Megfogadtam, hogy ebben a blogban nem lesz politika. Egyrészt azért, mert nem különösebben érdekel, ki milyen politikai „megváltóban” hisz, másrészt, mert a politika oly mélyen megosztotta kis hazánkat, hogy a szakadék már-már betemethetetlen, és én sem kívánom mélyíteni.
Amiről a cím szól, nem igazán politikai kérdés (noha elsőre úgy tűnik), hanem inkább érzelmi és értelmi. Amellett olyan jelenség, amely – pártállástól függetlenül – mindannyiunkat érint.
A dolog ott kezdődött, hogy pár napja, hete, a Hűdemagyarok (hívjuk így, ne vegye senki magára – vannak toposzok, amik már beépültek a köztudatba) egyik szervezete táborozást tartott vidéki városunkban. Persze ez sokaknak nem tetszett, de hát szólásszabadság van, meg miegymás. Végül is, Szigetet is rendeznek, nemde?
Szóval vigadoztak a derék legények kopaszra nyírva, törzsi rovásírásos tetkókkal, meg a kétszínű sávos zászlókkal – ami helyén is van, megszoktuk tőlük, és ha elvannak, nem kötözködnek, hát had örüljenek egymásnak. Na!
No de este, amikor dévaj koncertekkel múlatták az időt, úgy hajnalig, belezendítenek ám: Sieg Heil! Sieg Heil! Persze azt hittem, hallucinálok, de mivel rajtam kívül még a fél város hallotta, bizonyára nem így volt. Aztán a derék legények – mint az országos sajtó is megírta – legott a lelkes Sieg Heil!-ezés után elindultak visszafoglalni Szlovákiát, ahol is a rend szigorú őrei nyakon csípték őket.
Persze a Hűdemagyarok azonnal kikérték maguknak: dehogy kiabáltak náci köszöntéseket, és a karjukat is csupán tornagyakorlatként lengették! A gaz, magyarellenes szlovákok zsuppolták teljesen ártatlanul dutyiba őket!
No itt a gond!
Hofi Géza örökbecsű vicce jut az eszembe, amikor Árpádot (a honfoglalót!) kérdezi:
„- Nagy egy hülye vagy te, Árpád! Hát mi a fenének kellett a magyarokat pont a gödörbe letelepíteni?
- Mert szélvédett hely volt.
- Szélvédett, szélvédett! De a büdös is megmarad!”
Szóval ez az. A mi derék Hűdemagyarjaink komoly identitászavarban szenvednek: úgy magyarok, hogy közben németek. Magyar „eszméket” német köszöntéssel éltetnek. Hogy is van ez? Nem úgy volt, valamikor hatvan évvel ezelőtt, hogy a dicsőséges Harmadik Birodalom ki akart telepíteni minket az Urálon túlra, hisz oda valók vagyunk? (Aki nem hiszi, járjon utána az Adolf Hitler összesben, vagy akár Horthy Miklós emlékirataiban, ami magyarul is megjelent. Bizony!)
De vigyázzon mindenki! Nem csak a Hűdemgyarokkal van baj, hanem mindenkivel. Két típus van ugyanis: az egyik (nevezzük továbbra is Hűdemgyarnak) enyhén ficamos nemzeti identitászavarban szenved, a másik (a többség) viszont nem rendelkezik semmiféle nemzettudattal. És ez a baj! Nagyon nagy baj!
Intézzük el röviden az elsőket, és mindjárt megértjük, mi a gond. (A látható betegséget ugyanis könnyebb kezelni, meg az autót javítani, ha elromlott, ugye?). Ők valami ábrándos, soha sem volt világokban élnek. Két típusuk van:
1. Hátrafele nyilazós, jurtában lakós, nagyon ősmagyaros. Ezzel nem is lenne baj, lakjon, aki akar, sátorban, de ne terjessze szinte szektás fanatizmussal a hülyeséget úgy, mintha ez lenne az egyedül üdvözítő, aki meg nem hiszi, dögöljön meg (mint pl. az egyik magyar nyelvű (!) tévéadón láttam: „ősmagyar” főzőmester (!) készített ősmagyar kaját! Mert – ezt mindenki tudja – az ősmagyarok a frankó rovásírásukkal komplett szakácskönyveket hagyományoztak ránk, gondolom fapálcára vésve. Hogy ne bonyolítsuk: az istenadta mester hun áldozati üstben készíti az echte ősmagyar ételt. Mert ha már a bográcsot csak a törökök hozták be, hogy ott rohadnának meg...!). És ne akarja, hogy én el is fogadjam, és ne nézzen rám vicsorogva, mert nem akarom azt, amit ő!
Mert mit is hisznek: a honfogalás csodáját, no meg a kalandozásokét. A felett – ez történelmi tény!!!!! – persze elsiklanak, hogy a honfoglalás minden előkészítés ellenére bizony kissé fejvesztett menekülés volt ( 895-898 között eleink ki sem mozdultak Erdélyből, ugyanis alig volt lovuk, és három év kell, mire egy csikó igazán lovagolható. Ez is tény!). A kalandozásokban sem a magyarok egésze vett részt, csak kb ezer ember, főleg a pénzes nemzetség- és törzsfők, no meg a sleppjük, akiknek büdös volt a terelgetés, meg a földművelés. Európa is primitív, fosztogató, nőket erőszakoló, nyershúszabáló barbárokat látott bennünk, hogy aztán jól az orrunkra csapjon úgy, hogy örökre elmenjen a kedvünk az ilyesmitől. Mert – ugye – széllel szemben nem nagyon lehet... Mindegy: dicsőséges kor volt ez, noha a nagytöbbség bizonyára csak vonogatta volna a vállát.
Megoldás: nagyszerű, és csodás dolog az ősi magyarság kultúrájának, szokásainak ápolása, de el kellene ismerni, hogy ezen kívül is van (magyar)történelem, s az oroszok csak azért nem szívnak az informatikai forradalommal, mert sokan vannak. (Akárcsak a kínaiak). Szóval ezt a rovásírásos dolgot meg kellene hagyni kuriózumnak. (És tudomásul venni, hogy derék, és általam is tisztelt őseinknek bizony a terelgetés és hadakozás mellett nem nagyon jutott idejük szakácskönyvek és komplett eposzok fába vésegetésére) A tarsolyhímzést, a régi ornamentikát, esetleg íjkészítést tanítani lehetne az iskolában, mert szép, és helyes dolog. Sátorban meg lakjon, aki akar!
2. A veszélyesebb típus: trinanonozó, nyilas-nácis-bőrfejűs, cigány, zsidó, arab, néger, angol, francia, szlovák stb. gyűlölő, ordítozó és kődobálós. Vele az a baj, hogy nem tudja, kicsoda is igazán. Mert ugyan visszasírja a történelmi határokat, Nagymagyarországos metricákat aggat mindenhova (amihez – szerintem – a horvátoknak, tök jogosan, lehetne egy-két szava!), de közben az egykori Harmadik Birodalmat és a Führert élteti. (Mint a fenti csoportocska, akik bizony sikították az SS jelszavát, a „Becsületünk a Hűség”-et is – persze tisztán magyarságból). Úgy veszem észre, nekik – szemben az „ősmagyarokkal” – fingjuk nincs, mit is akarnak. Mert az, hogy védeni a magyarságot (akkor miért németül kiabálnak? És ugyan már: kitől?), meg mindent vissza (és a círka tizmillió román és szlovák meg megy a sunyiba? Ugyan, ne röhögtessük ki magunkat: gazdaságilag már szinte leköröztek minket, és nincs is mire verni magunkat!) ma már kicsit nonszensz. Hisz mindenki oda utazhat, ahova akar, ott dolgozik és telepedik le, ahol akar. A másik: úgy tudom, Németország mégis csak elvesztette azt a bizonyos háborút, szóval nincs miért rajongani értük. Átgondoltság nincs, zavar és erőszak igen. No ez az igazán veszélyes!
És most, mielőtt még mindenki dörzsölgetné a kezét, hogy hú de megadtam a Hűdemgyaroknak, hadd mondjam el, mi, az úgynevezett „többség”, sem vagyunk különbek! Mert, mint azt fentebb említettem – neked, nekem, nekünk – semmiféle nemzettudatunk nincs. Sem büszke, sem fájó, sem semmilyen. Mert az álszent politikusok mutogathatnak ujjal a Hűdemagyarokra, hogy fúj a mocskos nácik, meg szélsőjobboldaliak, de nekik legalább van valamiféle nemzetfogalmuk. (Még ha kissé nyakatekert is!) Neked, barátom, viszont nincs semmilyen!
Hogy honnan tudom? Minden nap találkozom vele. Bizony ám! Tegyek fel kérdéseket? Mitől érzed azt, hogy magyar vagy? Tudod, mi a nemzet? Mit tudsz a nyelvünkről, a történelmünkről – a sablonokon kívül? Mindent? Ugyan, menj a francba! Igazából semmit!
És nem ám a kezüket dörzsölgető zsidók az okai, nem is a Hűdemgyarok, nem is a németek és nem is ám a Habsburgok. Még csak nem is a színesfémmel biznyákoló cigányok! Akkor ki? Hát mi magunk.
1541 óta akkora kissebségi komplexust hordozunk magunkkal, hogy ki sem látszunk alóla. Mert a lengyelekről mindenki tudja, hogy 1795-ben eltörölték országukat a térképről (nem is létezett 1922-ig!), de azt nem tudja senki, hogy Magyarország sem létezett 1920-ig! Dehogynem – mondod – hisz tanulunk róla. Vannak térképek is. Igen? És miről? Netalántán a nagy Habsburg Birodalom egyik állandóan zavargó tartományáról? Bizony: nem léteztünk, a világ azt sem tudta rólunk, hogy vagyunk. Egészen 1920-ig! Addig a bizonyos trianoni döntésig. Csak akkor eszmélt rá a világ műveltebb fele: jé, itt vannak, izé, magyarok is? Nofene! (Hogy értsd: ezért keverik állandóan Budapestet Bukaresttel!)
És hogy kezeltük? Tettünk ellene valamit, hogy Európa megtudja: minket letöröltek a térképről? Hahó! Itt vagyunk!
Sokkal jobbat csináltunk! Gyakorlatilag a Rákóczi-szabadságharc után igyekeztünk úgy tenni, mintha önállóak lennénk! Fantasztikus, nem? Van nekünk országunk, saját törvényeink, amit az országgyűlés is elfogadott! Hogy aszondja: „Magyarországot csak a saját törvényei által (1791/X.tc)...” Ja, hogy a Habsburg Monarchia? Az izé, az olyan perszonálunió, vagy mi a fene. Ja, hogy a pénzen nincs magyar felirat? És nincs magyar nyelvű törvény 1844-ig? Miért is lenne: jó nekünk a latin (Ragaszkodtunk is hozzá a fránya II. Józseffel szemben, aki ezt a szép, és ékes nyelvet németre akarta cserélni! Összevontuk a szemöldökünket, oszt a kalapos király bele is halt rögtön!). Mária Teréziának is csak életünket és vérünket – zabunkat azonban nem, azt keressen máshol!... Talán csak egyszer, 1848-ban éreztük úgy, hogy tényleg létezhetnénk, amúgy európailag, de ismét csak orrba nyomtak minket. Pedig akkor jobb pozícióban voltunk, mint Augsburgnál...
És hogy dolgoztuk fel? Megmagyaráztuk az embereknek, hogy a túlerő, meg a szemét oroszok? Á, dehogy! Az az áruló Görgey! Ja, hogy csak húszezer katonánk volt a világosi síkon, szemben a százezer osztrákkal és kétszázezer orosszal? A magyar vitézség döntött volna! Csak az az áruló Görgey...!
A sokat favorizált dualizmus korában pedig az Ausztriával szembeni komplexusunkat a nemzetiségeken vertük le. Pedig mennyire egyszerűbb lett volna összefogni velük! Az eresztékeiben ropogó Habsburg monarchia úgy omlott volna össze, mint a kártyavár, mi meg éldegélhettünk volna boldogan az ezeréves határok között. Végül is Svájcban, Belgiumban sikerült. Nekünk miért ne ment volna? Ehelyett volt Lex Apponyink, meg Memorandum perünk, a dáko-román elméleten meg röhögtünk csak (ki hiszi azt el?). A románok viszont publikálták Nyugaton, és a mai napig ezt tanítják a művelt Európa oktatási intézményeibe. Cáfoltuk azonnal nemzetközi fórumokon? Csak nem alacsonyodunk le odáig? A szőröstalpú románokig?
Bizony, barátaim, már akkor is téves nemzettudatban éltünk, így esett ránk 1920 és Trianon. Mert ezt nem lehetett feldolgozni. Nem, nem a határok elvesztését: a hirtelen önállóságot és azt, hogy mi magunk maradtunk. Mi: csak magyarok. Ebben a zanzásított országban aztán nem lehetett már kire mutogatni. Itt csak magyarok éltek. De azért sikerült! (Tudjátok, most nem Görgey, hanem a zsidók! Nesze nekik Numerus clausus – csak épp ettől nem lett jobb!) És persze felturbózni a hamis nemzettudatot („Csonka Magyarország nem ország, egész Magyarország mennyország” – oszt mitől lett volna az? A dualizmus valóban látványos gazdasági fellendülése ellenére a lakosság kétharmada a létminimumon élt, azt sem tudva, az ipart eszik-e vagy isszák!). És ez lökött minket a németek karmaiba, akik végképp utáltak bennünket – csak a magyar marhahúst (tschikos, gulasch, karikasch!) szerették. A végső győzelem után pedig mehettünk volna Szibériába...
A kommunizmus átkos éveit hagyjuk. Ott aztán tényleg csak maszatolás folyt nemzetnevelés címén, csoda, hogy felnőttünk valamennyire.
1990 után azonban itt lett volna a lehetőség. Hogy rendet rakjunk az agyakban. Húsz év alatt sikerülhetett is volna: egy egész nemzedék nőtt fel, akiket lehetett volna alakítani. Ám mi hoztuk a formánkat! Előrángattuk Horthyt, meg Apponyit, egyesek egy kicsit Szálasit – és halkan dúdolgattuk: „Csonka Magyarország...”, szőröstalpú román, butat tót... A világ értetlenül állt. Aztán röhögött. Aztán itt hagyott minket. Itt: a gödörben. Valahogy nem akart tudomást venni arról, mi milyen frankó nemzet vagyunk!
Még rosszabb a helyzet, mint 1541-ben, vagy 1848-ban, vagy 1867-ben, 1920-ban. Mert hiába akarta a szegény József Attlia: a múltat képtelenek vagyunk „bevallani”, továbbra is maszatolunk. És derék politikusaink Erdélybe, a Vajdaságba, meg a Felvidékre járnak megosztani. Meg légvárakat építeni. Amúgy jó magyar módra.
Mi pedig, a „többség” újjal mutogatunk a Hűdemagyarra, zsidóra, cigányra: miattuk nem jutunk előre.
2008. július 26., szombat
2008. július 9., szerda
Battlestar Galactica
(Figyelem! A cikk feltételezi, hogy az olvasó ismeri a tévésorozatot! Amennyiben nem, a megértéshez információk szerezhetők a történetről és a szereplőkről az alábbi szájtokon:
http://hu.wikipedia.org/wiki/Csillagk%C3%B6zi_Rombol%C3%B3
http://en.wikipedia.org/wiki/Battlestar_Galactica_(2004_TV_series) )
Lassan a végéhez közeledik minden idők talán egyik legjobb sci-fi sorozata. A SCi-Fi Channel idén júniusban mutatta be a sztorit befejező 4. évad félévzáró, 10. epizódját (Revelations), s a rajongóknak körmüket rágva kell várniuk az év második felében (vagy talán csak 2009 elején!) kezdődő folytatásra. (A hírek szerint nem csak sztori lesz megdöbbentő, hanem a részeket is elosztva – 5-5 – a sorozat két vezető karaktere, az Apollót játszó Jamie Bamber és a Baltart játszó James Callis rendezi!)
Itt igazából nem magát az opust szeretném elemezni, nem is a mögöttes vallási momentumokat, sem azt kutatni, ki is lehet az a bizonyos „the finalest fifth”, azaz a legutolsó ötödik, inkább egy eddig nem vizsgált aspektust emelnék ki: a szereplők egymáshoz való bonyolult viszonyát.
A sorozat erényének – és egyben bukásának (ne szépítsük, a nézőszám valóban csökkent – főleg Amerikában) legfőbb okaként azt nevezik meg, hogy a történeteket nem lehet egymástól elkülönítve nézni. Azaz: az ember nem hagyhat ki egyetlen epizódot sem, hisz az egymásra épülő történetek mindegyike nagyon fontos információkat hordoz (ezen az sem segít, hogy minden rész elején ott a már szokásos: ez történt korábban...). Szóval itt bizony neki kell ülni mind a 4X20 epizódnak (az első évad ugyan 13 epizódos volt, de hozzá tartozott még a felvezető háromórás dupla minisorozat). Az alkotók mindössze egyszer tettek kivételt: a sorozatba nem illő, gyakorlatilag önálló Battlestar Galactica: Razor dupla epizóddal, amit külön adtak le. Emellett a történetfolyamban nem gyakori az akció, a szereplők sokat beszélgetnek – van, hogy hosszú perceken keresztül csak üldögélnek és nézik egymást. Szóval, nem éppen egy popcornmozi!...
Ha viszont az ember végigüli a rettenetes maratónt, egy egészen sajátos és csodálatos világ tárul fel előtte: az egymásból nyíló történetek teszik csak lehetővé az emberi kapcsolatok kuszaságának ábrázolását, a folyamatos jellemfejlődést. A BSG-ben nincsenek szuperhősök, a heroikus önfeláldozás is múló epizód a rettenetes túlélésért folytatott küzdelemben - pár nap múlva már senki sem emlékszik rá. A döntések nem mindig jók, és a központi karakterek is követnek el sokszor megbocsáthatatlan, néha már szinte taszító hibákat (mint pl. a 3. évad Collaborators című részében, ahol egy önkényesen felállított „bíróság” dönt a Cylonokkal együttműködők büntetéséről – gyakran a valóban ártatlanokat is meghurcolva). A sztori tehát attól jó, hogy lehetővé teszi az igazi azonosulást a szereplőkkel, hiszen akár mi is lehetnénk ők, vagy mintha ismerősek lennének a szomszédból. (Külön érdekesség, hogy technóssága mellett a történet tipikusan mai környezetben – ruhák, járművek, fegyverek - játszódik, ami megint csak nem idegenít el)
Ebből adódik, hogy a fő törés- és kapcsolódási pontok nem az emberek és Cylonok, hanem a vezető férfi és női karakterek között húzódnak. Emeljük tehát ki ezt az aspektust.
Bill Adama és Laura Roslin. A történet legsúlyosabb egyéniségei: a flotta admirálisa és a Kolóniák elnöke. A háborús veterán, akinek himlőhelyes arcán kemény nyomokat hagytak az évek, drótkeretes szemüvege mögötti hideg kék szemei „szinte mindent láttak már”. Látszólag nem ismeri az örömöt, a gyengeség számára megengedhetetlen, mert veszélyezteti a flotta biztonságát. Ugyanakkor vágyik egy másik ember társaságára, s lassan érlelődik meg benne, hogy fián, Apollón kívül – akivel nem viselkedett jó apaként – valóban nem maradt senkije.
Az elnöknő az örök pedagógus, mintha mindig mosoly bujkálna a szája sarkában, s szemei még a legnagyobb megpróbáltatások idején is optimistán csillognak. Sorsa hasonló az admiráliséhoz: életét felőrölte a politika és elődjéhez, Aldar elnökhöz fűződő titkos viszonya. Csak lassan talál rá hivatására, s gyakorolja igazából a kezdetben nyűgöt jelentő politikai hatalmat. Kettős szorításban él: haldokló államfő (újra és újra kiújuló mellrákja van), ugyanakkor látomásokat követő próféta is, akinek el kell vezetnie a megmaradt emberiséget új hazájába.
Kettejük kapcsolata a történet elején nem felhőtlen: az admirális lenézi a nőt, az elnök a hadsereg túlkapásaitól tart - a konfliktus végül Roslin letartóztatásával és a katonai diktatúra bevezetésével oldódik meg látszólag. De Adamát lelövi a Cylon ügynök, Boomer, s az elnök a börtönben, az admirális a műtőasztalon értékeli át eddigi kapcsolatát. Gyakorlatilag innét nincs közöttük komoly konfliktus, sőt, barátságuk lassan finom vonzalommá alakul, mely pozíciójukból adódóan nem teljesedhet be igazán, csak lopott pillanatokra, mosolyokra, ölelésekre korlátozódhat. (Talán kissé teátrális, de ennek ellenére hihető, amint Adama a 4. évad 9. részében egy Raptorban ülve, kedvenc könyvét olvasgatva a semmi közepén várja vissza az elnöknőt).
Velük ellentétben szinte sistereg a levegő a másik két karakter: Lee „Apollo” Adama és Kara „Starbuck” Thrace között. Kettőjük kapcsolata már a kezdetektől ambivalens, bár a sztori szerint ők ismerik legrégebb óta egymást. Apollo a tipikus második gyerek, akit a tehetséges báty mellett mellőztek, ezért lázadó és arrogáns lett, és igyekezett a maga útját járni. Csak a véletlen sodorja Starbuck mellé, aki korábban a favorizált bátyuska menyasszonya volt, de annak balestben bekövetkező halálában, ha áttételesen is, de felelősség terheli. Ez beárnyékolja mind az Apollóhoz, mind Adama admirálishoz fűződő viszonyát.
Lee két oldallal is küzd: az apjával, akinek szeretetét meg akarja szerezni, és Starbuckkal, akihez fűződő érzelmeit szeretné elfojtani. Ezért menekül újra és újra, hol ki az űrbe, hol egy másik hajóra, hol a politikusi pályára, hogy aztán – minden bizonytalansági tényező ellenére – ideiglenesen a Kolóniák elnöke legyen.
A nagyszájú, piáló, szivarozó Kara Thrace nem a tipikus hősnő, a szó valódi értelmében nem tekinthető még csak „jó nőnek” sem. Ugyanakkor valami vad kisugárzás árad belőle, ami megőrjíti a közelében lévő férfiakat (amit gyakran ki is használ), de emellett sérülékeny és bizonytalan. Gyermekkori traumák és Zak Adama halálában játszott szerepe miatt állandóan bizonyítani akar, mégis vágyik a gyöngédségre és a szeretetre. Apollóval szemben azonban még kevésbé hajlandó elfogadni valós érzéseit és az igazságot, így menekülése még kétségbeesettebb és gyakran pusztítóbb, mint társáé.
Apollo és Starbuck igazi macska-egér harcot, se veled, se nélküledet játszik, hasonlítanak a 19. századi orosz regények lehetőségeket elszalasztó hőseihez. A néző részről részre érzi a két szereplő közötti vonzalmat, azt, hogy az „isten is egymásnak teremtette őket”, ugyanakkor csodálkozik azon, hogyan baltázzák el újra és újra. Egyikük sem meri bevallani érzelmeit, inkább (egy, az Új-Capricán együtt töltött éjszaka után, amikor is, talán az ital hatására, mindketten bevallják szerelmüket) menekülésképpen hozzámennek olyan emberekhez, akik gyakorlatilag csak „pótlékok”, így nem csak a saját, hanem mások életét is tönkreteszik (Starbuck a szexulási tárgynak tekintett Sam Andershez, Apollo a sírós szemű Dualla őrmesterhez). A 3. évad Unfinished Business (Befejezetlen ügy) című részében, egy brutális boxmeccs közben (miközben péppé verik egymást!), értik csak meg, mit jelentenek a másiknak. A bujkálást, a megcsalást nem akarják vállalni, de a válás is elképzelhetetlen. A kérdés (és kettejük küzdelme), egyelőre nyitva marad (Apollót közben felesége elhagyja, Starbuck férjéről kiderül, hogy Cylon). A sorozat eddigi menetét ismerve azonban nem elképzelhetetlen, hogy továbbra is elszalasztják a lehetőségeket.
A legérdekesebb kapcsolat a történet egyik legellentmodásosabb hőse, a zseniális Gaius Baltar doktor, és a démoni szőke Cylon, a Capricai Hatos (Caprica Six, Number Six) között áll fenn. Ha a többi szereplő a földi szerelmet és szeretetet testesítette meg, bennük valósul meg az égi szerelem: egy olyan kapcsolat, mely a testiség mellett is abszolúte spirituális. Baltar érzékisége a nővel való viszonyban vallásos színezetet kap, nem véletlenül lesz ő a Cylonok hitének új prófétája. Viszonya a Hatossal nem egyértelmű: maga sem tudja, hogy az előtte megjelenő figurát, akik csak ő lát (Belső Hatos, Inner Six), képzeli-e, vagy valami nagyobb hatalom játéka (Inner Six önmagát angyalnak nevezi, akit Isten küldött Baltarnak). Ugyanakkor a Hatos a valóságban is létezik, s ez csak tovább bonyolítja a helyzetet. A fentiekből leszűrhető, hogy sokszor maga Baltar sem érti, nem őrült-e meg.
A prófétai szerep is fülledten erotikus, hisz az új hit követői elsősorban nők, akik önként ajánlják fel magukat Baltarnak. Akit aztán ezek az élmények repítenek igazán spirituális magasságokba és fejtetik ki vele a próféciákat. (A 4. évad elején a készítők némi krisztusi attitűdöt is csempésztek a történetbe: Baltar hosszú haja, szakálla, a szenvedések és verések a katonák részéről - de ez a vonal véget ért: a doktor megborotválkozott és levágatta a haját, talán, hogy szakítsanak a keresztény áthallásokkal)
A Hatos a sorozat egyik legjobban eltalált karaktere. Észveszejtő bombázó, ugyanakkor szinte sátáni démoniság sugárzik belőle. A hangja, a mozdulatai, egész lénye a ravaszságot, számítást, célszerűséget sugallja. Ugyanakkor létezik „hétköznapi” lénye is, aki viszont tétova, esendő, inkább tépődő, mint határozott (az önmagát a 2. évadban felrobbantó Gina és a lázadó Cylonok vezére, Helen. Érdekesség, hogy az ő esetükben a készítők nem alkalmazták a platinaszőke hajat – minkét figura természetes frizuráját hordja)
Mindezekből levonható még egy fontos dolog: a történetben a női karakterek erősebbek, mint a férfiak (A Kolóniáknak női vezetője van, akárcsak a 7 ember formájú Cylon modell közül is a női Hatos és Hármas a hangadó, a pilóták parancsnoka is gyakran nő). Roslin, Starbuck, a Hatos irányító személyiségek, a dolgok úgy történnek, ahogy ők akarják, a férfiak gyakorlatilag „elszenvedik az eseményeket”. (Legtipikusabb példája Starbuck és Anders kapcsolata, vagy Tigh és Ellen viszonya.) Csak azokkal a nőkkel szemben kerülhetnek főlénybe a férfiak, akik nem ilyen erős személyiségek. (Mint például Apollo felesége, Dualla). A női vonalat erősíti még a misztikus szál is: Inner Six a közvetítő Isten és Baltar között, Roslin a próféta és Starbuck a „kiválasztott”, a „halál angyala”, aki megtalálja a Föld felé vezető utat.
A mellékkarakterek viszonya legalább ilyen jól kidolgozott: Tigh első tiszt és felesége, Ellen, kapcsolata a papucsférj és a kikapós asszony tipikus példája. Sharon és Helo a másságot elfogadó, azt tiszteletben tartó szerelme kiemelkedő, Tyrol főnök és Cally kapcsolata pedig az elhibázott házasságé, az élethazugságé, a be nem vallott titkoké.
Sorolhatnám még, de talán elég most ennyi. Hőseink – egyelőre – megtalálták a hőn keresett Földet, de hogyan lépnek tovább, az még a jövő zenéje.
http://hu.wikipedia.org/wiki/Csillagk%C3%B6zi_Rombol%C3%B3
http://en.wikipedia.org/wiki/Battlestar_Galactica_(2004_TV_series) )
Lassan a végéhez közeledik minden idők talán egyik legjobb sci-fi sorozata. A SCi-Fi Channel idén júniusban mutatta be a sztorit befejező 4. évad félévzáró, 10. epizódját (Revelations), s a rajongóknak körmüket rágva kell várniuk az év második felében (vagy talán csak 2009 elején!) kezdődő folytatásra. (A hírek szerint nem csak sztori lesz megdöbbentő, hanem a részeket is elosztva – 5-5 – a sorozat két vezető karaktere, az Apollót játszó Jamie Bamber és a Baltart játszó James Callis rendezi!)
Itt igazából nem magát az opust szeretném elemezni, nem is a mögöttes vallási momentumokat, sem azt kutatni, ki is lehet az a bizonyos „the finalest fifth”, azaz a legutolsó ötödik, inkább egy eddig nem vizsgált aspektust emelnék ki: a szereplők egymáshoz való bonyolult viszonyát.
A sorozat erényének – és egyben bukásának (ne szépítsük, a nézőszám valóban csökkent – főleg Amerikában) legfőbb okaként azt nevezik meg, hogy a történeteket nem lehet egymástól elkülönítve nézni. Azaz: az ember nem hagyhat ki egyetlen epizódot sem, hisz az egymásra épülő történetek mindegyike nagyon fontos információkat hordoz (ezen az sem segít, hogy minden rész elején ott a már szokásos: ez történt korábban...). Szóval itt bizony neki kell ülni mind a 4X20 epizódnak (az első évad ugyan 13 epizódos volt, de hozzá tartozott még a felvezető háromórás dupla minisorozat). Az alkotók mindössze egyszer tettek kivételt: a sorozatba nem illő, gyakorlatilag önálló Battlestar Galactica: Razor dupla epizóddal, amit külön adtak le. Emellett a történetfolyamban nem gyakori az akció, a szereplők sokat beszélgetnek – van, hogy hosszú perceken keresztül csak üldögélnek és nézik egymást. Szóval, nem éppen egy popcornmozi!...
Ha viszont az ember végigüli a rettenetes maratónt, egy egészen sajátos és csodálatos világ tárul fel előtte: az egymásból nyíló történetek teszik csak lehetővé az emberi kapcsolatok kuszaságának ábrázolását, a folyamatos jellemfejlődést. A BSG-ben nincsenek szuperhősök, a heroikus önfeláldozás is múló epizód a rettenetes túlélésért folytatott küzdelemben - pár nap múlva már senki sem emlékszik rá. A döntések nem mindig jók, és a központi karakterek is követnek el sokszor megbocsáthatatlan, néha már szinte taszító hibákat (mint pl. a 3. évad Collaborators című részében, ahol egy önkényesen felállított „bíróság” dönt a Cylonokkal együttműködők büntetéséről – gyakran a valóban ártatlanokat is meghurcolva). A sztori tehát attól jó, hogy lehetővé teszi az igazi azonosulást a szereplőkkel, hiszen akár mi is lehetnénk ők, vagy mintha ismerősek lennének a szomszédból. (Külön érdekesség, hogy technóssága mellett a történet tipikusan mai környezetben – ruhák, járművek, fegyverek - játszódik, ami megint csak nem idegenít el)
Ebből adódik, hogy a fő törés- és kapcsolódási pontok nem az emberek és Cylonok, hanem a vezető férfi és női karakterek között húzódnak. Emeljük tehát ki ezt az aspektust.
Bill Adama és Laura Roslin. A történet legsúlyosabb egyéniségei: a flotta admirálisa és a Kolóniák elnöke. A háborús veterán, akinek himlőhelyes arcán kemény nyomokat hagytak az évek, drótkeretes szemüvege mögötti hideg kék szemei „szinte mindent láttak már”. Látszólag nem ismeri az örömöt, a gyengeség számára megengedhetetlen, mert veszélyezteti a flotta biztonságát. Ugyanakkor vágyik egy másik ember társaságára, s lassan érlelődik meg benne, hogy fián, Apollón kívül – akivel nem viselkedett jó apaként – valóban nem maradt senkije.
Az elnöknő az örök pedagógus, mintha mindig mosoly bujkálna a szája sarkában, s szemei még a legnagyobb megpróbáltatások idején is optimistán csillognak. Sorsa hasonló az admiráliséhoz: életét felőrölte a politika és elődjéhez, Aldar elnökhöz fűződő titkos viszonya. Csak lassan talál rá hivatására, s gyakorolja igazából a kezdetben nyűgöt jelentő politikai hatalmat. Kettős szorításban él: haldokló államfő (újra és újra kiújuló mellrákja van), ugyanakkor látomásokat követő próféta is, akinek el kell vezetnie a megmaradt emberiséget új hazájába.
Kettejük kapcsolata a történet elején nem felhőtlen: az admirális lenézi a nőt, az elnök a hadsereg túlkapásaitól tart - a konfliktus végül Roslin letartóztatásával és a katonai diktatúra bevezetésével oldódik meg látszólag. De Adamát lelövi a Cylon ügynök, Boomer, s az elnök a börtönben, az admirális a műtőasztalon értékeli át eddigi kapcsolatát. Gyakorlatilag innét nincs közöttük komoly konfliktus, sőt, barátságuk lassan finom vonzalommá alakul, mely pozíciójukból adódóan nem teljesedhet be igazán, csak lopott pillanatokra, mosolyokra, ölelésekre korlátozódhat. (Talán kissé teátrális, de ennek ellenére hihető, amint Adama a 4. évad 9. részében egy Raptorban ülve, kedvenc könyvét olvasgatva a semmi közepén várja vissza az elnöknőt).
Velük ellentétben szinte sistereg a levegő a másik két karakter: Lee „Apollo” Adama és Kara „Starbuck” Thrace között. Kettőjük kapcsolata már a kezdetektől ambivalens, bár a sztori szerint ők ismerik legrégebb óta egymást. Apollo a tipikus második gyerek, akit a tehetséges báty mellett mellőztek, ezért lázadó és arrogáns lett, és igyekezett a maga útját járni. Csak a véletlen sodorja Starbuck mellé, aki korábban a favorizált bátyuska menyasszonya volt, de annak balestben bekövetkező halálában, ha áttételesen is, de felelősség terheli. Ez beárnyékolja mind az Apollóhoz, mind Adama admirálishoz fűződő viszonyát.
Lee két oldallal is küzd: az apjával, akinek szeretetét meg akarja szerezni, és Starbuckkal, akihez fűződő érzelmeit szeretné elfojtani. Ezért menekül újra és újra, hol ki az űrbe, hol egy másik hajóra, hol a politikusi pályára, hogy aztán – minden bizonytalansági tényező ellenére – ideiglenesen a Kolóniák elnöke legyen.
A nagyszájú, piáló, szivarozó Kara Thrace nem a tipikus hősnő, a szó valódi értelmében nem tekinthető még csak „jó nőnek” sem. Ugyanakkor valami vad kisugárzás árad belőle, ami megőrjíti a közelében lévő férfiakat (amit gyakran ki is használ), de emellett sérülékeny és bizonytalan. Gyermekkori traumák és Zak Adama halálában játszott szerepe miatt állandóan bizonyítani akar, mégis vágyik a gyöngédségre és a szeretetre. Apollóval szemben azonban még kevésbé hajlandó elfogadni valós érzéseit és az igazságot, így menekülése még kétségbeesettebb és gyakran pusztítóbb, mint társáé.
Apollo és Starbuck igazi macska-egér harcot, se veled, se nélküledet játszik, hasonlítanak a 19. századi orosz regények lehetőségeket elszalasztó hőseihez. A néző részről részre érzi a két szereplő közötti vonzalmat, azt, hogy az „isten is egymásnak teremtette őket”, ugyanakkor csodálkozik azon, hogyan baltázzák el újra és újra. Egyikük sem meri bevallani érzelmeit, inkább (egy, az Új-Capricán együtt töltött éjszaka után, amikor is, talán az ital hatására, mindketten bevallják szerelmüket) menekülésképpen hozzámennek olyan emberekhez, akik gyakorlatilag csak „pótlékok”, így nem csak a saját, hanem mások életét is tönkreteszik (Starbuck a szexulási tárgynak tekintett Sam Andershez, Apollo a sírós szemű Dualla őrmesterhez). A 3. évad Unfinished Business (Befejezetlen ügy) című részében, egy brutális boxmeccs közben (miközben péppé verik egymást!), értik csak meg, mit jelentenek a másiknak. A bujkálást, a megcsalást nem akarják vállalni, de a válás is elképzelhetetlen. A kérdés (és kettejük küzdelme), egyelőre nyitva marad (Apollót közben felesége elhagyja, Starbuck férjéről kiderül, hogy Cylon). A sorozat eddigi menetét ismerve azonban nem elképzelhetetlen, hogy továbbra is elszalasztják a lehetőségeket.
A legérdekesebb kapcsolat a történet egyik legellentmodásosabb hőse, a zseniális Gaius Baltar doktor, és a démoni szőke Cylon, a Capricai Hatos (Caprica Six, Number Six) között áll fenn. Ha a többi szereplő a földi szerelmet és szeretetet testesítette meg, bennük valósul meg az égi szerelem: egy olyan kapcsolat, mely a testiség mellett is abszolúte spirituális. Baltar érzékisége a nővel való viszonyban vallásos színezetet kap, nem véletlenül lesz ő a Cylonok hitének új prófétája. Viszonya a Hatossal nem egyértelmű: maga sem tudja, hogy az előtte megjelenő figurát, akik csak ő lát (Belső Hatos, Inner Six), képzeli-e, vagy valami nagyobb hatalom játéka (Inner Six önmagát angyalnak nevezi, akit Isten küldött Baltarnak). Ugyanakkor a Hatos a valóságban is létezik, s ez csak tovább bonyolítja a helyzetet. A fentiekből leszűrhető, hogy sokszor maga Baltar sem érti, nem őrült-e meg.
A prófétai szerep is fülledten erotikus, hisz az új hit követői elsősorban nők, akik önként ajánlják fel magukat Baltarnak. Akit aztán ezek az élmények repítenek igazán spirituális magasságokba és fejtetik ki vele a próféciákat. (A 4. évad elején a készítők némi krisztusi attitűdöt is csempésztek a történetbe: Baltar hosszú haja, szakálla, a szenvedések és verések a katonák részéről - de ez a vonal véget ért: a doktor megborotválkozott és levágatta a haját, talán, hogy szakítsanak a keresztény áthallásokkal)
A Hatos a sorozat egyik legjobban eltalált karaktere. Észveszejtő bombázó, ugyanakkor szinte sátáni démoniság sugárzik belőle. A hangja, a mozdulatai, egész lénye a ravaszságot, számítást, célszerűséget sugallja. Ugyanakkor létezik „hétköznapi” lénye is, aki viszont tétova, esendő, inkább tépődő, mint határozott (az önmagát a 2. évadban felrobbantó Gina és a lázadó Cylonok vezére, Helen. Érdekesség, hogy az ő esetükben a készítők nem alkalmazták a platinaszőke hajat – minkét figura természetes frizuráját hordja)
Mindezekből levonható még egy fontos dolog: a történetben a női karakterek erősebbek, mint a férfiak (A Kolóniáknak női vezetője van, akárcsak a 7 ember formájú Cylon modell közül is a női Hatos és Hármas a hangadó, a pilóták parancsnoka is gyakran nő). Roslin, Starbuck, a Hatos irányító személyiségek, a dolgok úgy történnek, ahogy ők akarják, a férfiak gyakorlatilag „elszenvedik az eseményeket”. (Legtipikusabb példája Starbuck és Anders kapcsolata, vagy Tigh és Ellen viszonya.) Csak azokkal a nőkkel szemben kerülhetnek főlénybe a férfiak, akik nem ilyen erős személyiségek. (Mint például Apollo felesége, Dualla). A női vonalat erősíti még a misztikus szál is: Inner Six a közvetítő Isten és Baltar között, Roslin a próféta és Starbuck a „kiválasztott”, a „halál angyala”, aki megtalálja a Föld felé vezető utat.
A mellékkarakterek viszonya legalább ilyen jól kidolgozott: Tigh első tiszt és felesége, Ellen, kapcsolata a papucsférj és a kikapós asszony tipikus példája. Sharon és Helo a másságot elfogadó, azt tiszteletben tartó szerelme kiemelkedő, Tyrol főnök és Cally kapcsolata pedig az elhibázott házasságé, az élethazugságé, a be nem vallott titkoké.
Sorolhatnám még, de talán elég most ennyi. Hőseink – egyelőre – megtalálták a hőn keresett Földet, de hogyan lépnek tovább, az még a jövő zenéje.
2008. július 2., szerda
A miértrekről
Azaz: miért a regény és miért a blog.
A regény.
Valójában két oka van. Először: amióta megismertem a betűket (ált.isk. első osztály! – bár van, aki még ekkor és ezután sem, de hagyjuk...) azóta gyakorlatilag folyamatosan olvasok. Mindent. Tehát nem csak könyveket, újságokat – szó szerint mindent, ami betűket és mondatokat tartalmaz. Feliratot a WC falán, óriásplakátot, szórólapot és reklámújságot. Mindent, ami adódik jártamban-keltemben. És, sajnos, megvan az a fránya képességem (de lehet, hogy büntetés), hogy ezek közül gyakorlatilag mindenre emlékezem – minden olvasott dologra ált. isk. első osztály óta. Még most is szó szerint tudok idézni a Winnetouból, vagy Rejtő Jenő Tizennégykarátos autójából („Gorcsev Iván még huszonegy éves sem volt, amikor elnyerte a Nobel-díjat...”) – bár ezek a művek, pláne szerzőik manapság tízből tíz embernek semmit sem mondanak.
Mivel pedig emlékszem, gyakran idézgetek is, ugyanis a manapság talán az egyik legfeleslegesebbnek tűnő szakmában, a pedagógusiban dolgozom. Ezen belül is a diákok által még extrafeleslegesebbnek (és gyakorlatilag megtanulhatatlannak) gondolt magyart és történelmet tanítom. Az évek során csak lassan jöttem rá, hogy az összegyűjtött iszonyatos lexikális tudás rajtam kívül senkit sem érdekel, a tanuló ifjúság nemhogy könyvet nem olvas, a betűket sem ismeri, innét pedig minden nevelési kísérlet meddő.
Azaz meddőnek tűnhet. De mi van, ha mindezt beleírjuk egy könyvbe? Egy olyan könyvbe, ami egyaránt szólhat tizenévesnek és nyugdíjasnak, történelem iránt rajongónak vagy sci-fi őrültnek. Persze, mondhatjátok, merész ötlet és nem is biztos, hogy sikerül. De ezért próbáljuk meg
Másodszor: irdalomoktatásunk maradisága és konzervativizmusa miatt. Mert már vagy szász éve ugyanazt tanuljuk és tanítjuk. Tudom, hogy eretnekség, de a gimnáziumi (mivel ott oktatok) tananyag felét ki kellene hajítani. (Lelkes taps a diákok részéről!) Mert, bár valóban egyre több a funkcionális analfabéta, az oktatás semmit sem tesz ellene! Sőt: örökre elveszi az ember kedvét az olvasástól (és így a szókincs gyarapításától) olyan művek erőltetésével, mint E.T.A Hoffnamm Az arany virágcserép című borzalma, vagy akár az Odüsszeia és Iliász elsőre szörnyű hexameterei. Főleg, ha az ember épp tízes éveinek elején jár és akármelyik számítógépes játék, vagy (ha fiú) az előtte ülő lány formás popsija sokkal jobban érdekli. A lányokat persze más... (Az Ember tragédiájáról ne is beszéljünk, akárcsak az Isteni színjátékról – aki nincs otthon a 19. századi eszmerendszerekben, vagy a középkor kultúrájában, misztikájában, egy kukkot sem fog belőle érteni. Én is csak egyetemen, félévnyi előtanulmány után fogtam fel igazi értelmüket – no de egy 15 éves....?) Természetesen szó sincs arról, hogy Petőfi, Arany, Balzac, Tolsztoj felesleges – csak éppen a szemlélet...! Hiába na: egy fegcske nem csinál nyarat. De, remélem, a könyv sokakat megérint, és sokakhoz szól majd, meg persze tartalmaz hasznos tudást (legalábbis ez a cél. És itt ne beszéljük azokról a történelmi téveszmékről és hülyeségekről, amik szintén kiirthatatlanul, századok óta benne vannak a tananyagban!)
A blog
Természetesen nem minden fér el egy regényben. Sok minden eszembe jut, amit nem lehet beleírni. Így erről szól majd a blog. Filmekről, tévéről, zenéről – és persze könyvekről. Irtó szubjektíven és talán kicsit elfogultan is. Hiszen csak az lesz benne, ami nekem érdekes De – és ezért vannak a kommentek – mindenkinek szíve joga reflektálni rá. Aztán az vagy tetszik, vagy nem. Mindenesetre – remélem – mindannyian jól fogunk majd szórakozni.
A regény.
Valójában két oka van. Először: amióta megismertem a betűket (ált.isk. első osztály! – bár van, aki még ekkor és ezután sem, de hagyjuk...) azóta gyakorlatilag folyamatosan olvasok. Mindent. Tehát nem csak könyveket, újságokat – szó szerint mindent, ami betűket és mondatokat tartalmaz. Feliratot a WC falán, óriásplakátot, szórólapot és reklámújságot. Mindent, ami adódik jártamban-keltemben. És, sajnos, megvan az a fránya képességem (de lehet, hogy büntetés), hogy ezek közül gyakorlatilag mindenre emlékezem – minden olvasott dologra ált. isk. első osztály óta. Még most is szó szerint tudok idézni a Winnetouból, vagy Rejtő Jenő Tizennégykarátos autójából („Gorcsev Iván még huszonegy éves sem volt, amikor elnyerte a Nobel-díjat...”) – bár ezek a művek, pláne szerzőik manapság tízből tíz embernek semmit sem mondanak.
Mivel pedig emlékszem, gyakran idézgetek is, ugyanis a manapság talán az egyik legfeleslegesebbnek tűnő szakmában, a pedagógusiban dolgozom. Ezen belül is a diákok által még extrafeleslegesebbnek (és gyakorlatilag megtanulhatatlannak) gondolt magyart és történelmet tanítom. Az évek során csak lassan jöttem rá, hogy az összegyűjtött iszonyatos lexikális tudás rajtam kívül senkit sem érdekel, a tanuló ifjúság nemhogy könyvet nem olvas, a betűket sem ismeri, innét pedig minden nevelési kísérlet meddő.
Azaz meddőnek tűnhet. De mi van, ha mindezt beleírjuk egy könyvbe? Egy olyan könyvbe, ami egyaránt szólhat tizenévesnek és nyugdíjasnak, történelem iránt rajongónak vagy sci-fi őrültnek. Persze, mondhatjátok, merész ötlet és nem is biztos, hogy sikerül. De ezért próbáljuk meg
Másodszor: irdalomoktatásunk maradisága és konzervativizmusa miatt. Mert már vagy szász éve ugyanazt tanuljuk és tanítjuk. Tudom, hogy eretnekség, de a gimnáziumi (mivel ott oktatok) tananyag felét ki kellene hajítani. (Lelkes taps a diákok részéről!) Mert, bár valóban egyre több a funkcionális analfabéta, az oktatás semmit sem tesz ellene! Sőt: örökre elveszi az ember kedvét az olvasástól (és így a szókincs gyarapításától) olyan művek erőltetésével, mint E.T.A Hoffnamm Az arany virágcserép című borzalma, vagy akár az Odüsszeia és Iliász elsőre szörnyű hexameterei. Főleg, ha az ember épp tízes éveinek elején jár és akármelyik számítógépes játék, vagy (ha fiú) az előtte ülő lány formás popsija sokkal jobban érdekli. A lányokat persze más... (Az Ember tragédiájáról ne is beszéljünk, akárcsak az Isteni színjátékról – aki nincs otthon a 19. századi eszmerendszerekben, vagy a középkor kultúrájában, misztikájában, egy kukkot sem fog belőle érteni. Én is csak egyetemen, félévnyi előtanulmány után fogtam fel igazi értelmüket – no de egy 15 éves....?) Természetesen szó sincs arról, hogy Petőfi, Arany, Balzac, Tolsztoj felesleges – csak éppen a szemlélet...! Hiába na: egy fegcske nem csinál nyarat. De, remélem, a könyv sokakat megérint, és sokakhoz szól majd, meg persze tartalmaz hasznos tudást (legalábbis ez a cél. És itt ne beszéljük azokról a történelmi téveszmékről és hülyeségekről, amik szintén kiirthatatlanul, századok óta benne vannak a tananyagban!)
A blog
Természetesen nem minden fér el egy regényben. Sok minden eszembe jut, amit nem lehet beleírni. Így erről szól majd a blog. Filmekről, tévéről, zenéről – és persze könyvekről. Irtó szubjektíven és talán kicsit elfogultan is. Hiszen csak az lesz benne, ami nekem érdekes De – és ezért vannak a kommentek – mindenkinek szíve joga reflektálni rá. Aztán az vagy tetszik, vagy nem. Mindenesetre – remélem – mindannyian jól fogunk majd szórakozni.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)