A kibicsaklott nemzettudat

Megfogadtam, hogy ebben a blogban nem lesz politika. Egyrészt azért, mert nem különösebben érdekel, ki milyen politikai „megváltóban” hisz, másrészt, mert a politika oly mélyen megosztotta kis hazánkat, hogy a szakadék már-már betemethetetlen, és én sem kívánom mélyíteni.

Amiről a cím szól, nem igazán politikai kérdés (noha elsőre úgy tűnik), hanem inkább érzelmi és értelmi. Amellett olyan jelenség, amely – pártállástól függetlenül – mindannyiunkat érint.

A dolog ott kezdődött, hogy pár napja, hete, a Hűdemagyarok (hívjuk így, ne vegye senki magára – vannak toposzok, amik már beépültek a köztudatba) egyik szervezete táborozást tartott vidéki városunkban. Persze ez sokaknak nem tetszett, de hát szólásszabadság van, meg miegymás. Végül is, Szigetet is rendeznek, nemde?

Szóval vigadoztak a derék legények kopaszra nyírva, törzsi rovásírásos tetkókkal, meg a kétszínű sávos zászlókkal – ami helyén is van, megszoktuk tőlük, és ha elvannak, nem kötözködnek, hát had örüljenek egymásnak. Na!

No de este, amikor dévaj koncertekkel múlatták az időt, úgy hajnalig, belezendítenek ám: Sieg Heil! Sieg Heil! Persze azt hittem, hallucinálok, de mivel rajtam kívül még a fél város hallotta, bizonyára nem így volt. Aztán a derék legények – mint az országos sajtó is megírta – legott a lelkes Sieg Heil!-ezés után elindultak visszafoglalni Szlovákiát, ahol is a rend szigorú őrei nyakon csípték őket.

Persze a Hűdemagyarok azonnal kikérték maguknak: dehogy kiabáltak náci köszöntéseket, és a karjukat is csupán tornagyakorlatként lengették! A gaz, magyarellenes szlovákok zsuppolták teljesen ártatlanul dutyiba őket!

No itt a gond!

Hofi Géza örökbecsű vicce jut az eszembe, amikor Árpádot (a honfoglalót!) kérdezi:

„- Nagy egy hülye vagy te, Árpád! Hát mi a fenének kellett a magyarokat pont a gödörbe letelepíteni?

- Mert szélvédett hely volt.

- Szélvédett, szélvédett! De a büdös is megmarad!”

Szóval ez az. A mi derék Hűdemagyarjaink komoly identitászavarban szenvednek: úgy magyarok, hogy közben németek. Magyar „eszméket” német köszöntéssel éltetnek. Hogy is van ez? Nem úgy volt, valamikor hatvan évvel ezelőtt, hogy a dicsőséges Harmadik Birodalom ki akart telepíteni minket az Urálon túlra, hisz oda valók vagyunk? (Aki nem hiszi, járjon utána az Adolf Hitler összesben, vagy akár Horthy Miklós emlékirataiban, ami magyarul is megjelent. Bizony!)

De vigyázzon mindenki! Nem csak a Hűdemgyarokkal van baj, hanem mindenkivel. Két típus van ugyanis: az egyik (nevezzük továbbra is Hűdemgyarnak) enyhén ficamos nemzeti identitászavarban szenved, a másik (a többség) viszont nem rendelkezik semmiféle nemzettudattal. És ez a baj! Nagyon nagy baj!

Intézzük el röviden az elsőket, és mindjárt megértjük, mi a gond. (A látható betegséget ugyanis könnyebb kezelni, meg az autót javítani, ha elromlott, ugye?). Ők valami ábrándos, soha sem volt világokban élnek. Két típusuk van:

1. Hátrafele nyilazós, jurtában lakós, nagyon ősmagyaros. Ezzel nem is lenne baj, lakjon, aki akar, sátorban, de ne terjessze szinte szektás fanatizmussal a hülyeséget úgy, mintha ez lenne az egyedül üdvözítő, aki meg nem hiszi, dögöljön meg (mint pl. az egyik magyar nyelvű (!) tévéadón láttam: „ősmagyar” főzőmester (!) készített ősmagyar kaját! Mert – ezt mindenki tudja – az ősmagyarok a frankó rovásírásukkal komplett szakácskönyveket hagyományoztak ránk, gondolom fapálcára vésve. Hogy ne bonyolítsuk: az istenadta mester hun áldozati üstben készíti az echte ősmagyar ételt. Mert ha már a bográcsot csak a törökök hozták be, hogy ott rohadnának meg...!). És ne akarja, hogy én el is fogadjam, és ne nézzen rám vicsorogva, mert nem akarom azt, amit ő!

Mert mit is hisznek: a honfogalás csodáját, no meg a kalandozásokét. A felett – ez történelmi tény!!!!! – persze elsiklanak, hogy a honfoglalás minden előkészítés ellenére bizony kissé fejvesztett menekülés volt ( 895-898 között eleink ki sem mozdultak Erdélyből, ugyanis alig volt lovuk, és három év kell, mire egy csikó igazán lovagolható. Ez is tény!). A kalandozásokban sem a magyarok egésze vett részt, csak kb ezer ember, főleg a pénzes nemzetség- és törzsfők, no meg a sleppjük, akiknek büdös volt a terelgetés, meg a földművelés. Európa is primitív, fosztogató, nőket erőszakoló, nyershúszabáló barbárokat látott bennünk, hogy aztán jól az orrunkra csapjon úgy, hogy örökre elmenjen a kedvünk az ilyesmitől. Mert – ugye – széllel szemben nem nagyon lehet... Mindegy: dicsőséges kor volt ez, noha a nagytöbbség bizonyára csak vonogatta volna a vállát.

Megoldás: nagyszerű, és csodás dolog az ősi magyarság kultúrájának, szokásainak ápolása, de el kellene ismerni, hogy ezen kívül is van (magyar)történelem, s az oroszok csak azért nem szívnak az informatikai forradalommal, mert sokan vannak. (Akárcsak a kínaiak). Szóval ezt a rovásírásos dolgot meg kellene hagyni kuriózumnak. (És tudomásul venni, hogy derék, és általam is tisztelt őseinknek bizony a terelgetés és hadakozás mellett nem nagyon jutott idejük szakácskönyvek és komplett eposzok fába vésegetésére) A tarsolyhímzést, a régi ornamentikát, esetleg íjkészítést tanítani lehetne az iskolában, mert szép, és helyes dolog. Sátorban meg lakjon, aki akar!

2. A veszélyesebb típus: trinanonozó, nyilas-nácis-bőrfejűs, cigány, zsidó, arab, néger, angol, francia, szlovák stb. gyűlölő, ordítozó és kődobálós. Vele az a baj, hogy nem tudja, kicsoda is igazán. Mert ugyan visszasírja a történelmi határokat, Nagymagyarországos metricákat aggat mindenhova (amihez – szerintem – a horvátoknak, tök jogosan, lehetne egy-két szava!), de közben az egykori Harmadik Birodalmat és a Führert élteti. (Mint a fenti csoportocska, akik bizony sikították az SS jelszavát, a „Becsületünk a Hűség”-et is – persze tisztán magyarságból). Úgy veszem észre, nekik – szemben az „ősmagyarokkal” – fingjuk nincs, mit is akarnak. Mert az, hogy védeni a magyarságot (akkor miért németül kiabálnak? És ugyan már: kitől?), meg mindent vissza (és a círka tizmillió román és szlovák meg megy a sunyiba? Ugyan, ne röhögtessük ki magunkat: gazdaságilag már szinte leköröztek minket, és nincs is mire verni magunkat!) ma már kicsit nonszensz. Hisz mindenki oda utazhat, ahova akar, ott dolgozik és telepedik le, ahol akar. A másik: úgy tudom, Németország mégis csak elvesztette azt a bizonyos háborút, szóval nincs miért rajongani értük. Átgondoltság nincs, zavar és erőszak igen. No ez az igazán veszélyes!

És most, mielőtt még mindenki dörzsölgetné a kezét, hogy hú de megadtam a Hűdemgyaroknak, hadd mondjam el, mi, az úgynevezett „többség”, sem vagyunk különbek! Mert, mint azt fentebb említettem – neked, nekem, nekünk – semmiféle nemzettudatunk nincs. Sem büszke, sem fájó, sem semmilyen. Mert az álszent politikusok mutogathatnak ujjal a Hűdemagyarokra, hogy fúj a mocskos nácik, meg szélsőjobboldaliak, de nekik legalább van valamiféle nemzetfogalmuk. (Még ha kissé nyakatekert is!) Neked, barátom, viszont nincs semmilyen!

Hogy honnan tudom? Minden nap találkozom vele. Bizony ám! Tegyek fel kérdéseket? Mitől érzed azt, hogy magyar vagy? Tudod, mi a nemzet? Mit tudsz a nyelvünkről, a történelmünkről – a sablonokon kívül? Mindent? Ugyan, menj a francba! Igazából semmit!

És nem ám a kezüket dörzsölgető zsidók az okai, nem is a Hűdemgyarok, nem is a németek és nem is ám a Habsburgok. Még csak nem is a színesfémmel biznyákoló cigányok! Akkor ki? Hát mi magunk.

1541 óta akkora kissebségi komplexust hordozunk magunkkal, hogy ki sem látszunk alóla. Mert a lengyelekről mindenki tudja, hogy 1795-ben eltörölték országukat a térképről (nem is létezett 1922-ig!), de azt nem tudja senki, hogy Magyarország sem létezett 1920-ig! Dehogynem – mondod – hisz tanulunk róla. Vannak térképek is. Igen? És miről? Netalántán a nagy Habsburg Birodalom egyik állandóan zavargó tartományáról? Bizony: nem léteztünk, a világ azt sem tudta rólunk, hogy vagyunk. Egészen 1920-ig! Addig a bizonyos trianoni döntésig. Csak akkor eszmélt rá a világ műveltebb fele: jé, itt vannak, izé, magyarok is? Nofene! (Hogy értsd: ezért keverik állandóan Budapestet Bukaresttel!)

És hogy kezeltük? Tettünk ellene valamit, hogy Európa megtudja: minket letöröltek a térképről? Hahó! Itt vagyunk!

Sokkal jobbat csináltunk! Gyakorlatilag a Rákóczi-szabadságharc után igyekeztünk úgy tenni, mintha önállóak lennénk! Fantasztikus, nem? Van nekünk országunk, saját törvényeink, amit az országgyűlés is elfogadott! Hogy aszondja: „Magyarországot csak a saját törvényei által (1791/X.tc)...” Ja, hogy a Habsburg Monarchia? Az izé, az olyan perszonálunió, vagy mi a fene. Ja, hogy a pénzen nincs magyar felirat? És nincs magyar nyelvű törvény 1844-ig? Miért is lenne: jó nekünk a latin (Ragaszkodtunk is hozzá a fránya II. Józseffel szemben, aki ezt a szép, és ékes nyelvet németre akarta cserélni! Összevontuk a szemöldökünket, oszt a kalapos király bele is halt rögtön!). Mária Teréziának is csak életünket és vérünket – zabunkat azonban nem, azt keressen máshol!... Talán csak egyszer, 1848-ban éreztük úgy, hogy tényleg létezhetnénk, amúgy európailag, de ismét csak orrba nyomtak minket. Pedig akkor jobb pozícióban voltunk, mint Augsburgnál...

És hogy dolgoztuk fel? Megmagyaráztuk az embereknek, hogy a túlerő, meg a szemét oroszok? Á, dehogy! Az az áruló Görgey! Ja, hogy csak húszezer katonánk volt a világosi síkon, szemben a százezer osztrákkal és kétszázezer orosszal? A magyar vitézség döntött volna! Csak az az áruló Görgey...!

A sokat favorizált dualizmus korában pedig az Ausztriával szembeni komplexusunkat a nemzetiségeken vertük le. Pedig mennyire egyszerűbb lett volna összefogni velük! Az eresztékeiben ropogó Habsburg monarchia úgy omlott volna össze, mint a kártyavár, mi meg éldegélhettünk volna boldogan az ezeréves határok között. Végül is Svájcban, Belgiumban sikerült. Nekünk miért ne ment volna? Ehelyett volt Lex Apponyink, meg Memorandum perünk, a dáko-román elméleten meg röhögtünk csak (ki hiszi azt el?). A románok viszont publikálták Nyugaton, és a mai napig ezt tanítják a művelt Európa oktatási intézményeibe. Cáfoltuk azonnal nemzetközi fórumokon? Csak nem alacsonyodunk le odáig? A szőröstalpú románokig?

Bizony, barátaim, már akkor is téves nemzettudatban éltünk, így esett ránk 1920 és Trianon. Mert ezt nem lehetett feldolgozni. Nem, nem a határok elvesztését: a hirtelen önállóságot és azt, hogy mi magunk maradtunk. Mi: csak magyarok. Ebben a zanzásított országban aztán nem lehetett már kire mutogatni. Itt csak magyarok éltek. De azért sikerült! (Tudjátok, most nem Görgey, hanem a zsidók! Nesze nekik Numerus clausus – csak épp ettől nem lett jobb!) És persze felturbózni a hamis nemzettudatot („Csonka Magyarország nem ország, egész Magyarország mennyország” – oszt mitől lett volna az? A dualizmus valóban látványos gazdasági fellendülése ellenére a lakosság kétharmada a létminimumon élt, azt sem tudva, az ipart eszik-e vagy isszák!). És ez lökött minket a németek karmaiba, akik végképp utáltak bennünket – csak a magyar marhahúst (tschikos, gulasch, karikasch!) szerették. A végső győzelem után pedig mehettünk volna Szibériába...

A kommunizmus átkos éveit hagyjuk. Ott aztán tényleg csak maszatolás folyt nemzetnevelés címén, csoda, hogy felnőttünk valamennyire.

1990 után azonban itt lett volna a lehetőség. Hogy rendet rakjunk az agyakban. Húsz év alatt sikerülhetett is volna: egy egész nemzedék nőtt fel, akiket lehetett volna alakítani. Ám mi hoztuk a formánkat! Előrángattuk Horthyt, meg Apponyit, egyesek egy kicsit Szálasit – és halkan dúdolgattuk: „Csonka Magyarország...”, szőröstalpú román, butat tót... A világ értetlenül állt. Aztán röhögött. Aztán itt hagyott minket. Itt: a gödörben. Valahogy nem akart tudomást venni arról, mi milyen frankó nemzet vagyunk!

Még rosszabb a helyzet, mint 1541-ben, vagy 1848-ban, vagy 1867-ben, 1920-ban. Mert hiába akarta a szegény József Attlia: a múltat képtelenek vagyunk „bevallani”, továbbra is maszatolunk. És derék politikusaink Erdélybe, a Vajdaságba, meg a Felvidékre járnak megosztani. Meg légvárakat építeni. Amúgy jó magyar módra.

Mi pedig, a „többség” újjal mutogatunk a Hűdemagyarra, zsidóra, cigányra: miattuk nem jutunk előre.