Cassandra Clare: A Végzet Ereklyéi (Csontváros, Hamuváros,
Üvegváros). Könyvmolyképző, 2009-2011
Az irodalomtudományban és könyvkiadásban a szörfölés szleng
kifejezés. Azt jelenti, hogy valaki kitalál egy ütős és sikeres sztorit, erre
rácuppan néhány tehetséges (vagy kevésbé tehetséges, de pénzéhes) szerző és
kiadó, és elkezdi gyártani a hasonló történetek tömkelegét. Mert, miután J.K.
Rowling megteremtette Harry Pottert, vagy Stephanie Meyer az Alkonyat
neurotikus és nyálas vámpírjait-vérfarkasait, tucatjával születtek a klónok, az
ilyen olyan vámpírokról és varázslóiskolákról. (Bónusz a köbön: bukott
vérangyalok! Nem semmi!) Mert az olvasó, akit rabul ejtett az álomvilág, még többet
és többet akar. És ha az nincs, vagy nincs olyan gyorsan, mint szeretné, akkor legalábbis
valami hasonlót. A kiadók pedig pénzt szimatolnak, s miért ne tegyék meg, ha
van rá igény?
Magyarországon is van kiadó, aki hetente-havonta jelenteti
meg a címeket és él meg belőle nem is rosszul. Mert megtalálta a célközönséget,
azt a 16-18 év közötti korosztályt (főleg lányokat!), akiknek kell az újfajta
romantika és még szeretnek és akarnak is olvasni. (És elsikkadnak a gyalázatos
fordítások, a rossz tipográfia és a nyomdahibák felett!)
A fenti szörfölés iskolapéldája Cassandra Clare, illetve a Végzet
Ereklyéi trilógia. Ami egyben azt is mutatja, hogyan tudja egy tehetséges ember
aprópénzre és szeméthalomra váltani a tehetségét.
Az igazság az, én nem kedvelem a folytatásokat. Azaz: nem
kedvelem, ha nem indokolt. Például Rowling első négy Harry Pottere zseniális
volt, alig bírtam letenni, de az utána következőkön már csak az izzadságszag érződött,
s az, hogy a kiadó kaszálni akar, csakis kaszálni (Rowling meg úgy utálja már
az egészet, hogy nincs is rá szó!) A rettenetesen elnyújtott HP 7/1-2 filmről
pedig ne is beszéljünk. Ott valóban már csak a pénztárgép kattogott keményen!
Szóval a Végzet Ereklyéi is túllihegett, feleslegesen hosszú
regényfolyam, ami olyan, mint az állatorvosi ló. Ehhez azonban a történet
röviden.
Létezik a mi (emberek) világunk, s mellette (láthatatlanul),
a szintén emberek (meg kicsit több) Árnyvadászok világa, amely hemzseg a
démonoktól, vámpíroktól, vérfarkasoktól meg egyéb alvilági lényektől, akiket az
Árnyvadászok irtanak rendesen, hogy megmentsék tőlük a mi világunkat (ismerős,
ugye?). Nem is lenne baj, ha az egyik Árnyvadász (naná, hogy a
legtehetségesebb!), Valentine fel nem lázadna, s úgy nem gondolja, hogy
természetfeletti erejével miért is ne uralhatná mindkét világot. De elbukik,
mindenki úgy hiszi, meghal, aztán csodák csodája egyszer csak előkerül és
nekiáll tovább gonoszkodni. Kamasz hőseink (Jace, az Árnyvadász, Clary, a
majdnem Árnyvadász lány, Simon, a vámpirizálódott fiú), felnőtt segítőikkel
pedig megpróbálják megvédeni a világot, mert senki sem hiszi el nekik, hogy a
gonosz itt jár a kertek alatt, s hiába kiáltanak farkast. Persze dúl a csata
ezerrel (titokban), oldalanként több liternyi „sötét folyadék” (vér?) csorog el
(szivárog, ömlik stb.), míg végül a gonosz meglakol, a jók elnyerik jutalmukat és
belelovagolnak a naplementébe.
Sablonos? Naná. Két kezem is kevés lenne hozzá, hogy
összeszámoljam a rengeteg nyúlást Rowlingtól Stehen Kingen és a fantasy
ikonokon át Stephanie Meyerig. Azaz: egyetlen eredeti ötlet nincs benne. (pl. az
embereket az Árnyvadászok mugli…, bocsánat: mondénnak hívják!)
És ezért vagyok rettenetesen szomorú. Cassandra Clare
ugyanis jó író! Jó író lehetne. Tökéletesen otthon van kamasz hősei
lelkivilágában, párbeszédei igazi párbeszédek, a meseszövés gördülékeny. Csak
éppen nem trilógiát kellett volna írnia, hanem egyetlen regényt. Amit három
könyvben elmesélt, az egybe is belefért volna. Mert így a cselekmény nyúlik, mint
a rétestészta, a hősök érzelmileg többet tekeregnek, mint Starbuck és Apollo a
Battlestar Galactikában (szeretlek, nem szeretlek, de mégis, de mégsem,
meghaltam, feltámadtam, nem szeretlek, mást szeretek, én is, szeretlek, én is,
enyém/tied vagyok, hallelúja!), s dramaturgiailag gyors események is oldalakon
át húzódnak.(pl. Valentine hosszasan elbeszélgetve tartja kardját az egyik
főhős farkasember nyakához, s a kellemes diskurálás közben csak nem akarja
ledöfni. A farkasember megunja, és valahonnan kardot szerez ő is, mire
Valentine lelép.). Szomorú, hogy érződik: a kiadó minél több bőrt akar
lenyúzni, minél több lét keresni, a szerző meg partner. Bár, végül is, ő is
pénzből él, s senki sem vágyik rá, hogy csak halála után legyen sikeres és
halhatatlan.
Így csalódás a Végzet Ereklyéi. Akit viszont mégis érdekel a
kaland, annak azt javaslom, amit én is csináltam: a harmadik kötetnél már csak
a párbeszédeket olvastam. Így nem ment veszendőbe az élmény.
Felvértezve pedig magam a tini vámpírok, vérfarkasok, bukott
angyalok kalandjaival, nekiugrok Suzanne Collins bestsellerének, a szintén
trilógia Éhezők Viadalának. Mert érdekel, hogyan lehet világsiker egy olyan mű,
amely egy az egyben Orwell 1984-e, Stephen King Menekülő embere, Michael Bay
Szigete. Na meg persze 100%-ban a Takami Kósun Battle Royale-ja. Csak a nevek
és a szereplők változtak meg.
De, meglehet, csakis bennem van a hiba. Majd meglátjuk.
