jacksonnal, Tina Turnerrel és a többi nagyágyúval. We are the world...
Ja, így már beugrott! Mi van vele? Él még?
Hát ennyit tudnak a világ egyik legnagyobb zenészéről, aki 1988-ban azon a bizonyos Wee are the world-ös Live Aid turnén Magyarországon is járt, s aki a Jóbarátos Courtney Cox karrierjét is elindította!
(Hittétek volna? Az 1984-es Dancing in the dark videoklippjében – ami egy koncerten játszódik – Bruce felhúz a színpadra egy sikoltozó rajongót, és együtt ropják. A rajongó, rövid, szőke(!) hajjal bizony a nagy Courtney! Persze még sehol Jóbarátok)
Bruce készítette el Elvis és a Beatles után az egyik legtöbbet eladott albumot, a Born int he U.S.A-t, amelynél jobban senki nem fogalmazta meg az amerikai alsó és középrétegek életérzését. (Bruce egyébként ír bevándorló bányászcsaládból származik). A címadó dal ma is megy a rádiókban, a tuti Working on the Highwayt pedig hetente egyszer biztos meghallgatom. (Milyen szar útépítőmunkásnak lenni! Húzzunk bele srácok, tőrjünk ki!)
Persze még nem beszéltünk a díjakról, és arról, hogy helyet kapott a világ legnagyobb zenészeit tömörítő Rock ’n’ Roll Hall Of Fame-ben.
De nálunk, a Lolák, No thanxek és egyéb gagyik világában ugyan kit érdekel mindez.
Bruce Springsteen, akit a világ szerencsésebb felében csak úgy emlegetnek: The Boss (A Főnök), aki képes volt egy hónap leforgása alatt több, mint 60 dalt megírni (jelentős részük sláger lett), hamarosan 60 éves lesz, negyven éve töretlenül a pályán.
Isten éltesse!
Aztán megkérdeztem pár embert, tudja-e, kicsoda Bruce Springsteen?
A világ szerencsésebb felén talán hülye kérdés lenne, de nálunk... A megkérdezettek persze néztek rám, mint az a bizonyos boci. Hogy kicsoda?
Egy zenész – mondom.
És mit játszik? Diszkó, groove, rap? Vagy egy DJ?
Zenész – magyarázom türelemmel. – Gitározik és énekel. A szövegei pedig tele vannak komoly mondanivalóval.
Soha sem hallottak róla!
Mentőötlet! A rekedt hangú srác, aki húsz éve együtt énekelt az akkor még ember formájú Michael Jacksonnal, Tina Turnerrel és a többi nagyágyúval. We are the world...
Ja, így már beugrott! Mi van vele? Él még?
Hát ennyit tudnak a világ egyik legnagyobb zenészéről, aki 1988-ban azon a bizonyos Wee are the world-ös Live Aid turnén Magyarországon is járt, s aki a Jóbarátos Courtney Cox karrierjét is elindította!
(Hittétek volna? Az 1984-es Dancing in the dark videoklippjében – ami egy koncerten játszódik – Bruce felhúz a színpadra egy sikoltozó rajongót, és együtt ropják. A rajongó, rövid, szőke(!) hajjal bizony a nagy Courtney! Persze még sehol Jóbarátok)
Bruce készítette el Elvis és a Beatles után az egyik legtöbbet eladott albumot, a Born int he U.S.A-t, amelynél jobban senki nem fogalmazta meg az amerikai alsó és középrétegek életérzését. (Bruce egyébként ír bevándorló bányászcsaládból származik). A címadó dal ma is megy a rádiókban, a tuti Working on the Highwayt pedig hetente egyszer biztos meghallgatom. (Milyen szar útépítőmunkásnak lenni! Húzzunk bele srácok, tőrjünk ki!)
Persze még nem beszéltünk a díjakról, és arról, hogy helyet kapott a világ legnagyobb zenészeit tömörítő Rock ’n’ Roll Hall Of Fame-ben.
De nálunk, a Lolák, No thanxek és egyéb gagyik világában ugyan kit érdekel mindez.
Bruce Springsteen, akit a világ szerencsésebb felében csak úgy emlegetnek: The Boss (A Főnök), aki képes volt egy hónap leforgása alatt több, mint 60 dalt megírni (jelentős részük sláger lett), hamarosan 60 éves lesz, negyven éve töretlenül a pályán.
Isten éltesse!
Minden kezdet nehéz?
Lassan egy hónapja megy a blog, de nem sikeredett valami sikeresre, amint a kommentek alacsony számából látszik. Vajon miért? Ne elmlékedjek tán filmekről, könyvekről, zenéről (de igen!!!!), ellenbe legyen sok anyázás meg b.meg és egyebek?
De végül is ez is egyfajta szabadság. Senki nem dumál bele abba, amit írok - azaz magam előtt állíthatom, hogy jó amit csinálok.
Hurrá!
Most megyek és megnézem a moziban a Kung Fu Pandát
De végül is ez is egyfajta szabadság. Senki nem dumál bele abba, amit írok - azaz magam előtt állíthatom, hogy jó amit csinálok.
Hurrá!
Most megyek és megnézem a moziban a Kung Fu Pandát
2008. július 26., szombat
A kibicsaklott nemzettudat
Megfogadtam, hogy ebben a blogban nem lesz politika. Egyrészt azért, mert nem különösebben érdekel, ki milyen politikai „megváltóban” hisz, másrészt, mert a politika oly mélyen megosztotta kis hazánkat, hogy a szakadék már-már betemethetetlen, és én sem kívánom mélyíteni.
Amiről a cím szól, nem igazán politikai kérdés (noha elsőre úgy tűnik), hanem inkább érzelmi és értelmi. Amellett olyan jelenség, amely – pártállástól függetlenül – mindannyiunkat érint.
A dolog ott kezdődött, hogy pár napja, hete, a Hűdemagyarok (hívjuk így, ne vegye senki magára – vannak toposzok, amik már beépültek a köztudatba) egyik szervezete táborozást tartott vidéki városunkban. Persze ez sokaknak nem tetszett, de hát szólásszabadság van, meg miegymás. Végül is, Szigetet is rendeznek, nemde?
Szóval vigadoztak a derék legények kopaszra nyírva, törzsi rovásírásos tetkókkal, meg a kétszínű sávos zászlókkal – ami helyén is van, megszoktuk tőlük, és ha elvannak, nem kötözködnek, hát had örüljenek egymásnak. Na!
No de este, amikor dévaj koncertekkel múlatták az időt, úgy hajnalig, belezendítenek ám: Sieg Heil! Sieg Heil! Persze azt hittem, hallucinálok, de mivel rajtam kívül még a fél város hallotta, bizonyára nem így volt. Aztán a derék legények – mint az országos sajtó is megírta – legott a lelkes Sieg Heil!-ezés után elindultak visszafoglalni Szlovákiát, ahol is a rend szigorú őrei nyakon csípték őket.
Persze a Hűdemagyarok azonnal kikérték maguknak: dehogy kiabáltak náci köszöntéseket, és a karjukat is csupán tornagyakorlatként lengették! A gaz, magyarellenes szlovákok zsuppolták teljesen ártatlanul dutyiba őket!
No itt a gond!
Hofi Géza örökbecsű vicce jut az eszembe, amikor Árpádot (a honfoglalót!) kérdezi:
„- Nagy egy hülye vagy te, Árpád! Hát mi a fenének kellett a magyarokat pont a gödörbe letelepíteni?
- Mert szélvédett hely volt.
- Szélvédett, szélvédett! De a büdös is megmarad!”
Szóval ez az. A mi derék Hűdemagyarjaink komoly identitászavarban szenvednek: úgy magyarok, hogy közben németek. Magyar „eszméket” német köszöntéssel éltetnek. Hogy is van ez? Nem úgy volt, valamikor hatvan évvel ezelőtt, hogy a dicsőséges Harmadik Birodalom ki akart telepíteni minket az Urálon túlra, hisz oda valók vagyunk? (Aki nem hiszi, járjon utána az Adolf Hitler összesben, vagy akár Horthy Miklós emlékirataiban, ami magyarul is megjelent. Bizony!)
De vigyázzon mindenki! Nem csak a Hűdemgyarokkal van baj, hanem mindenkivel. Két típus van ugyanis: az egyik (nevezzük továbbra is Hűdemgyarnak) enyhén ficamos nemzeti identitászavarban szenved, a másik (a többség) viszont nem rendelkezik semmiféle nemzettudattal. És ez a baj! Nagyon nagy baj!
Intézzük el röviden az elsőket, és mindjárt megértjük, mi a gond. (A látható betegséget ugyanis könnyebb kezelni, meg az autót javítani, ha elromlott, ugye?). Ők valami ábrándos, soha sem volt világokban élnek. Két típusuk van:
1. Hátrafele nyilazós, jurtában lakós, nagyon ősmagyaros. Ezzel nem is lenne baj, lakjon, aki akar, sátorban, de ne terjessze szinte szektás fanatizmussal a hülyeséget úgy, mintha ez lenne az egyedül üdvözítő, aki meg nem hiszi, dögöljön meg (mint pl. az egyik magyar nyelvű (!) tévéadón láttam: „ősmagyar” főzőmester (!) készített ősmagyar kaját! Mert – ezt mindenki tudja – az ősmagyarok a frankó rovásírásukkal komplett szakácskönyveket hagyományoztak ránk, gondolom fapálcára vésve. Hogy ne bonyolítsuk: az istenadta mester hun áldozati üstben készíti az echte ősmagyar ételt. Mert ha már a bográcsot csak a törökök hozták be, hogy ott rohadnának meg...!). És ne akarja, hogy én el is fogadjam, és ne nézzen rám vicsorogva, mert nem akarom azt, amit ő!
Mert mit is hisznek: a honfogalás csodáját, no meg a kalandozásokét. A felett – ez történelmi tény!!!!! – persze elsiklanak, hogy a honfoglalás minden előkészítés ellenére bizony kissé fejvesztett menekülés volt ( 895-898 között eleink ki sem mozdultak Erdélyből, ugyanis alig volt lovuk, és három év kell, mire egy csikó igazán lovagolható. Ez is tény!). A kalandozásokban sem a magyarok egésze vett részt, csak kb ezer ember, főleg a pénzes nemzetség- és törzsfők, no meg a sleppjük, akiknek büdös volt a terelgetés, meg a földművelés. Európa is primitív, fosztogató, nőket erőszakoló, nyershúszabáló barbárokat látott bennünk, hogy aztán jól az orrunkra csapjon úgy, hogy örökre elmenjen a kedvünk az ilyesmitől. Mert – ugye – széllel szemben nem nagyon lehet... Mindegy: dicsőséges kor volt ez, noha a nagytöbbség bizonyára csak vonogatta volna a vállát.
Megoldás: nagyszerű, és csodás dolog az ősi magyarság kultúrájának, szokásainak ápolása, de el kellene ismerni, hogy ezen kívül is van (magyar)történelem, s az oroszok csak azért nem szívnak az informatikai forradalommal, mert sokan vannak. (Akárcsak a kínaiak). Szóval ezt a rovásírásos dolgot meg kellene hagyni kuriózumnak. (És tudomásul venni, hogy derék, és általam is tisztelt őseinknek bizony a terelgetés és hadakozás mellett nem nagyon jutott idejük szakácskönyvek és komplett eposzok fába vésegetésére) A tarsolyhímzést, a régi ornamentikát, esetleg íjkészítést tanítani lehetne az iskolában, mert szép, és helyes dolog. Sátorban meg lakjon, aki akar!
2. A veszélyesebb típus: trinanonozó, nyilas-nácis-bőrfejűs, cigány, zsidó, arab, néger, angol, francia, szlovák stb. gyűlölő, ordítozó és kődobálós. Vele az a baj, hogy nem tudja, kicsoda is igazán. Mert ugyan visszasírja a történelmi határokat, Nagymagyarországos metricákat aggat mindenhova (amihez – szerintem – a horvátoknak, tök jogosan, lehetne egy-két szava!), de közben az egykori Harmadik Birodalmat és a Führert élteti. (Mint a fenti csoportocska, akik bizony sikították az SS jelszavát, a „Becsületünk a Hűség”-et is – persze tisztán magyarságból). Úgy veszem észre, nekik – szemben az „ősmagyarokkal” – fingjuk nincs, mit is akarnak. Mert az, hogy védeni a magyarságot (akkor miért németül kiabálnak? És ugyan már: kitől?), meg mindent vissza (és a círka tizmillió román és szlovák meg megy a sunyiba? Ugyan, ne röhögtessük ki magunkat: gazdaságilag már szinte leköröztek minket, és nincs is mire verni magunkat!) ma már kicsit nonszensz. Hisz mindenki oda utazhat, ahova akar, ott dolgozik és telepedik le, ahol akar. A másik: úgy tudom, Németország mégis csak elvesztette azt a bizonyos háborút, szóval nincs miért rajongani értük. Átgondoltság nincs, zavar és erőszak igen. No ez az igazán veszélyes!
És most, mielőtt még mindenki dörzsölgetné a kezét, hogy hú de megadtam a Hűdemgyaroknak, hadd mondjam el, mi, az úgynevezett „többség”, sem vagyunk különbek! Mert, mint azt fentebb említettem – neked, nekem, nekünk – semmiféle nemzettudatunk nincs. Sem büszke, sem fájó, sem semmilyen. Mert az álszent politikusok mutogathatnak ujjal a Hűdemagyarokra, hogy fúj a mocskos nácik, meg szélsőjobboldaliak, de nekik legalább van valamiféle nemzetfogalmuk. (Még ha kissé nyakatekert is!) Neked, barátom, viszont nincs semmilyen!
Hogy honnan tudom? Minden nap találkozom vele. Bizony ám! Tegyek fel kérdéseket? Mitől érzed azt, hogy magyar vagy? Tudod, mi a nemzet? Mit tudsz a nyelvünkről, a történelmünkről – a sablonokon kívül? Mindent? Ugyan, menj a francba! Igazából semmit!
És nem ám a kezüket dörzsölgető zsidók az okai, nem is a Hűdemgyarok, nem is a németek és nem is ám a Habsburgok. Még csak nem is a színesfémmel biznyákoló cigányok! Akkor ki? Hát mi magunk.
1541 óta akkora kissebségi komplexust hordozunk magunkkal, hogy ki sem látszunk alóla. Mert a lengyelekről mindenki tudja, hogy 1795-ben eltörölték országukat a térképről (nem is létezett 1922-ig!), de azt nem tudja senki, hogy Magyarország sem létezett 1920-ig! Dehogynem – mondod – hisz tanulunk róla. Vannak térképek is. Igen? És miről? Netalántán a nagy Habsburg Birodalom egyik állandóan zavargó tartományáról? Bizony: nem léteztünk, a világ azt sem tudta rólunk, hogy vagyunk. Egészen 1920-ig! Addig a bizonyos trianoni döntésig. Csak akkor eszmélt rá a világ műveltebb fele: jé, itt vannak, izé, magyarok is? Nofene! (Hogy értsd: ezért keverik állandóan Budapestet Bukaresttel!)
És hogy kezeltük? Tettünk ellene valamit, hogy Európa megtudja: minket letöröltek a térképről? Hahó! Itt vagyunk!
Sokkal jobbat csináltunk! Gyakorlatilag a Rákóczi-szabadságharc után igyekeztünk úgy tenni, mintha önállóak lennénk! Fantasztikus, nem? Van nekünk országunk, saját törvényeink, amit az országgyűlés is elfogadott! Hogy aszondja: „Magyarországot csak a saját törvényei által (1791/X.tc)...” Ja, hogy a Habsburg Monarchia? Az izé, az olyan perszonálunió, vagy mi a fene. Ja, hogy a pénzen nincs magyar felirat? És nincs magyar nyelvű törvény 1844-ig? Miért is lenne: jó nekünk a latin (Ragaszkodtunk is hozzá a fránya II. Józseffel szemben, aki ezt a szép, és ékes nyelvet németre akarta cserélni! Összevontuk a szemöldökünket, oszt a kalapos király bele is halt rögtön!). Mária Teréziának is csak életünket és vérünket – zabunkat azonban nem, azt keressen máshol!... Talán csak egyszer, 1848-ban éreztük úgy, hogy tényleg létezhetnénk, amúgy európailag, de ismét csak orrba nyomtak minket. Pedig akkor jobb pozícióban voltunk, mint Augsburgnál...
És hogy dolgoztuk fel? Megmagyaráztuk az embereknek, hogy a túlerő, meg a szemét oroszok? Á, dehogy! Az az áruló Görgey! Ja, hogy csak húszezer katonánk volt a világosi síkon, szemben a százezer osztrákkal és kétszázezer orosszal? A magyar vitézség döntött volna! Csak az az áruló Görgey...!
A sokat favorizált dualizmus korában pedig az Ausztriával szembeni komplexusunkat a nemzetiségeken vertük le. Pedig mennyire egyszerűbb lett volna összefogni velük! Az eresztékeiben ropogó Habsburg monarchia úgy omlott volna össze, mint a kártyavár, mi meg éldegélhettünk volna boldogan az ezeréves határok között. Végül is Svájcban, Belgiumban sikerült. Nekünk miért ne ment volna? Ehelyett volt Lex Apponyink, meg Memorandum perünk, a dáko-román elméleten meg röhögtünk csak (ki hiszi azt el?). A románok viszont publikálták Nyugaton, és a mai napig ezt tanítják a művelt Európa oktatási intézményeibe. Cáfoltuk azonnal nemzetközi fórumokon? Csak nem alacsonyodunk le odáig? A szőröstalpú románokig?
Bizony, barátaim, már akkor is téves nemzettudatban éltünk, így esett ránk 1920 és Trianon. Mert ezt nem lehetett feldolgozni. Nem, nem a határok elvesztését: a hirtelen önállóságot és azt, hogy mi magunk maradtunk. Mi: csak magyarok. Ebben a zanzásított országban aztán nem lehetett már kire mutogatni. Itt csak magyarok éltek. De azért sikerült! (Tudjátok, most nem Görgey, hanem a zsidók! Nesze nekik Numerus clausus – csak épp ettől nem lett jobb!) És persze felturbózni a hamis nemzettudatot („Csonka Magyarország nem ország, egész Magyarország mennyország” – oszt mitől lett volna az? A dualizmus valóban látványos gazdasági fellendülése ellenére a lakosság kétharmada a létminimumon élt, azt sem tudva, az ipart eszik-e vagy isszák!). És ez lökött minket a németek karmaiba, akik végképp utáltak bennünket – csak a magyar marhahúst (tschikos, gulasch, karikasch!) szerették. A végső győzelem után pedig mehettünk volna Szibériába...
A kommunizmus átkos éveit hagyjuk. Ott aztán tényleg csak maszatolás folyt nemzetnevelés címén, csoda, hogy felnőttünk valamennyire.
1990 után azonban itt lett volna a lehetőség. Hogy rendet rakjunk az agyakban. Húsz év alatt sikerülhetett is volna: egy egész nemzedék nőtt fel, akiket lehetett volna alakítani. Ám mi hoztuk a formánkat! Előrángattuk Horthyt, meg Apponyit, egyesek egy kicsit Szálasit – és halkan dúdolgattuk: „Csonka Magyarország...”, szőröstalpú román, butat tót... A világ értetlenül állt. Aztán röhögött. Aztán itt hagyott minket. Itt: a gödörben. Valahogy nem akart tudomást venni arról, mi milyen frankó nemzet vagyunk!
Még rosszabb a helyzet, mint 1541-ben, vagy 1848-ban, vagy 1867-ben, 1920-ban. Mert hiába akarta a szegény József Attlia: a múltat képtelenek vagyunk „bevallani”, továbbra is maszatolunk. És derék politikusaink Erdélybe, a Vajdaságba, meg a Felvidékre járnak megosztani. Meg légvárakat építeni. Amúgy jó magyar módra.
Mi pedig, a „többség” újjal mutogatunk a Hűdemagyarra, zsidóra, cigányra: miattuk nem jutunk előre.
Amiről a cím szól, nem igazán politikai kérdés (noha elsőre úgy tűnik), hanem inkább érzelmi és értelmi. Amellett olyan jelenség, amely – pártállástól függetlenül – mindannyiunkat érint.
A dolog ott kezdődött, hogy pár napja, hete, a Hűdemagyarok (hívjuk így, ne vegye senki magára – vannak toposzok, amik már beépültek a köztudatba) egyik szervezete táborozást tartott vidéki városunkban. Persze ez sokaknak nem tetszett, de hát szólásszabadság van, meg miegymás. Végül is, Szigetet is rendeznek, nemde?
Szóval vigadoztak a derék legények kopaszra nyírva, törzsi rovásírásos tetkókkal, meg a kétszínű sávos zászlókkal – ami helyén is van, megszoktuk tőlük, és ha elvannak, nem kötözködnek, hát had örüljenek egymásnak. Na!
No de este, amikor dévaj koncertekkel múlatták az időt, úgy hajnalig, belezendítenek ám: Sieg Heil! Sieg Heil! Persze azt hittem, hallucinálok, de mivel rajtam kívül még a fél város hallotta, bizonyára nem így volt. Aztán a derék legények – mint az országos sajtó is megírta – legott a lelkes Sieg Heil!-ezés után elindultak visszafoglalni Szlovákiát, ahol is a rend szigorú őrei nyakon csípték őket.
Persze a Hűdemagyarok azonnal kikérték maguknak: dehogy kiabáltak náci köszöntéseket, és a karjukat is csupán tornagyakorlatként lengették! A gaz, magyarellenes szlovákok zsuppolták teljesen ártatlanul dutyiba őket!
No itt a gond!
Hofi Géza örökbecsű vicce jut az eszembe, amikor Árpádot (a honfoglalót!) kérdezi:
„- Nagy egy hülye vagy te, Árpád! Hát mi a fenének kellett a magyarokat pont a gödörbe letelepíteni?
- Mert szélvédett hely volt.
- Szélvédett, szélvédett! De a büdös is megmarad!”
Szóval ez az. A mi derék Hűdemagyarjaink komoly identitászavarban szenvednek: úgy magyarok, hogy közben németek. Magyar „eszméket” német köszöntéssel éltetnek. Hogy is van ez? Nem úgy volt, valamikor hatvan évvel ezelőtt, hogy a dicsőséges Harmadik Birodalom ki akart telepíteni minket az Urálon túlra, hisz oda valók vagyunk? (Aki nem hiszi, járjon utána az Adolf Hitler összesben, vagy akár Horthy Miklós emlékirataiban, ami magyarul is megjelent. Bizony!)
De vigyázzon mindenki! Nem csak a Hűdemgyarokkal van baj, hanem mindenkivel. Két típus van ugyanis: az egyik (nevezzük továbbra is Hűdemgyarnak) enyhén ficamos nemzeti identitászavarban szenved, a másik (a többség) viszont nem rendelkezik semmiféle nemzettudattal. És ez a baj! Nagyon nagy baj!
Intézzük el röviden az elsőket, és mindjárt megértjük, mi a gond. (A látható betegséget ugyanis könnyebb kezelni, meg az autót javítani, ha elromlott, ugye?). Ők valami ábrándos, soha sem volt világokban élnek. Két típusuk van:
1. Hátrafele nyilazós, jurtában lakós, nagyon ősmagyaros. Ezzel nem is lenne baj, lakjon, aki akar, sátorban, de ne terjessze szinte szektás fanatizmussal a hülyeséget úgy, mintha ez lenne az egyedül üdvözítő, aki meg nem hiszi, dögöljön meg (mint pl. az egyik magyar nyelvű (!) tévéadón láttam: „ősmagyar” főzőmester (!) készített ősmagyar kaját! Mert – ezt mindenki tudja – az ősmagyarok a frankó rovásírásukkal komplett szakácskönyveket hagyományoztak ránk, gondolom fapálcára vésve. Hogy ne bonyolítsuk: az istenadta mester hun áldozati üstben készíti az echte ősmagyar ételt. Mert ha már a bográcsot csak a törökök hozták be, hogy ott rohadnának meg...!). És ne akarja, hogy én el is fogadjam, és ne nézzen rám vicsorogva, mert nem akarom azt, amit ő!
Mert mit is hisznek: a honfogalás csodáját, no meg a kalandozásokét. A felett – ez történelmi tény!!!!! – persze elsiklanak, hogy a honfoglalás minden előkészítés ellenére bizony kissé fejvesztett menekülés volt ( 895-898 között eleink ki sem mozdultak Erdélyből, ugyanis alig volt lovuk, és három év kell, mire egy csikó igazán lovagolható. Ez is tény!). A kalandozásokban sem a magyarok egésze vett részt, csak kb ezer ember, főleg a pénzes nemzetség- és törzsfők, no meg a sleppjük, akiknek büdös volt a terelgetés, meg a földművelés. Európa is primitív, fosztogató, nőket erőszakoló, nyershúszabáló barbárokat látott bennünk, hogy aztán jól az orrunkra csapjon úgy, hogy örökre elmenjen a kedvünk az ilyesmitől. Mert – ugye – széllel szemben nem nagyon lehet... Mindegy: dicsőséges kor volt ez, noha a nagytöbbség bizonyára csak vonogatta volna a vállát.
Megoldás: nagyszerű, és csodás dolog az ősi magyarság kultúrájának, szokásainak ápolása, de el kellene ismerni, hogy ezen kívül is van (magyar)történelem, s az oroszok csak azért nem szívnak az informatikai forradalommal, mert sokan vannak. (Akárcsak a kínaiak). Szóval ezt a rovásírásos dolgot meg kellene hagyni kuriózumnak. (És tudomásul venni, hogy derék, és általam is tisztelt őseinknek bizony a terelgetés és hadakozás mellett nem nagyon jutott idejük szakácskönyvek és komplett eposzok fába vésegetésére) A tarsolyhímzést, a régi ornamentikát, esetleg íjkészítést tanítani lehetne az iskolában, mert szép, és helyes dolog. Sátorban meg lakjon, aki akar!
2. A veszélyesebb típus: trinanonozó, nyilas-nácis-bőrfejűs, cigány, zsidó, arab, néger, angol, francia, szlovák stb. gyűlölő, ordítozó és kődobálós. Vele az a baj, hogy nem tudja, kicsoda is igazán. Mert ugyan visszasírja a történelmi határokat, Nagymagyarországos metricákat aggat mindenhova (amihez – szerintem – a horvátoknak, tök jogosan, lehetne egy-két szava!), de közben az egykori Harmadik Birodalmat és a Führert élteti. (Mint a fenti csoportocska, akik bizony sikították az SS jelszavát, a „Becsületünk a Hűség”-et is – persze tisztán magyarságból). Úgy veszem észre, nekik – szemben az „ősmagyarokkal” – fingjuk nincs, mit is akarnak. Mert az, hogy védeni a magyarságot (akkor miért németül kiabálnak? És ugyan már: kitől?), meg mindent vissza (és a círka tizmillió román és szlovák meg megy a sunyiba? Ugyan, ne röhögtessük ki magunkat: gazdaságilag már szinte leköröztek minket, és nincs is mire verni magunkat!) ma már kicsit nonszensz. Hisz mindenki oda utazhat, ahova akar, ott dolgozik és telepedik le, ahol akar. A másik: úgy tudom, Németország mégis csak elvesztette azt a bizonyos háborút, szóval nincs miért rajongani értük. Átgondoltság nincs, zavar és erőszak igen. No ez az igazán veszélyes!
És most, mielőtt még mindenki dörzsölgetné a kezét, hogy hú de megadtam a Hűdemgyaroknak, hadd mondjam el, mi, az úgynevezett „többség”, sem vagyunk különbek! Mert, mint azt fentebb említettem – neked, nekem, nekünk – semmiféle nemzettudatunk nincs. Sem büszke, sem fájó, sem semmilyen. Mert az álszent politikusok mutogathatnak ujjal a Hűdemagyarokra, hogy fúj a mocskos nácik, meg szélsőjobboldaliak, de nekik legalább van valamiféle nemzetfogalmuk. (Még ha kissé nyakatekert is!) Neked, barátom, viszont nincs semmilyen!
Hogy honnan tudom? Minden nap találkozom vele. Bizony ám! Tegyek fel kérdéseket? Mitől érzed azt, hogy magyar vagy? Tudod, mi a nemzet? Mit tudsz a nyelvünkről, a történelmünkről – a sablonokon kívül? Mindent? Ugyan, menj a francba! Igazából semmit!
És nem ám a kezüket dörzsölgető zsidók az okai, nem is a Hűdemgyarok, nem is a németek és nem is ám a Habsburgok. Még csak nem is a színesfémmel biznyákoló cigányok! Akkor ki? Hát mi magunk.
1541 óta akkora kissebségi komplexust hordozunk magunkkal, hogy ki sem látszunk alóla. Mert a lengyelekről mindenki tudja, hogy 1795-ben eltörölték országukat a térképről (nem is létezett 1922-ig!), de azt nem tudja senki, hogy Magyarország sem létezett 1920-ig! Dehogynem – mondod – hisz tanulunk róla. Vannak térképek is. Igen? És miről? Netalántán a nagy Habsburg Birodalom egyik állandóan zavargó tartományáról? Bizony: nem léteztünk, a világ azt sem tudta rólunk, hogy vagyunk. Egészen 1920-ig! Addig a bizonyos trianoni döntésig. Csak akkor eszmélt rá a világ műveltebb fele: jé, itt vannak, izé, magyarok is? Nofene! (Hogy értsd: ezért keverik állandóan Budapestet Bukaresttel!)
És hogy kezeltük? Tettünk ellene valamit, hogy Európa megtudja: minket letöröltek a térképről? Hahó! Itt vagyunk!
Sokkal jobbat csináltunk! Gyakorlatilag a Rákóczi-szabadságharc után igyekeztünk úgy tenni, mintha önállóak lennénk! Fantasztikus, nem? Van nekünk országunk, saját törvényeink, amit az országgyűlés is elfogadott! Hogy aszondja: „Magyarországot csak a saját törvényei által (1791/X.tc)...” Ja, hogy a Habsburg Monarchia? Az izé, az olyan perszonálunió, vagy mi a fene. Ja, hogy a pénzen nincs magyar felirat? És nincs magyar nyelvű törvény 1844-ig? Miért is lenne: jó nekünk a latin (Ragaszkodtunk is hozzá a fránya II. Józseffel szemben, aki ezt a szép, és ékes nyelvet németre akarta cserélni! Összevontuk a szemöldökünket, oszt a kalapos király bele is halt rögtön!). Mária Teréziának is csak életünket és vérünket – zabunkat azonban nem, azt keressen máshol!... Talán csak egyszer, 1848-ban éreztük úgy, hogy tényleg létezhetnénk, amúgy európailag, de ismét csak orrba nyomtak minket. Pedig akkor jobb pozícióban voltunk, mint Augsburgnál...
És hogy dolgoztuk fel? Megmagyaráztuk az embereknek, hogy a túlerő, meg a szemét oroszok? Á, dehogy! Az az áruló Görgey! Ja, hogy csak húszezer katonánk volt a világosi síkon, szemben a százezer osztrákkal és kétszázezer orosszal? A magyar vitézség döntött volna! Csak az az áruló Görgey...!
A sokat favorizált dualizmus korában pedig az Ausztriával szembeni komplexusunkat a nemzetiségeken vertük le. Pedig mennyire egyszerűbb lett volna összefogni velük! Az eresztékeiben ropogó Habsburg monarchia úgy omlott volna össze, mint a kártyavár, mi meg éldegélhettünk volna boldogan az ezeréves határok között. Végül is Svájcban, Belgiumban sikerült. Nekünk miért ne ment volna? Ehelyett volt Lex Apponyink, meg Memorandum perünk, a dáko-román elméleten meg röhögtünk csak (ki hiszi azt el?). A románok viszont publikálták Nyugaton, és a mai napig ezt tanítják a művelt Európa oktatási intézményeibe. Cáfoltuk azonnal nemzetközi fórumokon? Csak nem alacsonyodunk le odáig? A szőröstalpú románokig?
Bizony, barátaim, már akkor is téves nemzettudatban éltünk, így esett ránk 1920 és Trianon. Mert ezt nem lehetett feldolgozni. Nem, nem a határok elvesztését: a hirtelen önállóságot és azt, hogy mi magunk maradtunk. Mi: csak magyarok. Ebben a zanzásított országban aztán nem lehetett már kire mutogatni. Itt csak magyarok éltek. De azért sikerült! (Tudjátok, most nem Görgey, hanem a zsidók! Nesze nekik Numerus clausus – csak épp ettől nem lett jobb!) És persze felturbózni a hamis nemzettudatot („Csonka Magyarország nem ország, egész Magyarország mennyország” – oszt mitől lett volna az? A dualizmus valóban látványos gazdasági fellendülése ellenére a lakosság kétharmada a létminimumon élt, azt sem tudva, az ipart eszik-e vagy isszák!). És ez lökött minket a németek karmaiba, akik végképp utáltak bennünket – csak a magyar marhahúst (tschikos, gulasch, karikasch!) szerették. A végső győzelem után pedig mehettünk volna Szibériába...
A kommunizmus átkos éveit hagyjuk. Ott aztán tényleg csak maszatolás folyt nemzetnevelés címén, csoda, hogy felnőttünk valamennyire.
1990 után azonban itt lett volna a lehetőség. Hogy rendet rakjunk az agyakban. Húsz év alatt sikerülhetett is volna: egy egész nemzedék nőtt fel, akiket lehetett volna alakítani. Ám mi hoztuk a formánkat! Előrángattuk Horthyt, meg Apponyit, egyesek egy kicsit Szálasit – és halkan dúdolgattuk: „Csonka Magyarország...”, szőröstalpú román, butat tót... A világ értetlenül állt. Aztán röhögött. Aztán itt hagyott minket. Itt: a gödörben. Valahogy nem akart tudomást venni arról, mi milyen frankó nemzet vagyunk!
Még rosszabb a helyzet, mint 1541-ben, vagy 1848-ban, vagy 1867-ben, 1920-ban. Mert hiába akarta a szegény József Attlia: a múltat képtelenek vagyunk „bevallani”, továbbra is maszatolunk. És derék politikusaink Erdélybe, a Vajdaságba, meg a Felvidékre járnak megosztani. Meg légvárakat építeni. Amúgy jó magyar módra.
Mi pedig, a „többség” újjal mutogatunk a Hűdemagyarra, zsidóra, cigányra: miattuk nem jutunk előre.
2008. július 9., szerda
Battlestar Galactica
(Figyelem! A cikk feltételezi, hogy az olvasó ismeri a tévésorozatot! Amennyiben nem, a megértéshez információk szerezhetők a történetről és a szereplőkről az alábbi szájtokon:
http://hu.wikipedia.org/wiki/Csillagk%C3%B6zi_Rombol%C3%B3
http://en.wikipedia.org/wiki/Battlestar_Galactica_(2004_TV_series) )
Lassan a végéhez közeledik minden idők talán egyik legjobb sci-fi sorozata. A SCi-Fi Channel idén júniusban mutatta be a sztorit befejező 4. évad félévzáró, 10. epizódját (Revelations), s a rajongóknak körmüket rágva kell várniuk az év második felében (vagy talán csak 2009 elején!) kezdődő folytatásra. (A hírek szerint nem csak sztori lesz megdöbbentő, hanem a részeket is elosztva – 5-5 – a sorozat két vezető karaktere, az Apollót játszó Jamie Bamber és a Baltart játszó James Callis rendezi!)
Itt igazából nem magát az opust szeretném elemezni, nem is a mögöttes vallási momentumokat, sem azt kutatni, ki is lehet az a bizonyos „the finalest fifth”, azaz a legutolsó ötödik, inkább egy eddig nem vizsgált aspektust emelnék ki: a szereplők egymáshoz való bonyolult viszonyát.
A sorozat erényének – és egyben bukásának (ne szépítsük, a nézőszám valóban csökkent – főleg Amerikában) legfőbb okaként azt nevezik meg, hogy a történeteket nem lehet egymástól elkülönítve nézni. Azaz: az ember nem hagyhat ki egyetlen epizódot sem, hisz az egymásra épülő történetek mindegyike nagyon fontos információkat hordoz (ezen az sem segít, hogy minden rész elején ott a már szokásos: ez történt korábban...). Szóval itt bizony neki kell ülni mind a 4X20 epizódnak (az első évad ugyan 13 epizódos volt, de hozzá tartozott még a felvezető háromórás dupla minisorozat). Az alkotók mindössze egyszer tettek kivételt: a sorozatba nem illő, gyakorlatilag önálló Battlestar Galactica: Razor dupla epizóddal, amit külön adtak le. Emellett a történetfolyamban nem gyakori az akció, a szereplők sokat beszélgetnek – van, hogy hosszú perceken keresztül csak üldögélnek és nézik egymást. Szóval, nem éppen egy popcornmozi!...
Ha viszont az ember végigüli a rettenetes maratónt, egy egészen sajátos és csodálatos világ tárul fel előtte: az egymásból nyíló történetek teszik csak lehetővé az emberi kapcsolatok kuszaságának ábrázolását, a folyamatos jellemfejlődést. A BSG-ben nincsenek szuperhősök, a heroikus önfeláldozás is múló epizód a rettenetes túlélésért folytatott küzdelemben - pár nap múlva már senki sem emlékszik rá. A döntések nem mindig jók, és a központi karakterek is követnek el sokszor megbocsáthatatlan, néha már szinte taszító hibákat (mint pl. a 3. évad Collaborators című részében, ahol egy önkényesen felállított „bíróság” dönt a Cylonokkal együttműködők büntetéséről – gyakran a valóban ártatlanokat is meghurcolva). A sztori tehát attól jó, hogy lehetővé teszi az igazi azonosulást a szereplőkkel, hiszen akár mi is lehetnénk ők, vagy mintha ismerősek lennének a szomszédból. (Külön érdekesség, hogy technóssága mellett a történet tipikusan mai környezetben – ruhák, járművek, fegyverek - játszódik, ami megint csak nem idegenít el)
Ebből adódik, hogy a fő törés- és kapcsolódási pontok nem az emberek és Cylonok, hanem a vezető férfi és női karakterek között húzódnak. Emeljük tehát ki ezt az aspektust.
Bill Adama és Laura Roslin. A történet legsúlyosabb egyéniségei: a flotta admirálisa és a Kolóniák elnöke. A háborús veterán, akinek himlőhelyes arcán kemény nyomokat hagytak az évek, drótkeretes szemüvege mögötti hideg kék szemei „szinte mindent láttak már”. Látszólag nem ismeri az örömöt, a gyengeség számára megengedhetetlen, mert veszélyezteti a flotta biztonságát. Ugyanakkor vágyik egy másik ember társaságára, s lassan érlelődik meg benne, hogy fián, Apollón kívül – akivel nem viselkedett jó apaként – valóban nem maradt senkije.
Az elnöknő az örök pedagógus, mintha mindig mosoly bujkálna a szája sarkában, s szemei még a legnagyobb megpróbáltatások idején is optimistán csillognak. Sorsa hasonló az admiráliséhoz: életét felőrölte a politika és elődjéhez, Aldar elnökhöz fűződő titkos viszonya. Csak lassan talál rá hivatására, s gyakorolja igazából a kezdetben nyűgöt jelentő politikai hatalmat. Kettős szorításban él: haldokló államfő (újra és újra kiújuló mellrákja van), ugyanakkor látomásokat követő próféta is, akinek el kell vezetnie a megmaradt emberiséget új hazájába.
Kettejük kapcsolata a történet elején nem felhőtlen: az admirális lenézi a nőt, az elnök a hadsereg túlkapásaitól tart - a konfliktus végül Roslin letartóztatásával és a katonai diktatúra bevezetésével oldódik meg látszólag. De Adamát lelövi a Cylon ügynök, Boomer, s az elnök a börtönben, az admirális a műtőasztalon értékeli át eddigi kapcsolatát. Gyakorlatilag innét nincs közöttük komoly konfliktus, sőt, barátságuk lassan finom vonzalommá alakul, mely pozíciójukból adódóan nem teljesedhet be igazán, csak lopott pillanatokra, mosolyokra, ölelésekre korlátozódhat. (Talán kissé teátrális, de ennek ellenére hihető, amint Adama a 4. évad 9. részében egy Raptorban ülve, kedvenc könyvét olvasgatva a semmi közepén várja vissza az elnöknőt).
Velük ellentétben szinte sistereg a levegő a másik két karakter: Lee „Apollo” Adama és Kara „Starbuck” Thrace között. Kettőjük kapcsolata már a kezdetektől ambivalens, bár a sztori szerint ők ismerik legrégebb óta egymást. Apollo a tipikus második gyerek, akit a tehetséges báty mellett mellőztek, ezért lázadó és arrogáns lett, és igyekezett a maga útját járni. Csak a véletlen sodorja Starbuck mellé, aki korábban a favorizált bátyuska menyasszonya volt, de annak balestben bekövetkező halálában, ha áttételesen is, de felelősség terheli. Ez beárnyékolja mind az Apollóhoz, mind Adama admirálishoz fűződő viszonyát.
Lee két oldallal is küzd: az apjával, akinek szeretetét meg akarja szerezni, és Starbuckkal, akihez fűződő érzelmeit szeretné elfojtani. Ezért menekül újra és újra, hol ki az űrbe, hol egy másik hajóra, hol a politikusi pályára, hogy aztán – minden bizonytalansági tényező ellenére – ideiglenesen a Kolóniák elnöke legyen.
A nagyszájú, piáló, szivarozó Kara Thrace nem a tipikus hősnő, a szó valódi értelmében nem tekinthető még csak „jó nőnek” sem. Ugyanakkor valami vad kisugárzás árad belőle, ami megőrjíti a közelében lévő férfiakat (amit gyakran ki is használ), de emellett sérülékeny és bizonytalan. Gyermekkori traumák és Zak Adama halálában játszott szerepe miatt állandóan bizonyítani akar, mégis vágyik a gyöngédségre és a szeretetre. Apollóval szemben azonban még kevésbé hajlandó elfogadni valós érzéseit és az igazságot, így menekülése még kétségbeesettebb és gyakran pusztítóbb, mint társáé.
Apollo és Starbuck igazi macska-egér harcot, se veled, se nélküledet játszik, hasonlítanak a 19. századi orosz regények lehetőségeket elszalasztó hőseihez. A néző részről részre érzi a két szereplő közötti vonzalmat, azt, hogy az „isten is egymásnak teremtette őket”, ugyanakkor csodálkozik azon, hogyan baltázzák el újra és újra. Egyikük sem meri bevallani érzelmeit, inkább (egy, az Új-Capricán együtt töltött éjszaka után, amikor is, talán az ital hatására, mindketten bevallják szerelmüket) menekülésképpen hozzámennek olyan emberekhez, akik gyakorlatilag csak „pótlékok”, így nem csak a saját, hanem mások életét is tönkreteszik (Starbuck a szexulási tárgynak tekintett Sam Andershez, Apollo a sírós szemű Dualla őrmesterhez). A 3. évad Unfinished Business (Befejezetlen ügy) című részében, egy brutális boxmeccs közben (miközben péppé verik egymást!), értik csak meg, mit jelentenek a másiknak. A bujkálást, a megcsalást nem akarják vállalni, de a válás is elképzelhetetlen. A kérdés (és kettejük küzdelme), egyelőre nyitva marad (Apollót közben felesége elhagyja, Starbuck férjéről kiderül, hogy Cylon). A sorozat eddigi menetét ismerve azonban nem elképzelhetetlen, hogy továbbra is elszalasztják a lehetőségeket.
A legérdekesebb kapcsolat a történet egyik legellentmodásosabb hőse, a zseniális Gaius Baltar doktor, és a démoni szőke Cylon, a Capricai Hatos (Caprica Six, Number Six) között áll fenn. Ha a többi szereplő a földi szerelmet és szeretetet testesítette meg, bennük valósul meg az égi szerelem: egy olyan kapcsolat, mely a testiség mellett is abszolúte spirituális. Baltar érzékisége a nővel való viszonyban vallásos színezetet kap, nem véletlenül lesz ő a Cylonok hitének új prófétája. Viszonya a Hatossal nem egyértelmű: maga sem tudja, hogy az előtte megjelenő figurát, akik csak ő lát (Belső Hatos, Inner Six), képzeli-e, vagy valami nagyobb hatalom játéka (Inner Six önmagát angyalnak nevezi, akit Isten küldött Baltarnak). Ugyanakkor a Hatos a valóságban is létezik, s ez csak tovább bonyolítja a helyzetet. A fentiekből leszűrhető, hogy sokszor maga Baltar sem érti, nem őrült-e meg.
A prófétai szerep is fülledten erotikus, hisz az új hit követői elsősorban nők, akik önként ajánlják fel magukat Baltarnak. Akit aztán ezek az élmények repítenek igazán spirituális magasságokba és fejtetik ki vele a próféciákat. (A 4. évad elején a készítők némi krisztusi attitűdöt is csempésztek a történetbe: Baltar hosszú haja, szakálla, a szenvedések és verések a katonák részéről - de ez a vonal véget ért: a doktor megborotválkozott és levágatta a haját, talán, hogy szakítsanak a keresztény áthallásokkal)
A Hatos a sorozat egyik legjobban eltalált karaktere. Észveszejtő bombázó, ugyanakkor szinte sátáni démoniság sugárzik belőle. A hangja, a mozdulatai, egész lénye a ravaszságot, számítást, célszerűséget sugallja. Ugyanakkor létezik „hétköznapi” lénye is, aki viszont tétova, esendő, inkább tépődő, mint határozott (az önmagát a 2. évadban felrobbantó Gina és a lázadó Cylonok vezére, Helen. Érdekesség, hogy az ő esetükben a készítők nem alkalmazták a platinaszőke hajat – minkét figura természetes frizuráját hordja)
Mindezekből levonható még egy fontos dolog: a történetben a női karakterek erősebbek, mint a férfiak (A Kolóniáknak női vezetője van, akárcsak a 7 ember formájú Cylon modell közül is a női Hatos és Hármas a hangadó, a pilóták parancsnoka is gyakran nő). Roslin, Starbuck, a Hatos irányító személyiségek, a dolgok úgy történnek, ahogy ők akarják, a férfiak gyakorlatilag „elszenvedik az eseményeket”. (Legtipikusabb példája Starbuck és Anders kapcsolata, vagy Tigh és Ellen viszonya.) Csak azokkal a nőkkel szemben kerülhetnek főlénybe a férfiak, akik nem ilyen erős személyiségek. (Mint például Apollo felesége, Dualla). A női vonalat erősíti még a misztikus szál is: Inner Six a közvetítő Isten és Baltar között, Roslin a próféta és Starbuck a „kiválasztott”, a „halál angyala”, aki megtalálja a Föld felé vezető utat.
A mellékkarakterek viszonya legalább ilyen jól kidolgozott: Tigh első tiszt és felesége, Ellen, kapcsolata a papucsférj és a kikapós asszony tipikus példája. Sharon és Helo a másságot elfogadó, azt tiszteletben tartó szerelme kiemelkedő, Tyrol főnök és Cally kapcsolata pedig az elhibázott házasságé, az élethazugságé, a be nem vallott titkoké.
Sorolhatnám még, de talán elég most ennyi. Hőseink – egyelőre – megtalálták a hőn keresett Földet, de hogyan lépnek tovább, az még a jövő zenéje.
http://hu.wikipedia.org/wiki/Csillagk%C3%B6zi_Rombol%C3%B3
http://en.wikipedia.org/wiki/Battlestar_Galactica_(2004_TV_series) )
Lassan a végéhez közeledik minden idők talán egyik legjobb sci-fi sorozata. A SCi-Fi Channel idén júniusban mutatta be a sztorit befejező 4. évad félévzáró, 10. epizódját (Revelations), s a rajongóknak körmüket rágva kell várniuk az év második felében (vagy talán csak 2009 elején!) kezdődő folytatásra. (A hírek szerint nem csak sztori lesz megdöbbentő, hanem a részeket is elosztva – 5-5 – a sorozat két vezető karaktere, az Apollót játszó Jamie Bamber és a Baltart játszó James Callis rendezi!)
Itt igazából nem magát az opust szeretném elemezni, nem is a mögöttes vallási momentumokat, sem azt kutatni, ki is lehet az a bizonyos „the finalest fifth”, azaz a legutolsó ötödik, inkább egy eddig nem vizsgált aspektust emelnék ki: a szereplők egymáshoz való bonyolult viszonyát.
A sorozat erényének – és egyben bukásának (ne szépítsük, a nézőszám valóban csökkent – főleg Amerikában) legfőbb okaként azt nevezik meg, hogy a történeteket nem lehet egymástól elkülönítve nézni. Azaz: az ember nem hagyhat ki egyetlen epizódot sem, hisz az egymásra épülő történetek mindegyike nagyon fontos információkat hordoz (ezen az sem segít, hogy minden rész elején ott a már szokásos: ez történt korábban...). Szóval itt bizony neki kell ülni mind a 4X20 epizódnak (az első évad ugyan 13 epizódos volt, de hozzá tartozott még a felvezető háromórás dupla minisorozat). Az alkotók mindössze egyszer tettek kivételt: a sorozatba nem illő, gyakorlatilag önálló Battlestar Galactica: Razor dupla epizóddal, amit külön adtak le. Emellett a történetfolyamban nem gyakori az akció, a szereplők sokat beszélgetnek – van, hogy hosszú perceken keresztül csak üldögélnek és nézik egymást. Szóval, nem éppen egy popcornmozi!...
Ha viszont az ember végigüli a rettenetes maratónt, egy egészen sajátos és csodálatos világ tárul fel előtte: az egymásból nyíló történetek teszik csak lehetővé az emberi kapcsolatok kuszaságának ábrázolását, a folyamatos jellemfejlődést. A BSG-ben nincsenek szuperhősök, a heroikus önfeláldozás is múló epizód a rettenetes túlélésért folytatott küzdelemben - pár nap múlva már senki sem emlékszik rá. A döntések nem mindig jók, és a központi karakterek is követnek el sokszor megbocsáthatatlan, néha már szinte taszító hibákat (mint pl. a 3. évad Collaborators című részében, ahol egy önkényesen felállított „bíróság” dönt a Cylonokkal együttműködők büntetéséről – gyakran a valóban ártatlanokat is meghurcolva). A sztori tehát attól jó, hogy lehetővé teszi az igazi azonosulást a szereplőkkel, hiszen akár mi is lehetnénk ők, vagy mintha ismerősek lennének a szomszédból. (Külön érdekesség, hogy technóssága mellett a történet tipikusan mai környezetben – ruhák, járművek, fegyverek - játszódik, ami megint csak nem idegenít el)
Ebből adódik, hogy a fő törés- és kapcsolódási pontok nem az emberek és Cylonok, hanem a vezető férfi és női karakterek között húzódnak. Emeljük tehát ki ezt az aspektust.
Bill Adama és Laura Roslin. A történet legsúlyosabb egyéniségei: a flotta admirálisa és a Kolóniák elnöke. A háborús veterán, akinek himlőhelyes arcán kemény nyomokat hagytak az évek, drótkeretes szemüvege mögötti hideg kék szemei „szinte mindent láttak már”. Látszólag nem ismeri az örömöt, a gyengeség számára megengedhetetlen, mert veszélyezteti a flotta biztonságát. Ugyanakkor vágyik egy másik ember társaságára, s lassan érlelődik meg benne, hogy fián, Apollón kívül – akivel nem viselkedett jó apaként – valóban nem maradt senkije.
Az elnöknő az örök pedagógus, mintha mindig mosoly bujkálna a szája sarkában, s szemei még a legnagyobb megpróbáltatások idején is optimistán csillognak. Sorsa hasonló az admiráliséhoz: életét felőrölte a politika és elődjéhez, Aldar elnökhöz fűződő titkos viszonya. Csak lassan talál rá hivatására, s gyakorolja igazából a kezdetben nyűgöt jelentő politikai hatalmat. Kettős szorításban él: haldokló államfő (újra és újra kiújuló mellrákja van), ugyanakkor látomásokat követő próféta is, akinek el kell vezetnie a megmaradt emberiséget új hazájába.
Kettejük kapcsolata a történet elején nem felhőtlen: az admirális lenézi a nőt, az elnök a hadsereg túlkapásaitól tart - a konfliktus végül Roslin letartóztatásával és a katonai diktatúra bevezetésével oldódik meg látszólag. De Adamát lelövi a Cylon ügynök, Boomer, s az elnök a börtönben, az admirális a műtőasztalon értékeli át eddigi kapcsolatát. Gyakorlatilag innét nincs közöttük komoly konfliktus, sőt, barátságuk lassan finom vonzalommá alakul, mely pozíciójukból adódóan nem teljesedhet be igazán, csak lopott pillanatokra, mosolyokra, ölelésekre korlátozódhat. (Talán kissé teátrális, de ennek ellenére hihető, amint Adama a 4. évad 9. részében egy Raptorban ülve, kedvenc könyvét olvasgatva a semmi közepén várja vissza az elnöknőt).
Velük ellentétben szinte sistereg a levegő a másik két karakter: Lee „Apollo” Adama és Kara „Starbuck” Thrace között. Kettőjük kapcsolata már a kezdetektől ambivalens, bár a sztori szerint ők ismerik legrégebb óta egymást. Apollo a tipikus második gyerek, akit a tehetséges báty mellett mellőztek, ezért lázadó és arrogáns lett, és igyekezett a maga útját járni. Csak a véletlen sodorja Starbuck mellé, aki korábban a favorizált bátyuska menyasszonya volt, de annak balestben bekövetkező halálában, ha áttételesen is, de felelősség terheli. Ez beárnyékolja mind az Apollóhoz, mind Adama admirálishoz fűződő viszonyát.
Lee két oldallal is küzd: az apjával, akinek szeretetét meg akarja szerezni, és Starbuckkal, akihez fűződő érzelmeit szeretné elfojtani. Ezért menekül újra és újra, hol ki az űrbe, hol egy másik hajóra, hol a politikusi pályára, hogy aztán – minden bizonytalansági tényező ellenére – ideiglenesen a Kolóniák elnöke legyen.
A nagyszájú, piáló, szivarozó Kara Thrace nem a tipikus hősnő, a szó valódi értelmében nem tekinthető még csak „jó nőnek” sem. Ugyanakkor valami vad kisugárzás árad belőle, ami megőrjíti a közelében lévő férfiakat (amit gyakran ki is használ), de emellett sérülékeny és bizonytalan. Gyermekkori traumák és Zak Adama halálában játszott szerepe miatt állandóan bizonyítani akar, mégis vágyik a gyöngédségre és a szeretetre. Apollóval szemben azonban még kevésbé hajlandó elfogadni valós érzéseit és az igazságot, így menekülése még kétségbeesettebb és gyakran pusztítóbb, mint társáé.
Apollo és Starbuck igazi macska-egér harcot, se veled, se nélküledet játszik, hasonlítanak a 19. századi orosz regények lehetőségeket elszalasztó hőseihez. A néző részről részre érzi a két szereplő közötti vonzalmat, azt, hogy az „isten is egymásnak teremtette őket”, ugyanakkor csodálkozik azon, hogyan baltázzák el újra és újra. Egyikük sem meri bevallani érzelmeit, inkább (egy, az Új-Capricán együtt töltött éjszaka után, amikor is, talán az ital hatására, mindketten bevallják szerelmüket) menekülésképpen hozzámennek olyan emberekhez, akik gyakorlatilag csak „pótlékok”, így nem csak a saját, hanem mások életét is tönkreteszik (Starbuck a szexulási tárgynak tekintett Sam Andershez, Apollo a sírós szemű Dualla őrmesterhez). A 3. évad Unfinished Business (Befejezetlen ügy) című részében, egy brutális boxmeccs közben (miközben péppé verik egymást!), értik csak meg, mit jelentenek a másiknak. A bujkálást, a megcsalást nem akarják vállalni, de a válás is elképzelhetetlen. A kérdés (és kettejük küzdelme), egyelőre nyitva marad (Apollót közben felesége elhagyja, Starbuck férjéről kiderül, hogy Cylon). A sorozat eddigi menetét ismerve azonban nem elképzelhetetlen, hogy továbbra is elszalasztják a lehetőségeket.
A legérdekesebb kapcsolat a történet egyik legellentmodásosabb hőse, a zseniális Gaius Baltar doktor, és a démoni szőke Cylon, a Capricai Hatos (Caprica Six, Number Six) között áll fenn. Ha a többi szereplő a földi szerelmet és szeretetet testesítette meg, bennük valósul meg az égi szerelem: egy olyan kapcsolat, mely a testiség mellett is abszolúte spirituális. Baltar érzékisége a nővel való viszonyban vallásos színezetet kap, nem véletlenül lesz ő a Cylonok hitének új prófétája. Viszonya a Hatossal nem egyértelmű: maga sem tudja, hogy az előtte megjelenő figurát, akik csak ő lát (Belső Hatos, Inner Six), képzeli-e, vagy valami nagyobb hatalom játéka (Inner Six önmagát angyalnak nevezi, akit Isten küldött Baltarnak). Ugyanakkor a Hatos a valóságban is létezik, s ez csak tovább bonyolítja a helyzetet. A fentiekből leszűrhető, hogy sokszor maga Baltar sem érti, nem őrült-e meg.
A prófétai szerep is fülledten erotikus, hisz az új hit követői elsősorban nők, akik önként ajánlják fel magukat Baltarnak. Akit aztán ezek az élmények repítenek igazán spirituális magasságokba és fejtetik ki vele a próféciákat. (A 4. évad elején a készítők némi krisztusi attitűdöt is csempésztek a történetbe: Baltar hosszú haja, szakálla, a szenvedések és verések a katonák részéről - de ez a vonal véget ért: a doktor megborotválkozott és levágatta a haját, talán, hogy szakítsanak a keresztény áthallásokkal)
A Hatos a sorozat egyik legjobban eltalált karaktere. Észveszejtő bombázó, ugyanakkor szinte sátáni démoniság sugárzik belőle. A hangja, a mozdulatai, egész lénye a ravaszságot, számítást, célszerűséget sugallja. Ugyanakkor létezik „hétköznapi” lénye is, aki viszont tétova, esendő, inkább tépődő, mint határozott (az önmagát a 2. évadban felrobbantó Gina és a lázadó Cylonok vezére, Helen. Érdekesség, hogy az ő esetükben a készítők nem alkalmazták a platinaszőke hajat – minkét figura természetes frizuráját hordja)
Mindezekből levonható még egy fontos dolog: a történetben a női karakterek erősebbek, mint a férfiak (A Kolóniáknak női vezetője van, akárcsak a 7 ember formájú Cylon modell közül is a női Hatos és Hármas a hangadó, a pilóták parancsnoka is gyakran nő). Roslin, Starbuck, a Hatos irányító személyiségek, a dolgok úgy történnek, ahogy ők akarják, a férfiak gyakorlatilag „elszenvedik az eseményeket”. (Legtipikusabb példája Starbuck és Anders kapcsolata, vagy Tigh és Ellen viszonya.) Csak azokkal a nőkkel szemben kerülhetnek főlénybe a férfiak, akik nem ilyen erős személyiségek. (Mint például Apollo felesége, Dualla). A női vonalat erősíti még a misztikus szál is: Inner Six a közvetítő Isten és Baltar között, Roslin a próféta és Starbuck a „kiválasztott”, a „halál angyala”, aki megtalálja a Föld felé vezető utat.
A mellékkarakterek viszonya legalább ilyen jól kidolgozott: Tigh első tiszt és felesége, Ellen, kapcsolata a papucsférj és a kikapós asszony tipikus példája. Sharon és Helo a másságot elfogadó, azt tiszteletben tartó szerelme kiemelkedő, Tyrol főnök és Cally kapcsolata pedig az elhibázott házasságé, az élethazugságé, a be nem vallott titkoké.
Sorolhatnám még, de talán elég most ennyi. Hőseink – egyelőre – megtalálták a hőn keresett Földet, de hogyan lépnek tovább, az még a jövő zenéje.
2008. július 2., szerda
A miértrekről
Azaz: miért a regény és miért a blog.
A regény.
Valójában két oka van. Először: amióta megismertem a betűket (ált.isk. első osztály! – bár van, aki még ekkor és ezután sem, de hagyjuk...) azóta gyakorlatilag folyamatosan olvasok. Mindent. Tehát nem csak könyveket, újságokat – szó szerint mindent, ami betűket és mondatokat tartalmaz. Feliratot a WC falán, óriásplakátot, szórólapot és reklámújságot. Mindent, ami adódik jártamban-keltemben. És, sajnos, megvan az a fránya képességem (de lehet, hogy büntetés), hogy ezek közül gyakorlatilag mindenre emlékezem – minden olvasott dologra ált. isk. első osztály óta. Még most is szó szerint tudok idézni a Winnetouból, vagy Rejtő Jenő Tizennégykarátos autójából („Gorcsev Iván még huszonegy éves sem volt, amikor elnyerte a Nobel-díjat...”) – bár ezek a művek, pláne szerzőik manapság tízből tíz embernek semmit sem mondanak.
Mivel pedig emlékszem, gyakran idézgetek is, ugyanis a manapság talán az egyik legfeleslegesebbnek tűnő szakmában, a pedagógusiban dolgozom. Ezen belül is a diákok által még extrafeleslegesebbnek (és gyakorlatilag megtanulhatatlannak) gondolt magyart és történelmet tanítom. Az évek során csak lassan jöttem rá, hogy az összegyűjtött iszonyatos lexikális tudás rajtam kívül senkit sem érdekel, a tanuló ifjúság nemhogy könyvet nem olvas, a betűket sem ismeri, innét pedig minden nevelési kísérlet meddő.
Azaz meddőnek tűnhet. De mi van, ha mindezt beleírjuk egy könyvbe? Egy olyan könyvbe, ami egyaránt szólhat tizenévesnek és nyugdíjasnak, történelem iránt rajongónak vagy sci-fi őrültnek. Persze, mondhatjátok, merész ötlet és nem is biztos, hogy sikerül. De ezért próbáljuk meg
Másodszor: irdalomoktatásunk maradisága és konzervativizmusa miatt. Mert már vagy szász éve ugyanazt tanuljuk és tanítjuk. Tudom, hogy eretnekség, de a gimnáziumi (mivel ott oktatok) tananyag felét ki kellene hajítani. (Lelkes taps a diákok részéről!) Mert, bár valóban egyre több a funkcionális analfabéta, az oktatás semmit sem tesz ellene! Sőt: örökre elveszi az ember kedvét az olvasástól (és így a szókincs gyarapításától) olyan művek erőltetésével, mint E.T.A Hoffnamm Az arany virágcserép című borzalma, vagy akár az Odüsszeia és Iliász elsőre szörnyű hexameterei. Főleg, ha az ember épp tízes éveinek elején jár és akármelyik számítógépes játék, vagy (ha fiú) az előtte ülő lány formás popsija sokkal jobban érdekli. A lányokat persze más... (Az Ember tragédiájáról ne is beszéljünk, akárcsak az Isteni színjátékról – aki nincs otthon a 19. századi eszmerendszerekben, vagy a középkor kultúrájában, misztikájában, egy kukkot sem fog belőle érteni. Én is csak egyetemen, félévnyi előtanulmány után fogtam fel igazi értelmüket – no de egy 15 éves....?) Természetesen szó sincs arról, hogy Petőfi, Arany, Balzac, Tolsztoj felesleges – csak éppen a szemlélet...! Hiába na: egy fegcske nem csinál nyarat. De, remélem, a könyv sokakat megérint, és sokakhoz szól majd, meg persze tartalmaz hasznos tudást (legalábbis ez a cél. És itt ne beszéljük azokról a történelmi téveszmékről és hülyeségekről, amik szintén kiirthatatlanul, századok óta benne vannak a tananyagban!)
A blog
Természetesen nem minden fér el egy regényben. Sok minden eszembe jut, amit nem lehet beleírni. Így erről szól majd a blog. Filmekről, tévéről, zenéről – és persze könyvekről. Irtó szubjektíven és talán kicsit elfogultan is. Hiszen csak az lesz benne, ami nekem érdekes De – és ezért vannak a kommentek – mindenkinek szíve joga reflektálni rá. Aztán az vagy tetszik, vagy nem. Mindenesetre – remélem – mindannyian jól fogunk majd szórakozni.
A regény.
Valójában két oka van. Először: amióta megismertem a betűket (ált.isk. első osztály! – bár van, aki még ekkor és ezután sem, de hagyjuk...) azóta gyakorlatilag folyamatosan olvasok. Mindent. Tehát nem csak könyveket, újságokat – szó szerint mindent, ami betűket és mondatokat tartalmaz. Feliratot a WC falán, óriásplakátot, szórólapot és reklámújságot. Mindent, ami adódik jártamban-keltemben. És, sajnos, megvan az a fránya képességem (de lehet, hogy büntetés), hogy ezek közül gyakorlatilag mindenre emlékezem – minden olvasott dologra ált. isk. első osztály óta. Még most is szó szerint tudok idézni a Winnetouból, vagy Rejtő Jenő Tizennégykarátos autójából („Gorcsev Iván még huszonegy éves sem volt, amikor elnyerte a Nobel-díjat...”) – bár ezek a művek, pláne szerzőik manapság tízből tíz embernek semmit sem mondanak.
Mivel pedig emlékszem, gyakran idézgetek is, ugyanis a manapság talán az egyik legfeleslegesebbnek tűnő szakmában, a pedagógusiban dolgozom. Ezen belül is a diákok által még extrafeleslegesebbnek (és gyakorlatilag megtanulhatatlannak) gondolt magyart és történelmet tanítom. Az évek során csak lassan jöttem rá, hogy az összegyűjtött iszonyatos lexikális tudás rajtam kívül senkit sem érdekel, a tanuló ifjúság nemhogy könyvet nem olvas, a betűket sem ismeri, innét pedig minden nevelési kísérlet meddő.
Azaz meddőnek tűnhet. De mi van, ha mindezt beleírjuk egy könyvbe? Egy olyan könyvbe, ami egyaránt szólhat tizenévesnek és nyugdíjasnak, történelem iránt rajongónak vagy sci-fi őrültnek. Persze, mondhatjátok, merész ötlet és nem is biztos, hogy sikerül. De ezért próbáljuk meg
Másodszor: irdalomoktatásunk maradisága és konzervativizmusa miatt. Mert már vagy szász éve ugyanazt tanuljuk és tanítjuk. Tudom, hogy eretnekség, de a gimnáziumi (mivel ott oktatok) tananyag felét ki kellene hajítani. (Lelkes taps a diákok részéről!) Mert, bár valóban egyre több a funkcionális analfabéta, az oktatás semmit sem tesz ellene! Sőt: örökre elveszi az ember kedvét az olvasástól (és így a szókincs gyarapításától) olyan művek erőltetésével, mint E.T.A Hoffnamm Az arany virágcserép című borzalma, vagy akár az Odüsszeia és Iliász elsőre szörnyű hexameterei. Főleg, ha az ember épp tízes éveinek elején jár és akármelyik számítógépes játék, vagy (ha fiú) az előtte ülő lány formás popsija sokkal jobban érdekli. A lányokat persze más... (Az Ember tragédiájáról ne is beszéljünk, akárcsak az Isteni színjátékról – aki nincs otthon a 19. századi eszmerendszerekben, vagy a középkor kultúrájában, misztikájában, egy kukkot sem fog belőle érteni. Én is csak egyetemen, félévnyi előtanulmány után fogtam fel igazi értelmüket – no de egy 15 éves....?) Természetesen szó sincs arról, hogy Petőfi, Arany, Balzac, Tolsztoj felesleges – csak éppen a szemlélet...! Hiába na: egy fegcske nem csinál nyarat. De, remélem, a könyv sokakat megérint, és sokakhoz szól majd, meg persze tartalmaz hasznos tudást (legalábbis ez a cél. És itt ne beszéljük azokról a történelmi téveszmékről és hülyeségekről, amik szintén kiirthatatlanul, századok óta benne vannak a tananyagban!)
A blog
Természetesen nem minden fér el egy regényben. Sok minden eszembe jut, amit nem lehet beleírni. Így erről szól majd a blog. Filmekről, tévéről, zenéről – és persze könyvekről. Irtó szubjektíven és talán kicsit elfogultan is. Hiszen csak az lesz benne, ami nekem érdekes De – és ezért vannak a kommentek – mindenkinek szíve joga reflektálni rá. Aztán az vagy tetszik, vagy nem. Mindenesetre – remélem – mindannyian jól fogunk majd szórakozni.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)