kezeit a sokaság előtt, mondván: Ártatlan
vagyok ez igaz embernek vérétől,
ti lássatok!
Máté 27,24
A helytartó késő délután
ébredt, az íróasztalánál. Körülötte papirusztekercsek,
íróvesszők hevertek rendetlen összevisszaságban. Az ablakon besütöttek az
alkonyi nap vöröslő sugarai.
Még sohasem aludt el
ilyenkor. Nehézkesen emelkedett fel, derekát nyomta a mellvért, mely a szendergésben
kényelmetlenül rászorult; az álom ragacsos masszája még magába burkolta,
nehezen tisztult meg tőle.
– Mi történt? – motyogta
maga elé értetlenül. A délután percei mintha kiestek volna emlékezetéből. – Mi
történt?
Az ablakhoz csoszogott.
Valahányszor Caesareából Jeruzsálembe jött, mindig az Antónia-erődben szállt
meg – a zsidók nem szerették az idegeneket.
Kinézett. A belső udvaron
még ott állt a kőtrónus: ítélkezés volt. Ítélkezés?... Behunyta szemeit. Megint
érezte a tömeg áporodott leheletét
(Feszítsd meg!... Barabást akarjuk!... Feszítsd meg!)
a mocskos testek
kipárolgását, hallotta a meztelen talpak csattogását a kövezeten.
És az az ember...
– Mi történt? – kérdezte
harmadszor is magától, nekitámasztva fejét a hideg kőfalnak.
Mögötte léptek koppanása
hallatszott, fémes csörrenés, ahogy egy kardhüvely ütődik neki a mellvértnek.
– Szóltál, uram? – Titus
Manilianus a szárnysegéde volt; mindig az ajtó előtt várt, ugrásra készen.
– Elvitték már? – A
helytartó nem fordult meg.
– Már régen, uram.
Megdörzsölte az állát. Nem
borotválkozott reggel, a borosták sercegtek a tenyere alatt.
– Azt hiszem, elaludtam...
A zsidók mind elmentek?
– Mind, uram.
– Jó. Most pedig hagyj
magamra, Manilianus!
A szárnysegéd
kényelmetlenül feszengett, mint mindig, ha valami fontosat kellett közölnie.
Nem akarta zavarni urát.
Végül megköszörülte a torkát:
– Uram, egy zsidó, bizonyos
Arimathiai József akar veled beszélni.
A helytartó összeráncolta
homlokát. Ismerős név.
– Ugye, ő is tagja a
Főtanácsnak? – bökte ki végül.
– Igen, uram.
– Az egyetlen, aki... Mondd
meg neki, hogy várjon!
– Megmondom, uram. – Az
ajtó becsukódott.
A helytartó egy másik ajtón
ment ki. A folyosó egy boltozatos loggiához vezetett, amely a belső udvarra
nyílt, akárcsak az ablaka. Még mindig ott állt az ítélőszék.
(– Káromolta Istent! – felhősödött el Kajafás arca. –
Feszíttesd meg!
– Én nem
találom bűnösnek.)
Tovább ment. Vajon az őrök
elengedték azt a Barabást? Bizonyára... Nem baj. Zelóta volt. Gyilkos.
Hamarosan újra börtönbe kerül, akár a hozzá hasonlók.
A börtön...
A háta mögött összefűzte
kezeit. Előző éjszaka látogatta meg a férfit a börtönben. Egy marék szalmán
ült, köntösét átitatta a vér, izmos, csupasz vállain jól látszottak a
korbácsnyomok. Hosszasan nézte: kevesen bírnak ki ennyi csapást!
– Miért tetted? – hajolt
közelebb, megmarkolva a rácsot.
A benn ülő felemelte a
fejét. Koszos haja az arcába hullott, szemeiben azonban nyoma sem volt a
rabokra, halálraítéltekre jellemző tompaságnak – valami ismeretlen tűz lobogott
ott. A helytartó elengedte a rácsot.
– Nem kerülhetem el a
sorsomat. – A hang szelíd volt, halk, mégis betöltötte a cellát.
– Ha az vagy, akinek mondod
magad: megmenekülhettél volna.
– Semmit sem értesz. Nekem
küldetésem van. Arra születtem, hogy tanúságot tegyek az igazságról. Aki az
igazságból való, hallgat a szavamra.
– Mi hát az igazság? –
kérdezte gunyorosan a helytartó, a szívét azonban mintha összerántotta volna
valami...
Tovább ment. A falakon
fáklyák világítottak csak az ő léptei kopogtak a kihalt folyosón.
Én nem találtam ezt az embert bűnösnek!
– Nem vagy–e a császár
barátja? – kérdezték a főpapok, és gúnyosan nevettek. A helytartó ismerte
Tiberiust. Öreg és paranoiás, mindenkiben pártütőt lát. Csak egy rossz szó
kell, s már jönnek is érte a praetorianusok.
( Nem vagy–e a császár barátja?)
"Rossz álmom volt... Engedd szabadon azt az
embert!" – a felesége levelében
volt valami fenyegető. Vajon valóban vissza lehetett volna lépni?
( Nem vagy–e a császár barátja?)
Megtettem –
gondolta, miközben kilépett az erőd ajtaján. A szél szembe fújt vele innen egyenesen a Koponyahegyre lehetett látni.
Megtettem.
Ismét érezte a víz cseppjeit a tenyerén. Manilianus, a hűséges Manilianus
tartotta oda neki a tálat...
( – Én nem találom ezt az embert bűnösnek!)
Csak magát csaphatta be...
Felemelte a fejét. Valami
volt ott a hegyen, de hogy mi, azt nem látta jól. Az ég elsötétült, felhők
takarták el a napot, a délutánt.
Ismét meghallotta
Manilianus lépteit a szárnysegéd egy köpenyt terített a vállára. Csak
most érezte, mennyire fázik.
– Gyere be, uram. Nagy
vihar készül.
– Tudom – válaszolta a helytartó. – Tudom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése