A legjobb képregény...

Erről még nem írtam, most veszem észre. Pedig egyik szenvedélyem (volt, van lesz) a képregény. 10-11 éves koromban kezdődhetett, amikor nyári szünetben nagyszüleim szomszédjainak unokája (a szülők dolgoztak, unokák a nagyszülőknél) mutatott nekem egy – ma már tudom – finn nyelvű Superman füzetet. Két napig nézegettem, egy kukkot sem értve belőle, de megragadott a varázs, s attól kedve csak sóvárogtam. És irigykedtem a gyakran külföldre járó funkcionárius fiára (osztálytársam volt), akinek apuka hozott néha amerikai képregényeket. És igen: valamikor a ’80-asévek közepén átlapozhattam az eredeti (IV. epizód) Star Wars film képregény változatát is. Még ma is beleborzongok a gondolatra.

Nálunk, Magyarországon (nem csak átkosban!), nem volt (nincs) hagyománya a képregénynek – ahogy egyébként Nyugat-Európában sem. Ez szőröstül-bőröstül amerikai találmány (mint ahogy a mozi – az igazi mozi – is, bár ezért a franciák kinyírnának!), s ha jelentkezett is, más utakat járt be. A franciáknál Asterix, a belgáknál Tin Tin, nálunk Zórád Ernő, Fazekas Attila, Korcsmáros Pál képviselték az igényességet és a színvonalat. De ezek nem eredeti ötletek voltak, nem képregénynek „íródtak”, hanem irodalmi művek rajzolt adaptációi (ami nem csökkenti értéküket, hisz pl. Korcsmáros a legtökéletesebben és leghangulatosabban álmodta papírra Rejtő Jenő műveit – ami sem előtte, sem utána nem sikerült senkinek). Persze a rendszerváltás után születtek erre kísérletek (Fazekas Attila próbálkozott évekig), de egyszerűen nem ment. Azért, mert a képregény életformához, kultúrához, hagyományhoz kapcsolódik. Azaz Amerikához.

A képregény az amerikai álom, az amerikai hit a jövőbe, az amerikai életforma terméke. És ebből adódóan szinte minden esetben sci-fi (még akkor is, ha nem annak tűnik pl. Frank Miller munkái: Sin City és társai), és alapvetően szuperhősös. Amióta 1939-ben Superman, majd utána rögtön Batman is meglengette köpönyegét.

A képregény sehol másutt nem olyan természetes, mint ott, mint ahogy sehol másutt nem olyan természetes, hogy léteznek/létezhetnek szuperhősök. És ezért nem nevetségesek, s nem nevetségesek a róluk szóló filmek sem, amik – ha jól belegondolunk – a való világ legnagyobb blődlijei. De mindez eszébe sem jut senkinek a füzet lapozása közben, vagy a mozi meleg sötétségében. Mint ahogy az sem, hogy képregények nélkül nem született volna meg a Star Wars, nem született volna meg a Terminator, Alien, vagy akár maga az Avatar (ami egy az egyben képregény-film – még, ha nem is képregény nyomán készült!). És ahogy készülnek filmek képregényekből, úgy jelennek meg a blockbuster filmek a bemutató idején képregényes formában is.

1990-ben merülhettem el ebbe az álomvilágba, s gyakorlatilag az ezredfordulóig gyűjtöttem a nálunk megjelenő füzeteket, vásároltam külföldön. Ha nem is teljes mélységében, de azért keresztül-kasul bebarangoltam képregény-univerzumot, lettek napi társaim a különféle –manok és –womanok, magától értetődő természetességgel használtam olyan szavakat, mint titánium-adamantium, vagy kriptonit, s tudtam, miféle erőnövelő szertől lesz kigyúrt állat Pókember félelmetes elllenfele, a Vészmanó (Hobgoblin)

Nemrég, egy doboz mélyéről, újra előkerültek , s a nosztalgia, a „finom remegések” valahogy megszülték az ötletet, hogy írjak róluk. Nem a szokásos módon, hanem kicsit szubjektíven: ami nekem tetszett, ami nekem volt fontos.

Így induljon útjára egy sorozat: a szerintem legjobb képregény… csajokról, pasikról, szuperhősökről, fő gonoszokról, történetekről.

Aztán meglátjuk, mi sül ki belőle!