Felmerülhet a kérdés, hogy egy zenész alkotásaiból, aki negyven éve van a pályán, készíthető-e válogatásalbum úgy, hogy mögötte stílusok, évek, albumok tucatjai húzódnak?Bruce Springsteen, a Főnök, negyven éve van a pályán, s 2009. több szempontból is jubileum: egyrészt az alkotással eltelt éveké, másrészt az alkotóé, hisz most töltötte be a 60-at (ami amúgy nem látszik rajta!)
A válasz – s így a poszt is – rövid: nem igazán. Talán még egy dupla albumon sem, nemhogy egy szimplán, 12 számban maximálva.
Így az áttekintés, a kirajzolódó kép is felemás. Az első hat nóta az emblematikus Born In The USA album előttről való (eléggé melankolikus, amolyan „Főúr, két konyak rendel!”-számok), nem különösebben adnak hozzá semmit a Bruce-ról kialakult képhez, épp ellenkezőleg: az ember azt keresi, hol a rá jellemző hangzásvilág, a „nagyvárosi rock” dübörgése, a szövegek, amiktől the Boss is the Boss. Szóval amolyan tingli-tangli az album eleje, még akkor is, ha vannak benne jó megoldások (Thunder Road, Badlands), s érződik a mesterségbeli tudás, no meg a tehetség.
A következő hat szám már valóban maga Bruce, hisz három következik a karizmatikus 84-es albumról (Glroy Days, Dancin’ In The Dark, Born In The U.S.A), illetve újabb három a későbbiekről. Lezárásként pedig a blockbuster Radio Nowhere (amit soha nem fogok megunni hallgatni, pedig rém egyszerű mind zeneileg, mint szövegileg.)
És jön a hiány: hol marad az I’m Down, az alap The River, a Streets of Philadelphia (ami Oscar- és egyéb díjas!!!), a Tunnel Of Love és sorolhatnánk. Szóval valahogy olyan érzés, mintha elkezdenénk enni egy fenséges tortát, s mikor a feléhez érnénk, eltűnik a másik fele.
A hiányérzet megmarad – kéne egy másik album is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése