Trianon 91

A Nemzeti Összetartozás Napja alkalmából jutott eszembe…

Egyrészt, mivel megjelent a kormány 131 oldalas brosúrája segítendő a megemlékezést, másrészt, mert a Komment.hu-n született egy rövid írás - Hahner Péter, a kíváló történész tollából - a témában, melyet oly korrektnek tartok, hogy felesleges lenne bármit is tovább ragozni.

Akkor meg miért?

A megemlékezés alkalmából felolvastam a suliban az oktatási államtitkár körlevelét – az általánosságokon és patetikus mondatokon kívül nem sok mindent tartalmazott -, utána odajött hozzám egy diák és megkért, had írja ki a levélből az adatokat: mekkora volt az elcsatolt területek nagysága, hány magyar rekedt az új határokon kívülre. Mielőtt még bármit is kérdezhettem volna (nem is akartam), azonnal hozzátette: „Tudja, az anyukám erősen magyar érzelmű, s ha nem nézek utána az adatoknak, akkor nem enged el hétvégén…”

Meghökkentem: erősen magyar érzelmű?

És ezért jutott eszembe.

Én például soha nem éreztem, hogy ne lennék magyar érzelmű, hogy ne érezném sajátomnak a földet, ahol születtem, ahol élek, ne érezném sorscsapásnak Mohácsot, Trianont, ’56-ot, hogy ne legyek büszke nagyjainkra, akik sok mindent letettek eddig az emberiség nagy asztalára.

És az sem baj, hogy ha valaki ezt még erősebben érzi.

De. Az az erősség, ha pontosan soroljuk az adatokat, és kesergünk, siránkozunk, majd utána fogcsikorgatva gyűlölködünk? Nem tettem fel a kérdést, pedig kellett volna: „Menj haza, fiam, és kérdezd meg anyukádat: tudja pontosan, miért is történt mindez? És miért pont így történt?” Kíváncsi lennék egy erősen magyar érzelmű válaszra – de már amúgy is tudom. Talán a hálatlan nemzetiségek, a hazaáruló Károlyi, a mocskos kommunisták, de mindenképpen a zsidók… (Bár, ne így lenne!)

Mert még nem tettük helyre! Nem dolgoztuk fel, nem beszéltük ki. A legendákban élünk, s hiába próbálják szinte sziszifuszi munkával sokan (közöttük Romsics Ignác, Abolonczy Balázs és rengetegen mások) oszlatni a ködöt, mi továbbra is beleragadunk. Mert bizony a megemlékezést segítő 131 oldalas brosúra óravázlatából épp a Trianonhoz vezető okok, a békediktátum előzményei hiányoznak – csak a veszteségek sorolódnak végeláthatatlanul. És Apponyi nagyszerű beszédét is teljes terjedelemben hozzák – igaz kihagyva azt a részt, amelyben a gróf az egykori nemzetiségek kulturális alacsonyrendűségéről szól. (Csak félve jegyzem meg: már a békekonferencián is megütközést keltett. Igen sokan tudták ugyanis, hogy ezen állapot előidézésben a dualizmus kori magyar kormányok – sőt: maga Apponyi gróf is! – tevékeny részt vállaltak. Lásd: nemzetiségi iskolák bezárása, érettségit adó középiskolák magyar nyelvterületre helyezése, a magyarosítás erőltetése az oktatáson keresztül stb.) És bizony az sem hangzik el, hogy Trianon egyik fő oka az volt, hogy Magyarország belépett a háborúba – és vesztett.

Ha már sírni akarunk, akkor sem az elveszett Tátrát, Máramarost és Erdélyt kellene siratni, hanem az etnikai igazságtalanságot, hogy a határ mellett egy tömbben élő vérinket szakították el. S nem Nagymagyarországos matricákkal száguldozni a Felvidéken és a Délvidéken irredenta nótákat üvöltözve, hanem azért tenni, hogy a nemzet szétszakadt tagjai végre-valahára egymásra találjanak, s szülőhelyükön (amihez ugyanúgy ragaszkodnak, mint mi a miénkhez) megtalálják boldogulásukat, szabadon élhessenek magyarként. S igen: egykori nemzetiségeink, azok vezetői is ébredjenek már fel, és legyenek sokkal, de sokkal jobbak saját kisebbségeikkel, mint az egykori, magyarországi, dualizmus kori eleink.

Mi pedig ne csak a következményekkel legyünk nagyon tisztában, hanem az okokkal és előzményekkel is. Hogy tudjunk tanulni belőle, hogy soha se kövessük el újra ugyanazokat a hibákat – és tudjunk továbblépni. Úgy, ahogy a lengyeleknek már sikerült.

Csakis ez lehet a Nemzeti Összetartozás Napjának tanulsága.