Nagyon nehéz Ridley Scott 1979-es Alienje után bárkinek is űrhajós-ijesztgetős horrort készíteni, ráadásul komoly CGI igénybevétele nélkül, pusztán a jó öreg sarok mögül ijesztgetős motívumokra építeni. A Pandorumnak láthatóan nem is ez volt a célja, csupán összehozni egy akár többször is megtekinthető korrekt iparos munkát.
A brit Paul W.S. „Kaptár összes” Anderson ezért lazán átadta a vezénylést a brit-német koprodukciós csoportnak, ő maga csupán a scriptet és a gyártást tartván felügyelet alatt. Ezáltal sikerül is az olyan látványos buktát kiküszöbölnie, mint a nézhetetlen Halálfutam 2. s a végeredmény önmagáért beszél.
A sztori röviden. A 22. század végére a túlnépesedett Föld telepes expedíciót küld a távoli Tanisz bolygóra, mely alkalmas az emberi életre, hogy újraindítsák az emberi civilizációt. A hajó több ezer hibernált embert, s az elérhető összes földi élőlény genetikai anyagát (amolyan modern Noé bárkájaként) viszi magával, s az út biztonságáról a személyzet gondoskodik, melynek tagjai hármas turnusokban látják el a szolgálatot a több mint száz évre tervezett utazás alatt.
Az egyik váltás előtt váratlanul kiolvadó Bower fedélzeti mérnök (Ben Foster) azonban azt tapasztalja, hogy alig emlékszik valamire lefagyasztása előttről, a hajón gyakorlatilag áramhiány van, a meghajtó reaktor haldoklik, s parancsnokával, Peyton hadnaggyal (Dennis Quaid) be vannak zárva a hibernációs kamrába. Bower nagy nehézségek árán kijut, de a hajó a pusztulás közeli állapotokat mutatja, a sötét folyosókon pedig mutáns, idegenlény-szerű hordák vadásznak a néha-néha kiolvadó utasokra. Az események megértéséhez újra kellene indítani a reaktort, hogy helyreálljon az energiaellátás, s a számítógépekből kiderüljön, mi is történt valójában. Az út során Bower belebotlik egy harcias biológusnőbe, Nadiába (Antje Traue), s az angolul nem tudó, de házilag barkácsolt dárdáját igen jól forgató földművesbe Manh-ba ( Cung Le), s együtt próbálják megfejteni a hajó rejtélyét.
A film rutinosan (néha már túl kiszámíthatóan) alkalmazza a szokásos sablonokat, körülbelül a játékidő feléig (én addigra már azt mondtam: igen, most derül ki, hogy el sem indultak, vagy csak az egészet álmodják), akkor aztán feje tetejére állítja az addig látottakat, jó erősen megcsavarja, s így jut el az egészen meghökkentő végkifejletig. A néző további összezavarására frappánsan illesztődik a történetbe a pandórumnak nevezett mentális betegség, mely a hosszú űrutazások alatt támadhatja meg az embert, különböző hallucinációkat keltve. (A fanyalgó kritikusoknak üzenem, akik érthetetlen, zagyva fércműnek nevezték a filmet: gondoljanak Nadia egy elejtett megjegyzésére és a végén, a parancsnoki hídon látható kijelzőre, ami az utazás időtartamát mutatja – sok, látszólag valóban értelmetlennek tűnő eseményt rak helyre).
A klausztrohorrornak megfelelően a szereplők száma minimális, s mindegyikük jól teljesít. Ben Foster kiválóan hozza a zavart, amnéziával küszködő fedélzeti mérnököt, Dennis Quaid az őrület határára sodródó parancsnokot, s külön pont jár az alkotóknak, hogy Cung Le nem nagyon azonosítható ázsiai szövegét még csak nem is feliratozzák. Antje Traue pedig nyakig szutykosan is dögösebb és több kisugárzással rendelkezik, mint akármelyik hollywoodi üdvöske.
A CGI minimális, a díszletesek és maszkmesterek viszont profi munkát végeztek, így a láthatóan alacsony költségvetésből is sikerült kihozni a maximumot. Ha tényleg nem is egy Alien, de mindenképpen dobogó esélyes.
