Popper Péter: Tűz a hegyen. Saxum, 2009.
Régóta készülök írni erről a zsidóságról szóló a könyvről (bár ez relatív, hisz tavaly jelent meg), gyűjtöttem a gondolataim, melyek csapongtak ide-oda, nagyot akartam mondani és nyilatkozni – aztán mindez elsikkadt a semmibe. De talán nem is kell. Mármint a kinyilatkoztatás. Csupán a gondolatok. Melyeket mindenképpen kétfelé kell bontanom. Legelőszőr is
a személyes rész:Bevallom, nem tudok valami sokat a zsidóságról. Azaz némi nagyképűséggel: talán jóval többet, mint átlag honfitársam – mégis keveset. Ismerem a történelmüket (úgy-ahogy), a judaizmus főbb rítusait, ünnepeit, tudom mit jelent az ortodox, reformista, haszidita kifejezés, szerettem volna elmenni a Szentföldre/Izraelbe (sajna eddig nem sikerül), ettem már pászkát és maceszgombócot, illetve tudom mit jelent a kóser kifejezés.
De nem ismerek zsidókat. Legalábbis úgy nem, mint barátot, közeli ismerőst, munkatársat – szóval nem vagyok közülük senkivel napi kapcsolatban. Mert találkozni szoktam velük, néha beszélgetünk erről-arról, volt, hogy együtt utaztam olyanokkal, akikről később (mások szájából) kiderült, hogy zsidók. Így ez nem valami sok.
De amit olvastam róluk (a témáról), amit láttam képeken, filmeken, megtapasztaltam a való életben mindinkább megerősített benne: bármily hihetetlen, de ők is olyanok, mint bármely más ember! Bizony! Vannak közöttük jók és rosszak, erőszakosak és kedvesek, olyanok, akik két forintér ölni tudnának, és akik bármit odaadnának egy vadidegennek Vannak köztük véresszájú nacionalisták és rasszisták, s olyanok, akik kivándoroltak Izraelbe, aztán másfél év múlva hazatértek, mert nem érezték ott jól magukat – mert nem tudtak mások lenni, mint magyarok.
És olvastam Szerb Antalt, Rejtő Jenőt meg persze főleg Radnótit, s szerintem senki más nem tudta úgy megfogalmazni mi ő:
„Nem tudhatom, másnak e táj mit jelent, nekem szülőhazám e lángoktól ölelt kis ország…” Szóval a szememben nincs különbség zsidó és keresztény között (a szélsőséges cionista barom és a fröcsögve magyarkodó egyforma szörnyszülött, ahogy az árvaházat működtető, segítőkész rabbi, vagy a missziót vállaló plébánosunk egyformán a felebaráti szeretet iskolapéldái). Nem értem – és soha nem fogom tudni elfogadni – az antiszemitizmust (meg úgy általában az idegen- és mindenféle más gyűlöletet), nem hiszek a nagy zsidó világ-összeesküvésben és a zsidó karvalytőkében (főleg most – 2010-ben -, amikor Oroszország, Japán – és főleg Kína! – finanszírozzák a világgazdaságot), s abban, hogy a Szentföldön élő, magát zsidónak valló négymillió férfi, nő gyerek (akik között vannak Fekete-Afrikából, Iránból, Európából, a Kaukázusból származók is!) nem fekszik és kel mással, csakhogy uralhassa a világot (de leginkább Magyarországot). Hisz néha még két, egymással jól kijövő ember sem tud mindig dűlőre jutni sok-sok kérdésben, miért hisszük, hogy ez négymilliónak sikerülhet?
Ez az, amit tudok. Ez az, amit el szerettem volna mondani, mielőtt másodsorban beszélek végre
a könyvrőlA legfontosabb elvárás, ami megfogalmazódott bennem: végre megtudom, mitől is zsidó a zsidó? Nem tudtam meg! Azaz megtudtam valamit: egy magát zsidó származásúnak valló, Izraelt beutazó, zsidókkal és nem zsidókkal interjúk tucatjait készítő szakember szerint is – egyszerűen nem definiálható. Lehet valaki számára vallás, valaki számára származás, valaki számára egy nemzet, valaki számára identitás kérdése. Minden nézőpont más és más – tehát egyszerűen nem definiálható!
Így ez, a zsidóságról szóló könyv a szerző szerint is
„földhözragadt, néha cinikus, néha goromba és jobbadára felszínes…”. Más – épp az előzők miatt – nem is lehetne. Ráadásul nem is egy könyv, hanem kettő. Egyik fele a szerző izraeli útinaplója, a másik fele elmélkedés. A zsidóságról, a világról – úgy általában az életről. Szóval mi is lehetne más, mint felszínes.
Nézzük akkor a naplót. Mi az alapvetése?
„… kíváncsi voltam egy olyan országra, ahol hetvenféle nemzetiségű – angol, orosz, lengyel, magyar chilei stb. – zsidó él, de büdös zsidó nincsen köztük.” Érdekes. Főleg egy olyan embertől, aki – felmenői ellenére - rég elfordult már a judaizmustól és a keleti filozófiák békéjét érzi magáénak (főleg Buddhát), s aki egyaránt szereti a maceszgombóc-levest és a paprikás szalonnát. Akit azonban – épp ennek ellenére - folyamatosan elkísért egyik oldalról a „büdös zsidózás”, a másik oldalról meg a „megzsidult Popper”. S aki mindezek ellenére nem a haragot táplálta, hanem a válaszokat kereste a miértekre. Megérteni ment Izraelbe, s rá kellett döbbennie – az ottaniak is olyanok, mint bárhol másutt az emberek. Hogy működik a kisszerűség, az idegengyűlölet, a „komputerizált cári bürokrácia”, bizony még az orosz maffia is. Mert az orosz zsidó sem tud más lenni Izraelben, mint orosz. Ahogy a magyar sem tud más, csak magyar.
És hogy az embereknek elegük van a politikából és a háborúból (
„..már a Moszad is fárad…”), s hogy az ott élők nagytöbbsége rühelli az ortodox rabbik mindenbe való beleszólását, s magukat az ortodoxokat is (akik gyakran képmutatók). Hogy nem hord mindenki pajeszt, sőt: az izraeliek nagy része nevetségesnek tartja a haszidok pajeszát és kaftánját, s nagyon-nagyon sokan vágynak megbékélni az arabokkal. És ugyanúgy nem tudnak mit kezdeni a saját szélsőségeseikkel, mint bárhol másutt a világon.
A szerző bejárja Izraelt, megismeri a fényeket és az árnyakat, s vissza-visszatérő gondolata: a zsidóság legnagyobb problémája: ők lettek a kiválasztott nép – közben pedig nem vágynak semmi másra, minthogy olyanok legyenek, mint bármely másik nép.
A napló szükségszerűen félbeszakad, a szerző hazatér (
„hisz magyarul beszélek és értek a legjobban, magyar a kultúrám és az ízlésem… halottaim magyar földben pihennek”), így a könyv második fele elmélkedés a zsidóság lényegről, gondolkodásról, Istenről, a kiválasztottságról, na meg persze az antiszemitizmusról.
Mivel mindez szabad gondolatok jegyzéke inkább, nem is nagyon lehet összességében elmezni őket. Inkább pár dolgot had emeljek ki közülük:
1. A kiválasztottság és a zsidóság „bűne”: mire választattak ki a zsidók? Az egyistenhit megőrzésére, és terjesztésére a világ népei között. Mi lett belőle? Az istenhit megtartása és a népvallás definiálása: zsidónak születni kell. Ez az elitizmus a zsidóság „bűne”, ami rengeteg belső konfliktussal jár (már annak, aki zsidónak érzi-vallja magát), amit ezért sokan közülük (nem ismerős valahonnan?) gőggel és nagyképűséggel kompenzálnak. (Akárcsak a korai keresztények, de nekik volt egy Szent Páljuk, akivel sikerült még időben váltani). A szerző úgy érzi: a zsidóság soha sem fogja tudni feldolgozni, hogy lényegében becsapta Istent. Még úgy sem, ha szinte szóról szóra betartja a Törvényt.
2. Az antiszemitizmusról: ennek sok összetevőjét sorolja és indokolja, de egy dolog megragadott, amit nagyon igaznak érzek: a kvalifikációs irigység. Hogy sokan kárhoztatják: „rengeteg” a zsidó a művészek, írók, tudósok, egyéb szakemberek között, és „főleg” a média környékén (nem csak nálunk hangzik ám ez el!) Talán mert
„a magas fokú kvalifikáció gyűlöletet kelt. Ennek oka, hogy… a műveltség, kultúra egy folyamat. Nem szerezhető meg egyetlen élet során. Erre talán csak a zsenik képesek. Bele kell születni egy olyan családba, ahol már a nagypapa is olvasott, a mama-papa is tudott nyelveket, ahol könyvtár volt, utaztak, érdekelte őket a történelem, a művészet, általában a világ. Egy generáció ezt nem hozhatja be.” És tényleg ez (is) lehet az, ami gyűlöletet kelt. Szellemi irigységet. Hiszen aki okos, művelt, az könynyebben is érvényesül, könnyebben teremt kapcsolatot, találja fel magát. Más okok már nem is érdekesek – sőt: feleslegesek. (Itt most hagyjuk, hogy mindennek - a zsidóság esetében - történelmi-társadalmi okai is voltak, s hogy az antiszemiták nem tudják, vagy nem hiszik: léteznek nem kvalifikált és szegény zsidók is. Sőt: ők vannak többségben!)
Nagyon elgondolkodtató!
3. Isten „privilegizálása”: a szerző szerint két ember okozott komoly kárt az emberiségnek: a Mózes nevű próféta és a Jézus nevű idealista rabbi. Mert elvették tőlünk az isteneket, s helyükbe egyetlen, mindenható, mindent látó istent állítottak. Aki elől nincs hova menekülni, aki miatt mázsás súlyként nehezedik ránk minden apró bűnünk súlya. Így az ember elvesztette a felszabadult életörömöt, s állandó páni rettegésben él. Érdekes gondolat, megérne egy hoszszabb elmélkedést, ezért itt most csak annyit fűznék hozzá: talán nem is baj. Az egyetlen Istenhez igazodás nagyobb felelősséggel jár, több odafigyelésre, komolyan átgondolt döntésekre kényszerítheti az embert . Talán ez a felnőttségünk záloga. Persze csak annak, aki élni is akar vele. Hisz végül is mindannyiunk számára adott a szabad akarat és a választás lehetősége - s e mellett még élvezhetjük az élet örömeit!
Visszatérve a kiindulóponthoz: a könyv felszínes, de mély értelmű is. Sok mindent megtudhatunk a zsidóságról, a zsidó vallásról, magáról Izraelről – de nem tudhatunk meg mindent. Mivel nincsenek egyértelmű válaszok, csupán sokféle válasz van. Talán ez is lehet a könyv egyik üzenete.
És a zsidóságról tényleg csak egyetlen dolgot tudok ezek után én is elmondani: ma már tényleg majdnem olyanok vagytok, mint bármelyik másik nép. És, hogy teljesen olyanok legyetek, azt üzenem, ami a
Ne szórakozz Zohannal-ban is elhangzik:
„Higgyél Mamelének, kiszfiam. Kéteszer éve tart már a háború. Cak megunják ész abbahagyják egyszer!”
Mielőtt bárki is megijedne, nem kívánom szaporítani az Avatar-elemzések millióit egy újabbal. Csupán olvastam valahol (sajnos már nem találom hol), hogy George Lucas Cameron opusának megtekintése után úgy nyilatkozott: az Avatar lehet a 21. század Star Warsa – azaz átveheti annak kulturális, meghatározó szerepét.
1. Lucas mester udvarias volt, s így kívánta kifejezni elragadtatottságát a káprázatos látványvilágú művel kapcsolatban, illetve ezzel dicsérni a rendezőkolléga valóban nem mindennapi teljesítményét. 
2. A sokszínű világ: Lucas műve hemzseg a fura szerzetektől, világok százaitól (csupán Han Solo törzshelyén több az idegen lény, mint a Pandórán). Az Avatarnak viszont nem csupán az ideje, de világa is behatárolt. Jó-jó, szépek a növények, a lebegő sziklák, a repülő dinoszauruszok és a hatlábú szörnyek. Na és? Az első elragadtatott sóhaj után megszokjuk őket, nem okoznak később sem eufóriát, nem akarunk róluk többet megtudni. Ami nem baj – azt jelenti, hogy az alkotóknak sikerült lényegében tökéletes teljes egészében hihető világot teremteniük.
Amúgy emberek, hisz pl. csókolóznak – ami egy Star Wars-lény esetében biztos nem fordulhatna elő!) Mondanivalója kissé szájbarágós, didaktikus: ne bántsd a természetet, tiszteld más kultúráját, légy toleráns és elfogadó stb. A Star Wars az emberiség közős mítoszaira épít (a zsidó-kereszténytől a keletiig), így minden kultúra számára értelmezhető, elfogadható. És újra a továbbgondolhatóság lehetősége…
