A legjobb képregény... csaj: Vadóc (Rogue)

Talán az olvasó most meglepődik. Hogyhogy nem Loise Lane? Vagy Mary Jane Watson? Vagy Wonder Woman? Vagy a többi ismert képregényhősnő…

Eszembe sem jutottak. A legjobb csaj ebben az estben egyáltalán nem a kinézetet jelenti, hisz a képregények íratlan szabályai szerint a főbb női karakterek mind buján nőiesek és elképesztően szépek – még a negatív hősnők többsége is (ahogy a férfi karakterek is szinte eltúlzottan férfiasak!) Inkább olyan figurára gondoltam, aki eléggé markáns, önállóan is megállja a helyét (nem a férfi hős függeléke), s személyisége érthető, érezhető, szerethető. Szóval – szuperhőssége/képregényhőssége ellenére is –hús-vér figura. És persze egyedül is elvisz a hátán egy komplett történetet!

Erősen vacilláltam. Nagyon nehéz volt döntenem, ketten is szóba jöttek Vadóc mellett: Silver Sable és a Macskanő (Catwoman). Aztán mégis a Marvel csíkos hajú amazonját választottam a három közül.

Egyrészt azért, mert Silver Sable (zipzár le! – jobboldalt) látványos akciói, provokatív megjelenése és éles elméje ellenére egysíkú figura: jól elveri a gonoszokat, irányítja a Vad Bandát, aztán bezsebeli a dicsőséget és késsz. No személyes konfliktus, no magánélet, no para…

Másrészt, mert Selina Kyle a Macskanő (zipzár le! – baloldalt), olyan mint egy macska. Ezért. Nem nagyon szeretem a macskákat (tessék, előítéletek olyan embertől, ki ellene van az előítéleteknek!). Meg állandóan a törvényesség, törvénytelenség határán táncol. Meg mi a fenéért nem jön végre össze Batmannel? Meg mi a fenéért csináltak pont róla filmet Hale Berryvel a főszerepben? (Aminek egyedüli értékei a Pitof-féle látványvilág volt és Hale Berry a szakadt bőrszerkóban. Amúgy egy büntetés!).

Így végül is eljutottam Vadóchoz. Aki az előzőekben megfogalmazottaknak megfelelően kellően karakteres figura és kellően eltalált ahhoz, hogy a képzeletbeli dobogó első fokára állhasson.

A legjobb csaj kategória győztese a X-men széria egyik központi figurája, 1981-ben lépett először színre, mint Chris Claremont író és Michael Golden alkotása. A komplett életrajzzal és háttértörténettel nem bajlódnék (angolul és magyarul is olvasható róla összefoglaló), elég annyit tudni, hogy a többi X-menhez hasonlóan ő is mutáns: képes rövid időre magába szívni mások képességeit, érzéseit, emlékeit. Ez nem tart sokáig (ált. hat-tíz percig), addig a „megrabolt” személy elveszti emlékezetét. Ebben azonban – ismerve a képregény-univerzumok sajátosságait – semmi meglepő nincs. Akkor meg?

Vadóc ugyanis (Rozsomák-Wolverine mellett!) az egyik legtitokzatosabb figurája a Marvel-világnak: gyakorlatilag napjainkig nem tudni, mi is az igazi neve! Néha ugyan megemlítik, hogy Anna, az egyik saját füzete szerint Anna Marie, a filmben pedig Marie. Családneve, korai története éppen így a homályba vész.

Másodszor: a képregényhősök többségével ellentétben életkora is változik: szép lassan öregszik (pl. Batman 1939 óta folyamatosan kb. 35 éves, míg Pókember 1962 óta 25-28). A 80-as 90-es években lázadó tinédzser, napjainkban húszas éveinek végén, harmincas éveinek elején járó, felnőtt nő.

Harmadszor: sok szuperhőssel szemben Vadóc nem áldásnak, hanem átoknak éli meg különleges képességét. Az érintés ugyanis teljes testén hat, így védőfelszerelés nélkül (kesztyű, ruha) nem kerülhet fizikai kontaktusba senkivel. Röviden: normális emberi kapcsolat, barátság, szerelem, gyerek elképzelhetetlen számára. Ráadásul a "lopott" emlékek összekeverednek sajátjaival, egy idő után már eldönthetetlen: hol végződik a másik, és hol kezdődik ő. Hogy ki is, mi is ő már valójában? Hogy létezett/létezik-e egyáltalán? Az egysíkú hősökkel szemben ez adja a karakter igazi lényegét.

Vadóc kalandjai nem az akcióorgiákról szólnak (bár ős is képzett harcművész, és vág az esze, mint a beretva), hanem a szeretetvágyról, a magányosság kínjairól, önmaga leküzdéséről és az önfeláldozásról. Arról, hogy mit érezhet az ember, ha lehetetlenség igazán közel kerülni azokhoz, akik fontosak a számára. Ezért a róla szóló, vele kapcsolatos történetekben Vadóc legtöbbször magányos, s egyedül szerepel. Ha ő van a központban, a magyarázószövegek belső monológjait, az eseményekre adott reflexióit tükrözik: a végtelen egyedüllétet, és a küzdelmet ez ellen. S azt a tudatosan alkalmazott következetességet, hogy különleges képességét mégis csak az emberek, az őt meg nem értő, tőle rettegők érdekében használja.

Számára nincs feloldozás, s minden vágya, hogy megszabaduljon attól, amit átoknak érez, ami csak néha, időlegesen sikerülhet – inkább érthetetlen, oktalan büntetésként, mint megváltásként (életének egyik legboldogabb időszaka, amikor képességét elvesztve rövid ideig együtt lehet szerelmével, a szintén mutáns Gambittel – de aztán minden visszatér a régi kerékvágásba.)

Az egyén ilyetén konfliktusaiban rejlő ábrázolási lehetőségeket a képregény-szerzők is felismerték, s 2004-től Vadóc már saját füzetben is szerepel. S ezek a konfliktusok jelennek meg igen árnyaltan az X-men filmtrilógiában is, ahol a figurát Anna Paquin alakítja sikeresen. (Hogy – Rozsomák-Hugh Jackmann mellett - mennyire eltalált választás volt, álljon itt alább két kép.)

Így gyakorlatilag minden adott, hogy egy újabb karakteres, hosszú időre meghatározó képregényhős lépjen elő a comic-univerzumból. És talán egy önálló film is…

Mindenesetre a legjobb képregénycsaj kategóriában nálam övé az első hely.