Adamik Béla: Nyelvpolitika a Római Birodalomban, Budapest, Tinta kiadó, 2006.
Bármennyire is elcsépelt, mégis igaz: hiánypótló Adamik Bélának, az ELTE Latin Tanszéke tanárának a római nyelvpolitikát taglaló kézikönyve. Hiánypótló, mivel a témával kapcsolatban ilyen alapos és részletes munka magyar nyelven eddig még nem jelent meg, s hiánypótló azért is, mert a birodalom Kr.e.3 századtól a Kr.u. 9. századig tartó történetét vizsgálja meg nyelvi szempontból.
Az időintervallum óriási, a szerző épp ezért csakis a hivatalos nyelvhasználatot/nyelvpolitikát veszi górcső alá – azaz a császárok, hivatalos szervek, a közigazgatás és hadsereg nyelvi attitűdjeit vizsgálja. A hétköznapi nyelvhasználattal nem foglalkozik. Ami talán csak azért vezeti félre kicsit az olvasót, mert így – bár igyekszik szakítani évtizedes/százados beidegződésekkel (a Római Birodalomban egyetlen hivatalos nyelv volt: a latin, és mindenki latinul beszélt) – mégis csak egyfajta sztereotip megközelítést tár elénk.
De nézzük sorba. A szerző megállapítja, hogy attól a pillanattól kezdve, hogy Róma világbirodalom lett, nagyon tudatos nyelvpolitikát alkalmazott az uralma alá került különböző népcsoportokkal. Annak ellenére, hogy a birodalomban minimum ötven különféle nyelvet beszéltek, ebből csak kettő volt hivatalos: a latin és a görög. Azaz: minden hivatalos okiratot, törvényt, rendeletet, szerződéseket csakis ezen a két nyelven tekintettek érvényesnek. Mégpedig olyan formában, hogy a nyugati területeken a latin volt kizárólagos, a keleti területeken pedig a görög – beszéljenek az alattvalók akármilyen, ezektől eltérő nyelveken. A szerző ezt a sajátosságot bilateriális unilingvalizmusnak – kétoldali egynyelvűségnek nevezi.
Megállapítja: a rómaiak – mindenféle szabályzás nélkül, egyszerűen a körülményeket figyelembe véve – a késői köztársaság korától egészen a Kr.u. 3. századig következetesen ragaszkodtak is ehhez. A hivatalnokok, később a császárok Nyugaton minden esetben latinul szóltak a közösséghez, provinciákhoz, városokhoz, Keleten pedig görögül ugyanezekhez. Kezdőpontnak a Claudius által felállított ab epistulis Graecis hivatalát említi, ahol a görög nyelvű rendeleteket megfogalmazták. Kivételt ez alól csak a hadsereg, a Keleten szolgáló hivatalnokok, római coloniák jelentettek – ők minden esetben latinul kapták a hivatalos közleményeket, parancsokat.
És itt minjárt had jegyezzünk meg két kritikai észrevételt. Az első a hadsereg. A szerző teljes természetességgel jelenti ki, hogy a hadsereg hivatalos nyelve a latin volt, ezen szóltak a parancsok, hivatalos iratok, kifele a hivatalos kommunikáció. Viszont – jegyzi meg – „ a katonák egymás közötti kommunikációjában ... természetes és magától értetődő volt keleten a görög nyelv használata.” Nos, egészen Vespasianus császár koráig a római légiókban csakis itáliai származású – tehát latin anyanyelvű! – római polgárok szolgálhattak, utána is csak a latinul tudó provinciálisokat vették fel. Tehát a keletre helyezett légiók tagjai, akik latin nyelvűek voltak, latin környezetben (katonai táborok, ahova civil külön engedéllyel léphetett csak be, s a katonák sem házasodhattak!) éltek, nem beszélhettek „magától értetődően” görögül egymás között (meg mért is tették volna?). Szerzőnk megállapítása csakis a légiókat támogató, alacsonyabb katonai értékű auxiliák tagjaira vonatkozhatnak, akiket általában helyben (esetünkben Keleten) toboroztak, s csak a latin vezényleti nyelvet kellett elsajátítaniuk.
A második a feliratos emlékek. A szerző következetesen ismételgeti, hogy Keleten csakis görög nyelvű dedikációs és egyéb feliratokat állítottak. Ezzel szemben Alföldy Géza megállapítja (Ókor, 2004/2.), hogy Keleten a császárok és helytartóik gyakran állítottak latin nyelvű feliratokat is, mivel az ottani (egyébként jórészt analfabéta!) lakosság számára „a megfejthetetlen írásjelek a rómaiak tényleges vagy bármikor lehetséges jelenlétéről és ezzel Róma, valamint ennek uralkodója hatalmáról tanúskodnak.”
A könyv második, nagyobb fele a dominátus korával és a korai bizánci korszak nyelvhasználatával foglalkozik. Megállapítja, hogy a 200-as évek végétől a görög rovására Keleten is egyre inkább dominánsabbá vált a latin; gyakorlatilag Nagy Constantinus (306-337) uralkodásától a felső közigazgatásban abszolút helyet foglalt el, a középsőben pedig relatív többséget. Ez főleg azzal magyarázható, hogy a közigazgatás bürokráciája a tárcsászári intézménnyel felduzzadt, s a hadsereg létszáma is duplájára nőtt. Az egységessé váló adminisztráció megkövetelte az egynyelvűséget, s a hivatallal járó presztízs, a különféle kedvezmények a görögül beszélő ifjakat is latintudásra csábította. Sőt: a késői ókor két jelentős művésze, a költő Claudius Claudianus, és a történetíró Ammianus Marcellinus is eredetileg görög nyelvű volt, ám műveiket mindketten latinul írták, illetve Rómában és Ravennában telepedtek le. A teljesen görög nyelvű keresztény egyházban is szégyennek számított (még Keleten is – ahogy Nagy Szent Athanáz megjegyezte), ha egy püspök nem tudott latinul. A törvények, rendeletek is csak latinul láttak napvilágot. (Még Nagy Szent Gergely pápa korában, a 600-as évek elején is gond nélkül levelezhetett a római egyházfő a keletei püspökökkel, pátriárkákkal latinul!)
Adamik szerint ez a rendszer Kr.u. 439-ig, Egyiptomi Kyros praefectus praetorio per Orientem idejéig tartott, aki Keleten volt befolyásos személy, s a gyönge kezű II. Theodosius (408-450) császár idején bevezette Keleten a görög nyelvű rendeletírást, illetve, hogy a bíróságok görögül is kihirdethetik ítéleteiket. A szerző innentől természetesnek veszi Keleten a latin visszaszorulását, noha Szabó Edit rámutatott (Római történelem, Osiris, 2007), hogy ezek a „reformok” csak Kyros hivatali idejében voltak érvényben, bukása után visszaállt az eredeti állapot!
A kétoldalú egynyelvűséget azután Iustinianus (527-565) állítja vissza, miután 534 után visszaszerzi a nyugati provinciák egy részét. Azaza: Nyugaton csak latinul, Keleten szinte csak görögül rendelkeznek a császárok és egyéb hivatalnokok. Itt csak egyetlen apró észrevétel: a szerző Iustinianus konstantinápolyi görög felirataira hivatkozik, hogy csak ilyenek vannak, de azt is említi, hogy mind templomon. Mivel az egyház „hivatalos nyelve” Keleten a görög volt, ezen nem is lehet csodálkozni – ám a több történetíró szerint is határozottan latin attitűdű császár (latin volt az anyanyelve, Augustust tekintette példaképének) „elgörögösödésére” ez kevés bizonyítéknak.
Zárásként a latin „kikopását” mutatja be a bizáncivá váló Római Birodalomban. Fő ok ként a latin nyelvű provinciák elvesztését nevezi meg, s a 600-as évek második felében egyértelműen már csak a görögöt használják a közigazgatásban és a hivatalos érintkezésben. Mindehhez hozzá jön a nyugati kereszténységtől való álhatárolódás, azaz: a latint egyre inkább a megvetett nyugati keresztényekkel azonosítják. A teljes elgörögösödést a pénzek feliratai jelzik: a 900-as évektől már csakis görög nyelvűek az addig latin nyelvű köriratok.
Csupán egyetlen aprócska ellenvetést jegyezzünk meg itt is, inkább a hadsereg elgörögösödését taglaló résznél. Adamik a Mauricius császár idejében keletkezett Sztratégikonra hivatkozik, mely – szerinte – azt bizonyítja, hogy a hadsereg már csak a vezényszavakban használta a latint. Azonban: egészen Hérakleios trónraléptéig (610) a hadsereg északi germánok közül, illetve egyéb – határon túl élő – népekből toborzódott. (Az „elbarbárosodás” Nagy Constantinus és Nagy Theodosius korától öltött ijesztő mértéket) Ők természetesen nem tudhattak görögül, a latint is csak vezényszavakból ismerhették. A hivatalos nyelv tehát még ekkor is a latin volt (kb. úgy, mint az Osztrák-Magyar Monarchia közös hadseregében a német). A Sztratégikon görög nyelvűsége nem bizonyíték, hisz nem egy általános (azaz mindenkinek kiadott!) katonai kézikönyv lehetett, hanem inkább egy – bizonyára görög anyanyelvű – tiszt memoárja, aki katonai kérdésekről vallott gondolatait/ismereteit vetette papírra. Körülbelül úgy, mint a latinul író Vegetius (Kr.u. 4.sz.), akit hasonló meggondolások vezettek. A görög nyelvűség pedig az anyanyelvéből is fakadhatott – így könnyebben tudta kifejezni magát.
A könyv utószava a római nyelvpolitikának az Európai Unióra való alkalmazásával zárul, s megszívlelendő tanácsokat is ad – bár a finn latinisták elképzeléseit (legyen a latin az Unió hivatalos nyelve!), finoman elutasítja.
A könyv tehát minden, a latin nyelv, római történelem iránt érdeklődőnek ajánlható, olvasmányos stílusa, a források korrekt fordítása a nem nyelvészek számára is élvezetessé teszi.
Bármennyire is elcsépelt, mégis igaz: hiánypótló Adamik Bélának, az ELTE Latin Tanszéke tanárának a római nyelvpolitikát taglaló kézikönyve. Hiánypótló, mivel a témával kapcsolatban ilyen alapos és részletes munka magyar nyelven eddig még nem jelent meg, s hiánypótló azért is, mert a birodalom Kr.e.3 századtól a Kr.u. 9. századig tartó történetét vizsgálja meg nyelvi szempontból.Az időintervallum óriási, a szerző épp ezért csakis a hivatalos nyelvhasználatot/nyelvpolitikát veszi górcső alá – azaz a császárok, hivatalos szervek, a közigazgatás és hadsereg nyelvi attitűdjeit vizsgálja. A hétköznapi nyelvhasználattal nem foglalkozik. Ami talán csak azért vezeti félre kicsit az olvasót, mert így – bár igyekszik szakítani évtizedes/százados beidegződésekkel (a Római Birodalomban egyetlen hivatalos nyelv volt: a latin, és mindenki latinul beszélt) – mégis csak egyfajta sztereotip megközelítést tár elénk.
De nézzük sorba. A szerző megállapítja, hogy attól a pillanattól kezdve, hogy Róma világbirodalom lett, nagyon tudatos nyelvpolitikát alkalmazott az uralma alá került különböző népcsoportokkal. Annak ellenére, hogy a birodalomban minimum ötven különféle nyelvet beszéltek, ebből csak kettő volt hivatalos: a latin és a görög. Azaz: minden hivatalos okiratot, törvényt, rendeletet, szerződéseket csakis ezen a két nyelven tekintettek érvényesnek. Mégpedig olyan formában, hogy a nyugati területeken a latin volt kizárólagos, a keleti területeken pedig a görög – beszéljenek az alattvalók akármilyen, ezektől eltérő nyelveken. A szerző ezt a sajátosságot bilateriális unilingvalizmusnak – kétoldali egynyelvűségnek nevezi.
Megállapítja: a rómaiak – mindenféle szabályzás nélkül, egyszerűen a körülményeket figyelembe véve – a késői köztársaság korától egészen a Kr.u. 3. századig következetesen ragaszkodtak is ehhez. A hivatalnokok, később a császárok Nyugaton minden esetben latinul szóltak a közösséghez, provinciákhoz, városokhoz, Keleten pedig görögül ugyanezekhez. Kezdőpontnak a Claudius által felállított ab epistulis Graecis hivatalát említi, ahol a görög nyelvű rendeleteket megfogalmazták. Kivételt ez alól csak a hadsereg, a Keleten szolgáló hivatalnokok, római coloniák jelentettek – ők minden esetben latinul kapták a hivatalos közleményeket, parancsokat.
És itt minjárt had jegyezzünk meg két kritikai észrevételt. Az első a hadsereg. A szerző teljes természetességgel jelenti ki, hogy a hadsereg hivatalos nyelve a latin volt, ezen szóltak a parancsok, hivatalos iratok, kifele a hivatalos kommunikáció. Viszont – jegyzi meg – „ a katonák egymás közötti kommunikációjában ... természetes és magától értetődő volt keleten a görög nyelv használata.” Nos, egészen Vespasianus császár koráig a római légiókban csakis itáliai származású – tehát latin anyanyelvű! – római polgárok szolgálhattak, utána is csak a latinul tudó provinciálisokat vették fel. Tehát a keletre helyezett légiók tagjai, akik latin nyelvűek voltak, latin környezetben (katonai táborok, ahova civil külön engedéllyel léphetett csak be, s a katonák sem házasodhattak!) éltek, nem beszélhettek „magától értetődően” görögül egymás között (meg mért is tették volna?). Szerzőnk megállapítása csakis a légiókat támogató, alacsonyabb katonai értékű auxiliák tagjaira vonatkozhatnak, akiket általában helyben (esetünkben Keleten) toboroztak, s csak a latin vezényleti nyelvet kellett elsajátítaniuk.
A második a feliratos emlékek. A szerző következetesen ismételgeti, hogy Keleten csakis görög nyelvű dedikációs és egyéb feliratokat állítottak. Ezzel szemben Alföldy Géza megállapítja (Ókor, 2004/2.), hogy Keleten a császárok és helytartóik gyakran állítottak latin nyelvű feliratokat is, mivel az ottani (egyébként jórészt analfabéta!) lakosság számára „a megfejthetetlen írásjelek a rómaiak tényleges vagy bármikor lehetséges jelenlétéről és ezzel Róma, valamint ennek uralkodója hatalmáról tanúskodnak.”
A könyv második, nagyobb fele a dominátus korával és a korai bizánci korszak nyelvhasználatával foglalkozik. Megállapítja, hogy a 200-as évek végétől a görög rovására Keleten is egyre inkább dominánsabbá vált a latin; gyakorlatilag Nagy Constantinus (306-337) uralkodásától a felső közigazgatásban abszolút helyet foglalt el, a középsőben pedig relatív többséget. Ez főleg azzal magyarázható, hogy a közigazgatás bürokráciája a tárcsászári intézménnyel felduzzadt, s a hadsereg létszáma is duplájára nőtt. Az egységessé váló adminisztráció megkövetelte az egynyelvűséget, s a hivatallal járó presztízs, a különféle kedvezmények a görögül beszélő ifjakat is latintudásra csábította. Sőt: a késői ókor két jelentős művésze, a költő Claudius Claudianus, és a történetíró Ammianus Marcellinus is eredetileg görög nyelvű volt, ám műveiket mindketten latinul írták, illetve Rómában és Ravennában telepedtek le. A teljesen görög nyelvű keresztény egyházban is szégyennek számított (még Keleten is – ahogy Nagy Szent Athanáz megjegyezte), ha egy püspök nem tudott latinul. A törvények, rendeletek is csak latinul láttak napvilágot. (Még Nagy Szent Gergely pápa korában, a 600-as évek elején is gond nélkül levelezhetett a római egyházfő a keletei püspökökkel, pátriárkákkal latinul!)
Adamik szerint ez a rendszer Kr.u. 439-ig, Egyiptomi Kyros praefectus praetorio per Orientem idejéig tartott, aki Keleten volt befolyásos személy, s a gyönge kezű II. Theodosius (408-450) császár idején bevezette Keleten a görög nyelvű rendeletírást, illetve, hogy a bíróságok görögül is kihirdethetik ítéleteiket. A szerző innentől természetesnek veszi Keleten a latin visszaszorulását, noha Szabó Edit rámutatott (Római történelem, Osiris, 2007), hogy ezek a „reformok” csak Kyros hivatali idejében voltak érvényben, bukása után visszaállt az eredeti állapot!
A kétoldalú egynyelvűséget azután Iustinianus (527-565) állítja vissza, miután 534 után visszaszerzi a nyugati provinciák egy részét. Azaza: Nyugaton csak latinul, Keleten szinte csak görögül rendelkeznek a császárok és egyéb hivatalnokok. Itt csak egyetlen apró észrevétel: a szerző Iustinianus konstantinápolyi görög felirataira hivatkozik, hogy csak ilyenek vannak, de azt is említi, hogy mind templomon. Mivel az egyház „hivatalos nyelve” Keleten a görög volt, ezen nem is lehet csodálkozni – ám a több történetíró szerint is határozottan latin attitűdű császár (latin volt az anyanyelve, Augustust tekintette példaképének) „elgörögösödésére” ez kevés bizonyítéknak.
Zárásként a latin „kikopását” mutatja be a bizáncivá váló Római Birodalomban. Fő ok ként a latin nyelvű provinciák elvesztését nevezi meg, s a 600-as évek második felében egyértelműen már csak a görögöt használják a közigazgatásban és a hivatalos érintkezésben. Mindehhez hozzá jön a nyugati kereszténységtől való álhatárolódás, azaz: a latint egyre inkább a megvetett nyugati keresztényekkel azonosítják. A teljes elgörögösödést a pénzek feliratai jelzik: a 900-as évektől már csakis görög nyelvűek az addig latin nyelvű köriratok.
Csupán egyetlen aprócska ellenvetést jegyezzünk meg itt is, inkább a hadsereg elgörögösödését taglaló résznél. Adamik a Mauricius császár idejében keletkezett Sztratégikonra hivatkozik, mely – szerinte – azt bizonyítja, hogy a hadsereg már csak a vezényszavakban használta a latint. Azonban: egészen Hérakleios trónraléptéig (610) a hadsereg északi germánok közül, illetve egyéb – határon túl élő – népekből toborzódott. (Az „elbarbárosodás” Nagy Constantinus és Nagy Theodosius korától öltött ijesztő mértéket) Ők természetesen nem tudhattak görögül, a latint is csak vezényszavakból ismerhették. A hivatalos nyelv tehát még ekkor is a latin volt (kb. úgy, mint az Osztrák-Magyar Monarchia közös hadseregében a német). A Sztratégikon görög nyelvűsége nem bizonyíték, hisz nem egy általános (azaz mindenkinek kiadott!) katonai kézikönyv lehetett, hanem inkább egy – bizonyára görög anyanyelvű – tiszt memoárja, aki katonai kérdésekről vallott gondolatait/ismereteit vetette papírra. Körülbelül úgy, mint a latinul író Vegetius (Kr.u. 4.sz.), akit hasonló meggondolások vezettek. A görög nyelvűség pedig az anyanyelvéből is fakadhatott – így könnyebben tudta kifejezni magát.
A könyv utószava a római nyelvpolitikának az Európai Unióra való alkalmazásával zárul, s megszívlelendő tanácsokat is ad – bár a finn latinisták elképzeléseit (legyen a latin az Unió hivatalos nyelve!), finoman elutasítja.
A könyv tehát minden, a latin nyelv, római történelem iránt érdeklődőnek ajánlható, olvasmányos stílusa, a források korrekt fordítása a nem nyelvészek számára is élvezetessé teszi.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése