Mesék, mítoszok nyomán - két film

1. Isten vagy alien? – Thor (Thor, 2011)

Szó, ami szó, a Marvel nagyon készül, hogy a hamarosan érkező Bosszúállók (The Avengers) minden szempontból ütős legyen. Előkészület gyanánt megágyaz neki olyan filmekkel, mint a Thor, illetve a most debütált Amerika kapitány.

De vissza Thor történetéhez, melyhez – egyedülálló módon – ízig-vérig európai szakembert találtak Kenneth Branagh személyében. Shakespeare hol nagyon, hol kevésbé sikeres feldolgozója ezúttal kellemes meglepetést okoz: olyan látványos filmet hoz tetető alá, amely – képregény filmtől nem várva – a skandináv-germán mitológiát is egy az egyben átadja. A Vasember és Hulk után már együtt is a nagy csapat, megvannak az összekötő kapcsok (a S.H.I.E.L.D nevű kormányügynökség, illetve annak minden filmben feltűnő emberei: Coulson ügynök, a sztreccs bőrszerkóban feszítő Fekete Özvegy, illetve Fury igazgató). Szóval nem mindennapi látványorgia ígérkezik. (Michael Bay felkötheti a felkötni valót!)

A történet: adva vagyon a Kilenc Világ, melyet az idővel együtt született Világfa tart össze, ágai között Midgard (a Föld és halandó lakói), Asgard (nagyhatalmú, halhatatlan lényei isteni hatalommal) és Jöttünheim (a rettentő jégóriásokkal, akik szintén halhatatlanok – már amelyik -, s céljuk a többi világ feletti uralom). Asgard ura Odin (sir Anthony Hopkins), Mindenek Atyja, aki az idők kezdete óta óvja a Kilenc Világot, beképzelt és izomagyú fia, Thor (Chris Hemsworth) viszont állandóan harcolni akar, háborút provokálva a jégóriásokkal. Odin ezért megfosztja hatalmától, halandóvá teszi és Midgardra űzi, amíg észre nem tér. Itt Thornak meg kell ismernie a halandóság nyűgét, izomagyú parasztból gondolkodó emberré válnia, hogy aztán újra övé lehessen a nagy erejű pöröly, a Mjölnír, s újra elfoglalhassa helyét Asgardban. Közben azonban testvére, Loki (Tom Hiddelston) minden praktikát bevet, hogy megszerezhesse Asgard trónját.

Branagh tökéletesen és e mellett eredeti ötletekkel adja vissza a viking mitológiát – szemben a képregény-sorozat felszínességével -, még arra is van benne merészség, hogy kicsit ki is kacsintson belőle. (Heimdal (Idris Elba), az Asgardot a többi világgal összekötő „híd” (féreglyuk?) őre a mítoszok szerint a „legfehérebb isten” – a filmben fekete bőrű, Sif úrnő (Jaimie Alexander), a harcos amazon, fénylő „aranyhajáról” híres – itt ébenfekete a lobonca, illetve nem is Thor felesége, ahogy a mítoszokban írva vagyon). A látványvilág százszázalékos, s végig nyitva hagyja a kérdést: Asgard lakói tényleg istenek-e, vagy csupán nagyhatalmú földönkívüliek. (Maga Asgard is a fizika törvényszerűségeit megszegve létezik a Tejútrendszer középpontjában, Heimdal bárhova ellát a világok bármelyikén, Loki alakváltó varázslómester stb.) Ugyanakkor a képregényvilág túlzásai, rikító kliséi is megmaradnak ( a jelmezek akármelyik 70-es, 80-as évekbeli Thor képregényből visszaköszönhetnének).

Ami viszont a film gyengéje: a harsány istenvilág mellett súlytalan Midgard egyszerű világa. Itt Thor valóban csak bukdácsol, igazából nem is csinál semmit, hogy visszaszerezhesse a Mjölnírt, a poros kisváros - ahova száműzik - és lakói egyszerűen hiteltelenek és élettelenek. Natalie Portman és Stellan Skarsgård sem képes élettel megtölteni a képregényhez való ( ez esetben szolgai) ragaszkodás miatt a számukra (meg sem) írt szerepet. A S.H.I.E.L.D. sem az a mókás-félelmetes cég (még ha egy cameoig bevetik a majd szintén Bosszúállós, íjász Sólyomszemet is), ami a Vasemberben volt, nem lehet méltó párjai Odin és Loki ügyeskedéseinek. A nagy leszámolás is alulmúl dramaturgiailag minden B-kategóriás akciófilmet.

Szóval a látvány visz mindent, s ez kicsit felemássá teszi az élményt. De legalább kapunk egy kellemes bónuszt – amihez ugyan végig kell néznünk a teljes stáblistát, de megéri.

2. Hófehérke és a gonosz mostoha – Hanna, gyilkos természet (Hanna, 2011)

Téved, aki azt hiszi, nem lehet művészi egy akciófilm. Talán azért, mert voltak próbálkozások, amik elbuktak. De mindig vannak olyanok, amelyeknek sikerül. Akár úgy is, hogy a klasszikus Grimm meséket veszik alapul.

Adva van a XXI. század elejének sivár és értékvesztett világa. Az elgépiesedettség és lepusztultság, amelyben már senki sem tudhatja, ki is igazán. És adva van Hanna (Saoirse Ronan), aki minden ismeretét a világról egy Grimm-mesekönyvből szerzi. Meg abból, hogy egy 9 mm-es Lüger igen komoly és hatékony elintézési eszköze a dolgoknak.

Amúgy Hanna gyakorlatilag kőkorszaki körülmények közét él apjával (Eric Bana) valahol az északi sarkkör környékén, míg ki nem derül, hogy csecsemőkora óta rejtegeti egykori titkosügynök szülője a gonosz Marissa (Cate Blanchett) és a még gonoszabb titkosszolgálat előle. Hanna azonban tizenöt évesen készen áll, hogy szembenézzen végzetével, s üzembe helyezve a majd húsz éve elásott jeladót, várja az elkerülhetetlent.

Nem hagyományos akciófilm. Inkább az ismerkedés a világgal road-movie-ja, amelyet csak még epikusabbá tesznek a látványos mészárlások. Hanna ugyanis a Grimm-mesék és a soha nem hallott zene szárnyán ismeri meg a múltját, jelenét és jövőjét. Minden e motívumok köré épül, a mesék logikája szerint senki nem az, aki (pl a transzszexuális rosszfiú tökéletesen megérti magát az őt segítő bőrfejűekkel), ugyanakkor ezek a mesék is megkopottak, klisévé merevedettek.

Hanna jelene és jövője nem éppen bíztató: az utazás során a lepusztult Marokkót követi a lepusztult Spanyolország, hogy a végén megérkezzünk a végóráit élő Kelet-Berlinben, ahol a mohalepte NDK-s világban már csak vegetálnak az emberek.

A boszorkány közben ide-oda tipeg üvegcipellőjében, bőszen előlép a farkas szájából, hogy alma helyett nikkelezett, félautomata Walther PPK-t nyújtson át Hófehérkének – amire csak egyféle válasz létezhet.

Joe Wrigth remekül kidolgozott, jelenünkben játszódó posztapokaliptikus filmje a Hanna. Szól a sivár, elpusztított gyerekorról, kiüresedtt világunkról, arról, hogy ennek a világnak a megismerése nem éri meg a fáradalmat. Mert már semmi értéke, szépsége nincs. És a barátság, család lehetséges biztonsága is veszélyeztetett.

Talán csak a zene, és a mesék, amik nyújthatnak némi megnyugvást.

Vagy talán már azok sem.