Lehet-e Kína...

A manapság szinte napi rendszerességgel megjelenő cikkek alapján (annyi van, hogy linkelni lehetetlen!) a mondat így is folytatódhat: …a világ vezető gazdasági-, politikai-, katonai hatalma? Röviden: a világ ura?

Azért is érdekes lehet a gondolat, mivel nemcsak egy európai vezető hatalmasság (Nicola Sarkozy francia elnök), hanem hazánk meghatározó méltósága, a miniszterelnök is a friss keleti szelekről, meg a Kelethez (azaz Kínához!) való igazodásról elmélkedik.

Az, hogy Kína hamarosan a világ egyik vezető hatalmává fog válni, az természetesen nem kétséges. (Bár szédületes gazdasági fejlődése hamarosan – egy-két évtizeden belül – ki pukkanhat, mint egy lufi: okai, exportorientált gazdaság, elöregedő társadalom, a középosztály és belső felvevőpiac hiánya, a politikai berendezkedés anomáliái stb. Cikkek száma szintén végtelen – lehet csemegézni…) Viszont, hogy meghatározó lenne az emberiség későbbi gondolkodásában, mentalitásában – na, az már eléggé kétséges!

Nézzük meg, miért is?

Ha végigtekintünk az emberiség vérzivataros történelmén, azt kell látnunk, csupán azon hatalmak tudták befolyásolni érdemben a globális eseményeket, melyek rendelkeztek egyfajta civilizációs küldetéstudattal, illetve sokak számára elfogadható követésmintákkal szolgáltak. Hogy ne legyek bonyolult: amiket/akiket az emberek sokasága automatikusan, mindenféle külső kényszer nélkül utánzott.

És akkor jön a megdöbbentő válasz: az emberi történelemben eddig három ilyen hatalom volt - az ókori Róma, a 19. századi Anglia és napjainkban az Egyesült Államok! Sikerességük nem katonai-gazdasági potenciáljukban (persze az sem elhanyagolható) rejlett, hanem azon a kulturális-mentális-morális kisugárzáson, amit közvetítettek, s ami sokak számára követendő példakép volt. A romanizáció fogalmát nem kell részletezni, mint ahogy az „Anglia a világ műhelye” és az amerikanizáció sem szorul igazán magyarázatra. (A rómaiaknak egyébként sikerült adaptálniuk egy - az övékétől egyébként merőben idegen – szintén követendő és sikeres példát: a kereszténységet!). Azaz: az emberek elfogadták/használták e népek/nemzetek nyelvét, szokásait, kultúráját – még öltözködését is! Saját szokásaikat alakították az övéikhez, törvényeiket, gazdasági ötleteiket adaptálták, társadalmi-politikai berendezkedéseiket tekintették példának (vagy kísérleték meg – több-kevesebb sikerrel – megvalósítani). A fegyverek és pénz ereje soha nem ér hosszú távon célt, mint ahogy az ideológia sem mindig (lásd a Szovjetunió sikereit-sikertelenségeit és gyors, látványos összeomlását. Hazánkban több generációval sikerült örökre megutáltatni az orosz gondolkodást, kultúrát, mentalitást).

Ha a fentieket evidenciának tekintjük, lássuk, hogy épül e rendszerbe Kína? Van-e Kínának morális-mentális-kulturális, követendő/követhető kisugárzása. Vagy volt-e valaha?

Induljunk ki abból: Kína a világ legősibb, folyamatosan létező civilizációja. Majd ötezer éves! Ezen időszak alatt nagyon magas kulturális-gazdasági szinten élt. Tehát a dolog adva lenne. Ámde…

Kína történelme folytán nagyon elzárt/elzárkózott országként fejlődött, szinte egy mini világgazdaság volt. Ha megnézzük kínai nevét: Zhönghuá – Középső birodalom. Amit úgy is lehetne interpretálni: a világ közepe. A kínaiak hosszú időn át azt sem tudták, léteznek rajtuk kívül más országok (legalábbis a nagytöbbség!), s úgy gondolták, az ő kultúrájuk, az ő világuk a legmagasabb rendű. A Góbi-sivatag, Himalája, Tien-san által elzárt térségeket meghódították (Vietnám, Korea, Mandzsúria), átadták írásukat, műveltségüket –és ennyi. Tovább már nem is léptek. A Mekongnál és a Góbinál véget ért számukra a világ.

A kínai kultúra – globálisan nézve – magába zárkózó és elitista. Esze ágában sincs téríteni, megosztani. Az, ha ma gazdasági befolyást szerez, az pusztán pénzpolitika, se több, se kevesebb. Történelme folytán egyetlen egyszer próbálkozott nagy ívű, „világhódító” vállalkozással: a 14. században Zheng He (Cseng Ho) admirális idején: az Indiai óceán és az Indonéz szigetvilág egészét bekalandozták. De szó sem volt gazdasági-kulturális kolonizációról! Kőkemény gazdasági érdekek diktálták. Aztán az admirális halála után vége is szakadt a vállalkozásoknak – talán nem érte meg, a császár unta, ki tudja? Kína ismét jól elvolt magával.

Ugyanakkor: ma már nem is nagyon lenne mit közvetíteni. Ugyanis az 1960-70-es években tomboló kínai kulturális forradalom szinte a teljes, hagyományos kínai kultúrát lenullázta. Nemcsak a gyakorlatban, hanem a fejekben is. Úgy nőttek fel nemzedékek, hogy fogalmuk sincs, mi is a kínai kultúra igazán, s milliók vannak így vele napjainkban is. (Nem közvetítenek, követnek: az amerikai kultúrát és életformát – igaz szigorúan cenzúrázva). Főhet a feje annak, aki az „igazi” kínai kultúrát szeretné megismerni (a kínai étterem, a színház és a kung-fu nem jelenti ezt!). Történnek ugyan kísérletek a feltámasztására (pl. John Woo filmjei, kínai regények), de egyelőre kevés sikerrel.

És ha lenne? A Kelet világa a Föld nagy részének (értsd: Európa, Amerika, Afrika egy része) felfoghatatlan, zavaros „egzotikum”. Mert: jó dolog a kung-fu, de ki akar órákon át meditálni, amikor zár a tőzsde, új autó kell, utazni szeretnénk a világban. Kit érdekelnek azok a fura, olvashatatlan krikszkrakszok, amiket arrafelé írásnak hívnak? (Az oroszok sikertelenségének egyik oka szintén a cirill betű lehetett – a vállalhatatlan/erőszakolt kommunista ideológia mellett!). Meg milyen buta dolog pálcikával enni, meg nyers polipokat, egyebeket leküldeni a torkon!

Persze, tudom, ezek sztereotípiák, de talán megértetik a lényeget. Csakis olyan nép/nemzet gyakorolhat befolyást a világra hosszú távon, amely sok szempontból mintaként szolgál, amit követnek. Kína – jelenleg! – nem minta, csupán követő. Minden katonai-gazdasági potenciálja ellenére. Nagyon messze van még attól, hogy a világ ura lehessen!