Deus Absconditus (Battlestar Galactica finálé)

Figyelem! A poszt feltételezi, hogy az olvasó látta a tévésorozatot. Amennyiben nem, és kíváncsi rá, kérem, ne olvassa tovább!

This is the final of an epic journey – Egy epikus utazás vége. Ezt hirdette minden beharangozó. Azon szerencsések közé tartozom, akinek nem kellett hétről hétre körmét lerágva várnia a folytatást, hanem az egészet letudhattam bő háromnegyed év alatt. Így frissek az emlékek.

Most, hogy az utazás tényleg véget ért, lassan letisztul az egész, s elmúlik a befejezés miatti „sokk”, itt az ideje, hogy értékeljem a sorozatot. Mi volt/lehetett a célja, s ezt mennyire sikerült az alkotóknak megvalósítani, hisz nyilvánvaló, hogy a befejezés fényében sok korábbi feltevést, elméletet el kell vetnünk. Már Arisztotelész is megjegyezte – ha jól emlékszem, a Poétikában, de lehet, hogy nem ott -, hogy elkészülte után minden műalkotás önálló életet él, s talán az alkotó szándékával ellentétes értelmezésekre is lehetőséget ad. Vagy olyanokra, amikre maga az alkotó sem gondolt. Jobban kisarkítva: a műalkotás maga teremti magát, az alkotó csak felügyeli ezt a folyamatot. Éppen ezért figyelmen kívül hagyom a készítők (főleg Ronald D. Moore) magyarázatait, hisz a műnek magát kell magyaráznia, a befogadónak pedig magának kell kialakítania egy képet. Ha egy mű jó, akkor ez meg is valósul, ha nem, akkor nem. De mindenféle magyarázat feltételezi, hogy az alkotók sem voltak egészen biztosak magukban, így a magyarázat inkább magyarázkodás. De ezt hagyjuk!

Nézzük inkább, mi az, amit felvállalt, s ezt hogyan sikerült megvalósítania:

Társadalmi-politikai mondanivaló:
A BSG politikai-, katonai- és karakterdráma. Az alkotók bevallott célja, hogy egy egyenesen előremutató, folyamatos cselekményt vázoljanak fel, ami ritka a tévésorozatok történetében (Az egy szál akkor is igaz, ha vannak kitérők – Helo története Capricán, vagy a Demetrius küldetése -, ezek ugyanis a főszál történéseit erősítik, magyarázzák, nem függetlenek tőle). A filmesek ügyesen használták ki a sötét, pesszimista helyzetet, a dokumentarista fényképezés adta lehetőséget, s ehhez az első három évadban következetesen ragaszkodtak is. Kiváló volt a cylon támadás után megmaradt emberiség túlélésért vívott küzdelmének valós (!) bemutatása (a víz, az élelmiszer, az üzemanyag napról napra való biztosítása, a puszta életbemaradás), az az erőfeszítés, hogy megőrizzenek valamit elpusztult világukból, hogy megpróbálják valahogy fenntartani. Küzdöttek a pénzügyekkel, az otthonteremtés lehetőségével. Mindez folytatódott az új-capricai történésekkel, itt azonban már a demokrácia és a diktatúra kérdése került előtérbe, illetve az ez ellen való lázadás. Nyilvánvaló, hogy minden diktatúra halálra van ítélve, ha nincs társadalmi támogatása, vagy idegen hatalom gyakorolja. A demokrácia, és a jogállamiság előtérbe került még a 3. évad végén, Baltar tárgyalásakor, vagy akár a tylium-feldolgozó hajó sztrákja, és a szakszervezet kérdésében. De a 4. évadra sajnos ez megszakadt. Felvillanó képeket kaptunk a Föld felfedezése után széteső flottáról, a Galacticán dúló anarchiáról (Frak Earth!), de semmi konkrétat, mélyebbet (még a Kvórum átszervezése sem sorolható ide!). Egyetlen esetben jelent meg markánsan: Zarek értelmetlen lázadásakor, de ez már csak homályos villanása volt az előzőknek, egy hatalommániás, enyhén elborult figura végső próbálkozása, ami még talán érthető is lett volna, ha jobban kidolgozzák (de, gondolom, idő sem volt rá – így viszont eléggé felemásra sikeredett). Innentől már nyomul a misztikus vonal, s az emberiség letelepedése végül az új Földön az egészet társadalmi-politikai vonalat vágja pofon. Ugyanis: ahhoz, hogy az emberi társadalom fennmaradjon, az egészet meg kell szüntetni! Érdekes csavar! Hisz az eddig történtek – mégy a 4. évados anarchia ellenére is! - épp az ellenkező irányba mutattak! Pont most lehetne egy valóban új, jó társadalmat kiépíteni a cylonokkal együttműködve. És ne feledjük: ez amerikai film, s az amerikai életérzés alapja a demokrácia, a szabadság kérdése és betartatása minden körülmények. Erre törekednek, erről beszélnek mindig, erre a legbüszkébbek, ez jelenik meg az első évadban is. Na ez itt meg is hal. (Kicsit sarkos, hogy egy fejlett civilizáció képviselői - amikor pedig minden adva van e civilizációs szint fenntartására! - önként és dalolva lemondanak fejlettségükről és visszazuhannak az ősközösségi szintre.) De a befejezésre még visszatérek.

Ami következetesen megmarad: a katonás-militáns vonal. Kiválóan szemléltetik a Galactica legénységének széthullását – megindul már az új-Capricai kivonulással (Dogswille kialakulása, Joe bárja a hangárfedélzeten), s a Föld okozta sokk után teljesedik ki. (Adamát mindenhova két tengerészgyalogos kísérgeti – hol volt ilyen korábban?) A fináléban azonban minden visszatér a régi kerékvágásba, a kolóniai flotta maradéka utolsó hősies erőfeszítését teszi meg, újra magára talál egy sziszifuszi küzdelemben. Csodálatos volt! Mestermű! Ellensúlyozza a társadalmi-politikai mondanivaló megbicsaklását.

Vallásos-filozófiai vonal:
A történet egyik legtöbbet szapult része, pedig egy sci-fi elengedhetetlen kelléke. Már a B5-ről szóló írásomban is kifejtettem, hogy az ember mindig keresi Istenét a csillagok között, s retteg attól: mi van, ha nincs ott? A történet is azt az alapvető emberi problémát tükrözi, mennyire egyeztethető össze egy felettes hatalom (a Végzet?) és a szabad akarat. Az ember hinni akarja, hogy sorsa előre meg van írva, vannak törvényszerűen bekövetkező események, ugyanakkor harcol is az ellen, hogy marjonettbábú legyen. A BSG a lehetőségről szól, hogy a szükségszerűnek tűnő végzetet elkerüljük, s maga a felsőbb hatalom ad ehhez útmutatót. Én magam legalábbis azt vártam, hogy többet nem is tudunk meg róla, mint amennyit HeadSix közöl Baltarral, vagy amire a szereplők maguktól rájönnek. Az egész sokkal misztikusabb, sokkal átélhetőbb lett volna. (Alap emberi érzés: vágyni Istenre, de félni a látásától). Ennek ellenére a 4. évad végig tele volt szájbarágós vallásfilozófiával (Baltar több részen átívelő prédikációi, a Demetrius küldetés), de oly módon, hogy nem nagyon kapcsolódott az előzőkhöz. (Eltűntek pl. a Pythia tekercseire való utalások, melyekre az első három évad épült) Hogy jobban értsük: most akkor ki vezeti végzetébe az emberiséget? Roslin? Kara? Baltar? Hisz mindegyikük esetében elhangzik ez a mondat.

A legnagyobb következetlenség éppen Roslin. Legalább kétszer meghalhatott volna, s a befejezésben sem vezet senkit – csak pusztán haldoklik. Akkor Kara, az angyal? Hisz ő valóban meghalt. De itt egy fontos momentum: az angol eredetiben nem death (halott), hanem dying (haldokló) vezető szerepel. És ez egyáltalán nem mindegy! Végül mi ez a végzet? Sors, karma? Jó vagy rossz? Vigyázzunk: a nyugati – és ide tartozik az amerikai is! – gondolatkörben a Fátum, Sors, Végzet soha nem pozitív, hanem negatív felhanggal bír! Megkérdőjelezhetetlen, ami ellen nincs fellebbezés. Ennek ellenére a katarzis elmarad, Roslin meghal (csodálatosan szépen megrendezett jelenet!), Baltar földet művel (pedig elhangzott: neki le kellene jegyeznie az egészet!), Kara pedig eltűnik, mert amit csinált, azt az Ötök is megtehették volna (hisz – állítólag – ők is ismerik a Földre vezető utat. Ja, nem arra a Földre?), angyalszerepe így teljesen feleslegesnek tűnik. A rejtőzködő Isten, a pascali Deus Absconditus brutálisan a képünkbe tolva, és igencsak áttekinthetetlen szándékokkal jelenik meg - így gyakorlatilag befogadhatatlan. S bár a befejező gondolat: „Ez Isten akarata” - ebből semmi sem jön át, csak a zavart üresség és kérdések maradnak. Mindezek ellenére a film sugall mégis egy nem szájbarágós, ám kézenfekvő megoldást (amire talán az alkotók sem gondoltak!), de ezért már át kell ugornunk a következő témára.

Karakterdráma:
Ha nem olvasom a magyarázatokat, akkor is értem, hogy erről szól, én is ezért szerettem: a teljesen hihető, valósághű emberi konfliktusok, érzések, sorsok miatt. Sokan fölvázoltak már mindenféle viszonyokat a történet kapcsán, ki fontos és ki nem fontos karakter, de vegyük alapul megint a filmet, és nagyon következetesen szögezzük le: a történet hősei Adama, Roslin, Starbuck, Apollo, Baltar, Caprica Six és Sharon/Athéna/Boomer/Nyolcas. Slussz-passz. Miért? Tök egyszerű: ők vannak a stáblista élén! Ennyi. A többi szereplő „töltelék”, karakterárnyaló stb. – alapvető filmes megoldás. A történetnek tehát igazából ezen karakterekkel kellene foglalkoznia csak, nézzük, mit hoz ki belőlük.

A legfontosabb célkitűzés megvalósult – a szereplők a történet végéig (na jó Satrbuckot leszámítva!) többé-kevésbé hihető, hús-vér emberek maradtak. Ezt sikerült következetesen végigvinni. Megőrizték esendőségüket, szeretni-gyűlőlnivalók maradtak (kinek ízlése szerint).

Adama: gyakorlatilag a történet során alig változik, de nem is várnánk mást tőle. Korábban írtam: már „mindent látott”, volt fent és lent is – a történet csak elmélyíti mindezt. Pragmatikus ember, határozott és energikus. A túlélésre tesz fel mindent, de cseppet sem önző módon, így az ő összeomlása a legmegrendítőbb a leatomozott Föld felfedezése után. (A kezdődő alkoholizmus remek ötlet, ügyesen párhuzamban áll az absztinensé váló Tigh-al!) Már csak a Galactica marad számára, s amikor azt is fel kell adni, marad a Hemingway-szerű hősies, de teljesen felesleges áldozat. Sokan mondják: Adama gyakrabban sírt a finálé részeiben, mint kellett volna – de ez teljesen természetes, a leghívebben tükrözi érzelmeit. A végső csatában talál magára, s mivel már mindent elrendezett, Roslin halálát is képes feldolgozni, megfelelően kezelni. Kapcsolatának kiteljesedése az elnök asszonnyal várható volt, a szirupos megoldásokat mellőzték, így valódivá és természetessé vált. Őszintén bevallva, az ő figurája az egyetlen, akinek érdekelne a további sorsa az új Földre való megérkezés után.

Roslin: Adamaházoz fűződő viszonyát fentebb, illetve a korábbi posztban már taglaltam. Itt csak annyival egészíteném ki, hogy a „haldokló vezér” (amúgy kiválóan megformált szerepe!) helyett egy gyenge visszatérés a 3. évad egészséges, „vérpolitikus” elnökasszonya. Az egyszerű, követhető mitikus vonal itt zavarodik össze, s ezen az sem segít, hogy a fináléban újra súlyosan megbetegszik. Ez azonban már csak együttérzést válthat ki, nem okoz katarzist, nem hozza vissza a „haldokló vezér” toposzát. Egyszerűen csak haldoklik, látomási inkább elvetélt kísérletek az első évadokhoz való visszatérésre. Az operaházi jelenet magyarázata nem a misztikus tudást, csak a zavart okozza, s szinte sajnálatra méltó, ahogy hol egy energikus, hol egy összetört embert mutatnak, amint látszólag céltalanul rohangál. A visszatekintések mélyítik el motivációit, s zárják le az életutat. Halála csodálatos és megindító (én is megkönnyeztem), de funkcióját nem érte el. Ahogy korábban mondtam: akkor most ki vezette a végzetébe a népe?

Lee-Apollo: Baltar mellett az egyik kedvenc karakterem, akit a 4. évadra sikerült eléggé súlytalanná írni. Az ő motivációi változatlanok: megfelelés az apának, vágyódás szeretete és elfogadása után – ugyanakkor túllépni rajta. Küzdelem a Starbuckhoz fűződő érzelmekkel, melynek gyökereit csak a fináléban értjük meg igazán. (Azt hiszem világos: a visszaemlékezés az „igazi” Karáról szól, nem az „angyalról”, mint ahogy búcsúszavai is csak neki szólnak!). Ezért alakít ki nagyon szigorú erkölcsi kódexet, s ezért nem alkalmas politikusnak sem, ahova menekül, s amivel kapcsolatban Roslin nyitja fel a szemét (Lényegében önmaga feladására szólítja fel a lázadás leverése után). Így semmi meglepő nincs abban, hogy elsőként jelentkezik apja öngyilkos küldetésére és rosszul szabott 70-es évekbeli öltönyét visszaváltja egyenruhára. (A karakterrel kapcsolatos alkotói bizonytalanságok a politikus Lee-ben is visszaköszönnek – egyszerűen nem áll jól neki, nem tud mozogni az öltönyös figura szerepében. Ha megfigyeljük: állandóan zavartan zsebre dugja a kezét!) Apollo igazi problémája az „újjászületett” Starbuck, s ez teszi a korábbi hús-vér figurát kissé hiteltelenné. (Néha – úgy tűnik – Jamie Bamber is feszeng ebben a szerepben!) Három évadon keresztül lebegtették az alkotók, hogy a két figura összejön-e vagy sem, kapcsolatuk megállapodik-e valamilyen szinten. A távolságtartás motivációi: a báty szelleme, a közös „titkos dolgok”, Kara bizonytalansága múltja miatt – mindez egy valós, „normális” kapcsolatban nem húzódna 4 éven keresztül. A való életben az emberek döntésre jutnak: vagy veled, vagy nélküled. Persze – talán így gondolkodtak az alkotók – túl „hollywoodi” lett volna az egymásba borulás (amit pedig az Unfinished Businessben remekül, a sorozat szellemének megfelelően oldottak meg), vagy a könnyes szakítás. Így Kara „halálát” választották. Még ez is működött volna, ha hagyják Leet beletörődni a dologba és továbblépni. De Starbuck újjászületése megváltoztatta a dolgokat. Igazából Lee sem tudja, hogy viszonyuljon hozzá. A régi érzések újra előjönnek, pedig tudja, hogy ez a Kara nem az a Kara, akivel talán kialakíthatott volna egy harmonikus kapcsolatot. Így eléggé ambivalens a hozzá való viszonya, s elválásukat sem érezzük világrengetőnek, vagy nyúlkálunk meghatódottságunkba zsebkendő után. Csak bambán nézünk ki a fejünkből, mint Lee maga is a mezőn. (Hollywoodi trenddel szembemenés ide-vagy oda, a nagy nyeldeklések helyett – figyeljük csak meg jól, ezt csinálják hőseink! – egy szolid ölelés, összekacsintás, jobb lett volna, aztán az angyal „ereszti el” Leet. Esetleg úgy, hogy elindulnak a tábor felé, de oda csak Apollo érkezik meg. Nem ez a 60-as évek filmjeiből való megoldás)

Kara – Starbuck: nagyon fontos, s ezt a sorozat is sűrűn ismételgeti – a figurát ketté kell választanunk. Van egy Starbuckunk és van egy angyalunk (Egyszerűség kedvéért legyen KarAngel) Kara a komplexusos nő típusa, akit a személyes csapások tettek olyanná, amilyenné, és az ebből adódó iszonyatos teljesítési kényszer, amire pedig senki sem kényszeríti igazán (pl. a cylon tyliumbázis elleni támadáskor majd szétveti az ideg, hogy Apollo megy, és nem ő, s talán titkon szurkol is azért, hogy ne sikerüljön neki!). Ha csak a filmet nézzük, minden azt sugallja, hogy Kara lelki társa Lee (vele érzi jól magát, vele tud hülyéskedni, vele tud komolyan beszélgetni, inni is vele tud igazán, még a szex is Lee-vel a legjobb - lásd Új-Caprica.). A gyötrő múlt és lelkiismeret furdalás miatt viszont ő is menekül, ugyanakkor mégis igyekszik vissza ebbe a kapcsolatba, s igazából az Unfinisheb Business végén látjuk csak boldognak. Kettőjük viszonyát minden finomkodás nélkül a gázbolygón bekövetkező halál, és KarAngel felbukkanása szünteti meg.

KarAngel: a történet legfurább karaktere. Többször végignézve még most sem érthető, miért is volt rá szükség. Valóban lehet az Isteni „kegyetlenség” bizonyítéka, hogy céljai eléréséért „beáldoz” egy embert, de KarAngel küldetését az élő Starbuck is végrehajthatta volna!

KarAngel skizofrén. Tudja jól, hogy ő nem Kara Trace, ugyanakkor Starbuck minden érzelme, minden gondolata ott hullámzik benne. Állandó kérdése ezért: „Ki vagyok én?” Személyisége vonzó és taszító, s Starbuck minden szerethető vonása hiányzik belőle: az vidám mosolyú, csillogó szemű vagány lány volt, KarAngel komor, a tekintete fájdalmas, a nőiességnek még nyomát sem lehet rajta felfedezni (a lógó ruhák, a rendezetlen, arcba hulló haj ezt még fokozza). Ugyanakkor rettenetesen sebezhető is, támaszt csak Adamában és Leeben találhatna, de tudja jól, hogy velük igazi kapcsolata már nem lehet. (Mint ahogy senki mással a régi társak közül!) Ezért érthető és megható ragaszkodása Andershez, aki a lázadás után ugyanolyan „más”, kivülálló lesz. És ezért nem lehet vele sem boldog.

Szerepeltetése jól illene a történet komor hangulatába, ha tényleg lenne valami funkciója. Addig ugyanis működik a dolog, hogy elviszi az emberiséget a Földre (az elsőre), utána viszont már értelmét veszti. Viszont, ha ő csak Kara „másolata”, akkor mi oka van, hogy Kara múltjával gyötörje Leoben (Vagy ő nem tudja, hogy ez nem Kara? A Földön, döbbenetéből, ez derül ki. Akkor viszont ennek a szálnak nincs értelme.) A bosszú angyala szerep (a lázadáskor) váratlanul csap értelmetlen vergődésbe (miről szól a zene?), s végül jön az új Föld megtalálása. Itt viszont ismét egy logikátlan dolog következik: ha elfogadjuk a befejezés által sugalltakat (KarAngel feladata: eljuttatni az embereket a – bármelyik - Földre), eltűnése értelmetlen. Anders mondja: „Megtalálni a tökéletes világot Kara Trace végzetéhez”. És itt ismét visszakanyarodunk a fent vázolt problémához. Mi is a Végzet a történet szerint? Nem tudjuk. Ismét csak a hiányérzet következik. KarAngel fölösleges, funkció nélküli figura marad, Kara Trace-t hiábavaló volt „beáldoznia” Istennek. Mind Kara, mind KarAngel (ha maradunk Kara halálánál) élhetne nyugodtan tovább a Földön akár Lee-vel, akár nélküle. És valahogy elfelejtődik a Baltar által emlegetett hús-vér feltámadás is. (Kissé átgondolatlan Krisztusi motívum, hasonlóval Baltar esetében is próbálkoztak. És még egy mellákvágány: egyesek szerint KarAngel is Head-karakter lehet – és akkor hogy lő fejbe egy tengerészgyalogost, hogy vezet csapatokat, sérül meg?)

Gaius Baltar-Caprica Six: nem véletlenül tárgyalom együtt őket. A kapcsolatuk a legszorosabb a történet során. Gaius Baltar nem véletlenül szerepel a legtöbbet: tenyérbe mászó lénye a valódi, esendő embert mintázza, aki gyakran nézi a saját hasznát, nem hős, inkább gyáva, megalkuszik, ugyanakkor szeretne kitűnni is. Baltar szerepet játszik, túl akar élni, ugyanakkor nem velejéig gonosz és erkölcstelen: az egyetlen ember, aki felismeri feladatát és véghez is viszi a sorozatban. Rajta keresztül nyilatkozik ki Isten, ő veti meg az új hit alapjait, a reményt, hogy van kilépés a körforgásból. Látjuk múltját, látjuk jelenét és jövőjét – az ő története is kerek, egész és lezárt. (Az egyetlen baki: állítólag ő is vezet valakit valahova, csak az nem derül ki kit és hova! A befejezésben ugyanis földet akar művelni.) Történetének logikátlansága: a hárem. Sem célja, sem oka nincs (nem támasztja alá a vallásfilozófiai mondanivalót), legfeljebb Baltarnak jó, illetve tovább lehet ragozni vele kéjenc lényét. A történetből viszont simán kihagyható.(Ha csak nem azt üzeni, hogy a nők fogékonyabbak a vallásra, térítésre. Vagy mert az alkotók imádják a női karaktereket – bevallom: én is)

Caprica Six tökéletes ellentéte, mégis úgy egészíti ki, mint Jint a Jang. Hideg és számító, ugyanakkor a megfelelő irányba motiválja Baltart, így teljesen magától értetődő, hogy a történet velük kezdődik, velük fejeződik be. Csak együtt, egymással van értelmük.

És itt kell kitérnünk a Head-karakterekre is. A történet azt akarja sulykolni, hogy ők csupán angyalok, de akkor miért csak Baltar és Caprica látja őket, miért néznek ki úgy, mint Baltar és Caprika? Itt jön a korábban említett lehetőség, ami sokkal jobban illeszkedhet a filmbe az erőltetett magyarázok helyett. A Head karakterek – ahogy egy éles eszű-szemű kommentelő megjegyezte – talán Kobol eredeti istenei! Együtt élhettek az emberek őseivel a Kobolon, és ők száműzték őket onnan, de ők figyelmeztethették az Ötöket és a 13. kolóniát – már akkor is meg akarhatták törni a körforgást. De ezzel együtt lehetnek az egyetlen Isten aspektusi is: férfi és nő, ahogy mindkét nem benne foglaltatik Öbenne. Baltar és Six az ő kivetüléseik, velük együtt egészek, ezért jelennek meg csak nekik. Ők az isteni erő, ők hozzák mozgásba a cselekményt, szerepeltetésük, és szórakoztatóan kellemes búcsújuk zárja le az eseménysort. („Tudod jól, hogy nem szereti ezt a nevet...” Ismét kicsit sarkos: a misztikus Istent profanizálja, aki így megint elveszti jelentőségét) Ők fogalmazzák meg a reményt: a körforgásból van lehetőség a kilépésre. Sokkal jobb megoldás lehetne, mint az angyalos sztori.

Sharon/Athéna/Boomer/Nyolcas: a kakukktojás. Neki nincs igazi párja, mert Helo (bármennyire is szimpatikus) nem az. Boomer/Athéna a cylonok két lehetőségét testesíti meg, ezért inkább szimbólum, mint egyénített jellem: harc, vagy együttműködés. A karakter hitelességét fokozza, hogy mindkét lehetőség az utolsó pillanatig benne van, s valóban: az ember-cylon együttműködés csakis úgy valósulhat meg, hogy Athéna lelövi Boomert. Körforgás vége.

A mellékkarakterekről csak pár szót, mivel – bármilyen jó is egy két figura - dramaturgiailag szerepük a cselekmény ilyen, vagy olyan irányba vitele (és amúgy is külön posztot igényelnének, mert itt szétfeszítenék a kereteket):

Az Ötök, bár egy egész évadon keresztül lebegtették, kik lesznek azok – csalódást okoznak. A néző misztikus tudással rendelkező, nagy hatalmú lényeket várt, helyette ők maguk sem tudják, mit is akarnak, miért is vannak. Újabb baki: ők azok, akik – állítólag! - tudják, hol a Föld, mégis KarAngel az, aki megmutatja. Innentől csak vergődnek, iskolás szentenciákban mondják el történetüket, amiből megint nem sül ki semmi, feleslegesen hisztiznek (főleg Ellen) aztán csak állnak a CIC-n, és az egy Andersen kívül (akit egyébként túl gyorsan és kissé logikátlanul hibridizáltak) nem csinálnak semmit. Csak végül letelepednek a Földön (legalábbis Tigh és Ellen – a két legjobban kidolgozott figura). A 4X10 után ki is lehetett volna hagyni őket.

Hera: a kislány az isteni titokba belelátást, a nagy epifániát sugallja, de akárcsak az Ötök esetében: a megvilágosodás elmarad. Egyetlen, valóban elfogadható szerepe: bizonyítja, hogy az egyedüli túlélési lehetőség ember és cylon számára az egyesülés – de ehhez fölösleges a titokzatos pöttyök rajzolása, az értelmetlen operaházi-folyosói szaladgálás. A történet tökéletesen megállna ezek nélkül is (meg amúgy Baltar is ezt bizonyítja tudományosan, utalva az emberiség várható kihalására).

A cylonok: szintén külön posztot érdemelnének, de itt is van helyük. Kezdetben céljuk az emberiség kipusztítása (ha nem is elfogadható, de érthető az előzmények ismeretében), később már csak a túlélésért küzdenek. Igazi, következetes alakjuk Cavil, az öidipusz-komplexusos, szeretetre vágyó, ezért szüleit elpusztítani akaró pszichopata, aki már-már betegesen próbálja megtartani népét, s az emberiség elleni engesztelhetetlen gyűlölete (pont azért, mert ő is ember), nem hagy számára más kiutat, mint az öngyilkosságot. A sorozat egyik legjobb karaktere és legzseniálisabb megoldása! (Leobennel, aki hasonlóan fajsúlyos volt, a 4X11 után nem tudtak már mit kezdeni, és D’Anaval sem – gyors kiírásuk érthetetlen és fájó) És ne feledjük: azért még cirkálnak ott kint centuriók!

És most a befejezésről: a szerzők – úgy tűnik - saját „zsenialitásuk” áldozatává váltak: sikerült addig csavargatniuk a tévé (sőt: film!) történelem egyik legjobb háborús-társadalmi-politikai-szerlemi történetét, hogy maguk is belegabalyodtak. És amikor ott álltak, hogy most pedig be kell fejezni, csak kapkodtak. Feleslegesen húzták az időt, „karaktert építetek” (nem volt elég rá az előző három évad?), „elmélyítették a mondanivalót”, új megvilágításba helyeztek (tök fölöslegesen) szereplőket – aztán egeret szültek a hegyek. Az űrcsata után valóban – ahogy néhányan jól észrevették – kétszer is véget ért a történet. A film már csak bukdácsolt az értelmetlennek tűnő motívumok között, s a szereplők – Adama és Roslin kivételével – csak szenvedtek (Lee és KarAngel nyeldeklése – lásd fentebb!), láthatóan arra várva, hogy vége legyen az egésznek. Felesleges volt plusz egy órát arra áldozni, hogy ökológia mondanivalót taglaljunk és azt mutassuk be, hogy senki sem lehet igazán boldog, csak próbálkozik az lenni! (Voltaire-i, bölcs beletörődéssel elviseli az életet!) Valahol mégis el lehet nézni: akkora volt az elvárás, hogy tényleg csoda lett volna mindenkinek megfelelni. Csak azért nem ártott volna végignézni az előző epizódokat, és azokhoz kapcsolva misztikus ködbe hagyva lezárni a történetet. Mert így nem lett igazán befejezése, vagy értelmetlenné vált jó pár karakter fejlődése (Lee, Kara – nem KarAngel! - a Tigh házaspár, Tyrol). A végső magyarázat erőltetett, s talán nem kellett volna az a „150.000 évvel később” sem. (Sokkal kellemesebb teóriákat gyártani arról, miért hasonlít a BSG világa a miénkhez, minthogy a szánkba rágják. Egyébként: a Hummer terepjáró nem hiszem, hogy százezer éven át öröklődik az emlékezetben!) Egy cliffhangerrel így többet el lehetett volna érni: ha nem is katarzist, de talán a rossz szájízt elkerülni. Mert az bizony megmaradt.

Tudom, még sokszor fogom végignézni, a karakterek és a hangulat miatt, és vallom, hogy a fent felsorolt hibái ellenére is ez talán minden idők egyik legkomolyabban megcsinált, és legátgondoltabb sci-fi sorozata. De azt hiszem, megállok mindig a 4X10-nél. Frakin’ Earth! A sorozathoz ez az egy befejezés illett volna.

SO SAY WE ALL!