Jeles napjainkról szubjektíven: a holokauszt áldozatainak emléknapja

Bevallom, többször is nekifutottam ennek az írásnak. Felidéztem olvasmányélményeimet, komoly beszélgetéseket, előszedtem a szakirodalmat, melyet tisztességben és kutatásban megőszült tudósok, történészek, szociológusok, gazdaságkutatók írtak, aztán felvázoltam a nagy ívet a középkori zsidóság kirekesztéséről, a torz kelet-európai modernizációról, az I. világháború és a trianoni békediktátum okozta lelki törésről; a Horthy-korszak szociálpolitikájáról, a II. világháborút követő időszakról, hogy azután elérkezzek a mához.

Komoly, nagy munka volt. És igazából nem sok értelme.

Mert elég csak megnézni a manapság bármely internetes oldalhoz vagy Facebook-bejegyzéshez írott kommenteket, hogy megértsük: a holokauszt szörnyűségeit kiváltó okot le lehet írni mindössze egyetlen szóval is:

Gyűlölet

Ha pedig kicsit bővebben szeretnénk: gyűlölet, meg nem értés, irigység.

De talán mégis legjobb a gyűlölet. A rettenetes vészkorszak ennek az egyetlen érzésnek a terméke, mely hol erőteljesebben, hol bujkálva, de végigvonult az emberiség egész történetén. A majd kétezer éve meglévő antiszemitizmus csak elmélyítette, de igazából nem kellenek hozzá zsidók sem, a gyűlölet, az utálat mindig megtalálja a maga célpontját. Elég, ha az a másik, aki nekem nem teszik – valamiben, valahogy más.

A holokauszt nem attól rettenetes, hogy voltak a nácik, meg a zsidótörvények, meg a kisiklott, félreértelmezett liberális gondolkodás és annak nem várt következményei – hanem attól, hogy bemutatta: milyen mélyre süllyedhet az ember. És nem egy ember, kettő, vagy száz: hanem milliók. A holokauszt az iparszerű gyűlöletterrorról szól, melyben mind az elkövető, mind az áldozat elveszti emberi mivoltát; az egyik habzó szájú szörnyeteggé, a másik kiszolgáltatott szerencsétlenné válik.

De már nem ember egyik sem. A hatalmas daráló nem válogat, legyen az akár egy világhírű karmester, egy egyszerű cipész, egy csendőr vagy egy mozdonyvezető. A csattogó fogaskerekek mindenkit felőröltek. Áldozatot és végrehajtót egyaránt. Igen. A holokauszt megmutatja, hova is vezethet az értelmetlen, önmagát gerjesztő gyűlölet.

Írhatnék most mindezek kapcsán az antiszemitizmus kialakulásáról, a sajátos zsidó világképről, mely annyira különbözik, de annyira hasonlít is a keresztényhez. Írhatnék szociográfiát, kereshetnék tudományos okokat. Felesleges. Elég nézni a végrehajtók szemeiből, szavaiból sugárzó gyűlöletet, az mindent elmond. Ami ott lakik mindannyiunk lelkében, ha valami más, mint a megszokott, ha nem értjük, vagy irigységgel tölt el. Gondoljuk csak végig: nem szimpatikus – taszít a viselkedése – irigylem/utálom – elviselhetetlen – mennyivel jobb lenne nélküle a világ – nem is ember, nem érdemli meg, hogy létezzen – elpusztítom. Hányszor, de hányszor találkozunk vele! Nem egyszer, nem kétszer – nap, mint nap.

A gyűlölet (antiszemitizmus, cigányellenesség, idegenellenesség, bevádoló ellenesség stb.) olyan, mint a vírus: ha egészséges a társadalom immunrendszere, nem okoz betegséget, de, ha gyenge, akkor nagyon. És, ha még a politika, az értelmiség részéről támogatást is kap…

És nem hiszem, hogy a súlyos tanulmányok, az ismeretterjesztő cikkek, az iskolai megemlékezések vagy akár csak a tankönyvek segítenének ebben. Az egyik túl unalmas, a másik túl sablonos, érdektelen. Hogy mi lenne a megoldás? Nem tudom. Talán ki kellene beszélnünk, talán meg kellene ismernünk, és ha nem is elfogadnunk, de megértenünk. Hogy mitől más annyira gyűlöletünk tárgya. Egyáltalán: tényleg más? Nem csupán egy olyan ember, mint én?

Olvasson mindenki pár kommentet. Bárhol, bármelyik internetes folyóirat oldalán, vagy bloggerekenél. Megérti akkor majd a lényeget.

Hogy bármennyit is papolunk, okoskodunk, a lényeghez, a megértéshez, melyet „békévé old majd az emlékezet”, egy lépéssel sem jutottunk közelebb. Így, tetszik vagy nem, mi, akik itt élünk, zsidók és nem zsidók, fiatalok és öregek, mi mind a mai napig a holokauszt áldozatai vagyunk.

Testvér, kit egykor elküld hozzánk egy messze föld

            Élő testvér, ki eljössz, hogy sírunk megjelöld

                        De sírunk nincs, csupán nevünk őrzi e tábla

                                   Testvér erre gondolj előtte állva.

                                              Steinmetz Herman (Civi Meir ben Slomo)

Pilátus

                                                                          Pilátus pedig... vizet vevén, megmosá 
                                                                          kezeit a sokaság előtt, mondván: Ártatlan
                                                                          vagyok ez igaz embernek vérétől,
                                                                          ti lássatok! 
                                                                                                                           Máté 27,24

A helytartó késő délután ébredt, az íróasztalánál. Körülötte papirusztekercsek, íróvesszők hevertek rendetlen összevisszaságban. Az ablakon besütöttek az alkonyi nap vöröslő sugarai.

Még sohasem aludt el ilyenkor. Nehézkesen emelkedett fel, derekát nyomta a mellvért, mely a szendergésben kényelmetlenül rászorult; az álom ragacsos masszája még magába burkolta, nehezen tisztult meg tőle.

– Mi történt? – motyogta maga elé értetlenül. A délután percei mintha kiestek volna emlékezetéből. – Mi történt?

Az ablakhoz csoszogott. Valahányszor Caesareából Jeruzsálembe jött, mindig az Antónia-erődben szállt meg – a zsidók nem szerették az idegeneket.

Kinézett. A belső udvaron még ott állt a kőtrónus: ítélkezés volt. Ítélkezés?... Behunyta szemeit. Megint érezte a tömeg áporodott leheletét

(Feszítsd meg!... Barabást akarjuk!... Feszítsd meg!)

a mocskos testek kipárolgását, hallotta a meztelen talpak csattogását a kövezeten.

És az az ember...

– Mi történt? – kérdezte harmadszor is magától, nekitámasztva fejét a hideg kőfalnak.

Mögötte léptek koppanása hallatszott, fémes csörrenés, ahogy egy kardhüvely ütődik neki a mellvértnek.

– Szóltál, uram? – Titus Manilianus a szárnysegéde volt; mindig az ajtó előtt várt, ugrásra készen.

– Elvitték már? – A helytartó nem fordult meg.

– Már régen, uram.

Megdörzsölte az állát. Nem borotválkozott reggel, a borosták sercegtek a tenyere alatt.

– Azt hiszem, elaludtam... A zsidók mind elmentek?

– Mind, uram.

– Jó. Most pedig hagyj magamra, Manilianus!

A szárnysegéd kényelmetlenül feszengett, mint mindig, ha valami fontosat kellett közölnie. Nem akarta zavarni urát.

Végül megköszörülte a torkát:

– Uram, egy zsidó, bizonyos Arimathiai József akar veled beszélni.

A helytartó összeráncolta homlokát. Ismerős név.

– Ugye, ő is tagja a Főtanácsnak? – bökte ki végül.

– Igen, uram.

– Az egyetlen, aki... Mondd meg neki, hogy várjon!

– Megmondom, uram. – Az ajtó becsukódott.

A helytartó egy másik ajtón ment ki. A folyosó egy boltozatos loggiához vezetett, amely a belső udvarra nyílt, akárcsak az ablaka. Még mindig ott állt az ítélőszék.

(– Káromolta Istent! – felhősödött el Kajafás arca. – Feszíttesd meg!

 – Én nem találom bűnösnek.)

Tovább ment. Vajon az őrök elengedték azt a Barabást? Bizonyára... Nem baj. Zelóta volt. Gyilkos. Hamarosan újra börtönbe kerül, akár a hozzá hasonlók.

A börtön...

A háta mögött összefűzte kezeit. Előző éjszaka látogatta meg a férfit a börtönben. Egy marék szalmán ült, köntösét átitatta a vér, izmos, csupasz vállain jól látszottak a korbácsnyomok. Hosszasan nézte: kevesen bírnak ki ennyi csapást!

– Miért tetted? – hajolt közelebb, megmarkolva a rácsot.

A benn ülő felemelte a fejét. Koszos haja az arcába hullott, szemeiben azonban nyoma sem volt a rabokra, halálraítéltekre jellemző tompaságnak – valami ismeretlen tűz lobogott ott. A helytartó elengedte a rácsot.

– Nem kerülhetem el a sorsomat. – A hang szelíd volt, halk, mégis betöltötte a cellát.

– Ha az vagy, akinek mondod magad: megmenekülhettél volna.

– Semmit sem értesz. Nekem küldetésem van. Arra születtem, hogy tanúságot tegyek az igazságról. Aki az igazságból való, hallgat a szavamra.

– Mi hát az igazság? – kérdezte gunyorosan a helytartó, a szívét azonban mintha összerántotta volna valami...

Tovább ment. A falakon fáklyák világítottak csak az ő léptei kopogtak a kihalt folyosón.

Én nem találtam ezt az embert bűnösnek!

– Nem vagy–e a császár barátja? – kérdezték a főpapok, és gúnyosan nevettek. A helytartó ismerte Tiberiust. Öreg és paranoiás, mindenkiben pártütőt lát. Csak egy rossz szó kell, s már jönnek is érte a praetorianusok.

( Nem vagy–e a császár barátja?)

"Rossz álmom volt... Engedd szabadon azt az embert!" – a felesége levelében volt valami fenyegető. Vajon valóban vissza lehetett volna lépni?

( Nem vagy–e a császár barátja?)

Megtettem – gondolta, miközben kilépett az erőd ajtaján. A szél szembe fújt vele innen egyenesen a Koponyahegyre lehetett látni.

Megtettem. Ismét érezte a víz cseppjeit a tenyerén. Manilianus, a hűséges Manilianus tartotta oda neki a tálat...

( – Én nem találom ezt az embert bűnösnek!)

Csak magát csaphatta be...

Felemelte a fejét. Valami volt ott a hegyen, de hogy mi, azt nem látta jól. Az ég elsötétült, felhők takarták el a napot, a délutánt.

Ismét meghallotta Manilianus lépteit a szárnysegéd egy köpenyt terített a vállára. Csak most érezte, mennyire fázik.

– Gyere be, uram. Nagy vihar készül.

– Tudom – válaszolta a helytartó. – Tudom.

Jeles napjainkról szubjektíven: március 15.

Gyorsan leszögezem: nem 1848-49 ikonná merevedett hőseiről, nem a karját mindig magasba emelő Petőfiről, a büszke Kossuthról, a „fontolva haladó” Széchenyiről, a Haza Bölcséről, a dicsőséges tavaszi hadjáratról szándékozom írni. Nem is a romantikus történetírás által görcsös féligazságokba, mítoszokba és legendákba merevedett, egykor hús-vér ember hősöket „lerántani a porba”, megtisztítani a rájuk rakódott szirupos aranymáztól. (Megtette ezt már jó sokszor Kosáry Domokos, Katona, Tamás, Csorba László és Hermann Róbert – aki akarja, olvassa el a neten is bőven megtalálható írásaikat. Kár, hogy ezekből szinte alig ment át valami az elmúlt 23 évben a közoktatásba. Ott még mindig a dualizmus–Horthy-kor–„átkos 40 év” rég meghaladott toposzai élnek és virulnak, kiirthatatlanul, mint gaz a kertben.)

Inkább a lehetőségekről. Hogy mit is veszítettünk.

Mielőtt mindenki azt hinné, na, most jön a nagy jajongás, meg, hogy a széthúzás, meg a megalkuvás, no meg a „gyáva árulás” (Kossuth), gyorsan szeretném kijelenteni, hogy ez a korszak valóban „dicsőséges” történelmünkben, s 56-on kívül az egyetlen, amit nem mi szúrtunk el, mutyiztunk el, egyszerűen az erőviszonyok és a nemzetközi helyzet nem nekünk kedvezett.

Szóval, miről is van szó?

Ismeri mindenki azt a kifejezést: reformkor. Nos, az 1830-1848 (és nem 1825. a kezdő dátum, ahogy a tankönyvek 98%-ában írva van, mert az Akadémia megalapítása nem indított el semmit – annál inkább Széchenyi Hitele!) közötti időszak volt az a pillanat, amikor igen közel jártunk hozzá, hogy bekapcsolódjunk az európai, polgárosodó főáramba. A fontolva haladó Széchenyi, a lobbanékony Kossuth (akik – annak ellenére, hogy meg bírták volna fojtani egymást egy kanál vízben – a legtöbb kérdésben egyet értettek), a csillogó Deák, a lánglelkű Petőfi (na, ő azért nem volt annyira fontos, gyorsan félre is állították – igaz, a komoly férfiak nem is nagyon akartak közösködni egy taknyossal, akinek fenekén még a tojáshéj) elérték azt, amit kevesen: az ország nagy része igenelte és akarta a nyugatias fejlődést! A nemesek és az egyház (utóbbi azért nem annyira) hajlandó volt lemondani a kiváltságokról, 1848-ra lényegében elfogadottá vált a (Európában legszélesebb körű és legnagyvonalúbb) jobbágyfelszabadítás, a modern iparfejlesztés. S, ahogy az öreg kontinens boldogabbik felén, a nemesi-politikai elit hajlandónak bizonyult, hogy feudális vagyonát, kiváltságait a modern iparfejlesztésbe és népképviseletbe ölje. És, bár kezdetben nem úgy nézett ki, Széchenyi álma az angol típusú modernizációról (amelyben a nemesség az iparosodás-polgárosodás motorja) megvalósul.

Még a forradalom és szabadságharc alatt is ez volt a szent cél, ezért küzdött Kossuth és Görgei is – igaz más irányokból és nem ugyanazokkal az eszközökkel…

A forradalom és szabadságharc bukásával mindezt elveszítettük. Az orosz szuronyok és Haynau baljós árnyékában, a majd húsz évig tartó önkényuralom alatt a láng kialudt, a lelkesedés megkopott, és a később fennen hirdetett passzív ellenállás (ami ugyanúgy mítosz, mint Kossuth apánk és a lánglelkű Petőfi) manírrá merevedett, szükségből kovácsolt erénnyé. A haladásért hadakozó középnemesből, parasztpolgárból az állam kegydíjától függő dzsentri lett, sírva vigadó bohóc, a polgárosodást, iparfejlesztést pedig nem a reformkor vezető ereje, hanem az osztrák-francia tőke és a reformkorban kicsit háttérbe szorított, de a harcokban a magyarok oldalán keményen küzdő német-zsidó városi polgárság hajtotta végre.

Petőfi elesett (bár a romantikus hívők sem akkor, sem most nem hiszik el), Kossuth emigrált, Görgeit pedig még 90 éves korában is leköpdösték a gyerekek az utcán, hiába bizonygatta Klapkától Deákig és több ezer volt honvédig mindenki, hogy dehogy is volt áruló. Hisz Kossuth apánk megmondta! Akkor úgy is van…

A lehetőség elillant, és amikor bekövetkezett 1867, már csak álmai voltak a reformkornak és 1848-nak. Ahogy Veliky János is írja a Polgárosodás hajnala című nagyszerű könyve végén (Adams, 1993): „A nemzetközi erőviszonyok a belpolitikai folyamatokat kétségkívül a közös-ügyes rendszer felé tolták, ám az is tény, hogy a társadalom – politikai jogait és intézményeit tekintve feltétlenül! – ekkor lép át a szabadságkeresés világából a hatalmi jellegű szükségszerűségek világába.”

És ez kísér minket mind a mai napig. Úgy vélem, erre kellene emlékeznünk március 15-én.

Miután elbuktak a titánok...

Ken Follett: A megfagyott világ (Évszázad trilógia II.) Gabó, 2012.

Folytatódik a „véres és gyönyörű 20. század” történetét bemutató gigantikus regényfolyam. Ha korábban azt írtam, Follett Tolsztoj babérjaira tör, most egyre inkább érzem igaznak – bár azért van egy kis különbség. Az orosz mesternek nagyon komoly, rendesen kidolgozott mondanivalója volt, a walesi „regényiparos” viszont alapvetően szórakoztatni akar, mai, nem épp olvasóbarát világunkban színes történelemkönyvet adni az emberek kezébe. Amely (brutális terjedelme ellenére) azért könnyen fogyasztható. Talán túlságosan is könnyen…

A sztori tíz évvel a Titánok bukása után veszi fel az események fonalát. 1933 elején Németországban hatalomra kerülnek a nácik, a Szovjetunióban Sztálin csúcsra pörgeti nem épp emberbarát rendszerét, az Egyesült Államokban Roosevelt küzd a New Deal elfogadtatásával és a gazdasági válsággal.

Hőseink a már jól ismert figurák: az angol arisztokrata Fitzherbertek, a walesi munkás Williamsok, német politikus Von Ulrichok, az amerikai nagypolgár Dewarok és a szovjet-amerikai Peskov/Peshkovok. Persze nem a tíz évvel ezelőttiek állnak már a reflektorfényben, hanem az ő gyerekeik. Akik átélik a nácik és szovjetek brutalitását, idealistán, majd kiábrándultan harcolnak Spanyolországban és a II. világháborúban, végül levonják a konzekvenciát: a fasizmus és kommunizmus között nincs nagy különbség. Mindkettő emberellenes, így mindkettő ellen harcolni kell. Ahogy Carla von Ulrich mondja a mű végén, mikor a – majdani – NDK-ban a szovjetek által felheccelt kommunista csőcselék randalírozik az utcán: „1933 van megint.” A mű 1949-ben, az első szovjet atomba felrobbantásával és a Stille Nacht dallamaival zárul. Mi pedig várhatjuk a folytatást.

Az első kérdés, amit mindenképpen fel kell tennünk: sikerült-e Folletnek tartani a színvonalat, vagy megugrania a magának feltett mércét? A válasz felemás: igenis meg nem is.

Már az első regény esetében is írtam, hogy nagyon felszínes, a sok szereplő és a bonyolult eseménysor miatt nincs lehetőség a sztori rendes kidolgozására, csupán vágtatunk egyik eseményből a másikba. A megfagyott világban ugyan csökkennek az aktív szereplők (de azért még így is jócskán megmaradnak), ennek ellenére a stílus eléggé egyenetlen. A jól kidolgozott részeket hosszú, már-már vázlatszerű oldalak követik, az olvasót állandó hiányérzet gyötri: ide még kellene valami! Mintha a szerzőt igazán csak annak bemutatása érdekelné, hősei hogyan tudják minél változatosabban ágyba vinni az éppen aktuális nőt vagy férfit, s legalább húsz oldalanként legyen szex, vagy valami ahhoz hasonló (Bár Follett ebben is elég következetlen: a részletes aktusleírásokat sokszor követi szemérmes szemlesütés.) A hősök megjelenése sem egyenletes: egyre inkább a Williams család kerül középpontba, amit nézzünk el az írónak: joga van kicsit „hazabeszélni”.

Emellett, bár a szereplők állandóan a „történelem sűrűjében” mozognak, alig látjuk a valódi történelmi alakokat. Hitler, Churchill, Sztálin, Roosevelt és közeli munkatársai kidolgozatlan szellemként, villanásszerűen tűnnek fel, s – csak olvasás alapján – nem is igazán értjük, miért és miként is tudta a hitleri Németország vagy a sztálini Szovjetunió ennyire elnyomni, emberi mivoltukból kivetkőztetni az embereket. Mindig csak a végeredményt látjuk.

Ami viszont sokkoló. És ebben Follett kegyetlenül jó.

A történet egy brutális képpel nyit és hasonlóan sokkoló képekkel zár: 1933-ban a nácik előbb terrorizálják az embereket az utcákon, kávéházakban, magánotthonokban, majd kutyákkal tépetnek szét egy homoszexualitással meggyanúsított embert. 1945-ben, a lebombázott Berlinben egy szovjet alakulat erőszakol meg egy olyan nőt, aki minden energiáját a nácikkal való harcba ölte, majd a fanatizált csőcselék a kommunista propagandaszövegeket harsogva rombolják tovább az amúgy is romos német fővárost. És mindenki csak közönyösen néz, nem tesz semmit ellene.

Ha csak ebből a két, durván szász oldalnyi történetből állna a regény, akkor is megérné. Ez is elég lenne, hogy hirdesse a szerző – mindenképpen dicséretes és támogatandó – kiállását a humanizmus, a szeretet, a másság és a másik ember elfogadása mellett. Elég lenne, hogy bemutassa, mind a nácizmus, mind a kommunizmus emberiségellenes bűn, amely tudatos tudatlanságba tartott, állatiasodott emberek légióit engedi rá ártatlan áldozatokra. S bár mindkét oldalon állnak jó szándékú emberek, de azért ők is haszonélvezői a rendszernek, s inkább lehunyják a szemüket (az orosz munkásnők Moszkva német ostroma idején agyonverik a menekülő funkcionáriust, míg a titkosrendőr csendben félrenéz, és azt mondja magában: megérdemelte. Mintha a rendszer nem miatta is lenne olyan, amilyen!)

Amit viszont hiányoltam: az amerikaiak és britek kegyetlenkedései. Bár ők a győztesek, az ő szemszögükből látjuk a történet, de ma már tudjuk, hogy bizony ők sem voltak azok a földre szállt angyalok, s bizony jócskán kihasználták a ferde hajlamú szadisták szolgálatait. Mint ahogy a szerző szemérmesen hallgat a brit Osvald Mosley-féle fasiszta mozgalomról, amivel szemben semmit sem tettek sem a háború alatt, sem utána  Nagy Britanniában. Sőt: 1945-46-ban komoly belpolitikai botrányokat is kavartak.

Szóval, nem sikerült megugrani a lécet. És mintha a kifáradás jelei is mutatkoznának. Főleg a vége felé: az 1945-49-es évek valóban nagyon felszínesek és összecsapottak. Még jó, hogy nem akarta elvinni 1953-ig, Sztálin haláláig a történetet! Mert akkor már nem is lenne mit mondani. Így viszont, Mr. Follett, kíváncsian várjuk a befejezést.

Értékelés: 6/10