Egy belga gondolatai 2. - Üdvözlet a győzőnek!

Ne tapossatok rajta nagyon,
Ne tiporjatok rajta nagyon,
Vér-vesztes, szegény, szép szívünkön,
Ki, íme, száguldani akar.

Kedves Viktor!

Engedd meg, hogy tegezzelek. Egyrészt, mert csupán pár évvel vagy idősebb nálam, másrészt, 1990 tavaszán Te javasoltad mindannyiunknak, akik mind Szegeden, ahova egyetemre jártam, mind a kisvárosban, ahol most élek, hallgatunk Téged, meg Tamást, és együtt készültük a változásra (és még létezett a 35 éves korhatár a Fideszben, s szakállas voltál, hosszú hajú, szakadt farmerdzsekiben – amit tanítványaim már nem hisznek el, hiába elmesélem!). Igaz, azok más idők voltak, de talán a közös eszmélés, s ’89-90 pezsgése mégis csak feljogosít rá.

Szóval eljött a nagy nap. Hosszú volt a nyolc év, főleg az utolsó négy. Amikor mindig csak egy paraszthajszálon múlott, s nagyon közel volt a süllyesztő is. De most elérkezett, sikerült. Ismét célba értél. Nem a pártod. Te. Hisz maga vagy a párt – ezt Te is jól tudod. Ezért kell őszintének lenni magamhoz, s magadhoz: kiérdemelted, kiküzdötted. (És most hagyjuk a nevetséges – de sokak által sajnos komolyan gondolt - jobboldali hitvallást, ami szerint a miniszterelnökség a jobboldal vezérének istenadta joga, amit mások csak úgy bitorolnak.). De másban is őszintének kell lennem: nem lesz könnyű. Már ha komolyan gondolod.

Idézet a Pókemberből (fintoroghat bárki, ugyanolyan kultikus figura mára ő a világon, mint nálunk Mátyás király!): „A nagy erő nagy felelősséggel jár!” Hogy miért mondom: mert mostantól kormányoznod kell, Viktor. Igazából. Felelősséggel. Nem csak „úgy tenni”, ahogy Ferenc testvér csinálta.

Az emberek ugyanis nem hülyék. Most már nem. Nem lehet őket hangzatos, populista maszlagokkal etetni, meg koronát úsztatni és tehetségtelen filmrendezők zsebébe nyomni milliárdokat nézhetetlen történelmi filmekért. Meg állandóan sötétben bujkáló kommunistákat keresni, állandóan felelősségre vonni. Azaz lehet – csak épp nem sokáig. Mert a svájci frankban eladósodott tömegeknek, a munkanélkülieknek, a cigányoktól rettegő vidéki magyaroknak, meg a gárdistáktól rettegő vidéki cigányoknak ez nem elég. Nekik nem duma kell: cselekvés. Ha nem is kolbászból kerítés, de némi mézesmadzagból. Mert hülyék nem vagyunk – tudjuk: nincsenek csodák – de látni szeretnénk, hogy tényleg nekifeküdtök a változtatásnak. S ha ti is összeszorítjátok a fogatokat, mi is fogjuk.

Mert nem lehet pusztán úgy tenni, mintha.

Mert ott van a Gábor. Nem, nem a leamortizálódott szocik. A Gábor, s mögötte a „rettenetes tagság”. Tudom szinte már elcsépelt szidni a Jobbikot, meg nácizni, meg szélsőségesezni. Ott vannak közöttük ezek is vastagon, de a Gábor, a Gábor más. Ugyanis ő is miniszterelnök akar lenni (nem szeretne, ez nagy különbség!), és nem kicsit – nagyon. És ne tévesszen meg senkit, hogy csak 48 mandátum! A Gábor sem hülye, jól meglovagolta a populista maszlagot meg a kiszolgáltatottságot, meg az istenadta magyarság lelke mélyén megbúvó gyűlöletmorzsákat (haj, de utáltuk mi mindig is a németet, szerbet, románt, zsidót, cigányt, akik keserítették ezeréves gyönyörű történelmünket! S hogy dörzsöltük össze a tenyerünket, amikor mindezeket vitték – s a vagyonuk, házuk, kertjük, egyebük végre a miénk lett!), s megkapaszkodott a parlamenti patkóban, mert tudta, ez viszi közel az áhított célhoz. És nem is akar onnan kikerülni.

A Gábor nagyokat fog belétek harapni, Viktor, s neki semmi sem lesz drága – mint ahogy Neked sem volt 2006 viharos őszén néptribunként, kordonokat bontva. Mert a Gábornak ellenzékben nem kell eljátszania a demokratát. Mint ahogy Te sem kaptál érte büntit, amikor kicsit átlépted az európai normákat. És szabadon kutathat, leleplezhet, szembesíthet, s ez igen gyakran kellemetlen lehet. Sőt: kényelmetlen. (És még véletlenül sem ajánlom azt a jobboldali taktikát, hogy a szélsőségesek gondolatvilágát beépítve a kormányprogramba amortizáljátok le őket. Belebukott ebbe Teleki, meg Antall, meg még jó néhányan. Aztán tudod, mi lett a vége!)

Szóval ezért. Ezért kormányozni – muszáj. Olyan igazian. Összeszorított fogakkal, keményen, s mindenkinek beállni a sorba. És a férgesét kigyomlálni a saját sorok közül is, mert ha nem teszitek, a Gábor megtalálja őket, s jó, ha tudod: sokaknak napi betevő, s az igazság forrása a Kuruc.info. Szóval a számonkérést nemcsak a vörös sarokban, hanem a narancsban is elindítani (hisz ugye Te sem hiszed, hogy a 90%-ban Fideszes önkormányzatokban csupa Grál lovag ült, aki úgy vigyázott a közpénzére, mint Ginevra saját erényére!).

És ha valóban kormányoztok, csakis akkor pukkad ki a radikális lufi, s a szent őrültek mennek vissza oda, ahonnan jöttek: a néha nevetséges hagyományőrző klubokba, meg a „nemzeti” rock koncertekre 20 fős közönségnek. (hinnéd, hogy régen ennyien voltak?). És közben nem félni elmondani az embereknek, mi a helyzet (valóban szarban van az ország, és egy ideig ott is marad), mit vártok el tőlük (türelem, megértés, fogak összeszorítása – meg a nadrágszíjé), s ezért Ti mit adtok (korrupció felszámolása – saját berkeken belül is! – és puritán önfegyelem politikusaitok körében is; a gazdaság beindítása, az adózás javítása, az oktatás komoly reformja – hogy érjen is valamit, a cigánykérdés rendezésének elindítása - nem csak szóban, szemforgató ájtatossággal). S mindezt kőkeményen, következetesen - ha kell adminisztratív erővel – végrehajtani.

És megérteni: ennek a sokat szenvedett országnak a lakói nem „magunkfajták” és „magukfajták”. Csupán emberek, akiknek ez a hazája. Mert a magyarságot különbözőképpen lehet megélni, mindenkinek saját magának. Valakinek úgy, ahogy Ti gondoljátok, valakinek meg máshogy. És abból semmi jó nem származik, ha a bevallottan 15% vallásos mellett a többinek is kötelezővé teszik a hitéletet, ál-keresztény módon szabályozni akarják a párkapcsolatokat, vagy egyetlen, üdvözítő ideológiát kell követniük (láthatod, hisz tanultad-tapasztaltad, hova vezetett mindez a 20. században!). Így bizony vissza kell fogni a kicsinyes bosszúért lihegőket, a hirtelen megtért neofitákat, akik a koncért fideszesebbek akarnak lenni a Fidesznél, a szent hittől lobogókat (s bizony az egyházakat is!), s megérteni: bár különbözőek vagyunk, de mindannyian élhető országot szeretnénk. Ahol mindenki (pártállástól, hitbéli meggyőződéstől, világnézettől függetlenül) megtalálhatja a boldogulását. Nagyon nehéz, de nem lehetetlen. Csak akarni kell. És áldozatot hozni érte. Így hiteletek lesz, akkor be lehet rendezkedni hosszabb albérletre is. (De ne feledd: csakis albérletre!)

Ha ez a szándékod, én bizalmat szavazok Neked. Nektek. Még akkor is, ha nem Rátok tettem az X-et. (A Te hibád: olyan embert indítottál a körzetünkben, akinek olyan sok van a rovásán, hogy a Dunától a Tiszáig ér, s finoman szólva is egy idióta. S akit Te – ki tudja milyen megfontolásból – kiváló embernek és nagyszerű polgármesternek tartottál, aki példa értékű. Így inkább adtam a voksom az SNI-s gyerekkel foglalkozó gyógypedagógusnak, mert ezt csakis őszintén lehet csinálni, s ez valamit elárul emberi habitusáról) Ez azonban mit sem változtat a bizalmon.

De Nektek is tennetek kell érte. Mert a bizalom hamar elenyészik (lásd az előző bejegyzésben Liviust - ami igazi lain, és nem a voluntas tua kicsit nyögvenyelős, nyelvtanilag is helytelen kifacsarása, már bocs!). S én mindig arra okítom a tanítványaimat, hogy merjenek és tudjanak gondolkodni. És ne féljenek feltenni kérdéseket. És lehetőleg ritkán tegyenek bármit is pusztán csak hitből (hisz a hit Istené, és csak a bizalom az emberé!), hanem próbáljanak a dolgok mögé nézni. Még akkor is, ha nem mindig tetszik, amit ott látnak. Mert egyszer ők a Te választóid is lesznek.

Így had fejezzem be, mint kezdtem, Adyval:

Mi voltunk a földnek bolondja,
Elhasznált, szegény magyarok,
És most jöjjetek, győztesek:
Üdvözlet a győzőnek.

Az oskolárul 2. - Pedagógusok, stressz, kiégés

Nemrég részt vettem egy továbbképzésen, ahol a pedagógusokat érő stresszről és a kiégésről (burn out) esett szó. Nagyon tanulságos volt, főleg a kollégákkal folytatott beszélgetések. Mivel már korábban is esett némi szó az oktatásról, illetve a magyar iskolákról, had osszak meg erről néhány gondolatot (részben saját, részben más véleménye alapján)

Felmérések szerint az orvosok és ápolók mellett a pedagógusok pályája van leginkább kitéve a stressznek. Ennek összetevői szakmánként mások, de mindegyikre igaz, hogy ezen pályák képviselői hajlamosak a korai kiégésre, illetve a pánikbetegségre. (Gyors közbevetés: a pánikbetegség komoly probléma – nemcsak Magyarországon -, nem pedig divat, s nem az, hogy az ember „nem tud magával mit kezdeni jó dolgában!” Aki ugyanis nem élte még át, annak lövése sincs, hogy milyen komoly betegség!)

A pedagógusok azért hajlamosabbak a stresszre, mert legtöbbjük – szemben a versenyszférával – nem váltogatja sűrűn munkahelyét. Egyrészt nem olyan egyszerű, másrészt van benne félelem és megszokás is. Az tartja városi legenda, hogy a pedagóguspálya az egyetlen, amelyen, ha elindul az ember, onnan is megy nyugdíjba. (Ha megéri) Bár ez nem minden esetben igaz: manapság már az is előfordul, hogy a pályakezdők egy része egy-két év tanítás után úgy dönt, keres más boldogulási lehetőséget. Ennek oka egyrészt a rettenetesen alacsony fizetés ( mint írtam már korábban: egy kezdő középiskolai tanár kb. 90.000,-Ft-ot visz haza nettóban), másrészt a pálya alacsony presztízse. Ez viszont azzal a következménnyel is jár, hogy a pályán lassan a zömében alkalmatlan, vagy kevésbé motivált „versenyzők” maradnak, illetve nagy a fluktuáció.

Most pedig nézzük azokat a tényezőket, amelyek – pedagógusként - folyamatos stresszhelyzetet „biztosítanak” az életben. (Hogy mindig megfelelő szinten legyen a jólelkű tanár vérnyomása!) Nincs minőségi vagy súlyossági sorrend: gyakorlatilag mindegyik egyszerre, hol kevésbé, hol erősebben hat (van, amelyik egyik munkahelyen, van, amelyik a másikban súlyosabb – a legklasszabb, ha mind egyszerre jelentkezik!).

A megbecsülés hiánya: sem a szülők, sem az oktatási kormányzat, sem a gyerekek nem becsülik semmire a pedagógust. Valóban: vannak kollégák, akik teljesen alkalmatlanok – de az az elutasítás, illetve „megvetés”, ami ma a pedagógustársadalmat körülveszi, egyszerűen elképesztő. (Lásd: tanárverések, meghurcolások).

Az eszközök hiánya problémás tanulókkal szemben: ma a diákoknak jogaik vannak (mind jól ismerik őket), kötelességeik alig. Azt ugyan a társadalom elvárja, hogy tanuljanak valamit, de amint rájuk csukódik az iskolakapu, mindenki lemond róluk. „Oldja meg a pedagógus!” „Miért nem tudja?” „Mi az, hogy nyolc tantárgyból bukik?” – „És miért nem tetszett eljönni fogadóórára, szülői értekezletre?” „Nincs nekem arra időm. A maguk dolga, hogy embert faragjanak belőle!” És ha Pistike dohányzás közben a WC-ben (ami tilos) felgyújtja az iskolát, nincs vele szemben eszköz, ha rongál nincs eszköz, ha verekszik nincs eszköz, ha bunkó paraszt nincs eszköz. Csak beírás, figyelmeztetés. Kicsapatás lehetetlen, hisz tankötelezettsége miatt csak akkor távolítható el, ha van befogadó iskola. És ki fogadná be a fenti angyalkát? Erre már nem lehet mit mondani!

Az anyagi elismerés hiánya: ma egy pedagógus a negyedét keresi, amit egy közepesen menő vállalkozó, vagy a versenyszférában dolgozó szakember keres. Mivel állami alkalmazott, még a számlákkal sem tud „ügyeskedni” – minden levonhatót levonnak. Mindemellett a közszféra dolgozóihoz képest is alulfinanszírozott. Mivel csupán közalkalmazott, nem jár neki prémium, jutalom, ruhapénz és üdülési csekk. (Tételesen bizonyítani tudom, hogy egy mezei munkaügyi felügyelő, adóellenőr az éves fizetésén felül még ugyanannyit vesz fel jutalom, egyéb juttatás és különböző cafetériák formájában! Megszorítások ide vagy oda). És emellett ott vannak az esetleges hitelek, rezsiköltségek, gyerekek nevelése (És micsoda peches helyzet, ha a házastárs is pedagógus! A továbblépés esélye nulla!). Illetve manapság a szakmai továbbképzést is saját zsebből kell finanszírozni – az oktatási kormányzat viszont elvárja, s ezek meglétéhez köti a további foglalkoztatást.

A sikerélmény hiánya: a pedagógus tanítani, nevelni szeretne (én például nagyon!). A jelen helyzetben azonban sem a gyerekek, sem a vezetőség részéről nem kap pozitív visszajelzést (nem csak én!), hiába visz be segédanyagokat, hiába képzi magát, csak a közöny és a lenézés fogadja. Sokan egy idő után belefásulnak, és éppen csak a minimálist teszik meg. Ami miatt a gyerekek és a környezet még inkább leromlik. Ördögi kör.

A nem együttműködő vezető és a tantestület módszeres szétverése: mint hallottam, több helyen is előfordul, hogy a vezető ellenségnek tekinti a kollégát: vagy úgy véli, mindenki ellene áskálódik, vagy minden problémát rájuk kíván tolni, illetve rajtuk levezetni. Sok helyen hiányzik a kommunikáció, illetve tökéletesen működik a kliens-rendszer: a szervilis kollégákkal kivételeznek, a többinek keresztbe tesznek. („Amíg az igazgató seggét nyalom, az van, amit én akarok” – Név, cím a szerkesztőségben!). A konstruktív vezető viszont gyakran elkopik a mindennapi küzdelemben (sajnos kevés ilyen van.)

A tantestület összetétele: a fentiek miatt gyakorlatilag nem kerülhető ki a klikkesedés. Azaz: a tantestület több csoportra szakad, fiatalok-öregek, kedvencek-elutasítottak, hozzáértők-alkalmatlanok. Így nem csak a vezetőséggel, hanem a tantestületen belül sem működik a kommunikáció. A fentiek miatt pedig egyre több alkalmatlan marad a pályán, ami a normális emberi kapcsolatok, s a tanítás minőségének rovására is megy.

Az eszközök és környezet problémája: az oktatás alulfinanszírozottsága miatt az iskolaépületek sok településen lerobbantak, gyakran balesetveszélyesek. A berendezés elavult, a szemléltetőeszközökre nincs pénz. És kinek van kedve bemenni egy olyan osztályterembe, ahol a falról mállik a vakolat, a székek és padok kényelmetlenek, szétesnek? Még a diákoknak sincs. És ők a jövő nemzedéke!

Az osztálylétszámok: visszatérő téma, hogy egyre kevesebb a gyerek. Igaz. Ezért inkább összevonnak, iskolákat szüntetnek meg, tanárokat rúgnak ki, s mamutosztályokat hoznak létre költséghatékonyságból. De aki már próbálta, az tudja, hogy 40 fős osztályban lehetetlen a legújabb elvárásoknak megfelelően tanítani. (Magyart, történelmet – tárgyaimat – főleg). Csoportbontás lenne az ideális (max. 15 fő), de ezt csakis matematika, informatika és a nyelvek esetében engedélyezi a fenntartó. Pedig a cél a minél műveltebb, tájékozottabb tanulók felnevelése lenne. A tömegben azonban elvesznek a jó képességűek, lehúzza őket is a „magyar Ugar”.

Milyen megoldási lehetőségek vannak? A válaszok kicsit kiábrándítóak lesznek!

A megbecsülés hiánya: alapvetően múlik az oktatási kormányzaton. A társadalom felé kell közvetítenie a pedagógus pozitív képét, s kő keményen bevasalni a pedagóguson is. Azaz: minőségi munkát követelni, s az alkalmatlanokat már egyetemen-főiskolán kiszűrni és nem engedni a pálya közelébe (de ha már ott van és alkalmatlan, akkor meg húzzon melegebb éghajlatra!). Biztosítani a nevelés-fegyelmezés eszközeit, s nemcsak a diáknak, a tanárnak is adni jogokat a kötelesség mellett. Illetve tudatosítani a társadalomban, hogy a tanár élete nem csak a hatalmas nyári-és téli szünetekből áll, és nincs rengeteg szabadidejük! (Ha bármely szakmában annyi adminisztrációt kellene végezni, amit az iskolákban, mindenkinek égnek állna a haja. És még nem is beszéltünk a csodálatos Taninformos e-naplóról! Ha abban csak a napi eseményeket – jegyek, hiányzások, késések stb. – pontosan vezetni kellene, rámenne a nap 24 órája. Nem viccelek! Igaz, egy tréningen az oktató szerint megoldható : „Beviszem a laptopomat és menet közben adminisztrálok.” Ja. Az óra meg úgy magától megtartódik! És akinek nincs laptopja, vagy nincs wifi az épületben?)

Az eszközök hiánya problémás tanulókkal szemben: Ahogy fentebb írtam – eszköz a kézben a nem iskolába való tanulókkal szemben. Tudomásul kell venni, hogy nem mindenki alkalmas középiskolai tanulmányokra. Sajnos vannak lemorzsolódók, gyönge képességüek (ne adj isten: szocálisan alkalmatlanok!). Őket speciális iskolákba, megfelelően felkészített szakemberek mellé kellene helyezni, ott biztosítani a továbbtanulást. És az sem biztos, hogy SNI-s gyerekek (akiknek tényleg speciális oktatás kell!) tömegeit kell ráereszteni az egészségesekre. A gyógypedagógusi állásokat kell feltölteni (most éppen megszüntetik őket, mert ugye: nincs pénz!), megbecsülésüket biztosítani. Az integrációt – amennyiben a gyerek is alkalmas rá – velük együtt végezni az iskolákban. (Nem pedig az erre nem felkészített pedagógusokra bízni!)

Az anyagi elismerés hiánya: a megfelelően megszűrt és felkészített pedagógusok anyagi elismerése. Szintén kormányzati feladat. Legalább a versenyszférának megfelelő fizetés, hogy a pedagógus ne kényszerüljön másodállásra, magántanítványokra, ami munkája hatékonyságát rombolja. Lehetősége legyen képezni magát, s ne legyenek napi megélhetési gondjai. (Bár ezt ma Magyarországon bárki elmondhatja magáról – kevés kivétellel.)

A sikerélmény hiánya: akár díjak, elismerések. Ha valaki jól dolgozik, azt dicsérjék meg. Mind a vezetőség, mind a fenntartó, akár állami szinten is. Ennyi.

A nem együttműködő vezető és a tantestület módszeres szétverése: a fenntartó minden esetben vegye figyelembe a tantestület döntését vezetőválasztáskor. Ha nem áll mögötte egység vagy többség, ne nevezzék ki, elkerülendő a konfliktusokat. A kliensrendszert pedig fel kell számolni, s mindenkire vonatkozzanak ugyanazok a jogok és kötelességek. Amelyik vezető ezt nem tudja betartani-betartatni, alkalmatlan a munkájára. (Az meg rossz szöveg, a fenntartók részéről hogy „azért vagyunk vele elégedettek, mert szoros gazdálkodást visz” – magyarán: minden pénzt visszatart, semmit sem fizet ki, sőt inkább lefarag!)

A tantestület összetétele: részleteztem már. A tantestület szűrése, felkészítése. Tudom, hogy különböző habitusúak vagyunk, de ha mindenkinek van közös célja – a tanítás és az iskola sikere -, akkor meg lehet találni a közös hangot. Igaz, a klikkesedés így sem szűrhető ki teljesen. Sajnos.

Az eszközök és környezet problémája: csakis a fenntartón, oktatási kormányzaton múlik. Egy szép, felújított iskolába mindenki szívesen dolgozik, s megfelelő eszközökkel betartható, hogy állagát sokáig megőrizze. Bár ez: pénz, pénz, pénz!

Az osztálylétszámok: szintén az oktatási kormányzat kompetenciája. A probléma csupán az, hogy az 1920-as évek óta (gr. Klébersberg Kúnó minisztersége), senki sem érti meg, hogy egy ország gazdasági teljesítménye, nemzetközi sikereinek záloga az oktatás. Azt kell fejleszteni. Ehhez pedig szinte egyenként kell foglalkozni a tanulókkal. Lásd a finn példát: nekik érdekes módon sikerült. Nem táplálok illúziókat.

És végül, de nem utolsósorban: én miben reménykedem ebben a rózsásnak éppen nem nevezhető, se tejjel, se mézzel nem folyó Kánaánban?

Valaki felismeri a tehetségem, vagy megnyerem a lottó ötöst. Abban a pillanatban otthagynám a jelenlegi iskolarendszert, és a hosszú, stresszes, pánikbeteg évek kúrálása véget megnézném a világ csodáit, alkotnék, s családomat hozzásegíteném, hogy nekik se kelljen stresszesen élni. Addig feléje sem néznék a közoktatásnak, amíg komoly és mélyreható változáson nem esik át. De talán azok után sem.

Egy belga gondolatai - 2010. április 11. és a történelem

Auream quisquis mediocritatem
Diligit, tutus caret obsoleti
Sordibus tecti, caret invidenda
Sobrius aula.
(Horatius. Carmen II. X.)

Többször is kijelentettem, hogy a blogban nem kívánok foglalkozni a politikával. Először azért, mert szereplői kivételével mi, az istenadta nép, a sötétben tapogatózunk, azaz: bármely dologról következetéseket levonni kívülállóként puszta ködszurkálás. Ezért – bár irigylem őklet, mert a semmivel keresnek jól – a politológiát és a politológusok napi értékeléseit sok esetben szkepszissel nézem/olvasom, és nem tartom többnek, mint a fenti megállapítás. (Bocs, kedves Török Gábor!:)) Másrészt politikáról írni nem időtálló, s nem kenyerem a felesleges szócséplés. (Csak azért írjak, hogy frissüljön a blog. Bocs a többi blogernek!:))

Politikához való viszonyomat jól szemlélteti a fenti Horatius idézet az arany középútról, s arról, hogy az ember ne dőljön be minden fellengzős ígéretnek, rémhírnek, vagy uszításnak. (A költő szebben fogalmaz!). Így legalább nem ér meglepetés és a vérnyomásunk is szinten marad. Ez a belgaság lényege.

Akkor miért szólal meg mégis a belga? (Talán balga – jaj, de rossz szóvicc!). Mert – kivárva a hosszan elhúzódó éjszakai közvetítéseket – többször is megütötte a fülét a következő szó: történelmi. És mivel a belga történésznek (is) tartja magát, elkezdett elmélkedni a kérdésről.

Legfontosabb: nagyon könnyen dobáljuk a fogalmakat: „minden idők legnagyobb bevétele”, „minden idők legjobb filmje”, „legnagyobb történelmi esemény” – mihez képest? Ahhoz, ami elmúlt, vagy ami elkövetkezik? A történelem ugyanis mindig a jövőtől minősített. Egyszerűbben: csakis visszatekintve minősíthetünk történelminek (legnagyobbnak, legjobbnak stb.) egy eseményt, adott pillanatban nem. Ugyanis az idő maga dönti el, valóban történelmi volt-e a pillanat, amit átéltünk, vagy csupán aprócska botlások egyike.

A belga életében igyekezett nem minősíteni (na jó, azért néha őt is elkapta az indulat), mindig a mozgatórugók érdekelték, szerette/szereti az összefüggéseket megérteni, feltárni, s bizony elfogadja, ha nem neki tetsző a végeredmény (na jó, néha kicsit duzzog – de aztán beletörődik. De ennyi kell a jóérzéshez).

Szóval akkor? Történelmi vagy sem? Így, pár nap múlva.

1. Történelmi abból a szempontból, hogy 1990 óta ez volt minden idők legunalmasabb, legbénább kampánya és választása. Igazából senkit sem lehetett szeretni-gyűlölni, nem csaptak az egekig a horgas indulatok meg a tömjénfüst – mintha nem is lett volna kampány. A zárás és az eredményhirdetés meg tényleg maga volt a sitcom csúcsa, amolyan béna stand-up comedy. Csak azért nem nevettem, mert rólunk szólt és fontos dolgokról. Így viszont inkább szánalmasnak tűnik. Szóval: nem biztos, hogy örülnénk, ha ez vonulna be a történelembe.

2. A FIDESZ nagyarányú győzelme. Van, aki ódákat zeng róla, de az MSZP 1994-ben kb. ugyanennyire győzött (akkor az a mondás járta: Ha Joli néni indulna kezében szegfűvel, biztos bejut a parlamentbe. Most ugyanez igaz volt, csak épp naranccsal.). A részvétel is kb. ugyanekkora volt (úgy tudom, most még kevesebb is), csak talán az arányok lettek kicsit mások. De a kétharmad az kétharmad. Szóval kicsit történelmi.

3. Új pártok szinte a semmiből a parlamentbe. Na, ez már történelmi! Ugyanis keresztbe vágta a fent említett politológusok éveken át tartó mantráját: Magyarországon stabil kétpártrendszer alakul ki két mamutpárttal és pár kicsivel. Ennek most vége – hál istennek a történelmet az emberek, és nem a politológusok írják! A két protestpárt bekerülése a süllyesztőbe küldte az eddigi trendeket, s érdekes lesz nézni az újak további fejlődését. Protestpártokról beszélek, de használhatnám a performance kifejezést is – mindkettő szerepeket játszik, és valós(nak tűnő) igényekre tapint rá, vezetőik fényévekre vannak a talpas közegtől, melyek istenként tekintenek rájuk, s talán nem mondok butaságot, hogy a parlamenti munkában (na meg a húsosfazék mellett) kopni fognak a radikális körmök. Ami nem is lesz baj, mert akkor új szereplők is lehetőséget kapnak. Mindez igaz a Brontosaurussá nőt győztesre is! Ők sem ismerik az örök élet és az örökös hatalomban maradás titkát. (Még egy kis latin, most Liviustól: Multitudo aut servit humiliter, aut superbe dominatur. Azaz: A tömeg vagy meghunyászkodó szolga, vagy könyörtelen zsarnok. Megszívlelendő!)

4. Történelmi változások várhatók: ne ez az igazi ködszurkálás – de legyen inkább választási szlogen. A kormányzó erő soha sem tudhatja, milyen kihívások állnak előtte, van olyan, hogy szinte naponta kell revideálni az álláspontokat. Szóval tíz évre előre senki sem tud tekinteni. (Ki gondolta volna 1998-ban a féltéglányi mobilok korában, hogy iPohne-ok, vagy iPadok lesznek?) De jól hangzik. Szóval, hogy valóban történelmi lépéseket teszünk, ezt is a jövő dönti el. S amíg az új hatalom nem nyilatkozik feketén-fehéren, addig bármiféle találgatás felesleges (bár igen kellemes elfoglaltság lehet, ha az embernek nincs jobb dolga.:))

Ennyit egyelőre a dologról, s talán a belga újra jelentkezik a témában, ha április 25-én a második forduló is lezajlott.

Vale!