Auream quisquis mediocritatem
Diligit, tutus caret obsoleti
Sordibus tecti, caret invidenda
Sobrius aula.
(Horatius. Carmen II. X.)
Többször is kijelentettem, hogy a blogban nem kívánok foglalkozni a politikával. Először azért, mert szereplői kivételével mi, az istenadta nép, a sötétben tapogatózunk, azaz: bármely dologról
következetéseket levonni kívülállóként puszta ködszurkálás. Ezért – bár irigylem őklet, mert a semmivel keresnek jól – a politológiát és a politológusok napi értékeléseit sok esetben szkepszissel nézem/olvasom, és nem tartom többnek, mint a fenti megállapítás. (Bocs, kedves Török Gábor!:)) Másrészt politikáról írni nem időtálló, s nem kenyerem a felesleges szócséplés. (Csak azért írjak, hogy frissüljön a blog. Bocs a többi blogernek!:))
Politikához való viszonyomat jól szemlélteti a fenti Horatius idézet az arany középútról, s arról, hogy az ember ne dőljön be minden fellengzős ígéretnek, rémhírnek, vagy uszításnak. (A költő szebben fogalmaz!). Így legalább nem ér meglepetés és a vérnyomásunk is szinten marad. Ez a belgaság lényege.
Akkor miért szólal meg mégis a belga? (Talán balga – jaj, de rossz szóvicc!). Mert – kivárva a hosszan elhúzódó éjszakai közvetítéseket – többször is megütötte a fülét a következő szó: történelmi. És mivel a belga történésznek (is) tartja magát, elkezdett elmélkedni a kérdésről.
Legfontosabb: nagyon könnyen dobáljuk a fogalmakat: „minden idők legnagyobb bevétele”, „minden idők legjobb filmje”, „legnagyobb történelmi esemény” – mihez képest? Ahhoz, ami elmúlt, vagy ami elkövetkezik? A történelem ugyanis mindig a jövőtől minősített. Egyszerűbben: csakis visszatekintve minősíthetünk történelminek (legnagyobbnak, legjobbnak stb.) egy eseményt, adott pillanatban nem. Ugyanis az idő maga dönti el, valóban történelmi volt-e a pillanat, amit átéltünk, vagy csupán aprócska botlások egyike.
A belga életében igyekezett nem minősíteni (na jó, azért néha őt is elkapta az indulat), mindig a mozgatórugók érdekelték, szerette/szereti az összefüggéseket megérteni, feltárni, s bizony elfogadja, ha nem neki tetsző a végeredmény (na jó, néha kicsit duzzog – de aztán beletörődik. De ennyi kell a jóérzéshez).
Szóval akkor? Történelmi vagy sem? Így, pár nap múlva.
1. Történelmi abból a szempontból, hogy 1990 óta ez volt minden idők legunalmasabb, legbénább kampánya és választása. Igazából senkit sem lehetett szeretni-gyűlölni, nem csaptak az egekig a horgas indulatok meg a tömjénfüst – mintha nem is lett volna kampány. A zárás és az eredményhirdetés meg tényleg maga volt a sitcom csúcsa, amolyan béna stand-up comedy. Csak azért nem nevettem, mert rólunk szólt és fontos dolgokról. Így viszont inkább szánalmasnak tűnik. Szóval: nem biztos, hogy örülnénk, ha ez vonulna be a történelembe.
2. A FIDESZ nagyarányú győzelme. Van, aki ódákat zeng róla, de az MSZP 1994-ben kb. ugyanennyire győzött (akkor az a mondás járta: Ha Joli néni indulna kezében szegfűvel, biztos bejut a parlamentbe. Most ugyanez igaz volt, csak épp naranccsal.). A részvétel is kb. ugyanekkora volt (úgy tudom, most még kevesebb is), csak talán az arányok lettek kicsit mások. De a kétharmad az kétharmad. Szóval kicsit történelmi.
3. Új pártok szinte a semmiből a parlamentbe. Na, ez már történelmi! Ugyanis keresztbe vágta a fent említett politológusok éveken át tartó mantráját: Magyarországon stabil kétpártrendszer alakul ki két mamutpárttal és pár kicsivel. Ennek most vége – hál istennek a történelmet az emberek, és nem a politológusok írják! A két protestpárt bekerülése a süllyesztőbe küldte az eddigi trendeket, s érdekes lesz nézni az újak további fejlődését. Protestpártokról beszélek, de használhatnám a performance kifejezést is – mindkettő szerepeket játszik, és valós(nak tűnő) igényekre tapint rá, vezetőik fényévekre vannak a talpas közegtől, melyek istenként tekintenek rájuk, s talán nem mondok butaságot, hogy a parlamenti munkában (na meg a húsosfazék mellett) kopni fognak a radikális körmök. Ami nem is lesz baj, mert akkor új szereplők is lehetőséget kapnak. Mindez igaz a Brontosaurussá nőt győztesre is! Ők sem ismerik az örök élet és az örökös hatalomban maradás titkát. (Még egy kis latin, most Liviustól: Multitudo aut servit humiliter, aut superbe dominatur. Azaz: A tömeg vagy meghunyászkodó szolga, vagy könyörtelen zsarnok. Megszívlelendő!)
4. Történelmi változások várhatók: ne ez az igazi ködszurkálás – de legyen inkább választási szlogen. A kormányzó erő soha sem tudhatja, milyen kihívások állnak előtte, van olyan, hogy szinte naponta kell revideálni az álláspontokat. Szóval tíz évre előre senki sem tud tekinteni. (Ki gondolta volna 1998-ban a féltéglányi mobilok korában, hogy iPohne-ok, vagy iPadok lesznek?) De jól hangzik. Szóval, hogy valóban történelmi lépéseket teszünk, ezt is a jövő dönti el. S amíg az új hatalom nem nyilatkozik feketén-fehéren, addig bármiféle találgatás felesleges (bár igen kellemes elfoglaltság lehet, ha az embernek nincs jobb dolga.:))
Ennyit egyelőre a dologról, s talán a belga újra jelentkezik a témában, ha április 25-én a második forduló is lezajlott.
Vale!
Diligit, tutus caret obsoleti
Sordibus tecti, caret invidenda
Sobrius aula.
(Horatius. Carmen II. X.)
Többször is kijelentettem, hogy a blogban nem kívánok foglalkozni a politikával. Először azért, mert szereplői kivételével mi, az istenadta nép, a sötétben tapogatózunk, azaz: bármely dologról
következetéseket levonni kívülállóként puszta ködszurkálás. Ezért – bár irigylem őklet, mert a semmivel keresnek jól – a politológiát és a politológusok napi értékeléseit sok esetben szkepszissel nézem/olvasom, és nem tartom többnek, mint a fenti megállapítás. (Bocs, kedves Török Gábor!:)) Másrészt politikáról írni nem időtálló, s nem kenyerem a felesleges szócséplés. (Csak azért írjak, hogy frissüljön a blog. Bocs a többi blogernek!:))Politikához való viszonyomat jól szemlélteti a fenti Horatius idézet az arany középútról, s arról, hogy az ember ne dőljön be minden fellengzős ígéretnek, rémhírnek, vagy uszításnak. (A költő szebben fogalmaz!). Így legalább nem ér meglepetés és a vérnyomásunk is szinten marad. Ez a belgaság lényege.
Akkor miért szólal meg mégis a belga? (Talán balga – jaj, de rossz szóvicc!). Mert – kivárva a hosszan elhúzódó éjszakai közvetítéseket – többször is megütötte a fülét a következő szó: történelmi. És mivel a belga történésznek (is) tartja magát, elkezdett elmélkedni a kérdésről.
Legfontosabb: nagyon könnyen dobáljuk a fogalmakat: „minden idők legnagyobb bevétele”, „minden idők legjobb filmje”, „legnagyobb történelmi esemény” – mihez képest? Ahhoz, ami elmúlt, vagy ami elkövetkezik? A történelem ugyanis mindig a jövőtől minősített. Egyszerűbben: csakis visszatekintve minősíthetünk történelminek (legnagyobbnak, legjobbnak stb.) egy eseményt, adott pillanatban nem. Ugyanis az idő maga dönti el, valóban történelmi volt-e a pillanat, amit átéltünk, vagy csupán aprócska botlások egyike.
A belga életében igyekezett nem minősíteni (na jó, azért néha őt is elkapta az indulat), mindig a mozgatórugók érdekelték, szerette/szereti az összefüggéseket megérteni, feltárni, s bizony elfogadja, ha nem neki tetsző a végeredmény (na jó, néha kicsit duzzog – de aztán beletörődik. De ennyi kell a jóérzéshez).
Szóval akkor? Történelmi vagy sem? Így, pár nap múlva.
1. Történelmi abból a szempontból, hogy 1990 óta ez volt minden idők legunalmasabb, legbénább kampánya és választása. Igazából senkit sem lehetett szeretni-gyűlölni, nem csaptak az egekig a horgas indulatok meg a tömjénfüst – mintha nem is lett volna kampány. A zárás és az eredményhirdetés meg tényleg maga volt a sitcom csúcsa, amolyan béna stand-up comedy. Csak azért nem nevettem, mert rólunk szólt és fontos dolgokról. Így viszont inkább szánalmasnak tűnik. Szóval: nem biztos, hogy örülnénk, ha ez vonulna be a történelembe.
2. A FIDESZ nagyarányú győzelme. Van, aki ódákat zeng róla, de az MSZP 1994-ben kb. ugyanennyire győzött (akkor az a mondás járta: Ha Joli néni indulna kezében szegfűvel, biztos bejut a parlamentbe. Most ugyanez igaz volt, csak épp naranccsal.). A részvétel is kb. ugyanekkora volt (úgy tudom, most még kevesebb is), csak talán az arányok lettek kicsit mások. De a kétharmad az kétharmad. Szóval kicsit történelmi.
3. Új pártok szinte a semmiből a parlamentbe. Na, ez már történelmi! Ugyanis keresztbe vágta a fent említett politológusok éveken át tartó mantráját: Magyarországon stabil kétpártrendszer alakul ki két mamutpárttal és pár kicsivel. Ennek most vége – hál istennek a történelmet az emberek, és nem a politológusok írják! A két protestpárt bekerülése a süllyesztőbe küldte az eddigi trendeket, s érdekes lesz nézni az újak további fejlődését. Protestpártokról beszélek, de használhatnám a performance kifejezést is – mindkettő szerepeket játszik, és valós(nak tűnő) igényekre tapint rá, vezetőik fényévekre vannak a talpas közegtől, melyek istenként tekintenek rájuk, s talán nem mondok butaságot, hogy a parlamenti munkában (na meg a húsosfazék mellett) kopni fognak a radikális körmök. Ami nem is lesz baj, mert akkor új szereplők is lehetőséget kapnak. Mindez igaz a Brontosaurussá nőt győztesre is! Ők sem ismerik az örök élet és az örökös hatalomban maradás titkát. (Még egy kis latin, most Liviustól: Multitudo aut servit humiliter, aut superbe dominatur. Azaz: A tömeg vagy meghunyászkodó szolga, vagy könyörtelen zsarnok. Megszívlelendő!)
4. Történelmi változások várhatók: ne ez az igazi ködszurkálás – de legyen inkább választási szlogen. A kormányzó erő soha sem tudhatja, milyen kihívások állnak előtte, van olyan, hogy szinte naponta kell revideálni az álláspontokat. Szóval tíz évre előre senki sem tud tekinteni. (Ki gondolta volna 1998-ban a féltéglányi mobilok korában, hogy iPohne-ok, vagy iPadok lesznek?) De jól hangzik. Szóval, hogy valóban történelmi lépéseket teszünk, ezt is a jövő dönti el. S amíg az új hatalom nem nyilatkozik feketén-fehéren, addig bármiféle találgatás felesleges (bár igen kellemes elfoglaltság lehet, ha az embernek nincs jobb dolga.:))
Ennyit egyelőre a dologról, s talán a belga újra jelentkezik a témában, ha április 25-én a második forduló is lezajlott.
Vale!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése