... és Jason Statham újra vezet!
A változatosság kedvéért a V8-as Ford Mustang után (Halálfutam) most újra az Audi S8 DSG váltóját kapcsolgatja igen sebesen (és persze tök fölöslegesen).
Hisz Frank Martin, a Szállító immár harmadszor tér vissza, hogy megmutassa különleges autóvezetési tudását és a Volkswagen konszern durva reklámját is a gazdasági válság időszakában gyakorlatilag eladhatatlan (és szintén tök fölösleges) méregdrága luxuskocsiról. (Na jó, azért egy Merci SLK is megjelenik a színen!)
Luc Beson és csapata (Oliver Megaton rendezővel az élen) nem vacakolt sokat: fogta a Szállító 1-et, kicsit megkavarta, a kínai lányt kicserélte egy dögös, vörös hajú ukránra (az üdítő Natalya Radukovára, aki sokkal jobb, mint a manapság szintén favorizált Olga Kurylenko), aztán Frankie-t nekiküldte Európának. Szóval ne lepődjön meg senki az ismétléseken – de nem is ez a lényeg. A lényeg a dögös kocsik, a hajmeresztő akciók, és a Bud Spencer-féle bunyók, amikben igazából senki sem sérül meg. (Még Jason Statham sem, amikor fejjel törnek át vele egy téglafalat!). A változatosság kedvéért az egészet nyakon öntik az éppen aktuális környezetvédelmi maszlaggal (a csúnya rosszfiúk irdatlan mennyiségű zöld trutymót akarnak elhelyezni a hirtelen környezettudatossá vált Ukrajnába), aztán had szóljon!
De akkor is marad némi hiányérzetem. Imádtam a Szállítót, éppen képregényessége miatt, de bizony ez olyan sablon, amiről nem lehet egynél több bőrt lehúzni, nemhogy hármat. Jason Statham Frank Martinja egyszer jó volt Steven Segal-szerű mimikájával és fura törvényeivel („Nincsen név, nem nézzük meg a csomagot” stb.), na de háromszor! A rosszarcúak bandája bármely huszadrangú akciófilmben felléphetne, élükön az éppen ügyeletes gonoszkával, a pszichopata képű Robert Knepperrel, aki a változatosság kedvéért volt titkos ügynököt alakít - bár a Szökésből megismert Zsebes gesztusai (ajaknyalogatás, tekintet), azért csak-csak előjönnek. (Mondjuk, én nem nagyon tudnám elképzelni vígjátékban, bár állítólag haláli humora van!)
Az elnagyoltságot jelenti az is, hogy ugyan a film szélesebb látókörű kívánt lenni (Marseilles-től Odesszáig megy a száguldás), de a képek alapján akár Felső-Voltában, vagy Uruguayban is játszódhatna. Az egyes városokat vágóképekből látjuk, és soha sem érezzük, hogy éppen most Münchenben, Budapesten, vagy Odesszában járnánk. Végig az volt a benyomásom: az egészet vagy Romániában, vagy Bulgáriában vették fel (és ezzel nem akarok rosszat mondani!). Nagyon vicces, ahogy minket ott Frankhonban látnak: Budapest mocskos, balkáni piacok vannak, mindenki cigányképű (megint ne tessék félreérteni!), szóval a nagy lepukkanás. Hála istennek – mondhatná az egyszeri magyar az övön aluli ütéstől – a romániai részek még lehangolóbbak. Ja, és honnan tudjuk, hogy megérkeztünk Ukrajnába? Megjelennek a cirill betűk! (Külön mókás, hogy az egyik szereplő – egyébkánt amerikai!!! – kamion oldalára öles betűkkel az Ukrajna felirat van felfestve – nyugaton úgy sem ismerik a cirill írást!).
Szóval jó film-e a Szállító 3, avagy nem? Az autós jelenetek fantasztikusak, de ha valaki a történet miatt menne, ne tegye. Attól még Tom és Jerry is fifikásabb.
Egyszer használható és eldobható popcorn-mozi. És még mindig Jason Statham vált a legjobban – még akkor is, ha nem muszáj!
2009. január 27., kedd
2009. január 18., vasárnap
Gáza-Palesztína-Izrael
Mielőtt a napi sajtó és egyéb média hetek óta egyik vezető hírét górcső alá vennénk, tisztázni kell néhány dolgot. A történész feladata mindenek előtt az objektivitás. A tényeket kell elemeznie, s ebben nem játszhatnak szerepet érzelmi tényezők, még akkor sem, ha a végeredmény számára nem mindig tetszetős. Ezt azért mondom, mert az alább vázolt konfliktus elemzéseiben mindig az érzelmi aspektus előtérbe kerülését látom, s sok történész, elemző gyakori hibája, hogy a forrásokat elméletének megfelelően válogatja ki, szemérmesen hallgatva az esetleg azt cáfolókról (Lásd a Bellum Atlantisban James Connors megjegyzését!)
Tehát a legelső kérdés, ami sokakban felmerül: a palesztin-izraeli viszályban kinek van igaza? Gyorsan és határozottan kell leszögeznünk: mindkettőjüknek és egyiküknek sem! Hogy egy másik frappáns gondolattal bővítsem ki: a kérdés valójában arról szól, hogyan lehet megosztozni olyasmin, amin nem lehet megosztozni. Az adott térséghez ugyanis három kultúrkör is kötődik: a zsidóság, az iszlám világ és a kereszténység, s mindegyik nagyjából egyforma jogigénnyel (És csak örülhetünk, hogy a kereszténység nem alkot a zsidósághoz és az arabokhoz hasonló nemzetet, mert akkor még cifrább lenne a helyzet!).
Az események megértéséhez viszont vissza kell térnünk a gyökerekhez.
A még alapszintű történelmi ismeretekkel rendelkező egyszerű embertársunk is nagyjából tudja, hogy a Közel-Kelet vitatott részén igen sokáig a zsidóság élt, nagyjából a Kr.u. 2. sz. közepéig. Tarka, különböző vallási frakciókra szakadozott népcsoport volt, melyet a kiválasztottság-tudaton kívül egyetlen dolog kötött csak igazán össze: a rómaiak iránt érzett gyűlölet. A hódítók ugyanis, Kr.u. 70-ben, sikertelen felkelésük leverése után lerombolták egyetlen szentélyüket, a Templomot. A parázs a 130-as években lobbant lángra, Simon Bar-Khoba vezetésével, s az újabb felkelés leverése után Hardianus császár száműzte Palesztinából a zsidókat, még az Aelia Capitolina névre keresztelt Jeruzsálembe sem léphettek be többet. Ekkor kezdődött a diaszpóra kora.
Emellett még egy fontos dolgot kell tudni: a jeruzsálemi szentély lerombolása nem csupán egy templom lerombolását jelentette, hanem a Templomét. Az egyetlen helyét, ahol áldozatot mutattak be Istennek. Azt szokták mondani, ekkortól vált izrael népe áldozat-bemutató népből imádkozó néppé. (A zsinagóga ugyanis nem templom!). Hogy ez mekkora csapás, csak az foghatja fel, aki tudja, hogy az ókori népek számára (így a zsidóság számára is) áldozat nélkül elképzelhetetlen volt a kapcsolat az isten(ek)el. Ennek a katasztrófának az emléke volt az, amely a vallási összetartozáson kívül még megerősítette a zsidóság egységét, habár a régi őshaza emléke egyre inkább elhalványult.
Palesztínába ezek után szír-arameus és arab népek költöztek, jelentős részük kereszténnyé vált, a zsidóság viszont csak Haifa környékén maradt meg kis számban, mintegy utolsó hírmondónak.
A 600-as évek közepétől a térség végleg elarabosodott és iszlám hitre tért, amin sem a több mint kétszáz évig tartó keresztes uralom, sem az ötszáz évig tartó török uralom nem tudott változtatni. Palesztína viszont az iszlám számára is szent hely lett, hisz felfogásuk szerint a lerombolt Templom hegyéről emelkedett Mohamed az égbe, s ezért ide építették a Sziklamecsetet és az Al-Aklsza mecsetet. Gyakorlatilag a 20. század elejéig sem a zsidóknak, sem a keresztényeknek nem fordult meg a fejében Palesztína „visszaszerzése”.
1890-ben, a Bázelben megtartott – a zsidóság jó része által egyébként nem igazán támogatott! – cionista kongresszuson fogalmazódott meg először az a gondolat, hogy a zsidóság egyetlen nemzetet alkot, s ennek a nemzetnek Palesztina kell, hogy legyen a hazája. Az elvet azonban nem nagyon követte gyakorlati lépés, s a századelőn csupán pár ezer telepes költözött ki Palesztinába – földet vásárolva a török kormánytól -, ahol viszonylagos nyugalomban éltek az arab lakossággal. A kivándorlás azért nem vált népszerűvé, mivel az európai zsidóság (leszámítva a kelet-európai ortodoxokat) az évszázadok alatt teljes egészében asszimilálódott a többségi társadalomhoz, és általában elsődlegesen német, francia, angol, magyar nemzetiségűnek tartotta magát, s hazájában kívánt boldogulni.
A II. világháború azonban mindent „felborított”, s ez után döntöttek úgy a nagyhatalmak, hogy engedélyezik egy zsidó állam létrehozását Palesztina területén. Egyrészt, hogy „kárpótolják” őket a háború alatti szenvedésekért, másrészt talán azon ki nem mondott célból is, hogy a továbbra is meglévő antiszemitizmus vitorlájából kifogják a szelet. Hatalmas népvándorlás indult meg, durván egy-másfél millió ember, bár ezek jelentős része nem Európából haladt az Ígéret Földje felé! Legalább háromszázezer volt az észak-afrikai, un. szefárd zsidó (őket Spanyolországból üldözték el a helyi arabokkal együtt az 1500-as évek elején – azonnal csődbe döntve a spanyol gazdaságot), illetve ugyanennyien érkeztek a közel-keleti diaszpórákból is.
A rengeteg jövevény azonnal kiélezte a palesztinai arabokkal az ellentéteket, ezért döntött úgy az ENSZ 1947-ben, hogy a területet megosztja egy zsidó, és egy arab államra, Jeruzsálem városát pedig nemzetközi ellenőrzés alá helyezi. A döntést egyik fél sem fogadta el: 1948-ban kikiáltották Izrael államot, megkezdődtek az arab-izraeli háborúk, és több mint kétmillió palesztin kényszerült elhagyni otthonát. A zsidókhoz hasonlóan most ők váltak hazátlan néppé, s játékszerré a helyi hatalmak különböző machinációiban. A nagyhatalmak persze megegyezést sürgettek, hisz egy nagyhatalom ritkán vallja be, ha esetleg nem eléggé átgondoltan döntött... Izrael közben jelentősen kiterjesztette hatalmát, s megindultak a betelepítések a megszállt területekre (általában fundamentalista, arabgyűlölő ultraortodoxokkal, akiktől a világias, szekularizált Izrael állam is szeretett volna szabadulni), s a palesztin szervezetek is egyre jobban radikalizálódtak. Mindkét oldalon egymást követték a merényletek, melyek végül az 1994-es „első Intifádában” csúcsosodtak ki...
Itt jön a képbe a vallási momentum: mind a zsidó, mind az iszlám vallás (a kereszténységhez hasonlóan!) a kizárólagosság vallása (végül is egy tőről fakadnak). Más vallást nem fogadnak el igaznak, más vallás valamilyen szinten ellenség, ahogy az azt valló is ellenség. Ez a fajta radikalizmus napjainkban azért jelentkezik szinte csak a zsidóságban és az iszlámban, mert mögöttük áll egyfajta „nemzeti” háttér is. (De jó, ha tudjuk: a középkorban a keresztények is egy „nemzetet” alkottak, s a keresztes háborúk idején a fent említett csoportokhoz hasonló elszántsággal és fanatizmussal irtották a muszlimokat és a zsidókat – elég elolvasni a Jeruzsálem bevételéről szóló krónikákat. A kereszténység is csak azért „szelídült” meg, mert a középkor bomlásával és a reformációval darabokra tört a keresztény „nemzet” is!)
Az 1960-as évektől, mikor Jasszer Arafat került a palesztinok élére, indult csak meg a törekvés egyfajta megegyezés irányába. Ez vezetett végül is ahhoz, hogy 2001-ben, nagyjából az 1947-es döntéshez hasonlóan megosztották a területet, létrejöhetett végre a Palesztin Állam. (Palesztin Hatóság néven)
Arafat halála (2004) után pártjának, a Fatah-nak kihívója támadt a szélsőséges iszlám fundamentalista (egyébként Irán és Szíria által támogatott!) Hamász személyében. A Hamász csak erőszakos megoldásokat ismert, s ellenségeskedésük oda vezetett, hogy a palesztinok között kitört a polgárháború. A Fatah végül a Jordán nyugati partját tudta megtartani (más néven Ciszjordánia), a Hamász pedig a gázai övezetet, ahol a jelenlegi konfliktus eszkalálódott. (Kicsit cifrázza a helyzetet, hogy a Hamász, bár szinte mindenkit és mindent felrobbantana, korházakat és segélyállomásokat is működtet Gázában, tehát paradox módon humanitárius tevékenységet is végez!)
A Hamász elsődleges célja Izrael állam eltörlése, és azon palesztinoké is, akik a szélsőséges, siíta alapokon álló (az iránihoz hasonló) iszlám állam kiépítésének útjába állnak. Ezért vált igen jelentőssé, az amúgy jelentéktelen, mindössze 18 kilométer hosszú, és átlag 6 kilométer széles gázai övezet. A Hamász, kihasználva az Egyesült Államok (Izrael elsőszámú szövetségese és támogatója) elnökválasztások miatti passzivitását, 2008 karácsonyakor, a zsidó Hanuka ünnepén rakétatámadást indított Izraeli célpontok ellen. Izraelben közben hamarosan választások lesznek, s mindkét politikai tömörülés (a jobboldali Likud és a baloldali Munkapárt) ígéretet tett a támadások és a Hamasz megszüntetésére. (Ami az állandó rakétatámadásoktól fenyegetett izraeli lakosság egyöntetű kívánsága!) A háború tehát nem volt szükségszerű, de a politika közbeszólt. És nem számított az, hogy mindkét oldalon feleslegesen haltak meg a civilek ezrei is...
Szóval senkinek sincs igaza, hiszen, ha elfogadjuk a történelmi jogra való hivatkozásokat, akkor mindkét fél egyformán igényt tarthat a kérdéses területekre (és megint csak nem beszéltünk a keresztény igényekről!). Ezért nincsenek pozitív és negatív hősök, néhány elborult agyú fanatikus van mindkét oldalon, akiknek céljaik elérésében semmi sem számít.
Pedig megegyezni kell, muszáj. Még ha az is az ára, hogy törekvéseikből fel kell adni valamit, hogy kölcsönösen kell ellenőrizniük egymást, valamilyen szinten tolerálni a másik „hülyeségeit”. Mint ahogy a négy nagy keresztény felekezet által közösen működtetett Szent Sír Templomának kulcsait is évszázadok óta ugyanaz a muzulmán család őrzi.
Ha ez a béke ára...
(Csak most olvasom, hogy Izrael egyoldalú tűzszünetet léptetett életbe, amit úgy-ahogy a Hamász is betart. Meglátjuk, mi lesz!)
Tehát a legelső kérdés, ami sokakban felmerül: a palesztin-izraeli viszályban kinek van igaza? Gyorsan és határozottan kell leszögeznünk: mindkettőjüknek és egyiküknek sem! Hogy egy másik frappáns gondolattal bővítsem ki: a kérdés valójában arról szól, hogyan lehet megosztozni olyasmin, amin nem lehet megosztozni. Az adott térséghez ugyanis három kultúrkör is kötődik: a zsidóság, az iszlám világ és a kereszténység, s mindegyik nagyjából egyforma jogigénnyel (És csak örülhetünk, hogy a kereszténység nem alkot a zsidósághoz és az arabokhoz hasonló nemzetet, mert akkor még cifrább lenne a helyzet!).
Az események megértéséhez viszont vissza kell térnünk a gyökerekhez.
A még alapszintű történelmi ismeretekkel rendelkező egyszerű embertársunk is nagyjából tudja, hogy a Közel-Kelet vitatott részén igen sokáig a zsidóság élt, nagyjából a Kr.u. 2. sz. közepéig. Tarka, különböző vallási frakciókra szakadozott népcsoport volt, melyet a kiválasztottság-tudaton kívül egyetlen dolog kötött csak igazán össze: a rómaiak iránt érzett gyűlölet. A hódítók ugyanis, Kr.u. 70-ben, sikertelen felkelésük leverése után lerombolták egyetlen szentélyüket, a Templomot. A parázs a 130-as években lobbant lángra, Simon Bar-Khoba vezetésével, s az újabb felkelés leverése után Hardianus császár száműzte Palesztinából a zsidókat, még az Aelia Capitolina névre keresztelt Jeruzsálembe sem léphettek be többet. Ekkor kezdődött a diaszpóra kora.
Emellett még egy fontos dolgot kell tudni: a jeruzsálemi szentély lerombolása nem csupán egy templom lerombolását jelentette, hanem a Templomét. Az egyetlen helyét, ahol áldozatot mutattak be Istennek. Azt szokták mondani, ekkortól vált izrael népe áldozat-bemutató népből imádkozó néppé. (A zsinagóga ugyanis nem templom!). Hogy ez mekkora csapás, csak az foghatja fel, aki tudja, hogy az ókori népek számára (így a zsidóság számára is) áldozat nélkül elképzelhetetlen volt a kapcsolat az isten(ek)el. Ennek a katasztrófának az emléke volt az, amely a vallási összetartozáson kívül még megerősítette a zsidóság egységét, habár a régi őshaza emléke egyre inkább elhalványult.
Palesztínába ezek után szír-arameus és arab népek költöztek, jelentős részük kereszténnyé vált, a zsidóság viszont csak Haifa környékén maradt meg kis számban, mintegy utolsó hírmondónak.
A 600-as évek közepétől a térség végleg elarabosodott és iszlám hitre tért, amin sem a több mint kétszáz évig tartó keresztes uralom, sem az ötszáz évig tartó török uralom nem tudott változtatni. Palesztína viszont az iszlám számára is szent hely lett, hisz felfogásuk szerint a lerombolt Templom hegyéről emelkedett Mohamed az égbe, s ezért ide építették a Sziklamecsetet és az Al-Aklsza mecsetet. Gyakorlatilag a 20. század elejéig sem a zsidóknak, sem a keresztényeknek nem fordult meg a fejében Palesztína „visszaszerzése”.
1890-ben, a Bázelben megtartott – a zsidóság jó része által egyébként nem igazán támogatott! – cionista kongresszuson fogalmazódott meg először az a gondolat, hogy a zsidóság egyetlen nemzetet alkot, s ennek a nemzetnek Palesztina kell, hogy legyen a hazája. Az elvet azonban nem nagyon követte gyakorlati lépés, s a századelőn csupán pár ezer telepes költözött ki Palesztinába – földet vásárolva a török kormánytól -, ahol viszonylagos nyugalomban éltek az arab lakossággal. A kivándorlás azért nem vált népszerűvé, mivel az európai zsidóság (leszámítva a kelet-európai ortodoxokat) az évszázadok alatt teljes egészében asszimilálódott a többségi társadalomhoz, és általában elsődlegesen német, francia, angol, magyar nemzetiségűnek tartotta magát, s hazájában kívánt boldogulni.
A II. világháború azonban mindent „felborított”, s ez után döntöttek úgy a nagyhatalmak, hogy engedélyezik egy zsidó állam létrehozását Palesztina területén. Egyrészt, hogy „kárpótolják” őket a háború alatti szenvedésekért, másrészt talán azon ki nem mondott célból is, hogy a továbbra is meglévő antiszemitizmus vitorlájából kifogják a szelet. Hatalmas népvándorlás indult meg, durván egy-másfél millió ember, bár ezek jelentős része nem Európából haladt az Ígéret Földje felé! Legalább háromszázezer volt az észak-afrikai, un. szefárd zsidó (őket Spanyolországból üldözték el a helyi arabokkal együtt az 1500-as évek elején – azonnal csődbe döntve a spanyol gazdaságot), illetve ugyanennyien érkeztek a közel-keleti diaszpórákból is.
A rengeteg jövevény azonnal kiélezte a palesztinai arabokkal az ellentéteket, ezért döntött úgy az ENSZ 1947-ben, hogy a területet megosztja egy zsidó, és egy arab államra, Jeruzsálem városát pedig nemzetközi ellenőrzés alá helyezi. A döntést egyik fél sem fogadta el: 1948-ban kikiáltották Izrael államot, megkezdődtek az arab-izraeli háborúk, és több mint kétmillió palesztin kényszerült elhagyni otthonát. A zsidókhoz hasonlóan most ők váltak hazátlan néppé, s játékszerré a helyi hatalmak különböző machinációiban. A nagyhatalmak persze megegyezést sürgettek, hisz egy nagyhatalom ritkán vallja be, ha esetleg nem eléggé átgondoltan döntött... Izrael közben jelentősen kiterjesztette hatalmát, s megindultak a betelepítések a megszállt területekre (általában fundamentalista, arabgyűlölő ultraortodoxokkal, akiktől a világias, szekularizált Izrael állam is szeretett volna szabadulni), s a palesztin szervezetek is egyre jobban radikalizálódtak. Mindkét oldalon egymást követték a merényletek, melyek végül az 1994-es „első Intifádában” csúcsosodtak ki...
Itt jön a képbe a vallási momentum: mind a zsidó, mind az iszlám vallás (a kereszténységhez hasonlóan!) a kizárólagosság vallása (végül is egy tőről fakadnak). Más vallást nem fogadnak el igaznak, más vallás valamilyen szinten ellenség, ahogy az azt valló is ellenség. Ez a fajta radikalizmus napjainkban azért jelentkezik szinte csak a zsidóságban és az iszlámban, mert mögöttük áll egyfajta „nemzeti” háttér is. (De jó, ha tudjuk: a középkorban a keresztények is egy „nemzetet” alkottak, s a keresztes háborúk idején a fent említett csoportokhoz hasonló elszántsággal és fanatizmussal irtották a muszlimokat és a zsidókat – elég elolvasni a Jeruzsálem bevételéről szóló krónikákat. A kereszténység is csak azért „szelídült” meg, mert a középkor bomlásával és a reformációval darabokra tört a keresztény „nemzet” is!)
Az 1960-as évektől, mikor Jasszer Arafat került a palesztinok élére, indult csak meg a törekvés egyfajta megegyezés irányába. Ez vezetett végül is ahhoz, hogy 2001-ben, nagyjából az 1947-es döntéshez hasonlóan megosztották a területet, létrejöhetett végre a Palesztin Állam. (Palesztin Hatóság néven)
Arafat halála (2004) után pártjának, a Fatah-nak kihívója támadt a szélsőséges iszlám fundamentalista (egyébként Irán és Szíria által támogatott!) Hamász személyében. A Hamász csak erőszakos megoldásokat ismert, s ellenségeskedésük oda vezetett, hogy a palesztinok között kitört a polgárháború. A Fatah végül a Jordán nyugati partját tudta megtartani (más néven Ciszjordánia), a Hamász pedig a gázai övezetet, ahol a jelenlegi konfliktus eszkalálódott. (Kicsit cifrázza a helyzetet, hogy a Hamász, bár szinte mindenkit és mindent felrobbantana, korházakat és segélyállomásokat is működtet Gázában, tehát paradox módon humanitárius tevékenységet is végez!)
A Hamász elsődleges célja Izrael állam eltörlése, és azon palesztinoké is, akik a szélsőséges, siíta alapokon álló (az iránihoz hasonló) iszlám állam kiépítésének útjába állnak. Ezért vált igen jelentőssé, az amúgy jelentéktelen, mindössze 18 kilométer hosszú, és átlag 6 kilométer széles gázai övezet. A Hamász, kihasználva az Egyesült Államok (Izrael elsőszámú szövetségese és támogatója) elnökválasztások miatti passzivitását, 2008 karácsonyakor, a zsidó Hanuka ünnepén rakétatámadást indított Izraeli célpontok ellen. Izraelben közben hamarosan választások lesznek, s mindkét politikai tömörülés (a jobboldali Likud és a baloldali Munkapárt) ígéretet tett a támadások és a Hamasz megszüntetésére. (Ami az állandó rakétatámadásoktól fenyegetett izraeli lakosság egyöntetű kívánsága!) A háború tehát nem volt szükségszerű, de a politika közbeszólt. És nem számított az, hogy mindkét oldalon feleslegesen haltak meg a civilek ezrei is...
Szóval senkinek sincs igaza, hiszen, ha elfogadjuk a történelmi jogra való hivatkozásokat, akkor mindkét fél egyformán igényt tarthat a kérdéses területekre (és megint csak nem beszéltünk a keresztény igényekről!). Ezért nincsenek pozitív és negatív hősök, néhány elborult agyú fanatikus van mindkét oldalon, akiknek céljaik elérésében semmi sem számít.
Pedig megegyezni kell, muszáj. Még ha az is az ára, hogy törekvéseikből fel kell adni valamit, hogy kölcsönösen kell ellenőrizniük egymást, valamilyen szinten tolerálni a másik „hülyeségeit”. Mint ahogy a négy nagy keresztény felekezet által közösen működtetett Szent Sír Templomának kulcsait is évszázadok óta ugyanaz a muzulmán család őrzi.
Ha ez a béke ára...
(Csak most olvasom, hogy Izrael egyoldalú tűzszünetet léptetett életbe, amit úgy-ahogy a Hamász is betart. Meglátjuk, mi lesz!)
2009. január 17., szombat
BSG-S04E11
Helyi idő szerint 04.00-kor újra elkezdődött. Nyár vége óta vártam rá, mióta az utolsó részt sikerült megnéznem, és csak sokasodtak a kérdések (köszönve a hazai rajongókat összefogó Freevonak, akinek blogját itt had ajánljam szerényen: http://www.battlestar.freeblog.hu/).
Miután pedig a fordítás is elkészült (kösszönet CicMaxnak! Emellet jobbulást, és további ilyen színvonalas munkákat!), szinte temlpomi áhítattal néztem végig.
Erős kezdés volt. Csupa olyasmi, amire - szerintem - senki sem számított. Az eddig részekben látottak 180 fokos fordulatot vettek, ismmét a semmi sem az ami érzése uralkodott el. A minden véget ért és minden elkezdödött. A pénzhiány (ahogy olvastam) és a hollywoodi irósztrájk miatt szinte csak egy kamaradrámát forgatott le Ronald D. Moore csapta, de a CGI és az űrcsaták valahogy most nem is hiányoztak.
Ugyanis sikerült elérni azt, ami sorozat esetében nagyon ritkán sikerül: innen bármerre folytatódhat a történet. Lehet ógörög tragédiákhoz hasonló katharzis a vége (minden felemelően elpusztul), de lehet megnyugtató és mindenki számára elfogadható (a jó elnyeri jutalmát stb.)
Lehet...
Rohadt messze van még a jövő szombat!
Miután pedig a fordítás is elkészült (kösszönet CicMaxnak! Emellet jobbulást, és további ilyen színvonalas munkákat!), szinte temlpomi áhítattal néztem végig.
Erős kezdés volt. Csupa olyasmi, amire - szerintem - senki sem számított. Az eddig részekben látottak 180 fokos fordulatot vettek, ismmét a semmi sem az ami érzése uralkodott el. A minden véget ért és minden elkezdödött. A pénzhiány (ahogy olvastam) és a hollywoodi irósztrájk miatt szinte csak egy kamaradrámát forgatott le Ronald D. Moore csapta, de a CGI és az űrcsaták valahogy most nem is hiányoztak.
Ugyanis sikerült elérni azt, ami sorozat esetében nagyon ritkán sikerül: innen bármerre folytatódhat a történet. Lehet ógörög tragédiákhoz hasonló katharzis a vége (minden felemelően elpusztul), de lehet megnyugtató és mindenki számára elfogadható (a jó elnyeri jutalmát stb.)
Lehet...
Rohadt messze van még a jövő szombat!
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)