A gnosztikus evangéliumokról

Csak azért jutott eszembe, mert nemrég mutatták be a mozik a Dan Brown regényéből készült Angyalok és Démonokat, melyben az ismert szerző ismét jól „odamondogat” a „hazug és képmutató” katolikus egyháznak. (Bevallom: nem láttam a filmet, és nem olvastam a könyvet – de nem is fogom. Az előző könyv és film is – szerintem! – csapnivaló volt, nem vágyom újabb önsanyargatásra)

Dan Brown műve a 90-es évek végén, 2000-es évek elején nyilvánosságot kapott gnosztikus iratok keltette hírverést lovagolja meg: a „gonosz” egyház önös érdekből hamisította meg a gnosztikusok által közvetített „igazi” kereszténységet, s az igaz tudást, de ím, az előkerült iratok minden hazugságot megcáfolnak, s jaj lesz a hazugoknak!

Se szeri, se száma azóta a különféle Mária- Jakab-, Júdás- stb. Evangéliumok, levelek, apokalipszisek és egyebek magyarázgatásainak, bestsellerek és vitairatok születnek, s mind azt igyekszik sugallni: ez itt az igazság. (Amire egyébként – sajnos – néha az Egyház(ak) képviselői is igen arrogánsan válaszolnak – éppen így erősítve a „nem zörög a haraszt...” effektust)

Na de kik is voltak a gnosztikusok, mi is az a gnoszticizmus? Sok hiedelemmel ellentétben sem nem vallás, sem nem egyház. Inkább egyfajta világszemlélet a görög-római világban, melynek célja a valahol létezőnek gondolt, egyetemes, misztikus igazság megismerése (A gnószisz szó jelentése: tudás). Ez a szemlélet csakis vallási talajon virágzik, így a gnoszticizmus nem csak a kereszténységet, hanem más vallásokat is kiindulópontul vett, melyek – szerintük – közelebb vihették őket a célhoz. Szóval van zsidó, buddhista, kínai, sőt, még iszlám gnoszticizmus is (pl. a szufi szekták). A gnózis hívei szerint a világot egyetlen mindenható isten, s alatta számtalan kisebb isten, démonok, angyalok irányítják, sőt: nem csak egy világsík létezik, hanem több. A gnózis híveinek célja e misztikus tudás megismerése, s hirdetik, hogy ez csak kevesek számára elérhető. A keresztény gnózis hívei szerint Krisztus sem nem Isten fia, sem nem Megváltó nem volt, hanem szellemi lény (Júdás Evangéliuma szerint Barbéló birodalmából származott), s nem volt más célja, minthogy ezt a világot itt hagyva hazatérhessen. Hívei kisszámú kiválasztottak, akik közül sem mindenkinek fedte fel a misztikus igazságokat, s a túlvilág sem mindenki számára elérhető.

De kellhet-e ez? Kellhet-e az egyszerű, hétköznapi emberekhez szóló názáreti ács helyett egy önző, cinikus, túlművelt „szellem”, „istenféleség”, aki nem a mindenki boldogságát hirdeti, nem mindenkihez szól, hanem a kevés kiválasztotthoz, az „ő füleikbe sutyorogja tanítását”, nehogy bárki is meghallja, s végül is nem értünk, hanem önmaga megszabadulásáért árultatja el és áldozza fel önmagát?

A gnosztikusok tanítása elitista, a beavatottakhoz szól, épp ezért kevésbé lehetett szimpatikus, mint a „tegyetek tanítványommá minden embert”. A keresztény Krisztus sokkal emberibb, nem elvont filozófus, misztikus tanok tudója, csupán egy egyszerű ács. Szavai is egy ácsé, olyan fordulatokat használt, amiket ott és azon a vidéken a köznép, az utca embere megértett. Nem az ő hibája volt, hogy a miszticizmustól átitatott Keleten, a hellenisztikus filozófia talaján állva próbálták sokan magyarázni. Legfőképp Origenész, akit a „hivatalos” egyház később eretneknek nyilvánított, de aki óriási befolyást gyakorolt pl. Szent Jeromosra, s aki megteremtette a bibliai szövegkritika alapjait.

A gnózis tehát nem a tiszta tan, amit a „gonosz” katolikusok és ortodoxok „eltorzítottak”, „meghamisítottak”, csupán a nagy, mindenki számára mást mondó és más üzenetet hordozó egész egyik sajátos interpretációja. Gyakorlatilag a szemüveg, amin a hellenisztikus filozófusok kezdetben a tanítást szemlélték. Se nem több, se nem kevesebb.

Ennek ellenére – legalábbis a szenzációhajhász újságok (sajnos a National Geographic – amely pedig sokat tett Júdás Evangéliumának és más gnosztikus iratok tanulmányozásáért – is beállt a sorba) és egyéb médiák azt sugallják, hogy a gnózis volt az igazi kereszténység, amit az Egyház épp ezért irtani igyekezett, nehogy bármi is megakadályozza világhódító útjában.

Sokan az Egyház „eltévelyedéséért” Szent Pált hibáztatják. Egyesek szerint valamilyen szinten ő is gnosztikus volt (hogy hol tett volna szert az ehhez szükséges mély és alapos misztikus tudásra – rejtély). De: Szent Pál két lábbal állt a földön: belátta, hogy az egész emberiséget nem lehet vagyonközösségi kommunákba szervezni, s csak a zsidóság körében téríteni – inkább változtatott kicsit a tanításon. Bevezette a szegények gyámolítását, az alamizsnálkodást, s nyitott a pogányok felé. S hogy néha elvontan szólt? Istenem: a filozófiával mélyen áthatott görög Keleten vajon nem az ismert fordulatokkal lehetett bármit is elérni? Ugyan kit érdekelt volna csak úgy magában a megváltás, az isteni szeretet, meg a „tartsd oda a másik orcádat” tana? Azt hiszem senkit. Az emberek a filozofikus, szellemi virtuozitásért hallgatták a szónokokat. A piaci nyelven kifejtett tanítások ki a fenét csigáztak volna fel?

Talán a keleti értelmiséget meglepte a tanítás egyszerűsége. Nem hitték, hogy nincs mögötte más, több. Nem hitték, hogy „csak ennyi”: szeresd embertársadat! Hisz eddigi tapasztalataik, eddigi vallásos élményeik mind-mind azt sugallták, hogy a tanítás mögött misztikus, elvont, felfejtendő igazságok rejtőznek. Ezért keresték, ezért kutatták, „élezték és hegyezték”, hogy aztán kikerekedjen belőle az, amit apokrif evangéliumoknak hívunk.

A klasszikus filozófián nevelkedett nagy egyházatyákat, Jeromost, Ágostont (aki kezdetben a szintén gnosztikus manicheizmus híve volt!), Atanázt sem a tanítás lényege izgatta - túl egyszerű, épp ezért „primitív” és érdektelen, filozófiailag „nem lehet kihozni belőle” semmit. Inkább szintén a „mögöttes tartalom”: az egy természet vagy több, hasonló lényeg vagy azonos lényeg – s krisztológiai viták sűrűjében így elveszett maga a tanítás. Hisz felfoghatatlan, hogy csak „ennyiről” szólna a kinyilatkoztatás: szeressünk és bánjuk meg bűneinket! A szeretet és elfogadás, a gyámolítás és segítőkészség helyét ezért hamarosan a fanatizmus, gyűlölet és kiközösítés vett át, s kevesen tudják, de már a 350-60-as években fellángoltak azok a bizonyos eretnekégető máglyák. Így megközelítésük teljesen azonos az általuk mélyen megvetett gnosztikusokkal. Másban nem, csakis ebben ragadható meg az Egyház „bűne.”

A gnosztikusok – elitista mozgalmukból adódóan – nem voltak sokan, tanaik mély és alapos műveltséget követeltek (Júdás Evangéliuma és a többi gnosztikus irat is nehéz nyelvezetű, filozófiai mű), így nem nagyon gyakorolhattak hatást a széles tömegekre. Evangéliumaikat pedig szintén kevesen olvashatták, így a késő római időkben az egyház inkább csak vitatkozott velük, mintsem üldözte volna őket (lásd az említett Szent Ágostont).

Az, hogy ezek után mivé fejlődött a középkorban az Egyház, s hogyan viszonyult a „másként gondolkodókhoz”, az már egy egészen más tészta...

Én minden esetre belegondoltam: tudnám e szeretni, elfogadni a Júdás Evangéliuma cinikus és nagyképű Krisztusát, aki nem értem és a többiekért, hanem önmaga megváltásáért jött csak a világra. Paradox módon ez a Krisztus éppen a gnoszticizmust megtagadó, ugyanakkor önmagát felmagasztaló Egyház(ak)nak jött volna jól.

Épp ezért sokszor érzem úgy: a krisztusi tanítás az egyszerű, magukat gyakran nem is keresztényeknek valló emberekben, a missziós munkát végző, szegények és betegek között tevékenykedő papok, szerzetesek között él tovább, nem a nagyképű, és álszenten nyilatkozó egyháznagyokban, s nem a magukat melldöngetve kereszténynek hirdető fanatikusokban és gyűlölködőkben.

„Az Isten országa nem szemmel láthatólag jön el. Az Isten országa bennetek van.” (Lk.17;20-21)