Hahner Péter: 100 történelmi tévhit, avagy amit biztosan tudsz a történelemről – és mind rosszul tudod…. Animus, 2010.
Azt is mondhatnánk: hiánypótló mű – ha maga a kifejezés nem lenne annyira elcsépelt és kiüresedett. De valahogy mégis igaz. Mindig is bosszantott, hogy a „hivatalos” tudomány miért nem képes felvenni a kesztyűt. Azaz: a felgyorsult információáramlás világában, mikor hosszabb tanulási idő nélkül is lehet „tudáshoz” jutni, az emberek nagy többsége teljesen hamis, gyakran erősen túlzó ismeretket szerez, ezeket szajkózza. A tudomány pedig elefántcsont tornyába zárkózik és puffog magába. Hál’ Istennek, vannak már elvétve fecskék, akik próbálják elhozni a nyarat – azaz olyan tudósok, akik képesek megszólítani a szélesebb közönséget is (Gondolok itt Németh Györgyre, Romsics Ignácra, Abolonczy Balázsra és még sorolhatnám). Akik nem a „magasabb rendű” tudás lenéző hangjával „teszik helyre” a másként gondolkodókat, hanem egyszerűen elmondják a saját gondolataikat. És teszik ezt közérthetően, olvasmányosan.
Azt is mondhatnánk: hiánypótló mű – ha maga a kifejezés nem lenne annyira elcsépelt és kiüresedett. De valahogy mégis igaz. Mindig is bosszantott, hogy a „hivatalos” tudomány miért nem képes felvenni a kesztyűt. Azaz: a felgyorsult információáramlás világában, mikor hosszabb tanulási idő nélkül is lehet „tudáshoz” jutni, az emberek nagy többsége teljesen hamis, gyakran erősen túlzó ismeretket szerez, ezeket szajkózza. A tudomány pedig elefántcsont tornyába zárkózik és puffog magába. Hál’ Istennek, vannak már elvétve fecskék, akik próbálják elhozni a nyarat – azaz olyan tudósok, akik képesek megszólítani a szélesebb közönséget is (Gondolok itt Németh Györgyre, Romsics Ignácra, Abolonczy Balázsra és még sorolhatnám). Akik nem a „magasabb rendű” tudás lenéző hangjával „teszik helyre” a másként gondolkodókat, hanem egyszerűen elmondják a saját gondolataikat. És teszik ezt közérthetően, olvasmányosan. Hahner tanár úr könyve is ebbe a csoportba tartozik, s talán mondhatjuk, hogy elérte célját, hiszen az első kötetet követte a második 100 tévhit (Animus, 2011) – s a mai ínséges világban egy kiadó nem kezdene be kiadásba, ha nem érezné valamilyen módon nyereségesnek.
A 100 történelmi „tény” valójában nem tényközlés, rengeteget megtudhatunk az események körülményeiről, az ókortól napjainkig. Igaz, nem mindegyik cáfolat, néha csupán megerősítés, „helyretétel”, vagy a dolgok árnyalása. S, hogy mennyire tiszteli az olvasók, érdeklődők véleményét, álljon itt két idézet, ami akár maga is eladhatná a könyvet.
Történelmi legendák, mítoszok és téves megállapítások áradnak felénk a rádióból, a televízióból, az újságokból, a mindennapi beszélgetésekből – sajnos néha még a tankönyvekből is… Mit tehet a ntörténész? Aki csak azért fogadott el egy tévhitet, mert rosszul tájékoztatták, azt könnyű meggyőzni. Akinek viszont valamilyen érdeke is fűződik egy legendához, akár csak annyi, hogy megnyugtatónak találja annak „üzenetét”, vagy érzelmi okokból ragaszkodik valamelyik megszokott mítoszhoz, az alaigha változtatja meg gondolkodásmódját egy történelmi tanulmány vagy esszé hatására. Ha valaki hinnia kar valamiben, akkor hinni fog, s a legvaskosabb tanulmánykötetek sem rendíthetik meg meggyőződését. A történésznek azonban néha fel kell vállalnia Don Quijote szerepét – még akkor is, ha a harc nevetségesnek és reménytelennek tűnik.
…Gyakran vetik a történészek szemére, hogy rombolják a nemzeti hagyományokat, mert megfosztják az embereket azoktól a nemzeti hősöktől, akiket tisztelhetnek… A „deheroizálás” vádja alaptalan, mert a történészek nem azt állítják, hogy nincsenek „hőseink”, hanem inkább azt, hogy mások a „hőseink”: a tisztelet nem feltétlenül azokat illeti meg, akiket korábban dicsőítettek.
Úgy vélem, ilyen mértéktartás és alázat elkélne mind a „hivatalos” tudományosság, mind az „alternatív” történelmi értelmezések részéről!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése