Battlestar Galactica

(Figyelem! A cikk feltételezi, hogy az olvasó ismeri a tévésorozatot! Amennyiben nem, a megértéshez információk szerezhetők a történetről és a szereplőkről az alábbi szájtokon:
http://hu.wikipedia.org/wiki/Csillagk%C3%B6zi_Rombol%C3%B3
http://en.wikipedia.org/wiki/Battlestar_Galactica_(2004_TV_series) )

Lassan a végéhez közeledik minden idők talán egyik legjobb sci-fi sorozata. A SCi-Fi Channel idén júniusban mutatta be a sztorit befejező 4. évad félévzáró, 10. epizódját (Revelations), s a rajongóknak körmüket rágva kell várniuk az év második felében (vagy talán csak 2009 elején!) kezdődő folytatásra. (A hírek szerint nem csak sztori lesz megdöbbentő, hanem a részeket is elosztva – 5-5 – a sorozat két vezető karaktere, az Apollót játszó Jamie Bamber és a Baltart játszó James Callis rendezi!)

Itt igazából nem magát az opust szeretném elemezni, nem is a mögöttes vallási momentumokat, sem azt kutatni, ki is lehet az a bizonyos „the finalest fifth”, azaz a legutolsó ötödik, inkább egy eddig nem vizsgált aspektust emelnék ki: a szereplők egymáshoz való bonyolult viszonyát.

A sorozat erényének – és egyben bukásának (ne szépítsük, a nézőszám valóban csökkent – főleg Amerikában) legfőbb okaként azt nevezik meg, hogy a történeteket nem lehet egymástól elkülönítve nézni. Azaz: az ember nem hagyhat ki egyetlen epizódot sem, hisz az egymásra épülő történetek mindegyike nagyon fontos információkat hordoz (ezen az sem segít, hogy minden rész elején ott a már szokásos: ez történt korábban...). Szóval itt bizony neki kell ülni mind a 4X20 epizódnak (az első évad ugyan 13 epizódos volt, de hozzá tartozott még a felvezető háromórás dupla minisorozat). Az alkotók mindössze egyszer tettek kivételt: a sorozatba nem illő, gyakorlatilag önálló Battlestar Galactica: Razor dupla epizóddal, amit külön adtak le. Emellett a történetfolyamban nem gyakori az akció, a szereplők sokat beszélgetnek – van, hogy hosszú perceken keresztül csak üldögélnek és nézik egymást. Szóval, nem éppen egy popcornmozi!...

Ha viszont az ember végigüli a rettenetes maratónt, egy egészen sajátos és csodálatos világ tárul fel előtte: az egymásból nyíló történetek teszik csak lehetővé az emberi kapcsolatok kuszaságának ábrázolását, a folyamatos jellemfejlődést. A BSG-ben nincsenek szuperhősök, a heroikus önfeláldozás is múló epizód a rettenetes túlélésért folytatott küzdelemben - pár nap múlva már senki sem emlékszik rá. A döntések nem mindig jók, és a központi karakterek is követnek el sokszor megbocsáthatatlan, néha már szinte taszító hibákat (mint pl. a 3. évad Collaborators című részében, ahol egy önkényesen felállított „bíróság” dönt a Cylonokkal együttműködők büntetéséről – gyakran a valóban ártatlanokat is meghurcolva). A sztori tehát attól jó, hogy lehetővé teszi az igazi azonosulást a szereplőkkel, hiszen akár mi is lehetnénk ők, vagy mintha ismerősek lennének a szomszédból. (Külön érdekesség, hogy technóssága mellett a történet tipikusan mai környezetben – ruhák, járművek, fegyverek - játszódik, ami megint csak nem idegenít el)

Ebből adódik, hogy a fő törés- és kapcsolódási pontok nem az emberek és Cylonok, hanem a vezető férfi és női karakterek között húzódnak. Emeljük tehát ki ezt az aspektust.

Bill Adama és Laura Roslin. A történet legsúlyosabb egyéniségei: a flotta admirálisa és a Kolóniák elnöke. A háborús veterán, akinek himlőhelyes arcán kemény nyomokat hagytak az évek, drótkeretes szemüvege mögötti hideg kék szemei „szinte mindent láttak már”. Látszólag nem ismeri az örömöt, a gyengeség számára megengedhetetlen, mert veszélyezteti a flotta biztonságát. Ugyanakkor vágyik egy másik ember társaságára, s lassan érlelődik meg benne, hogy fián, Apollón kívül – akivel nem viselkedett jó apaként – valóban nem maradt senkije.

Az elnöknő az örök pedagógus, mintha mindig mosoly bujkálna a szája sarkában, s szemei még a legnagyobb megpróbáltatások idején is optimistán csillognak. Sorsa hasonló az admiráliséhoz: életét felőrölte a politika és elődjéhez, Aldar elnökhöz fűződő titkos viszonya. Csak lassan talál rá hivatására, s gyakorolja igazából a kezdetben nyűgöt jelentő politikai hatalmat. Kettős szorításban él: haldokló államfő (újra és újra kiújuló mellrákja van), ugyanakkor látomásokat követő próféta is, akinek el kell vezetnie a megmaradt emberiséget új hazájába.

Kettejük kapcsolata a történet elején nem felhőtlen: az admirális lenézi a nőt, az elnök a hadsereg túlkapásaitól tart - a konfliktus végül Roslin letartóztatásával és a katonai diktatúra bevezetésével oldódik meg látszólag. De Adamát lelövi a Cylon ügynök, Boomer, s az elnök a börtönben, az admirális a műtőasztalon értékeli át eddigi kapcsolatát. Gyakorlatilag innét nincs közöttük komoly konfliktus, sőt, barátságuk lassan finom vonzalommá alakul, mely pozíciójukból adódóan nem teljesedhet be igazán, csak lopott pillanatokra, mosolyokra, ölelésekre korlátozódhat. (Talán kissé teátrális, de ennek ellenére hihető, amint Adama a 4. évad 9. részében egy Raptorban ülve, kedvenc könyvét olvasgatva a semmi közepén várja vissza az elnöknőt).

Velük ellentétben szinte sistereg a levegő a másik két karakter: Lee „Apollo” Adama és Kara „Starbuck” Thrace között. Kettőjük kapcsolata már a kezdetektől ambivalens, bár a sztori szerint ők ismerik legrégebb óta egymást. Apollo a tipikus második gyerek, akit a tehetséges báty mellett mellőztek, ezért lázadó és arrogáns lett, és igyekezett a maga útját járni. Csak a véletlen sodorja Starbuck mellé, aki korábban a favorizált bátyuska menyasszonya volt, de annak balestben bekövetkező halálában, ha áttételesen is, de felelősség terheli. Ez beárnyékolja mind az Apollóhoz, mind Adama admirálishoz fűződő viszonyát.

Lee két oldallal is küzd: az apjával, akinek szeretetét meg akarja szerezni, és Starbuckkal, akihez fűződő érzelmeit szeretné elfojtani. Ezért menekül újra és újra, hol ki az űrbe, hol egy másik hajóra, hol a politikusi pályára, hogy aztán – minden bizonytalansági tényező ellenére – ideiglenesen a Kolóniák elnöke legyen.

A nagyszájú, piáló, szivarozó Kara Thrace nem a tipikus hősnő, a szó valódi értelmében nem tekinthető még csak „jó nőnek” sem. Ugyanakkor valami vad kisugárzás árad belőle, ami megőrjíti a közelében lévő férfiakat (amit gyakran ki is használ), de emellett sérülékeny és bizonytalan. Gyermekkori traumák és Zak Adama halálában játszott szerepe miatt állandóan bizonyítani akar, mégis vágyik a gyöngédségre és a szeretetre. Apollóval szemben azonban még kevésbé hajlandó elfogadni valós érzéseit és az igazságot, így menekülése még kétségbeesettebb és gyakran pusztítóbb, mint társáé.

Apollo és Starbuck igazi macska-egér harcot, se veled, se nélküledet játszik, hasonlítanak a 19. századi orosz regények lehetőségeket elszalasztó hőseihez. A néző részről részre érzi a két szereplő közötti vonzalmat, azt, hogy az „isten is egymásnak teremtette őket”, ugyanakkor csodálkozik azon, hogyan baltázzák el újra és újra. Egyikük sem meri bevallani érzelmeit, inkább (egy, az Új-Capricán együtt töltött éjszaka után, amikor is, talán az ital hatására, mindketten bevallják szerelmüket) menekülésképpen hozzámennek olyan emberekhez, akik gyakorlatilag csak „pótlékok”, így nem csak a saját, hanem mások életét is tönkreteszik (Starbuck a szexulási tárgynak tekintett Sam Andershez, Apollo a sírós szemű Dualla őrmesterhez). A 3. évad Unfinished Business (Befejezetlen ügy) című részében, egy brutális boxmeccs közben (miközben péppé verik egymást!), értik csak meg, mit jelentenek a másiknak. A bujkálást, a megcsalást nem akarják vállalni, de a válás is elképzelhetetlen. A kérdés (és kettejük küzdelme), egyelőre nyitva marad (Apollót közben felesége elhagyja, Starbuck férjéről kiderül, hogy Cylon). A sorozat eddigi menetét ismerve azonban nem elképzelhetetlen, hogy továbbra is elszalasztják a lehetőségeket.

A legérdekesebb kapcsolat a történet egyik legellentmodásosabb hőse, a zseniális Gaius Baltar doktor, és a démoni szőke Cylon, a Capricai Hatos (Caprica Six, Number Six) között áll fenn. Ha a többi szereplő a földi szerelmet és szeretetet testesítette meg, bennük valósul meg az égi szerelem: egy olyan kapcsolat, mely a testiség mellett is abszolúte spirituális. Baltar érzékisége a nővel való viszonyban vallásos színezetet kap, nem véletlenül lesz ő a Cylonok hitének új prófétája. Viszonya a Hatossal nem egyértelmű: maga sem tudja, hogy az előtte megjelenő figurát, akik csak ő lát (Belső Hatos, Inner Six), képzeli-e, vagy valami nagyobb hatalom játéka (Inner Six önmagát angyalnak nevezi, akit Isten küldött Baltarnak). Ugyanakkor a Hatos a valóságban is létezik, s ez csak tovább bonyolítja a helyzetet. A fentiekből leszűrhető, hogy sokszor maga Baltar sem érti, nem őrült-e meg.

A prófétai szerep is fülledten erotikus, hisz az új hit követői elsősorban nők, akik önként ajánlják fel magukat Baltarnak. Akit aztán ezek az élmények repítenek igazán spirituális magasságokba és fejtetik ki vele a próféciákat. (A 4. évad elején a készítők némi krisztusi attitűdöt is csempésztek a történetbe: Baltar hosszú haja, szakálla, a szenvedések és verések a katonák részéről - de ez a vonal véget ért: a doktor megborotválkozott és levágatta a haját, talán, hogy szakítsanak a keresztény áthallásokkal)

A Hatos a sorozat egyik legjobban eltalált karaktere. Észveszejtő bombázó, ugyanakkor szinte sátáni démoniság sugárzik belőle. A hangja, a mozdulatai, egész lénye a ravaszságot, számítást, célszerűséget sugallja. Ugyanakkor létezik „hétköznapi” lénye is, aki viszont tétova, esendő, inkább tépődő, mint határozott (az önmagát a 2. évadban felrobbantó Gina és a lázadó Cylonok vezére, Helen. Érdekesség, hogy az ő esetükben a készítők nem alkalmazták a platinaszőke hajat – minkét figura természetes frizuráját hordja)

Mindezekből levonható még egy fontos dolog: a történetben a női karakterek erősebbek, mint a férfiak (A Kolóniáknak női vezetője van, akárcsak a 7 ember formájú Cylon modell közül is a női Hatos és Hármas a hangadó, a pilóták parancsnoka is gyakran nő). Roslin, Starbuck, a Hatos irányító személyiségek, a dolgok úgy történnek, ahogy ők akarják, a férfiak gyakorlatilag „elszenvedik az eseményeket”. (Legtipikusabb példája Starbuck és Anders kapcsolata, vagy Tigh és Ellen viszonya.) Csak azokkal a nőkkel szemben kerülhetnek főlénybe a férfiak, akik nem ilyen erős személyiségek. (Mint például Apollo felesége, Dualla). A női vonalat erősíti még a misztikus szál is: Inner Six a közvetítő Isten és Baltar között, Roslin a próféta és Starbuck a „kiválasztott”, a „halál angyala”, aki megtalálja a Föld felé vezető utat.

A mellékkarakterek viszonya legalább ilyen jól kidolgozott: Tigh első tiszt és felesége, Ellen, kapcsolata a papucsférj és a kikapós asszony tipikus példája. Sharon és Helo a másságot elfogadó, azt tiszteletben tartó szerelme kiemelkedő, Tyrol főnök és Cally kapcsolata pedig az elhibázott házasságé, az élethazugságé, a be nem vallott titkoké.

Sorolhatnám még, de talán elég most ennyi. Hőseink – egyelőre – megtalálták a hőn keresett Földet, de hogyan lépnek tovább, az még a jövő zenéje.