Bár különböző fórumokon igen gyakran hallani, bennem csak az utóbbi két-három évben tudatosult igazán, hogy bajban van a magyar oktatás. És nemcsak bajban: egyenesen a béka feneke alatt. Természetesen országos rálátásom nincs a dologra, de azért lehet izgalmas következtetéseket levonni azokból az oktatási intézményekből (óvodától a felsőoktatásig), melyeket többé-kevésbé jobban ismerek, de ez is merész lenne az általánosításhoz. Így inkább had foglaljam össze saját tapasztalataimat.
A válságnak – szerintem – három, egymással szorosan összefüggő tényezője van: a tanárok, a diákok, és maga az oktatási rendszer.
Kezdjük a tanárokkal, lévén magam is közéjük tartozom – csattanjon először rajtuk az ostor. Tapasztalataim szerint – és ha megköveznek is érte, tartom– az általam ismert intézményekben a tanárok jó harmada valójában alkalmatlan bármiféle oktatói munkára. Hogy miért? Van pszichikai, emocionális-anyagi és szakmai összetevője is.
Egyrészt a képzés hiánya. Sem ma, sem tíz évvel ezelőtt az egyetemeken és főiskolákon nem tanították meg az embereket tanítani. Mindenféle hülye elmélet szólt arról, hogy hogyan kell, de gyakorlat igazából nuku – nyomj le tíz órát egy gyakorló iskolában, aztán szevasz! „De ez nem a valódi élet!” - ahogy Ford Ferlaine mondaná! Hogy lehetne tíz óra alatt bármely szakma gyakorlatát elsajátítani?!? Emlékszem, amikor először mentem „igazi” suliba, az igazgató azt mondta: itt az osztály, oszt tanítsál fiam! Fogalmam nem volt, mit is csináljak. Hogy ez idáig sikerült megmaradnom, és – talán - színvonalas munkát végeznem, azért volt, mert akartam átadni a tudást, amit megszereztem, és voltak nagyszerű tanáraim, akiket példának vehettem. Gyakorlatilag a mai napig őket utánzom.
Na de azok, akiknek ez nincs meg? Akik esetleg emberileg is frusztráltak. Na ők is vannak szép számmal. Sokan akkor döbbenek rá erre, amikor elhagyják a felsőoktatást, és csak néznek ki a fejükből bambán. Most akkor mi lesz? Tanítsak, amikor azt sem tudom, mi az? Ráadásul a gyerekek is idegesítenek, nem találom meg velük a hangot? Hát, nem irigylem őket. Igazából sajnálom, és megértem. Ott ragadtak egy lehetetlen helyzetben és esélyük sincs arra, hogy kiszabaduljanak belőle. Hisz máshoz nem értenek, máshol nem kellenek, máshol „meghalnának”.
Egy szűk réteg persze nem is akar tanítani. Ha van esze, elmegy valami jobb céghez, aztán soha nem látja többé az iskolát – legfeljebb, ha szülőként tér vissza.
De nézzük azt a többséget, akik szeretik is csinálni, akarják is és értenek is hozzá. A körülmények. Ez a nem semmi! Sem az iskolák, sem a tanárok nincsenek elengedve anyagilag. Hogy mindenki értse: egy középiskolai tanár fizetése, tizenöt év munkaviszony után, ha alap óraszámban tanít, kb. 90-100 ezer forint. Egy általános iskolaié, vagy egy óvónőé ennél kb. egy húszassal kevesebb. És – bármily hihetetlen – ott a felelősség, valamit csak át kell adni annak a gyereknek, nevelni kellene valahogy, bármennyire is nem akarja néha (a gyerek!). Figyelni rá az intézményben, elviselni a szülőket, aki szerint általában a tanár a hülye minden esetben (tisztelet a kivételnek). Így nem valami sok. És jön a számla, a saját gyerekkel való törődés... Hogy még jobban sarkítsuk: egy általam jól ismert autószalonban az autókat takarító fiú fizuja nettó 130 ezer! Napi nyolc órát (sem) dolgozik, felelősség semmi, és ha nincs kedve, elnagyolja a munkát. (Csak mossa az autókat és takarítja!!!!) Persze, mondhatja bárki: sokan ennél kevesebbet keresnek, és a tanárnak ott nyári, téli, akármi szünet. Igen, az van. De máskor nem mehetek szabira, rosszul veszi ki magát a betegállomány, soroljam? A három hónap nyári szünet meg valójában egy (a július), mivel júniusban még munka van akkor is, ha a gyerekek nem járnak már, augusztusban meg évkezdés. (Szóval a szünet annyi, mint bárki más szabija, ha egyszerre venné ki. A téli, tavaszi szünet napjai tanítás nélküli munkanapok, amiért így kevesebb pénz jár – aki nem tudná!). Ráadásul a diákokkal szemben fegyelmezési eszköz – a jó szón kívül, vagy az ejnye-bejnyén – semmi, a kiszolgáltatottság viszont annál nagyobb.
Naná, hogy sokan ki vannak bukva, amit a tapló média még erősít is. (A jól ismert: a hülye tanár zaklatja a gyerekeket, atrocitások tanári megfelelési kényszer miatt stb.) Persze a diákok hülyeségei nem esnek hasonló súlyba (a média szerint ők csak „áldozatok”)...
A diákok: egyre több a hátrányos helyzetű, lelkileg, vagy testileg sérült gyerek. A környékünkön minden második rossz körülmények közül jön, csonka családból, széthullott közösségből. A szülők alig foglalkoznak velük, csellengnek, életcéljuk semmi. Már az általános iskolában elfelejtenek olvasni, hisz az ottani hajszolt pedagógusoknak sincs se idejük, se kedvük többet foglalkozni velük. A tévében rossz példákat látnak, vagy videojátékokba menekülnek, így a való világról fogalmuk sincs. Nálunk is szinte mindennapos az agresszió, a motiválatlanság, az elutasítás. A szívük mélyén belerúgnának a tanárba, aki tanulásra ösztökéli őket, nem akarnak mást, csak sok pénzt munka nélkül, menő kocsikat és azt, hogy hagyják, hogy vastagon leszarjanak mindent. Na így se könnyű. Ráadásul frankón csak jogaik vannak (amire állandóan hivatkoznak), kötelességüket meg leszarják (úgy sem lehet őket sehogy megbüntetni – védi őket a jog!) Sok szülő meg csak akkor jön, ha a csemetéje bukásra áll, addig a közelbe sem dugja az orrát. De bezzeg ilyenkor kiveri a balhét! Mert a hülye tanár...! De ha ő is kicsit odafigyelne, talán az a gyerek otthon tanulna is valamit, és akkor, ugye, nem bukna meg. „Más szemében a szálkát...” – ahogy viszont Krisztus mondotta volt...
A oktatási rendszer: ma minden gyerek 18 éves koráig tanköteles. Eltanácsolni rossz magaviseletért, hanyag szorgalomért nem lehet, hisz az iskolának kell az állami fejpénz, a gyereket meg semmi sem motiválja a tanulásra. Így elvileg mindenkinek érettségizni kell, a fizikai munka lenézetté válik, a főiskolák meg kettes átlagokkal felvesznek, mert ott is kell a fejpénz. Aztán bocsátják ki a semmire sem jó diplomások légióit, akik csak a munkanélküliek számát gyarapítják (egy statisztika szerint élen járunk a marketing szakemberek, kommunikációs szakemberek, szociológusok és filozófusok gyártásában. Vajon mennyi szükség lehet rájuk az országnak?). És semmi sem terelgeti őket a munka felé!
A tananyag meg borzalmas. Én csak a történelem és magyar oktatásról tudok szólni, de száz éves, megkövesedett doktrínákat kell sulykolnunk, az érvek ütköztetése, az új eredmények helyett. Azok ugyanis nincsenek sehol! A rém unalmas Odüsszeiát és a borzalmas Csokonait, Berzsenyit kell olvastatni, élvezhető, az olvasást megszerettető művek helyett. Naná, hogy csak a funkcionális analfabétákat gyártjuk!
A történelem pedig dettó: Németh György tanár úr egész könyvet szentelt annak, hogy csak a középiskolai elsős tankönyvekben összegyűjtse a számtalan bugyutaságot, azóta ezerszer megcáfolt tévedést, s azt, hogy a legújabb eredményekkel még csak köszönőviszonyban sincsenek. (Na ja, hülyén hangzik, de a marxista történelemszemlélet még mindig erősen virágzik – kényelmesebb, mint vért izzadva új könyveket, új szemléletet belevinni az oktatásba.) Hisz a magyar valóság szerint mindig is kényelmesebb volt dagonyázni a sárban, mint valami újba és megerőltetőbe kezdeni. Mondjuk: építeni valamit. Hogy kijöjjünk a sárból...
Ha valaki nem tudná, öreg kontinensünk egyik élenjáró, legmagasabb életszínvonalú országa Finnország (őket honfitársaink egy része megveti, mert jobb rokonságban lenni a belső-ázsiai puszták angol vécét még ma sem nagyon látott lakóival – és ez nem rasszista kijelentés volt, csak ténymegállapítás. A fejlődés nem mindenhol egyforma – ez van, sajnos). A finnek az 1920-as évektől komoly összegeket invesztáltak az oktatásban, hisz tény, hogy a szakképzettség mindenhol a gazdasági fejlődés alapja. Jól megfizették a tanárokat, felszerelték az iskolákat, de cserébe követeltek is: hogy képzett embereket neveljenek. Olyanokat, aki előreviszik a gazdaságot. Aki ennek nem tudott megfelelni, kirúgták, bezárták (az iskolát!). És tudták: szükség van asztalosokra, kőművesekre, elektroműszerészekre is. Ezt a képzést is támogatták. Nincs is náluk tengernyi, ingyenélő marketingmenedzser és szűklátókörű, kommentekben és utcákon harsogó szélsőséges vadbarom. (A toleranciát csak tanulni lehetne tőlük – lásd a lapp és svéd kisebbség helyzetét, de erről talán máskor, ha érdekel valakit) Így ma eljutottak oda, hogy a GDP-jük hat/tízszerese a miénknek, és a sokkal könnyebben veszik/vészelik át a világgazdasági válságot, nincsenek rászorulva a nyakra-főre felvett hitelekre.
Nálunk viszont csak sírás-rívás, egymásra mutogatás, meg ígérgetés van. Hogy majd most, majd egyszer! De soha sem látni az alagút végét.
És ez szomorú. Rettenetesen szomorú.
