Nemrég részt vettem egy továbbképzésen, ahol a pedagógusokat érő stresszről és a kiégésről (
burn out) esett szó. Nagyon tanulságos volt, főleg a kollégákkal folytatott beszélgetések. Mivel már korábban is esett némi szó az oktatásról, illetve a magyar iskolákról, had osszak meg erről néhány gondolatot (részben saját, részben más véleménye alapján)
Felmérések szerint az orvosok és ápolók mellett a pedagógusok pályája van leginkább kitéve a stressznek. Ennek összetevői szakmánként mások, de mindegyikre igaz, hogy ezen pályák képviselői hajlamosak a korai kiégésre, illetve a pánikbetegségre. (Gyors közbevetés: a pánikbetegség komoly probléma – nemcsak Magyarországon -, nem pedig divat, s nem az, hogy az ember
„nem tud magával mit kezdeni jó dolgában!” Aki ugyanis nem élte még át, annak lövése sincs, hogy milyen komoly betegség!)
A pedagógusok azért hajlamosabbak a stresszre, mert legtöbbjük – szemben a versenyszférával – nem váltogatja sűrűn munkahelyét. Egyrészt nem olyan egyszerű, másrészt van benne félelem és megszokás is. Az tartja városi legenda, hogy a pedagóguspálya az egyetlen, amelyen, ha elindul az ember, onnan is megy nyugdíjba. (Ha megéri) Bár ez nem minden esetben igaz: manapság már az is előfordul, hogy a pályakezdők egy része egy-két év tanítás után úgy dönt, keres más boldogulási lehetőséget. Ennek oka egyrészt a rettenetesen alacsony fizetés ( mint írtam már
korábban: egy kezdő középiskolai tanár kb. 90.000,-Ft-ot visz haza nettóban), másrészt a pálya alacsony presztízse. Ez viszont azzal a következménnyel is jár, hogy a pályán lassan a zömében alkalmatlan, vagy kevésbé motivált „versenyzők” maradnak, illetve nagy a fluktuáció.
Most pedig nézzük azokat a tényezőket, amelyek – pedagógusként - folyamatos stresszhelyzetet „biztosítanak” az életben. (Hogy mindig megfelelő szinten legyen a jólelkű tanár vérnyomása!) Nincs minőségi vagy súlyossági sorrend: gyakorlatilag mindegyik egyszerre, hol kevésbé, hol erősebben hat (van, amelyik egyik munkahelyen, van, amelyik a másikban súlyosabb – a legklasszabb, ha mind egyszerre jelentkezik!).
A megbecsülés hiánya: sem a szülők, sem az oktatási kormányzat, sem a gyerekek nem becsülik semmire a pedagógust. Valóban: vannak kollégák, akik teljesen alkalmatlanok – de az az elutasítás, illetve „megvetés”, ami ma a pedagógustársadalmat körülveszi, egyszerűen elképesztő. (Lásd: tanárverések, meghurcolások).
Az eszközök hiánya problémás tanulókkal szemben: ma a diákoknak jogaik vannak (mind jól ismerik őket), kötelességeik alig. Azt ugyan a társadalom elvárja, hogy tanuljanak valamit, de amint rájuk csukódik az iskolakapu, mindenki lemond róluk.
„Oldja meg a pedagógus!” „Miért nem tudja?” „Mi az, hogy nyolc tantárgyból bukik?” –
„És miért nem tetszett eljönni fogadóórára, szülői értekezletre?” „Nincs nekem arra időm. A maguk dolga, hogy embert faragjanak belőle!” És ha Pistike dohányzás közben a WC-ben (ami tilos) felgyújtja az iskolát, nincs vele szemben eszköz, ha rongál nincs eszköz, ha verekszik nincs eszköz, ha bunkó paraszt nincs eszköz. Csak beírás, figyelmeztetés. Kicsapatás lehetetlen, hisz tankötelezettsége miatt csak akkor távolítható el, ha van befogadó iskola. És ki fogadná be a fenti angyalkát? Erre már nem lehet mit mondani!
Az anyagi elismerés hiánya: ma egy pedagógus a negyedét keresi, amit egy közepesen menő vállalkozó, vagy a versenyszférában dolgozó szakember keres. Mivel állami alkalmazott, még a számlákkal sem tud „ügyeskedni” – minden levonhatót levonnak. Mindemellett a közszféra dolgozóihoz képest is alulfinanszírozott. Mivel csupán közalkalmazott, nem jár neki prémium, jutalom, ruhapénz és üdülési csekk. (Tételesen bizonyítani tudom, hogy egy mezei munkaügyi felügyelő, adóellenőr az éves fizetésén felül még ugyanannyit vesz fel jutalom, egyéb juttatás és különböző cafetériák formájában! Megszorítások ide vagy oda). És emellett ott vannak az esetleges hitelek, rezsiköltségek, gyerekek nevelése (És micsoda peches helyzet, ha a házastárs is pedagógus! A továbblépés esélye nulla!). Illetve manapság a szakmai továbbképzést is saját zsebből kell finanszírozni – az oktatási kormányzat viszont elvárja, s ezek meglétéhez köti a további foglalkoztatást.
A sikerélmény hiánya: a pedagógus tanítani, nevelni szeretne (én például nagyon!). A jelen helyzetben azonban sem a gyerekek, sem a vezetőség részéről nem kap pozitív visszajelzést (nem csak én!), hiába visz be segédanyagokat, hiába képzi magát, csak a közöny és a lenézés fogadja. Sokan egy idő után belefásulnak, és éppen csak a minimálist teszik meg. Ami miatt a gyerekek és a környezet még inkább leromlik. Ördögi kör.
A nem együttműködő vezető és a tantestület módszeres szétverése: mint hallottam, több helyen is előfordul, hogy a vezető ellenségnek tekinti a kollégát: vagy úgy véli, mindenki ellene áskálódik, vagy minden problémát rájuk kíván tolni, illetve rajtuk levezetni. Sok helyen hiányzik a kommunikáció, illetve tökéletesen működik a kliens-rendszer: a szervilis kollégákkal kivételeznek, a többinek keresztbe tesznek.
(„Amíg az igazgató seggét nyalom, az van, amit én akarok” – Név, cím a szerkesztőségben!). A konstruktív vezető viszont gyakran elkopik a mindennapi küzdelemben (sajnos kevés ilyen van.)
A tantestület összetétele: a fentiek miatt gyakorlatilag nem kerülhető ki a klikkesedés. Azaz: a tantestület több csoportra szakad, fiatalok-öregek, kedvencek-elutasítottak, hozzáértők-alkalmatlanok. Így nem csak a vezetőséggel, hanem a tantestületen belül sem működik a kommunikáció. A fentiek miatt pedig egyre több alkalmatlan marad a pályán, ami a normális emberi kapcsolatok, s a tanítás minőségének rovására is megy.
Az eszközök és környezet problémája: az oktatás alulfinanszírozottsága miatt az iskolaépületek sok településen lerobbantak, gyakran balesetveszélyesek. A berendezés elavult, a szemléltetőeszközökre nincs pénz. És kinek van kedve bemenni egy olyan osztályterembe, ahol a falról mállik a vakolat, a székek és padok kényelmetlenek, szétesnek? Még a diákoknak sincs. És ők a jövő nemzedéke!
Az osztálylétszámok: visszatérő téma, hogy egyre kevesebb a gyerek. Igaz. Ezért inkább összevonnak, iskolákat szüntetnek meg, tanárokat rúgnak ki, s mamutosztályokat hoznak létre költséghatékonyságból. De aki már próbálta, az tudja, hogy 40 fős osztályban lehetetlen a legújabb elvárásoknak megfelelően tanítani. (Magyart, történelmet – tárgyaimat – főleg). Csoportbontás lenne az ideális (max. 15 fő), de ezt csakis matematika, informatika és a nyelvek esetében engedélyezi a fenntartó. Pedig a cél a minél műveltebb, tájékozottabb tanulók felnevelése lenne. A tömegben azonban elvesznek a jó képességűek, lehúzza őket is a „magyar Ugar”.
Milyen megoldási lehetőségek vannak? A válaszok kicsit kiábrándítóak lesznek!
A megbecsülés hiánya: alapvetően múlik az oktatási kormányzaton. A társadalom felé kell közvetítenie a pedagógus pozitív képét, s kő keményen bevasalni a pedagóguson is. Azaz: minőségi munkát követelni, s az alkalmatlanokat már egyetemen-főiskolán kiszűrni és nem engedni a pálya közelébe (de ha már ott van és alkalmatlan, akkor meg húzzon melegebb éghajlatra!). Biztosítani a nevelés-fegyelmezés eszközeit, s nemcsak a diáknak, a tanárnak is adni jogokat a kötelesség mellett. Illetve tudatosítani a társadalomban, hogy a tanár élete nem csak a hatalmas nyári-és téli szünetekből áll, és nincs rengeteg szabadidejük! (Ha bármely szakmában annyi adminisztrációt kellene végezni, amit az iskolákban, mindenkinek égnek állna a haja. És még nem is beszéltünk a csodálatos Taninformos e-naplóról! Ha abban csak a napi eseményeket – jegyek, hiányzások, késések stb. – pontosan vezetni kellene, rámenne a nap 24 órája. Nem viccelek! Igaz, egy tréningen az oktató szerint megoldható : „Beviszem a laptopomat és menet közben adminisztrálok.” Ja. Az óra meg úgy magától megtartódik! És akinek nincs laptopja, vagy nincs wifi az épületben?)
Az eszközök hiánya problémás tanulókkal szemben: Ahogy fentebb írtam – eszköz a kézben a nem iskolába való tanulókkal szemben. Tudomásul kell venni, hogy nem mindenki alkalmas középiskolai tanulmányokra. Sajnos vannak lemorzsolódók, gyönge képességüek (ne adj isten: szocálisan alkalmatlanok!). Őket speciális iskolákba, megfelelően felkészített szakemberek mellé kellene helyezni, ott biztosítani a továbbtanulást. És az sem biztos, hogy SNI-s gyerekek (akiknek tényleg speciális oktatás kell!) tömegeit kell ráereszteni az egészségesekre. A gyógypedagógusi állásokat kell feltölteni (most éppen megszüntetik őket, mert ugye: nincs pénz!), megbecsülésüket biztosítani. Az integrációt – amennyiben a gyerek is alkalmas rá – velük együtt végezni az iskolákban. (Nem pedig az erre nem felkészített pedagógusokra bízni!)
Az anyagi elismerés hiánya: a megfelelően megszűrt és felkészített pedagógusok anyagi elismerése. Szintén kormányzati feladat. Legalább a versenyszférának megfelelő fizetés, hogy a pedagógus ne kényszerüljön másodállásra, magántanítványokra, ami munkája hatékonyságát rombolja. Lehetősége legyen képezni magát, s ne legyenek napi megélhetési gondjai. (Bár ezt ma Magyarországon bárki elmondhatja magáról – kevés kivétellel.)
A sikerélmény hiánya: akár díjak, elismerések. Ha valaki jól dolgozik, azt dicsérjék meg. Mind a vezetőség, mind a fenntartó, akár állami szinten is. Ennyi.
A nem együttműködő vezető és a tantestület módszeres szétverése: a fenntartó minden esetben vegye figyelembe a tantestület döntését vezetőválasztáskor. Ha nem áll mögötte egység vagy többség, ne nevezzék ki, elkerülendő a konfliktusokat. A kliensrendszert pedig fel kell számolni, s mindenkire vonatkozzanak ugyanazok a jogok és kötelességek. Amelyik vezető ezt nem tudja betartani-betartatni, alkalmatlan a munkájára. (Az meg rossz szöveg, a fenntartók részéről hogy
„azért vagyunk vele elégedettek, mert szoros gazdálkodást visz” – magyarán: minden pénzt visszatart, semmit sem fizet ki, sőt inkább lefarag!)
A tantestület összetétele: részleteztem már. A tantestület szűrése, felkészítése. Tudom, hogy különböző habitusúak vagyunk, de ha mindenkinek van közös célja – a tanítás és az iskola sikere -, akkor meg lehet találni a közös hangot. Igaz, a klikkesedés így sem szűrhető ki teljesen. Sajnos.
Az eszközök és környezet problémája: csakis a fenntartón, oktatási kormányzaton múlik. Egy szép, felújított iskolába mindenki szívesen dolgozik, s megfelelő eszközökkel betartható, hogy állagát sokáig megőrizze. Bár ez: pénz, pénz, pénz!
Az osztálylétszámok: szintén az oktatási kormányzat kompetenciája. A probléma csupán az, hogy az 1920-as évek óta (gr. Klébersberg Kúnó minisztersége), senki sem érti meg, hogy egy ország gazdasági teljesítménye, nemzetközi sikereinek záloga az oktatás. Azt kell fejleszteni. Ehhez pedig szinte egyenként kell foglalkozni a tanulókkal. Lásd a finn példát: nekik érdekes módon sikerült. Nem táplálok illúziókat.
És végül, de nem utolsósorban: én miben reménykedem ebben a rózsásnak éppen nem nevezhető, se tejjel, se mézzel nem folyó Kánaánban?
Valaki felismeri a tehetségem, vagy megnyerem a lottó ötöst. Abban a pillanatban otthagynám a jelenlegi iskolarendszert, és a hosszú, stresszes, pánikbeteg évek kúrálása véget megnézném a világ csodáit, alkotnék, s családomat hozzásegíteném, hogy nekik se kelljen stresszesen élni. Addig feléje sem néznék a közoktatásnak, amíg komoly és mélyreható változáson nem esik át. De talán azok után sem.
Ismét egy szandálos film, amiben mindenki csizmában jár. Mivel a brit római tárgyú filmekben mintha mindig tél lenne. Állandóan hó, jég, sár. Mintha nem is a Szigeteken, hanem legalábbis Izlandon, vagy Grönlandon járnánk. Jó ráfaragtak a rómaiak, amikor meg akarták hódítani. És – bizonyára az istenek büntetéséből – végül sikerült is neki.
őrmében állig begombolkozva (hideg van, na a fránya Britanniában), a morc katonák is kényelmetlen vértekben tébláboltak – egy darabig. De a látványosan megkoreografált hentelés megmaradt (újabb 10 pont, csak épp most a fának csapott fejért!) – hiába na: kemény idők voltak azok.
A filmre nem érdemes sok szót vesztegetni. Aki szereti az ilyesmit, annak kellemes élmény, a szereplők hihetőek (jók a színészek!), a jelmezek hitelesek, a piktek óskótnak tűnő nyelven vakkantgatnak komoly torokhangon, a kellékeseknek még arra is volt gondjuk, hogy az egyik elhagyott légiós táborban kifüggesztett papiruszlapra eredeti, capitalis cursiva írással (tudatos helyesírási hibákkal!!!) írják a feliratot.
Talán az olvasó most meglepődik. Hogyhogy nem Loise Lane? Vagy Mary Jane Watson? Vagy Wonder Woman? Vagy a többi ismert képregényhősnő…
