Made in Hungária - zene és film

Az hiszem, a lényeg az, hogy a Made in Hungária mást jelent a mai tízen-huszonéveseknek, és mást az én korosztályomnak, mely a múlt század (Atya Isten, milyen furcsa még most is leírni!) 80-as éveiben nyitogatta szemét a világra.

Nekem akkor a Hungaria és Fenyő Miklós maga volt a ZENE, a fülledt hangulatu iskolai- és egyéb házibulik, amikor a Várni rád egy éjen át taktusaira igyekeztem – mintegy véletlenül – lecsúsztatni a kezem Évike (Andi, Márti stb.) formás popsijára, vagy a fiúkórus rekedtre üvöltötte magát a Csókkirályra. Az egyetemi évek alatt meg nem is lehetett buli Hungária és rock ’n’ roll nélkül.

És utána is Fenyő volt az isten. Az ember, aki olyasmit hozott el kicsiny hazánkba, ami itt, nálunk soha nem létezett: az amerikai tengerpartot, és az 50-es, 60-as évek szirupos-lázadó életérzését. És mindenki szerette, mert hinni akarta, hogy akkor, nálunk is a 60-as években... pont úgy, mint Amerikában...

És Fenyő volt az isten akkor, amikor kutyát nem érdekelt a 90-es évek elején. Akkor, amikor – épp az elfeledettség miatt – elkészítette máig legjobb albumát, A Fenyőt. 14 tökéletes szám, nem lehet benne hibát találni. Az Éjféli lány verhetetlen a gitárszólóval... Tökéletes, mert nem volt elvárás, senkit nem érdekelt a levitézlett sztár – így őszinte lehetett és természetes. Mindenféle flitter nélkül, ami mai munkáit – sajnos – már jellemzi. És jöhetett a visszatérés: Hungária koncert 1996-ba. Százezer ember – több, mint ahányan Michael Jacksonén voltak, pedig ő akkor volt a csúcson. Harmadik sor, őrület volt...

De most inkább a filmről. Az alapját képező színpadi produkció is verhetetlen. Volt egy osztályom, akiket elvittem rá – azt sem tudták, mi a twist, vagy a rock ’n’ roll. A darab után, a szalagavatón aztán Hungáriára kellett műsort készíteni...

A film, szerencsére nem egy az egyben a színházi produkció – bár fő vonalait megtartotta. Itt azonban az üzenet más. Az üzenet az álom: hogy nálunk is volt Amerika a 60-as évek közepén. Ha nem is tengerpart, de a Palatinus strand, s volt holdfényes kocsikázás az égszínkék álomautó Skoda Felicia cabrióval (ami a mai napig az egyik legszebb kocsi – szerintem.). És voltak házibulik, és voltak csajok fodros szoknyában, lófarokkal. És ezt az Amerikát a hazatelepült Fenyő Miki (Szabó Kimmel Tamás) hozza el nekünk, aki szívből nyomja a vad ritmusokat, s tudatosan utánozza Jerry Lee Lewist, a korai rock fenegyerekét (lábbal zongorázás, zongoraégetés). Itt Fenyő kifejezheti hódolatát mestere előtt (a színdarabban ő maga játszotta Jerry Lee Lewis szellemét), sőt, egy Jerry által is vállalható, tökéletes Lewis számot is ír a filmhez Flayin’ My Baby’s Arms címmel – mintha csak a legenda adná elő.

Olvastam egy kritikában, hogy a film a magyar Grease. Én (aki fanatikus Grease rajongó is vagyok!) viszont semmi hasonlóságot nem látok benne. Inkább – lehet, hogy ösztönös, lehet, hogy tudatos – főhajtást John Waters két nagyszerű alkotása, a Hajlakk és Cry Baby előtt. Sőt: inkább a Cry Baby előtt. Igaz, szerényen, kissé önirónikusan, hiszen azért mégis csak Magyarországon játszódik a történet. (Markáns párhuzamok: koncert az ifjusági parkban, amit szétvernek a rendőrök, gyorsulási verseny az éjszakában – igaz Johnny Depp dögös verdáját Fenyő Iván velorexe váltotta fel. Tudja-e még valaki, mi is volt az a velorex?... Sőt: a versenyben lenyomott Meghalok, hogyha rád nézek még ritmusban is klappol a Cry Baby azonos jelentében elhangzott Highschool Hellcats-el.)

De ez az Amerika nem az az Amerika. Itt kisstílű kis, és nagystílű nagy elvtársak lesnek mindenkit árgus szemmel (Hegedűs D. Géza és Scherer Péter zseniális alakításában – sőt: Bereményi Géza is feltűnik fő-fő elvtársként!), működ(ne) a gonolatrendőrség – de a puha diktatúra valóban puha, s az NDK-magyar barátság bizony csakis az NDK-s csajok kombinéja (és az alatta lévők) felé irányul. És ők is milyen könnyen megszédíthetőek a rockkal! (Nem semmi, ahogy a Twistin’ At The Hot-dog Stand-et németül nyomják. Ismerem az eredeti, angolul készült verziót is, amit Fenyő – még elfeledettsége idején – valóban Amerikában rögzített szintén sehol nem jegyzett Miki című albumára)

A mi Amerikánkban minden kicsit magyar, a zenét csak nyúljuk, a menő slágerek szövegét magyarítjuk. Nagyon jópofa, amit a Király Viktor által (háttérdalként) előadott – teljesen autentikus Fenyő szerzemény – Don’t Stop C’mon Twist-et Röné (Fenyő Iván) néha erős halandzsával „magyarítja” (Holnap maradj itt!). Így ment ez, na! Ki tanulhatott akkor más nyelvet az oroszon kívül? (Zsi lávz jú!!! Je, je!!!) Ugyanakkor próbáljuk azért érteni is (Újabb kikacsintás: a Rönét bűnbe vivő, tenyérbe mászó képű rosszfiú orgazdabarlangjában Buddy Holly számokat játszik hallás után. Ha valaki nem tudná, alakítója Egri Péter, a legjobb magyar rockabilly csapat, a Misery Gang frontembere!)

Ezek a mi rockereink is igyekeznek hozni Elvist – de konfekció zakóban és makkos cipőben. Bumfordi bájukért mégsem lehet nem szeretni őket. Istenem, nekünk – akkor – csak ennyi jutott. De jutott!

Mindezek ellenére – vagy épp ezért – a film vérprofi, a fényképezéstől a tánckarokig. Ez utóbbi már egy az egyben a Hajlakk – a profizmusát tekintve (hál istennek a kötelező Karsai Zita nélkül!). S bár nálunk akkor tényleg csak szerették volna Amerikát, de mégis csak kapunk egy korképet a 60-as évek magyar ifjúságának – ha még oly szerény – zenei lázadásáról. S hogy Fenyő szemüvegén keresztül? Istenem, ez valahogy kellemesebb, mint a Metro-Illés-Omega (egyébként szintén über alles) hippi-beütéses folk-rockja. És igen: most már mi magyarok is tudunk jó, élvezhető, (nézhető!) filmeket készíteni. Amivel már nem kell szégyenkeznünk sem itthon, sem külföldön.

Szóval: szóljon teljes gázzal az Amerika hangja! Csavarjuk fel a szőnyeget és a hangerőt!

Hacked!

Abban a csodálatos szerencsében volt részünk, hogy ma reggel (09.05.17.) kb. 4.00 körül a világ egyik legismertebb hackere sikeresen törte fel az oldalunkat

http://www.irjunkegyutt.hu/

átírva az index- és php-fájlokat. Így a nap jelentős részében eme nagyszerű teljesítményének bizonyítéka villogott a belépni szándékozók képébe a jól megszokott Secundusos kép helyett.

A török származású hacker (nevét inkább ne reklámozzuk) állítólag benne van az első tízben, s eddig 210.000 lapot tört fel, a csúcsa pedig egyszerre 29 oldal!

Talán mégis csak jól csinálunk valamit a honlappal, ha egy ilyen "híres" ember is figyelemre méltatott minket. Köszönjük, de reméljük, a továbbiakban nem örvendeztet meg minket látogatásával.

És innen folytatódik...

A gnosztikus evangéliumokról

Csak azért jutott eszembe, mert nemrég mutatták be a mozik a Dan Brown regényéből készült Angyalok és Démonokat, melyben az ismert szerző ismét jól „odamondogat” a „hazug és képmutató” katolikus egyháznak. (Bevallom: nem láttam a filmet, és nem olvastam a könyvet – de nem is fogom. Az előző könyv és film is – szerintem! – csapnivaló volt, nem vágyom újabb önsanyargatásra)

Dan Brown műve a 90-es évek végén, 2000-es évek elején nyilvánosságot kapott gnosztikus iratok keltette hírverést lovagolja meg: a „gonosz” egyház önös érdekből hamisította meg a gnosztikusok által közvetített „igazi” kereszténységet, s az igaz tudást, de ím, az előkerült iratok minden hazugságot megcáfolnak, s jaj lesz a hazugoknak!

Se szeri, se száma azóta a különféle Mária- Jakab-, Júdás- stb. Evangéliumok, levelek, apokalipszisek és egyebek magyarázgatásainak, bestsellerek és vitairatok születnek, s mind azt igyekszik sugallni: ez itt az igazság. (Amire egyébként – sajnos – néha az Egyház(ak) képviselői is igen arrogánsan válaszolnak – éppen így erősítve a „nem zörög a haraszt...” effektust)

Na de kik is voltak a gnosztikusok, mi is az a gnoszticizmus? Sok hiedelemmel ellentétben sem nem vallás, sem nem egyház. Inkább egyfajta világszemlélet a görög-római világban, melynek célja a valahol létezőnek gondolt, egyetemes, misztikus igazság megismerése (A gnószisz szó jelentése: tudás). Ez a szemlélet csakis vallási talajon virágzik, így a gnoszticizmus nem csak a kereszténységet, hanem más vallásokat is kiindulópontul vett, melyek – szerintük – közelebb vihették őket a célhoz. Szóval van zsidó, buddhista, kínai, sőt, még iszlám gnoszticizmus is (pl. a szufi szekták). A gnózis hívei szerint a világot egyetlen mindenható isten, s alatta számtalan kisebb isten, démonok, angyalok irányítják, sőt: nem csak egy világsík létezik, hanem több. A gnózis híveinek célja e misztikus tudás megismerése, s hirdetik, hogy ez csak kevesek számára elérhető. A keresztény gnózis hívei szerint Krisztus sem nem Isten fia, sem nem Megváltó nem volt, hanem szellemi lény (Júdás Evangéliuma szerint Barbéló birodalmából származott), s nem volt más célja, minthogy ezt a világot itt hagyva hazatérhessen. Hívei kisszámú kiválasztottak, akik közül sem mindenkinek fedte fel a misztikus igazságokat, s a túlvilág sem mindenki számára elérhető.

De kellhet-e ez? Kellhet-e az egyszerű, hétköznapi emberekhez szóló názáreti ács helyett egy önző, cinikus, túlművelt „szellem”, „istenféleség”, aki nem a mindenki boldogságát hirdeti, nem mindenkihez szól, hanem a kevés kiválasztotthoz, az „ő füleikbe sutyorogja tanítását”, nehogy bárki is meghallja, s végül is nem értünk, hanem önmaga megszabadulásáért árultatja el és áldozza fel önmagát?

A gnosztikusok tanítása elitista, a beavatottakhoz szól, épp ezért kevésbé lehetett szimpatikus, mint a „tegyetek tanítványommá minden embert”. A keresztény Krisztus sokkal emberibb, nem elvont filozófus, misztikus tanok tudója, csupán egy egyszerű ács. Szavai is egy ácsé, olyan fordulatokat használt, amiket ott és azon a vidéken a köznép, az utca embere megértett. Nem az ő hibája volt, hogy a miszticizmustól átitatott Keleten, a hellenisztikus filozófia talaján állva próbálták sokan magyarázni. Legfőképp Origenész, akit a „hivatalos” egyház később eretneknek nyilvánított, de aki óriási befolyást gyakorolt pl. Szent Jeromosra, s aki megteremtette a bibliai szövegkritika alapjait.

A gnózis tehát nem a tiszta tan, amit a „gonosz” katolikusok és ortodoxok „eltorzítottak”, „meghamisítottak”, csupán a nagy, mindenki számára mást mondó és más üzenetet hordozó egész egyik sajátos interpretációja. Gyakorlatilag a szemüveg, amin a hellenisztikus filozófusok kezdetben a tanítást szemlélték. Se nem több, se nem kevesebb.

Ennek ellenére – legalábbis a szenzációhajhász újságok (sajnos a National Geographic – amely pedig sokat tett Júdás Evangéliumának és más gnosztikus iratok tanulmányozásáért – is beállt a sorba) és egyéb médiák azt sugallják, hogy a gnózis volt az igazi kereszténység, amit az Egyház épp ezért irtani igyekezett, nehogy bármi is megakadályozza világhódító útjában.

Sokan az Egyház „eltévelyedéséért” Szent Pált hibáztatják. Egyesek szerint valamilyen szinten ő is gnosztikus volt (hogy hol tett volna szert az ehhez szükséges mély és alapos misztikus tudásra – rejtély). De: Szent Pál két lábbal állt a földön: belátta, hogy az egész emberiséget nem lehet vagyonközösségi kommunákba szervezni, s csak a zsidóság körében téríteni – inkább változtatott kicsit a tanításon. Bevezette a szegények gyámolítását, az alamizsnálkodást, s nyitott a pogányok felé. S hogy néha elvontan szólt? Istenem: a filozófiával mélyen áthatott görög Keleten vajon nem az ismert fordulatokkal lehetett bármit is elérni? Ugyan kit érdekelt volna csak úgy magában a megváltás, az isteni szeretet, meg a „tartsd oda a másik orcádat” tana? Azt hiszem senkit. Az emberek a filozofikus, szellemi virtuozitásért hallgatták a szónokokat. A piaci nyelven kifejtett tanítások ki a fenét csigáztak volna fel?

Talán a keleti értelmiséget meglepte a tanítás egyszerűsége. Nem hitték, hogy nincs mögötte más, több. Nem hitték, hogy „csak ennyi”: szeresd embertársadat! Hisz eddigi tapasztalataik, eddigi vallásos élményeik mind-mind azt sugallták, hogy a tanítás mögött misztikus, elvont, felfejtendő igazságok rejtőznek. Ezért keresték, ezért kutatták, „élezték és hegyezték”, hogy aztán kikerekedjen belőle az, amit apokrif evangéliumoknak hívunk.

A klasszikus filozófián nevelkedett nagy egyházatyákat, Jeromost, Ágostont (aki kezdetben a szintén gnosztikus manicheizmus híve volt!), Atanázt sem a tanítás lényege izgatta - túl egyszerű, épp ezért „primitív” és érdektelen, filozófiailag „nem lehet kihozni belőle” semmit. Inkább szintén a „mögöttes tartalom”: az egy természet vagy több, hasonló lényeg vagy azonos lényeg – s krisztológiai viták sűrűjében így elveszett maga a tanítás. Hisz felfoghatatlan, hogy csak „ennyiről” szólna a kinyilatkoztatás: szeressünk és bánjuk meg bűneinket! A szeretet és elfogadás, a gyámolítás és segítőkészség helyét ezért hamarosan a fanatizmus, gyűlölet és kiközösítés vett át, s kevesen tudják, de már a 350-60-as években fellángoltak azok a bizonyos eretnekégető máglyák. Így megközelítésük teljesen azonos az általuk mélyen megvetett gnosztikusokkal. Másban nem, csakis ebben ragadható meg az Egyház „bűne.”

A gnosztikusok – elitista mozgalmukból adódóan – nem voltak sokan, tanaik mély és alapos műveltséget követeltek (Júdás Evangéliuma és a többi gnosztikus irat is nehéz nyelvezetű, filozófiai mű), így nem nagyon gyakorolhattak hatást a széles tömegekre. Evangéliumaikat pedig szintén kevesen olvashatták, így a késő római időkben az egyház inkább csak vitatkozott velük, mintsem üldözte volna őket (lásd az említett Szent Ágostont).

Az, hogy ezek után mivé fejlődött a középkorban az Egyház, s hogyan viszonyult a „másként gondolkodókhoz”, az már egy egészen más tészta...

Én minden esetre belegondoltam: tudnám e szeretni, elfogadni a Júdás Evangéliuma cinikus és nagyképű Krisztusát, aki nem értem és a többiekért, hanem önmaga megváltásáért jött csak a világra. Paradox módon ez a Krisztus éppen a gnoszticizmust megtagadó, ugyanakkor önmagát felmagasztaló Egyház(ak)nak jött volna jól.

Épp ezért sokszor érzem úgy: a krisztusi tanítás az egyszerű, magukat gyakran nem is keresztényeknek valló emberekben, a missziós munkát végző, szegények és betegek között tevékenykedő papok, szerzetesek között él tovább, nem a nagyképű, és álszenten nyilatkozó egyháznagyokban, s nem a magukat melldöngetve kereszténynek hirdető fanatikusokban és gyűlölködőkben.

„Az Isten országa nem szemmel láthatólag jön el. Az Isten országa bennetek van.” (Lk.17;20-21)

Kétoldali egynyelvűség - a római nyelvpolitika sajátosságai

Adamik Béla: Nyelvpolitika a Római Birodalomban, Budapest, Tinta kiadó, 2006.

Bármennyire is elcsépelt, mégis igaz: hiánypótló Adamik Bélának, az ELTE Latin Tanszéke tanárának a római nyelvpolitikát taglaló kézikönyve. Hiánypótló, mivel a témával kapcsolatban ilyen alapos és részletes munka magyar nyelven eddig még nem jelent meg, s hiánypótló azért is, mert a birodalom Kr.e.3 századtól a Kr.u. 9. századig tartó történetét vizsgálja meg nyelvi szempontból.

Az időintervallum óriási, a szerző épp ezért csakis a hivatalos nyelvhasználatot/nyelvpolitikát veszi górcső alá – azaz a császárok, hivatalos szervek, a közigazgatás és hadsereg nyelvi attitűdjeit vizsgálja. A hétköznapi nyelvhasználattal nem foglalkozik. Ami talán csak azért vezeti félre kicsit az olvasót, mert így – bár igyekszik szakítani évtizedes/százados beidegződésekkel (a Római Birodalomban egyetlen hivatalos nyelv volt: a latin, és mindenki latinul beszélt) – mégis csak egyfajta sztereotip megközelítést tár elénk.

De nézzük sorba. A szerző megállapítja, hogy attól a pillanattól kezdve, hogy Róma világbirodalom lett, nagyon tudatos nyelvpolitikát alkalmazott az uralma alá került különböző népcsoportokkal. Annak ellenére, hogy a birodalomban minimum ötven különféle nyelvet beszéltek, ebből csak kettő volt hivatalos: a latin és a görög. Azaz: minden hivatalos okiratot, törvényt, rendeletet, szerződéseket csakis ezen a két nyelven tekintettek érvényesnek. Mégpedig olyan formában, hogy a nyugati területeken a latin volt kizárólagos, a keleti területeken pedig a görög – beszéljenek az alattvalók akármilyen, ezektől eltérő nyelveken. A szerző ezt a sajátosságot bilateriális unilingvalizmusnak – kétoldali egynyelvűségnek nevezi.

Megállapítja: a rómaiak – mindenféle szabályzás nélkül, egyszerűen a körülményeket figyelembe véve – a késői köztársaság korától egészen a Kr.u. 3. századig következetesen ragaszkodtak is ehhez. A hivatalnokok, később a császárok Nyugaton minden esetben latinul szóltak a közösséghez, provinciákhoz, városokhoz, Keleten pedig görögül ugyanezekhez. Kezdőpontnak a Claudius által felállított ab epistulis Graecis hivatalát említi, ahol a görög nyelvű rendeleteket megfogalmazták. Kivételt ez alól csak a hadsereg, a Keleten szolgáló hivatalnokok, római coloniák jelentettek – ők minden esetben latinul kapták a hivatalos közleményeket, parancsokat.

És itt minjárt had jegyezzünk meg két kritikai észrevételt. Az első a hadsereg. A szerző teljes természetességgel jelenti ki, hogy a hadsereg hivatalos nyelve a latin volt, ezen szóltak a parancsok, hivatalos iratok, kifele a hivatalos kommunikáció. Viszont – jegyzi meg – „ a katonák egymás közötti kommunikációjában ... természetes és magától értetődő volt keleten a görög nyelv használata.” Nos, egészen Vespasianus császár koráig a római légiókban csakis itáliai származású – tehát latin anyanyelvű! – római polgárok szolgálhattak, utána is csak a latinul tudó provinciálisokat vették fel. Tehát a keletre helyezett légiók tagjai, akik latin nyelvűek voltak, latin környezetben (katonai táborok, ahova civil külön engedéllyel léphetett csak be, s a katonák sem házasodhattak!) éltek, nem beszélhettek „magától értetődően” görögül egymás között (meg mért is tették volna?). Szerzőnk megállapítása csakis a légiókat támogató, alacsonyabb katonai értékű auxiliák tagjaira vonatkozhatnak, akiket általában helyben (esetünkben Keleten) toboroztak, s csak a latin vezényleti nyelvet kellett elsajátítaniuk.

A második a feliratos emlékek. A szerző következetesen ismételgeti, hogy Keleten csakis görög nyelvű dedikációs és egyéb feliratokat állítottak. Ezzel szemben Alföldy Géza megállapítja (Ókor, 2004/2.), hogy Keleten a császárok és helytartóik gyakran állítottak latin nyelvű feliratokat is, mivel az ottani (egyébként jórészt analfabéta!) lakosság számára „a megfejthetetlen írásjelek a rómaiak tényleges vagy bármikor lehetséges jelenlétéről és ezzel Róma, valamint ennek uralkodója hatalmáról tanúskodnak.”

A könyv második, nagyobb fele a dominátus korával és a korai bizánci korszak nyelvhasználatával foglalkozik. Megállapítja, hogy a 200-as évek végétől a görög rovására Keleten is egyre inkább dominánsabbá vált a latin; gyakorlatilag Nagy Constantinus (306-337) uralkodásától a felső közigazgatásban abszolút helyet foglalt el, a középsőben pedig relatív többséget. Ez főleg azzal magyarázható, hogy a közigazgatás bürokráciája a tárcsászári intézménnyel felduzzadt, s a hadsereg létszáma is duplájára nőtt. Az egységessé váló adminisztráció megkövetelte az egynyelvűséget, s a hivatallal járó presztízs, a különféle kedvezmények a görögül beszélő ifjakat is latintudásra csábította. Sőt: a késői ókor két jelentős művésze, a költő Claudius Claudianus, és a történetíró Ammianus Marcellinus is eredetileg görög nyelvű volt, ám műveiket mindketten latinul írták, illetve Rómában és Ravennában telepedtek le. A teljesen görög nyelvű keresztény egyházban is szégyennek számított (még Keleten is – ahogy Nagy Szent Athanáz megjegyezte), ha egy püspök nem tudott latinul. A törvények, rendeletek is csak latinul láttak napvilágot. (Még Nagy Szent Gergely pápa korában, a 600-as évek elején is gond nélkül levelezhetett a római egyházfő a keletei püspökökkel, pátriárkákkal latinul!)

Adamik szerint ez a rendszer Kr.u. 439-ig, Egyiptomi Kyros praefectus praetorio per Orientem idejéig tartott, aki Keleten volt befolyásos személy, s a gyönge kezű II. Theodosius (408-450) császár idején bevezette Keleten a görög nyelvű rendeletírást, illetve, hogy a bíróságok görögül is kihirdethetik ítéleteiket. A szerző innentől természetesnek veszi Keleten a latin visszaszorulását, noha Szabó Edit rámutatott (Római történelem, Osiris, 2007), hogy ezek a „reformok” csak Kyros hivatali idejében voltak érvényben, bukása után visszaállt az eredeti állapot!

A kétoldalú egynyelvűséget azután Iustinianus (527-565) állítja vissza, miután 534 után visszaszerzi a nyugati provinciák egy részét. Azaza: Nyugaton csak latinul, Keleten szinte csak görögül rendelkeznek a császárok és egyéb hivatalnokok. Itt csak egyetlen apró észrevétel: a szerző Iustinianus konstantinápolyi görög felirataira hivatkozik, hogy csak ilyenek vannak, de azt is említi, hogy mind templomon. Mivel az egyház „hivatalos nyelve” Keleten a görög volt, ezen nem is lehet csodálkozni – ám a több történetíró szerint is határozottan latin attitűdű császár (latin volt az anyanyelve, Augustust tekintette példaképének) „elgörögösödésére” ez kevés bizonyítéknak.

Zárásként a latin „kikopását” mutatja be a bizáncivá váló Római Birodalomban. Fő ok ként a latin nyelvű provinciák elvesztését nevezi meg, s a 600-as évek második felében egyértelműen már csak a görögöt használják a közigazgatásban és a hivatalos érintkezésben. Mindehhez hozzá jön a nyugati kereszténységtől való álhatárolódás, azaz: a latint egyre inkább a megvetett nyugati keresztényekkel azonosítják. A teljes elgörögösödést a pénzek feliratai jelzik: a 900-as évektől már csakis görög nyelvűek az addig latin nyelvű köriratok.

Csupán egyetlen aprócska ellenvetést jegyezzünk meg itt is, inkább a hadsereg elgörögösödését taglaló résznél. Adamik a Mauricius császár idejében keletkezett Sztratégikonra hivatkozik, mely – szerinte – azt bizonyítja, hogy a hadsereg már csak a vezényszavakban használta a latint. Azonban: egészen Hérakleios trónraléptéig (610) a hadsereg északi germánok közül, illetve egyéb – határon túl élő – népekből toborzódott. (Az „elbarbárosodás” Nagy Constantinus és Nagy Theodosius korától öltött ijesztő mértéket) Ők természetesen nem tudhattak görögül, a latint is csak vezényszavakból ismerhették. A hivatalos nyelv tehát még ekkor is a latin volt (kb. úgy, mint az Osztrák-Magyar Monarchia közös hadseregében a német). A Sztratégikon görög nyelvűsége nem bizonyíték, hisz nem egy általános (azaz mindenkinek kiadott!) katonai kézikönyv lehetett, hanem inkább egy – bizonyára görög anyanyelvű – tiszt memoárja, aki katonai kérdésekről vallott gondolatait/ismereteit vetette papírra. Körülbelül úgy, mint a latinul író Vegetius (Kr.u. 4.sz.), akit hasonló meggondolások vezettek. A görög nyelvűség pedig az anyanyelvéből is fakadhatott – így könnyebben tudta kifejezni magát.

A könyv utószava a római nyelvpolitikának az Európai Unióra való alkalmazásával zárul, s megszívlelendő tanácsokat is ad – bár a finn latinisták elképzeléseit (legyen a latin az Unió hivatalos nyelve!), finoman elutasítja.

A könyv tehát minden, a latin nyelv, római történelem iránt érdeklődőnek ajánlható, olvasmányos stílusa, a források korrekt fordítása a nem nyelvészek számára is élvezetessé teszi.