Mostanában Ray Bradburyt olvasok. A 20. század egyik legjelentősebb sci-fi regényírója, de talán mondhatjuk így is: „csak” regényírója. Idén 91 éves.
Egész munkássága a humánumról, az értékek védelméről szólt, mélyen elítélte a rasszizmus, a túlzott nacionalizmus, a politikai- és a vallási fanatizmus bármely formáját. Olyan ember, akinek világnézetét érdemes követni.
Mert láttam, hogy amit ezek a Mars-lakók elértek, az legalább olyan jó, mint amit mi valaha is remélhetünk. Megálltak ott, ahol nekünk is meg kellett volna állnunk, száz évvel ezelőtt… Igen, a városaik szépek. Tudták, hogyan olvasszák a művészetet az életükbe. Az ilyesmi mindig is idegen volt nekünk (európaiaknak, amerikaiaknak – beszúrás tőlem)… Gyermekkoromban egyszer elvittek kirándulni Mexico-Citybe. Sosem felejtem el, hogy az apám hogy viselkedett. Hangosan és nagyképűen. És az anyám fintorgott, mert az emberek sötét bőrűek voltak, és nem mosakodtak eleget. És a nővérem a legtöbbel szóba sem állt. Csak nekem tetszett minden. És el tudom képzelni anyámat és az apámat, ha a Marsra jönnek, éppen úgy viselkednek. Bármi, ami idegen, az nem jó az átlagembernek. Ha nincs chicagói közművesítés, hülyeség az egész… És azután… Ha úgy alakul, ahogyan remélik, három atomkutató-intézet és atombombaraktár a Marson! Ezzel a Marsnak vége. Mindez a csoda elpusztul… És azután jönnek a többi hatalmi érdekek. Bányaérdekeltségek, utazási irodák. Emlékszik, mi történt Mexikóval, amikor Cortez és finom kis barátai megérkeztek Spanyolországból? Összeszúzták az egész civilizációt ezek a kapzsi, öntelt bigottok.
És a marsbeliek rájöttek, hogy fennmaradásuk érdekében nem szabad megkérdezniük többé, hogy miért élnek. Az élet válasz önmagára. Az élet újabb élet létrehozása és olyan szép élet élése, amilyen csak lehetséges. A Mars-lakók rájöttek, hogy azt a kérdést: „Miért is élünk egyáltalán?” mindig háború és reménytelenség idején tették fel, amikor erre úgysem lehetett válaszolni. És amint a civilizáció kitisztult és megnyugodott, és a háborúk megszűntek, a kérdés, más módon, megint értelmetlenné vált. Az élet jó volt, nem volt szükség bizonyítékokra… A Mars-lakók felhagytak azzal, hogy mindent leromboljanak, mindent megalázzanak. Elegyítették a vallást, a művészetet és a tudományt, mert végül a tudomány sem más, mint egy csoda vizsgálata, amelyet soha sem tudunk megmagyarázni, és a művészet is ennek a csodának a tolmácsolása. Soha sem engedték meg, hogy a tudomány összezúzza az esztétikusat, a szépet. Az egész csak fokozatok kérdése. A földi ember így gondolkodik: „Ezen a képen szín tulajdonképpen nincs. A tudós bebizonyítja, hogy a szín csak az anyag molekuláinak bizonyos rendje, amely így és így veri vissza a fényt. Ezért a szín nem valódi tulajdonsága annak, amit látok.” A Mars-lakó sokkal eszesebb, és azt mondja: „Gyönyörű ez a kép. Ihletett ember kezének és lelkének szülötte. Eszméit és színeit az életből vette. Igazán jó.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése