Hannah Montana és az ausztrál álomvilág

Az olvasó felteheti a kérdést, hogy én, aki általában „minőségi” filmekben utazom (lett légyen az akció, sci-fi, társadalmi dráma), hogy alacsonyodhatom le idáig? Hogy Hannah Montana, meg az Ausztrália! Jó, hogy nem mindjárt a High School Musical 3!

De nem annyira bonyolult a válasz. Valami hiányzik a mai világból, valami, ami nem jön át a „dögös” filmeken, a Transformers, vagy a Watcmen szubbasszusain, a CGI orgián, a totális látványon. Ez pedig az álom. Sőt: a rózsaszín álomvilág. Ami talán utoljára az 1950-es években tobzódott – bár már akkor is sokan fanyalogtak.

Hogy miért mondom mindezt? Mégis, mit hallunk minden nap? Felgyújtotta, elöntötte, lenyakazta, kibelezte, felrobbantotta, megzsarolta, meglopta... Terjednek a járványok (most éppen a sertéspestis/influenza), a világ gazdasága válságban van, a korábban irdatlannak tűnő virtuális vagyonok tűnnek a semmibe, óriásbankok csődölnek be, leáll a fél Föld ipara, a munkanélküliség és éhínség réme fenyeget. Akkor mégis mire legyen szüksége az embernek? Dörgöljék bele az orrát abba, amit amúgy is nap, mint nap lát?

Mondhatják, hogy az Ausztrália irdatlanul giccses mese. Hogy Buzz Luhrmann túllőtt saját magán (tök jó volt a modernizált Rómeo és Júlia, meg a Moulin Rouge!), csak azért, hogy készítsen egy igazán dögös, odavágós, ízig-vérig ausztrál filmet (ausztrált az első szögtől az utolsóig!). Mondhatjuk, hogy erőltetett volt Hugh Jackman sármos szőrössége („Én a Drover vagyok, Missaz Főnök. Kialkudott pénzért hajtom a csordát. Nem szolgálok senkit”), Nicole Kidman kék kontaktlencséje – de az ausztrál kisfiú rém édes volt, s a problémája is valós és szívbemarkoló. („Nem fekete. Nem fehér. Keverék. Tejeskávé”). Hogy a képek színei túl erősek voltak, túl sok digitális effekttel. De a bennünk élő Ausztrália képe is mintha túlexponált volna, s valljuk be: mit tudunk mi azokról „Odalenn”? Kenguruk, meg csőrös emlősök... Luhrmann érthetően és egyszerűen mutatta be országa történetének egy szeletét, s a mese attól volt jó, hogy hihetetlen volt. Hogy az ősöreg toposzok működtek, hogy elhitette velünk: létezik az ősi varázslat, s King George sámánbotja, mágikus éneke átsegít bárkit a nehézségeken. Mese ez a javából – mindenkinek szóló igazi randifilm!

Hannah Montanával pedig a Disney a sok digitális kockulás után (pedig azokat is imádom) visszatalált a gyökerekhez: a régi családi filmekhez. Ami a gyermeki lélekről, az első ártatlan kamaszszerelemről szól, s nem szexéhes, idióta tinédzserekről. Persze az eredeti, a sitcom tévésorozat nem működhet a moziba, de az alkotók jelesen vették az akadályt. S nem is várt senki árnyalt jellemrajzot, családi és társadalmi konfliktusokat, magától értetődő volt, hogy a jók elnyerik jutalmukat, s a rosszak sem buknak el – inkább megjavulnak. Mindezt gyermeki naivitással, elviselhető humorral – és remek nótákkal. Miley Cyrus rém aranyos, ahogy énekel (felejtsük el a bulvársajtó által ontott napihíreket), s apja, a huszadrangú country-énekes Billy Ray Cyrus is teljesen hiteles szerepében. (Én egyetlen, Európában is befutott slágerét ismerem, de az is óborzalom: Achy-Breaky Heart! Még most is kiráz tőle a hideg). Nagyon dögösek a betétdalok, s az akusztikus balladáknál komolyan összerándul az ember szíve (irtó jó apa és lánya tercelése a Butterfly Fly Away-ben!). Ráadásul még a táncot sem vitték túlzásba – sőt (szemben a HSM3-al!): megvolt bennük az önirónia. Mint ahogy az egész filmben („Ez itt a vidék kislányom. Itt mind gumicsizmában járunk!")

S ha megköveznek is érte, s soha többé nem olvassa senki írásaimat, akkor is tartom: a mozinak, s talán az egész világnak, napjainkban szüksége van ilyen – sőt: inkább ilyen! – filmekre. Mégis csak menő a gyermekkort felidéző cowboy-romantika!

Szóval: Back To Tenessee... Go Downunder Megyek a kandalló pattogó tüze mellé country-balladákat hallgatni.