Ötperces uralkodók

„ …Így tört ki a forradalom, amely máról holnapra szinte egy csapásra mit sem változtatott a sorsomon. A forradalmat leverték, és én megjelentem az elnöki palotában, az éhező utászzenekar nevében. Ám az elnök méltósága éppen lejárt, és az ország játékszabályai szerint megszakítás nélkül senki sem lehet kétszer elnök. Kerestek valakit, aki a forma kedvéért rövid ideig betölthetné ezt a tisztet, hogy a régi elnök ismét átvehesse a hivatalát. Így történt hogy magamhoz ragadtam a hatalmat, kikiáltottam a diktatúrát, marsall lettem, és bevezettem a kötelező népoktatást.

- Mennyi ideig volt elnök excellenciád?

- Öt teljes percig, uram... - Nagy csend volt.

- Azután - folytatta Podvinecz marsall - eljárásomat gáncsolni kezdték. Az elnök ellenségei üldöztek, és amikor az újabb forradalom diadalra jutott, meg akartak ölni. Éjszaka kiugorva az ágyamból, egy szál zongorakivonattal hagytam el az országot, de rövid uralkodásom emlékét ma is áldással emlegeti a nép.”

Rejtő Jenő A láthatatlan légió című művében hangzik el a fenti párbeszéd. A humoros regény koncepciója szerinti abszurditás, valósnak tűnő események kiparodizálása, s annyira hihetetlen, hogy az ember fel sem teszi a kérdést: elképzelhető-e?

Podvinecz marsall teljes öt percig volt egy ország diktátora, ami persze első blikkre valóban képtelenség – és mégis: a történelem tucatjával tud felmutatni félpercnyi uralkodókat, akik órákra, napokra, esetleg pár hónapra töltötték be a legmagasabb pozíciót, s az események furcsa összejátszása miatt köszöntek le igen hamar trónjukról. Már ha sikerült egyáltalán igazából ráülniük.

Az alábbiakban – a teljesség igénye nélkül – bemutatnék néhányat. Van közöttük igazi tehetség, van valódi lúzer, az eseményeket sem megérteni, sem befolyásolni nem képes korlátolt figura, s van, akit maga a történelem gőzhengere sodort el. De ami biztos: sorsuk jól példázza, hogy a történelemben semmi sincs kőbe vésve, s a változások néha csak apró dolgokon múlnak.

I. János francia király (ur.: 1316. november 14 – november 19.): A százéves háborút megelőző időszak félpercnyi uralkodója. Abból az időből, mikor is Jacques de Molay, az eretnekként elégetett templomos nagymester átkát követően az addig bőséges gyermekáldással büszkélkedő Capeting dinasztia tagjai egymás után hihetetlen gyorsasággal kezdtek elhalálozni.

Apja a szintén rövid ideig uralkodó X. (Civakodó) Lajos (1314-1316) volt, aki oly gyorsan követte atyját, a templomosokat égető IV. (Szép) Fülöpöt (1285-1314) az örök vadászmezőkre, hogy nem is láthatta fiát. A kis János ugyanis csak négy hónappal temetése után jött a világra! A nagy öröm csupán öt napig tartott, a fiúcska hirtelen elhalálozott. Ekkor nagybátyja – aki eddig régensként uralkodott helyette – V. (Hosszú) Fülöpként (1316-1322) lépett trónra. (Hogy aztán vérhas és lázbetegség következtében ő is hamarost távozzon. – Meglehet, mégis csak lehetett valami abban az átokban!)

A kis Jánosról egyébként legenda is szól, nevezetesen, hogy nem is halt meg, hanem elcserélték egy szolgáló gyerekével, mivel a pletykák szerint Fülöp nagyravágyó anyósa meg akarta mérgezni. És meg is mérgezte – csak nem a valódi királyt! A kicserélt fiúcska a Giannino Baglioni nevet kapta, Itáliába nőtt fel, majd a százéves háború után trónkövetelőként is fellépett. Sok alapja a sztorinak nincs, Maurice Druon azonban színesen írja le ezt nagy művében, az Elátkozott királyokban.

IV. Ferdinánd magyar király (ur.: 1646. június 16.-1654. június 9.): az egyik legigazibb papíron uralkodó személy volt. 13 évesen még atyja, III. Ferdinánd (1637-1657) életében megkoronázták, előbb magyar, majd német királlyá is (1653. május 31.), de gyakorlatilag soha nem élhetett hatalmával. A cél ezzel az volt, hogy a választással betölthető magyar és német trónon biztosítsák a Habsburgok uralmát. Komoly semmittevés után még apja életében meghalt himlőben, így a trón öccsére, a kissé korlátolt (de nagyon muzikális!), papnak szánt, s a rokonházasságok következtében elrettentő külsővel megáldott I. Lipótra (1657-1705) szállt. (Aki a legendák szerint annyira csúnya volt, hogy egyik jövendőbelije, mikor meglátta profilja árnyékát egy ablak mögött, elájult a rémülettől!)

II. Napóleon francia császár (ur.: 1815. június 22.-július 7.): Ferenc Károly József Napóleont Edmond Rostand A Sasfiók című drámája tette igazán világhírűvé – és a személye köré szőtt legenda. I. Napóleon francia császár (1804-1815) és Mária Lujza Habsburg hercegnő gyermeke volt. Létét dinasztikus frigynek köszönhette 1811-ben, de szülei nem igazán törődtek vele. Apja uralkodása idején a római királyi címet viselte, majd a waterlooi vereség után (1815) pár napig Franciaország császára volt – úgy, hogy közben Bécsben lakott. A briteknek azonban nem volt érdekük az osztrák befolyás növelése Európában, így a bécsi kongresszus után visszahozták a Bourbonokat Franciaországba. II. Napóleon Reichstadt hercegeként élte le kényelmes életét (a legendákkal ellentétben senki nem tartotta fogságban, nyomta el, oda mehetett és azzal találkozhatott, akivel csak akart!), majd 1832-ben, hosszas betegeskedés után, tüdőbajban meghalt.

XIX. Lajos francia király (ur.: 1830. augusztus 2.). A Bourbon-házból származó Lajos Antal mindössze 20 percig tölthette be a legmagasabb pozíciót, majd gyorsan lemondatták. Angoulême hercegeként X. Károly (1826-1830) legidősebb fia és trónörököse volt. Károly, az atya, idősebb bátyját, XVIII. Lajost (1814-1826) követte a trónon, de kevésbé volt kompromisszumképes és toleráns. Sőt: gyakorlatilag a forradalom és a császárság előtti rend visszaállítására törekedett az egyház megerősítésével és az emigránsok kártalanításával. Erőszakos lépései 1830 júliusában forradalomhoz vezettek, X. Károly kénytelen volt lemondani. Így fia lett jogilag az ország királya, de legalább olyan népszerűtlen volt, mint közutálatnak örvendő papája. A nemzetgyűlés tagjai így őt is lemondásra kényszerítették, hogy legalább a monarchia ne bukjon el. Állítólag könyörgött azért, hogy legalább egy órát had lehessen király, a jelenlévők azonban tiltakoztak: „Ön? Semmiképp!” Húsz perc győzködés után lemondott unokaöccse Henri d’Artois herceg, Chambord grófja javára. Mindkét király sürgősen emigrált, Ausztriában telepedett le és ott is halt meg. (X. Károly 1836-ban, fia, XIX. Lajos 1844-ben.)

V. Henrik francia király (ur.: 1830. augusztus 2. – augusztus 9.): Henri de Bourbon d’Artois, Chambord grófja, a fent említett XIX. Lajos unokaöccse, X. Károly unokája volt. Nagyon konzervatív, bigottan vallásos nevelést kapott, rokonai az „új Szent Lajost” szerették volna faragni belőle Két elődje 1830-ban történt lemondatása után, 10 évesen jogilag király lett, mivel a nemzetgyűlés által favorizált, az Orleans-i házból származó I. Lajos Fülöp (1830-1848) még csupán az Királyság Kormányzója címet viselte. Mikor az új uralkodót beiktatták, Henrik Prágába emigrált szüleivel.

Esetleges trónra lépésének lehetősége az 1870-71-es porosz-francia háború után merült fel. A Második Császárság bukása után napirendre került a monarchia fenntartása, a royalisták Henriket szerették volna trónra emelni. Ezt az új nemzetgyűlés is támogatta, elkészült a koronázási hintó és pénzt is verettek az arcképével. 1871-ben azonban egy manifesztumot bocsátott ki, melyben elvetette a francia trikolórt és ragaszkodott a Bourbonok fehér-liliomos zászlajához. Ez úgy kiverte a biztosítékot, hogy a monarchista kísérlet 1873-ban meg is bukott, s megszilárdult a III. Köztársaság (ami azért az első időszakban nem is volt annyira szilárd!). Henrik életét száműzött Bourbon rokonaihoz hasonlóan ausztriai emigrációban fejezte be 1883-ban

III. Frigyes német császár (ur.: 1888. március 9. – 1888. június 15.) Friedrich Wilhelm Nikolaus Karl von Preussen I. Vilmos (1871-1888) német császár és porosz király fia volt. Komoly előképzettséggel rendelkezett, megvetette a háborúkat és inkább a szociális kérdések megoldását, az oktatás fejlesztését tartotta fontosnak. Liberális nézetei voltak, lépéseket tett egy alkotmányosabb Németország létrehozására, s bőkezűen támogatta a művészeteket. Sajnos már trónra léptekor gégerákban szenvedett, amibe hamarosan bele is halt. Európa és a világ balszerencséjére komplexusos és nagyzási mániás fia, II. Vilmos (1888-1918) követte, akinek komoly szerepe volt az I. világháború kirobbantásában.

II. Mihály orosz cár (ur.: 1917. március 15-16.): Mihail Alekszandrovics Romanov orosz nagyherceg, II. Miklós (1894-1917) orosz cár öccse. Katonának nevelték, nem sok esélye volt rá, hogy valaha is trónra léphessen. Ám kiderült, hogy Alekszej cárevics születésétől hemofíliában (vérzékenység) szenved, így nagyon bizonytalan volt, hogy egyáltalán megéri-e a felnőttkort.

A februári forradalmat követően, 1917. március 15-én II. Miklós ezért mégsem a fia, hanem az ő javára mondott le a trónról - nem akarta a tizenkét éves Alekszejt kitenni ekkora erőpróbának. Mihail csak azzal a feltétellel fogadta el a trónt, ha a nép jóváhagyja a koronázását. A Lenin vezette egyre aktívabb bolsevikok azonban gondoskodtak róla, hogy a népet ne lehessen megkérdezni, s az ő nyomásuknak engedve Mihail még aznap lemondott a trónról (bár a lemondó nyilatkozatot csak másnap, március 16-án írta alá). Ezzel Oroszországban a monarchia mint államforma megszűnt létezni.

1918 tavaszán a bolsevikok Mihailt és titkárát az uráli Permbe deportálták, majd – máig nem tisztázott körülmények között – kivégezték.

Jüan Si-kai kínai császár (ur.: 1915. december 11. – 1916. március 22.): A közhiedelemmel ellentétben nem a gyermekként lemondott Pu-ji (1908-1912) volt az utolsó kínai császár, hanem ő. Nagy hatalmú hadvezér volt a századfordulón, hisz az ő irányítása alatt állt az akkor legjobban felszerelt észak kínai (Pejjang) hadsereg. 1898-ban részt vett az ún. „száznapos reform”-ban, de aztán átállt a nagy intrikus Ce-hszi anyacsászárnő oldalára, és közösen buktatták meg a reformer Kunag-hszi császárt. Az új uralkodó, Pu-ji uralkodásakor ezért miniszterelnökké nevezték ki, majd az 1911-es vucsangi felkelés idején (ami megdöntötte a Csin-dinasztiát) már Szun Jat-szennel tárgyalt, ezért a monarchia bukása után ideiglenes köztársasági elnök lehetett. Miután különböző machinációkkal félreállította Szunt, majd leszámolt a pozícióját veszélyeztető politikusokkal, lépéseket tett a monarchia restaurálása irányában, de nem a Tiltott Városban unatkozó Pu-jit szerette volna visszahelyezni a hatalomba, hanem maga kívánt egy lépcsővel feljebb lépni. 1914-ben feloszlatta a nemzetgyűlést, majd 1915 végén egy, a hadsereg által „felügyelt” népszavazással a tartományoktól megkérdezte, akarják-e uralmát. És láss csodát: mindenki akarta! Így Jüan a népre hivatkozva kikiáltotta magát császárnak, s az 1916-ban beköszöntő uralkodói korszakának a Hunghsziant, vagyis a „mindent felölelő törvény korát” választotta.

A nép azonban valójában nem kívánta a mindent felölelő tőrvényt, meg magát Jüant sem - a délvidéken már a császárság restaurálása után felkelések törtek ki, amiket nem tudott leverni. A külföldi hatalmak is egyértelműen kinyilvánították: nem vágynak új kínai császárságra. A politikailag és katonailag is elszigetelődött Jüan 83 napig tartó uralkodás után lemondott a trónról, és három hónap múlva meghalt agyvérzésben. Császársága így legalább oly mély nyomot hagyott a kínai történelemben, mint Podvinecz marsall ötperces diktatúrája.

II. Umbertó olasz király (ur.: 1946. május 9. - június 12.): a Savoyai-házból származó utolsó olasz király, vagy, ahogy arrafele nevezik: a „májusi király”. A Mussolinival vastagon kompromittálódott III. Viktor Emánuel (1900-1946) fia, aki azonban soha nem vett részt tevékenyen a politikában. Csupán akkor jutott szerephez, mikor Mussolini bukása után, 1944-ben, apja átruházta rá hatalma egy részét, mielőtt a baloldal nyomására végleg le nem mondott 1946-ban.

Épp akkor lépett trónra, mikor Olaszországban népszavazást tartottak a monarchia fenntartásáról. Egyesek szerint, ha Viktor Emánuel már 1943-ban átadja a hatalmat, a monarchia túléli a háborút, így azonban a manipulált és nem előkészített népszavazáson – Umbertó minden népszerűsége ellenére – a monarchia elbukott. A király 1946. június 12.-én lemondott és – a bukott uralkodók már ismertetett szokása szerint - száműzetésbe vonult. Portugáliában telepedett le, és ott élt 37 évvel később bekövetkezett haláláig. Érdekesség, hogy az olasz kormány 1947-ben csupán a Savoyai-ház férfitagjait fosztotta meg az olasz állampolgárságtól és attól, hogy Itália földjére lépjenek, a női családtagokat nem.

Trianon 91

A Nemzeti Összetartozás Napja alkalmából jutott eszembe…

Egyrészt, mivel megjelent a kormány 131 oldalas brosúrája segítendő a megemlékezést, másrészt, mert a Komment.hu-n született egy rövid írás - Hahner Péter, a kíváló történész tollából - a témában, melyet oly korrektnek tartok, hogy felesleges lenne bármit is tovább ragozni.

Akkor meg miért?

A megemlékezés alkalmából felolvastam a suliban az oktatási államtitkár körlevelét – az általánosságokon és patetikus mondatokon kívül nem sok mindent tartalmazott -, utána odajött hozzám egy diák és megkért, had írja ki a levélből az adatokat: mekkora volt az elcsatolt területek nagysága, hány magyar rekedt az új határokon kívülre. Mielőtt még bármit is kérdezhettem volna (nem is akartam), azonnal hozzátette: „Tudja, az anyukám erősen magyar érzelmű, s ha nem nézek utána az adatoknak, akkor nem enged el hétvégén…”

Meghökkentem: erősen magyar érzelmű?

És ezért jutott eszembe.

Én például soha nem éreztem, hogy ne lennék magyar érzelmű, hogy ne érezném sajátomnak a földet, ahol születtem, ahol élek, ne érezném sorscsapásnak Mohácsot, Trianont, ’56-ot, hogy ne legyek büszke nagyjainkra, akik sok mindent letettek eddig az emberiség nagy asztalára.

És az sem baj, hogy ha valaki ezt még erősebben érzi.

De. Az az erősség, ha pontosan soroljuk az adatokat, és kesergünk, siránkozunk, majd utána fogcsikorgatva gyűlölködünk? Nem tettem fel a kérdést, pedig kellett volna: „Menj haza, fiam, és kérdezd meg anyukádat: tudja pontosan, miért is történt mindez? És miért pont így történt?” Kíváncsi lennék egy erősen magyar érzelmű válaszra – de már amúgy is tudom. Talán a hálatlan nemzetiségek, a hazaáruló Károlyi, a mocskos kommunisták, de mindenképpen a zsidók… (Bár, ne így lenne!)

Mert még nem tettük helyre! Nem dolgoztuk fel, nem beszéltük ki. A legendákban élünk, s hiába próbálják szinte sziszifuszi munkával sokan (közöttük Romsics Ignác, Abolonczy Balázs és rengetegen mások) oszlatni a ködöt, mi továbbra is beleragadunk. Mert bizony a megemlékezést segítő 131 oldalas brosúra óravázlatából épp a Trianonhoz vezető okok, a békediktátum előzményei hiányoznak – csak a veszteségek sorolódnak végeláthatatlanul. És Apponyi nagyszerű beszédét is teljes terjedelemben hozzák – igaz kihagyva azt a részt, amelyben a gróf az egykori nemzetiségek kulturális alacsonyrendűségéről szól. (Csak félve jegyzem meg: már a békekonferencián is megütközést keltett. Igen sokan tudták ugyanis, hogy ezen állapot előidézésben a dualizmus kori magyar kormányok – sőt: maga Apponyi gróf is! – tevékeny részt vállaltak. Lásd: nemzetiségi iskolák bezárása, érettségit adó középiskolák magyar nyelvterületre helyezése, a magyarosítás erőltetése az oktatáson keresztül stb.) És bizony az sem hangzik el, hogy Trianon egyik fő oka az volt, hogy Magyarország belépett a háborúba – és vesztett.

Ha már sírni akarunk, akkor sem az elveszett Tátrát, Máramarost és Erdélyt kellene siratni, hanem az etnikai igazságtalanságot, hogy a határ mellett egy tömbben élő vérinket szakították el. S nem Nagymagyarországos matricákkal száguldozni a Felvidéken és a Délvidéken irredenta nótákat üvöltözve, hanem azért tenni, hogy a nemzet szétszakadt tagjai végre-valahára egymásra találjanak, s szülőhelyükön (amihez ugyanúgy ragaszkodnak, mint mi a miénkhez) megtalálják boldogulásukat, szabadon élhessenek magyarként. S igen: egykori nemzetiségeink, azok vezetői is ébredjenek már fel, és legyenek sokkal, de sokkal jobbak saját kisebbségeikkel, mint az egykori, magyarországi, dualizmus kori eleink.

Mi pedig ne csak a következményekkel legyünk nagyon tisztában, hanem az okokkal és előzményekkel is. Hogy tudjunk tanulni belőle, hogy soha se kövessük el újra ugyanazokat a hibákat – és tudjunk továbblépni. Úgy, ahogy a lengyeleknek már sikerült.

Csakis ez lehet a Nemzeti Összetartozás Napjának tanulsága.