A vég vége? - Battlestar Galactica - The Plan (2009)

Már a sorozat befejezetése előtt belengették a hírt: 2009 novemberében egy tévéfilm keretében betömik az alkotók a hiányzó lyukakat, s megmutatják azt is, hogyan néztek ki az események a cylonok szemszögéből. Most ez megérkezett, megtekintésre került, s véleményt is kellene mondani róla a korábbiak után. Mivel Ysu remek, s minden szempontból teljes elemzést írt a filmről, én inkább más aspektusokat néznék meg. Hogyan illeszkedik az egészhez, s mennyiben sikerült megvalósítania a látottakat. Enyhén spoileresen most ez következzék!

Legelőszőr egy nagyon rossz hír: aki nem ismeri elejétől végéig a sorozatot, az egy kukkot sem fog belőle érteni (vagy legalábbis keveset). Azaz: nincs elmagyarázva benne (sehogy!), ki kicsoda, mit miért tesz, illetve mi az alapvető motivációja. Az első 20 perc még érthető és élvezetes: a 40 éve száműzött cylonok nukleáris holokausztba taszítják az emberiség 12 kolóniáját. Pompás CGI képsorokban (és Bear McReady remek zenéjére) láthatjuk a pusztulást (tévében No1 – noha a „vizes” jeleneteknél mintha nem bírta volna a proci és a memória), a menekülést, a küzdelmet a túlélésért – ami a Mini sorozatban is jól jött volna. Utána pedig nagyjából a 2. évad közepéig követhetjük az eseményeket, a két Cavil-modell haláláig.

Az alkotók valóban jól kezelték az anyagot: a korábban látott jeleneteket egészítették ki újonnan lefogatottakkal, s ezzel tényleg elmélyítették, árnyalták, egyértelműbbé tették a mondanivalót. Ám itt jön a de.

Előszőr: a sztori nem a cylonok szemszögéből, hanem az Egyes – Cavil szemszögéből mutatja csak be az eseményeket. Elismerem: Dean Stockwell (főleg 3-4. évados teljesítménye miatt) mindenképpen megérdemelte ezt a jutalomjátékot, jól hozza a kettős szerepben lévő lehetőségeket, viszont ennek ára, hogy a többi modell teljesen a háttérbe szorul. Tricia „Caprica- Hatos” Helfer a számára szabott szűk lehetőségeket maximálisan kihasználja (a buta szőke, akit csak a szemüveg tesz okossá, meg a szakadt prosti), akárcsak Callum Keith „Leoben-Kettes” Rennie. De Matthew „Doral-Ötös” Bennett és Rick „Simon-Négyes” Worthy már meg-megbicsaklik. (Simon családos jelenete tökéletes, Doral egyetlen jó villanása, amikor agyatlanságát mutatják be: „Az ő öltönye vörös volt, ez meg páva kék”). Grace „Boomer-Nyolcas” Parkról pedig semmi újat nem tudunk meg, csak hogy egy faragott elefánttal lehet ki- és bekapcsolni. És ami a legfontosabb: Ysu az elnök asszonyt hiányolta a filmből, én viszont Lucy „Hármas-D’anna” Lawlesst! A 2.-tól a 4. évad közepéig uralta/vezette a cylonokat és testesítette meg törekvéseiket-gondolataikat. Most viszont egy villanásnyi vágókép erejéig látjuk csak, aztán semmit. Szóval jó-jó a Cavil szál, de hol marad ez a markáns, vonzó-taszító figura? (Tudom tudom: Ms. Lawless tényleg jobban néz ki, mint az öregedő, ráncos Stockwell. Viszont hiánya akkor is logikátlanság, s tátongó űr!)

Másodszor: én végig arra vártam, hogy többet megtudunk az ember formájú cylonok „szüleiről”, a titokzatos Ötökről. Na, ők a sorozatban sem durrantottak valami nagyot, itt meg még annyit sem. Rekha „Tory” Sharma már az elején kikapcsolódik az eseményekből, Kate „Ellen” Vernon sertepertél kicsit, csupán Michael „Anders” Trucco és Aaron „Tyrol” Douglas (utóbbi hol hízva, hol fogyva – attól függően, régebbi bevágásban jelenik-e meg, vagy az új betétekben) kap komolyabb szerepet. Bár utóbbi is talán csak azért, hogy legyen ellenpontja a rendező (James Edward „Adama” Olmos) Ginát (Lymari Nadal) alakító mutatós feleségének. Az öreg Tigh ezredes meg csak úgy van - valahogy. Úgyhogy az Ötök továbbra is titokzatosak maradnak (inkább olvassuk el a róluk szóló képregényt!).

Harmadszor: az emberi vonal teljes elhanyagolása, s szembemenés azzal, ami – szerintem - a BSG-univerzum egyik nagy újítása volt – a női karakterekre helyezett történetvezetés. Na itt semmi emberi karakter nincs, nehogy női. Amit viszont fájlalok: talán a bevágott jelenetek okán, talán más miatt, de a korábbi szereplők még az utolsó stáblistán sincsenek feltüntetve. Azért nem kellett volna ennyire erőltetni azt a költséghatékonyságot. (Bár nem tudom, hogy van ez ott kint a jogdíjakkal).

És ami tetszett: a nukleáris holokauszt odavágós volt, Cavil durvasága és naturalizmusa (az árva fiú és az alma epizódja) gyomorforgató, és igen: a sorozat egészében nem volt ennyi fedetlen és klassz női mell (gyakorlatilag egy sem!). Illetve kiderült, hogy 150.000 évvel ezelőtt élt őseink is ismerték és alkalmazták a szilikon implantátumot. (Bár a zuhanyzós jelenet a Starship Troopers erős nyúlásának tűnt számomra)

Szóval, egy rajongóknak szánt, kissé izzadságszagú filmecske a The Plan, melyet csupán a látvány, Stockwell remek alakítása és Olmos kiváló rendezése ment meg és visz el a hátán. De megtekintése nélkül sem lesz hiányérzetünk, ha egyszer már végiggondoltuk-néztük a BSG-univerzumot.

Ami odavágott 2. - District 9 (2009)

Olvastam, hogy igazán humoros, szatirikus, az ember elé görbe tükröt tartó sci-fit csakis nagy költségvetéssel, CGI orgiával és jó sok trancsírozással lehet csinálni. Amit valahol megértek, mert minden idők legjobb humoros sci-fije Paul Verhoven Csillagközi inváziója (Starship Troopers, 1997) volt, s utána két napig nem tértem magamhoz a csodálattól.

Most pedig itt van ez a Neil Blomkamp gyerek a dél-afrikai filmecskéjével. Cirka 30 milliából, odavágós CGI-vel és tökös mondanivalóval. Amit háromszor néztem meg egymás után, és nem tudtam betelni vele. Nem, barátaim, nem az Avatar lesz az év filmje!

Pedig olyan elcsépelt témát lovagol meg: gonoszufós megszállós – csak épp fordítva. Lebeg a hatalmas csészealj Johannesburg fölött (ami a világ egyik bűnözéssel legjobban szennyezett városa!), csak éppen nem leigáz, hanem húsz éve nem csinál semmit. A gonosz alienek meg lepukkant kukázók, akiken az egykor szembenálló dél-afrikai feketék és fehérek végre bőrszínre való tekintet nélkül ismét kiélhetik a rasszista hajlamaikat.

Nem akarom az eddigi kritikákat újrázni. (Megtették már sokan, legjobban talán Freevoék) A film alaphangon a rasszizmusról, idegengyűlöletről szól, s arról, hogy bárki –filmünk esetében a meglehetősen ügyefogyott Wikus Van De Merwe (Sharlto Copley) – kerülhet hirtelen egyik oldalról a másikra, lehet üldözőből üldözött, akit aztán talán korábbi bajtársa fog röhögve hidegre tenni. (Ahogy ők tették egykor a közösen gyűlölt célközönséggel.) Egyrészt azért, mert a reggeli kávé mellé rutinszerűen zsidózó, cigányozó, szlovákozó, arabozó, magyarozó rasszista bunkót amúgy sem hatja meg és gondolkodtatja el a film (csak röhög a szétrobbanó testrészeken – „Némá, hogy telibeköpte a kamerát!”), másrészt meg, aki megérti a nyelvét, annak nem is szorul magyarázatra. (Öcsém barátja mondta a vetítés után: „Nagyon rosszul éreztem magam emberként”).

Más jutott eszembe, amit kicsit takart a fő mondanivaló, bár ott volt markánsan, mint a búvópatak. Miközben néztem a kukázó rákarcúakat, a Katrina hurrikán 2005-ös pusztításáról érkező képek jutottak eszembe. Amikor a lerombolt New Orleansban a romok között túrtak az emberek, aztán meg botokkal verték agyon egymást egy doboz konzervért. Mindez két nappal a hurrikán pusztítása után, élő, egyenes adásban egy helikopterről közvetítve!

Bármely magas szintű civilizáció folyamatosan a penge élén táncol. Ami annyira hisz a technika mindenhatóságában, hogy bele sem gondol a következményekbe. Mert mi van, ha tönkremegy az összes számítógép, vagy örökre elmegy az áram?

Szóval itt vannak a rákarcúak a hiper-szuper technológiájukkal, a brutális fegyvereikkel, amikkel ledózerolhatnák az emberiséget a föld felszínéről, s e helyett mit látunk: a hajójuknak kampec (ki tudja, mióta), betegségben, kaja nélkül fetrengenek saját ürülékükben a gigantikus ufóban, s a kamera lángoló kukákon pásztáz, amit a dögledező alienek körülülnek. Ott, a high-tech civilizáció legbelsőbb szentélyében!

Volt, aki megkérdezte: miért ment tönkre a hajó, miért állatiasodtak el a rákarcúak? Végül is teljesen mindegy. Talán valaki végleg leoltotta a villanyt. És mivel nem tudta senki felkapcsolni, elég volt nekik pár nap, hogy visszasüllyedjenek az őskorba és a kőbaltához. Mint ott, akkor a Katrina idején.

Nem semmi tanulság. A rasszizmus-ellenes tanmese mellett van még min elgondolkodni.

Ami odavágott 1. - Poszeidón és Athéné

Pont akkor, amikor épp elvették tőlünk a túlvilágot (lásd itt ), s a tudósok épp azon fáradoznak, hogy bebizonyítsák, az élet nem több mint véletlenek halmaza, s az ember is épp csak furcsa mutációk eredménye, olvastam George Coxnak a 20. század elején megjelent könyvét, a Görög regéket. És abban is a fenti, amúgy egyszerű kis történetet a két istenről, illetve Athén város alapításáról és elnevezéséről.

Szóval a történet egyszerű, mégis azért fogott meg, mert mintha az ember mégiscsak több lenne jelentéktelen húsdarabnál és agyi impulzusoknál, s hogy a több ezer évvel ezelőtt élők is pontosan tudták, mi a fontos, a jó és pozitív az ember/emberiség életében.

A sztori Pauszaniasz (Kr.u. 115-180) Periégészisz tész Helladosz (Hellasz leírása), és Hyginus (Kr.u. 2. század) Fabulae (Mesék) című művében maradt fenn. Lényege, hogy az Erektheusz alapította attikai város nevéért harcol két isten, Athéné és Poszeidón. Végül az istenek tanácsa dönt, hogy azon isten nevét viselje a város, aki a földből az emberiség számára leghasznosabb dolgot teremti elő. Poszeidón egy lovat varázsol elő, mert szerint ez a legjobb dolog, Athéné viszont egy olajfa magvát veti el, s hatalmas fa nő belőle azonnal, roskadásig olajbogyóval. És követi az indoklás: a ló csak háborút és nyomort hozhat az emberre, az olajfa viszont szabadságot, békét és boldogságot, s a várost, mely erre alapszik, nem hatalmáért, hanem bölcsességért fogják tisztelni.

Az istenek tanácsa Athéné ajándékát találja jobbnak, s a várost róla nevezik el.

Látszólag szimpla eredetmonda, de több annál. És most tekintsünk el attól, hogy Athén mégis csak nagyhatalom lett, s a demokráciát akár tűzzel-vassal terjesztette – nem éppen szimpátiát kiváltva a görögség nagy részéből.

Nem ez a fontos. Hanem az, ahogy magukról gondolkodtak, ahogy az emberiség számára fontos dolgokra tekintettek. Amit Athéné fogalmaz meg a rövidke történet végén:

„… ide járnak majd az emberek fiai törvényt és rendet tanulni. Itt tűnik majd ki, mily dicső dolgokat alkothat az emberi kéz,… S ha majd Athénban kialszik a szabadság fáklyája, világa más országokra száll át, s meggyőződnek az emberek arról, hogy az én ajándékom mégis a legjobb, s el fogják mondani, hogy a törvények tisztelete s a gondolat és cselekedet szabadsága abból a városból származott hozzájuk, mely Athéné nevét viseli.”

Szóval, van még mit kutatni a kutatóknak, hogy elérjék a valódi emberi lényeget.

Képeslap Oroszországból - Az admirális (2009)

Orosz film manapság nem nagyon jut el a hazai (és a nyugati) mozikba. Az idősebb korosztály emlékei közt talán még elevenen élnek a kötelezően megtekintendő szovjet partizánfilmek (amik elrettentő utóhatással bírhattak bármely egyéb orosz alkotással szemben), az ifjabbak számára meg Oroszország ismét a nagy, gonosz medve, amely nem hadsereggel és ideológiával, hanem olajjal, földgázzal és irdatlan mennyiségű pénzzel próbálja megfojtani a Nyugatot (meg persze minket is). Szóval nincs ismert orosz film. Ami siker volt, az az Éjszakai őrség és a Nappali őrség – igaz mindkettő sci-fi, és nem sokat árul el (a mai) Oroszországról. (Talán csak annyit, hogy a mai napig lepukkant lakótelepek között él az emberek nagy része, isszák a teát és dosztojevszkiji végtelenségű hosszú orosz beszélgetéseket fojtatnak. Hála Istennek azért ott domborít a dögös végzet asszonya: Zsanna Friszke – akiért érdemes mégis orosz mozit nézni!)

És most Andrej Kavcsuk elkészítette minden idők legdrágább és – állítólag – leglátványosabb orosz filmjét – az orosz történelem egyik legvitatottabb alakjáról.

A sztori (amit orosz Titanicnak, vagy Pearl Harbornak is titulálnak – ami annyiban igaz, hogy hasonlóan keretes szerkezetű: a megöregedett hősnő emlékszik vissza az ezer évvel ezelőtti eseményekre) röviden: Alexander Vasziljevics Kolcsak admirális (Konsztantyin Habenszkíj – az orosz Csányi Sándor az összes Őrségből) annyira frankón védi a Balti-tengert a németektől az I. világháborúban, hogy a cár kinevezi a fekete-tengeri flotta parancsnokának. Majd a forradalom után a fehérek egyik vezére lesz, és Szibériából próbálja meg megdönteni a bolsevikok hatalmát. Közben a szerelmi szál: Kolcsak beleszeret első tisztje feleségébe, Annába (Elizabeta Bojarszkaja), de szerelmük sajna nem teljesülhet be. (egyrészt az admirális nős, másrészt bizonyára impotens, mivel a 130 percnyi vetítési idő alatt – szemérmesség ide vagy oda – csupán elragadtatott kézcsókokig jut el. Bár mondjuk Anna annyira izgalmas a filmben, mint egy bádogbögre – így nincs is min csodálkozni)

Szóval érdekes film. Valahol jól tükrözi az orosz skizofréniát és kisebbrendűségi érzést, ami mindig is áthatotta az orosz lelket. Mert egyrészt: a látvány káprázatos (szuper a CGI csapat), a statiszták száma John Woo Red Cliff-jével vetekszik, a cselekmény eposzian hömpölygő és tolsztojosan oroszos – mégis ott a hiányérzet. Mert hol a történelem? Az a bizonyos orosz történelem?

Szóval ez a fránya Kolcsak. Gyorsan szögezzük le: a szerelmi szálnak van valós történelmi alapja, na de a többinek? Az admirális – kommunista történetírás ide vagy oda – bizony mai ismereteink szerint sem nagyon férne bele a pozitív hős szerepkörébe. Az igaz, hogy 1918-tól harcolt a gonosz bolsevikok ellen, de Szibéria diktátoraként nem éppen lágy szívéről volt híres (mint több francia szemtanú – a franciák támogatták főleg – megemlíti a legyilkolt, terményüket oda nem adó parasztok ezreit, a kifosztott városokat és a levert lázadásokat, amik a fehérek önkényeskedései ellen törtek ki.). Jó, jó: a bolsevikok sem voltak különbek. De a diktátor az diktátor színtől függetlenül. Igaz, Sztálinról is csak életében csináltak pozitív filmet! (Eizensteinnek, amikor elkészítette a Retteget Iván második részét – és mindenki ráismert Sztálin módszereire, s a cárban magára a diktátorra – sürgősen öngyilkosnak kellett lennie). Szóval sántít a filmben ez az orosz történelem.

Másrészt, mintha a 20. század elejének Oroszországa csupa pezsgés, csupa bál, csupa optimizmus lett volna. Nem látni egy nyomorgót, egy földbevájt kunyhóban lakó parasztot, egy agyonhajszolt munkást sem. A háborúban elpusztult, éhen halt, halálra fagyott milliókról nem is beszélve. Mert a forradalom az csak úgy magától kitört! Mintha maguk az oroszok felejtették volna el, hogy 1917 februárjában híre hamva sem volt még a bolsevikoknak (Lenin elvtárs épp Svájcban gyógykezeltette magát). A forradalom azért tört ki, mert millióan nyomorogtak, miközben Kolcsak és társai pezsgőt ittak kaviárral, és non-stop buliztak a valcer zenéjére. Ez valahogy kimaradt.

Orosz skizofrénia: idealizálunk, nem nézünk szembe a múlttal – a fehérek csak úgy vannak (azonosulni nem lehet velük), a bolsevikokat meg sehogy sem ábrázoljuk. Inkább lesütjük a szemünket és hallgatunk. Így maradnak Kolcsak arctalan ellenfelei, s a „gonosz” kommunistát is csak egyetlen birkabőrkabátos Csekista jelenti, aki halálában is megalázza a derék admirálist. Akiről a film végéig nem derül ki, miért is harcolt. Szóval nagy durranás, az átélhetőség lehetősége nélkül.

Egyelőre marad tehát az összes Őrség, no meg Zsanna Friszke. Ezek az orosz dolgok megérik!