Terminator: Salvation - Reloaded

Mondják: a remény hal meg utoljára.

Korábban azon elmélkedtem, hogyan lehetett ennyire elszúrni a filmtörténelem egyik legjelentősebb farnchise-át, de közben reménykedtem, hogy majd jön a rendezői változat… Amiből nem hiányzik az erőszak és brutalitás, a tömény akció és persze a ruhátlan Moon Bloodgood.

És most itt van. Director’s cut. És ami kisült belőle.

Az első nekifutásban nem éppen szalonképes szóval jellemeztem a filmet, s ha most kellene valami frappánsat és tömöret találnom, akkor azt mondhatnám: a szó ugyanaz, csak épp nem a hasmenéses forma, hanem inkább a normál. Mert a lényeg bizony így sem változott, hiába szaladt neki újra a vágóolló.

A plusz harminc perc valóban tartalmaz több akciót, láthatunk egy-két ikonikusabb plusz terminátort is (amik az alaptörténet részei is, tehát itt is bűn lett volna kihagyni – hál’ Istennek visszakerültek). Jobban elmélyül Ashdown tábornok és Connor konfliktusa, látunk pár másodperccel több Scwarzit, és igen: Moon Bloodgood megmutatja, hogy tényleg jó nő. (Persze bőrszerkóban is az.)

De…

Mindig van ilyen de. A visszavágott részek semmivel sem árnyalják jobban a történetet, a párbeszédek többsége is enyhén idióta és infantilis marad (Tényleg senkinek nem jut eszébe, ki a fene és honnan jött ez a Marcus Write, amíg ki nem derül, hogy gépember, illetve honnan a fenéből tudják, hogy a neve Marcus?). És – férfilélek ide, vagy oda – Moon toplesse is dramaturgiailag felesleges, illetve azt a gyanús kérdést juttatja csak eszünkbe: minek akar valaki fürdeni a szakadó esőben?

Ugyhogy director’s cut vagy nem: ezért felesleges volt vesződni. Ha tényleg valaki komolyan gondolja a folytatást – amitől rettegek – sürgősen nézzen egy igazi rendező és egy igazi forgatókönyvíró után!