Ken Follett: Az idők végezetéig. Gabó, 2008.
Ken Follett, az angol regényíró egészen a 90-es évek elejéig úgy élt a köztudatban, mint II. világháborús regények szerzője. 1977-ben megjelent, majd szinte azonnal megfilmesített (Donald Sutherlanddel a főszerepben) Tű a szénakazalban című műve alapozta meg hírnevét, s lökte azonnal skatulyába. A kitörésre 1989-ben került sor, amikor is boltokba került A katedrális. A 12. századi Angliában játszódó történelmi kalandregény, amely nem háborúkról, királyokról és hercegekről, hanem a középkori angol köznépről és egy gótikus katedrális építéséről szólt, óriási siker lett. Talán annak is köszönhette népszerűségét, hogy – bár teljesen hitelesen mutatta be a kort (minden szép és árnyoldalával) – ízig-vérig modern regény volt, s filmszerű cselekménye letehetetlen olvasmánnyá varázsolta.
Tizennyolc évet kellett várni a folytatásra – amit Follett (saját bevallása szerint) nem is nagyon akart, hiszen A katedrális kerek, egész, lezárt volt, nem nagyon lehetett bármerre is továbbvinni. De, mint ismét maga mondja, mégis csak „rejtőzhetett benne” még egy regény, így elkészült a folytatás – ami nem igazán tekinthető folytatásnak.
Az idők végezetéig kétszáz évvel később játszódik, nagyjából negyven év eseményeit meséli el 1327-1361. között. Ez a százéves háború, s a nagy pestisjárvány időszaka, a színhely újra az előző kötetből már megismert Kingsbridge, hősei a katedrális építőinek leszármazottai. A korábban már bejött sablonok is megmaradtak: cselszövés, árulás, a mű elején felbukkanó titokzatos rejtély, mely csak a mű végére bomlik ki. A cselekmény ismét három szálon fut, három központi alakon keresztül három család történetét követhetjük nyomon: Merthin és rokonai a korabeli angol nemességet/arisztokráciát, Caris a városi kereskedő-vállalkozó polgárságot, Gwenda pedig a kiszolgáltatott, mégis büszke és törekvő angol parasztságot képviseli. A konfliktusok a katedrális és egy híd újjáépítése, a város megtartása, a százéves háború és nagy pestisjárvány körül forognak. Az irdatlan mennyiségű anyagot Folletnak sikerül közérthetően összefognia, s úgy bemutatni részletesen az összes eseményt, hogy nem lesz unalmas, szájbarágós, s nem érezzük a történelemóra ízét sem. Ez a mű igazi erénye: bár 1060 oldal(!), mégsem lankad egy percre sem, a filmszerűen pergő események szinte kiváltják, hogy az ember izgatottan tovább olvasson, megtudja, mi is történik a következő oldalon a szereplővel – ugyanakkor ez a mű egyik nagy gyengéje is. A katedrálisban megismert cselekményelemek ismétlődnek újra és újra: rettenetes titok, a szerelmesek összekerülését nehezítő újabb és újabb akadályok, az ismételten kiéleződő, kissé már unalmas konfliktusok (a törekvő Merthinnek és Carisnak mindig meg kell küzdeni a kolostort és a várost irányító maradi és rosszindulatú priorokkal: Anthonyval, Godwynnal, Philemonnal – akiknek csak neve változik, jellemük ugyanaz). A gonoszok mindig velejéig gonoszok, a jók angyalian jók, s néha az az ember érzése: minden csak a szex körül forog. (Ami valahol azért úgy is van :) ). Így a regény mégis csak túl hosszú: kitelne belőle három másik - mert bizony kissé fárasztó, hogy Caris és Merthin oly sok hányódás után újra és újra nem lehet igazán egymásé. Talán Gwenda szála a leg kidolgozottabb – el is tűnik a mű közepe táján, hogy csak a végén tűnjön fel újra (ő ugyanis megszerezte magának a jóképű, ámde jámbor Wulfricot – Folletnek láthatóan nehezére esett ehhez még új konfliktusokat kreálni). Emellett – bár a műveltebb olvasók tudják, hogy ez a korai reneszánsz időszaka is – a szereplők egy csomó modernitást, újítást „találnak fel”, s vezetnek be, szinte alig kerülve konfliktusba az éppen ekkor megmerevedő, minden újítást elvető egyházzal és világi hatalommal. A kor súlyos problémáját jelentő, fellendülő eretnekmozgalmakról és azok brutális leveréséről egy szó sem hangzik el (épp csak megjelennek egy-két kép erejéig a flagellánsok, akiket a szerző gyorsan elintéz – holott a kor egyik legjelentősebb társadalmi mozgalma volt!). Ez az állandó „modernizálom a középkort” egy idő után már sablonossá, s kissé unalmassá is válik. (Az olvasó már csak legyint: milyen újdonságot talált ki és vezetett be Merthin?).
Felmerül tehát a kérdés, hogy minden olvasmányossága és izgalmassága ellenére érdemes volt-e Folletnak ismét epikus nagyregényt írni, főleg ugyanarról a témáról? A válasz felemás: Az idők végezetéig letehetetlen olvasmány annak, aki nem olvasta A katedrálist – a hívők számára azonban újra melegített húsleves, inkább egyszeri élvezet, amit nem lehet igazán az előzmény mellé állítani.
Így értékelése: 7/10. Sorry Mr Follett!
Ken Follett, az angol regényíró egészen a 90-es évek elejéig úgy élt a köztudatban, mint II. világháborús regények szerzője. 1977-ben megjelent, majd szinte azonnal megfilmesített (Donald Sutherlanddel a főszerepben) Tű a szénakazalban című műve alapozta meg hírnevét, s lökte azonnal skatulyába. A kitörésre 1989-ben került sor, amikor is boltokba került A katedrális. A 12. századi Angliában játszódó történelmi kalandregény, amely nem háborúkról, királyokról és hercegekről, hanem a középkori angol köznépről és egy gótikus katedrális építéséről szólt, óriási siker lett. Talán annak is köszönhette népszerűségét, hogy – bár teljesen hitelesen mutatta be a kort (minden szép és árnyoldalával) – ízig-vérig modern regény volt, s filmszerű cselekménye letehetetlen olvasmánnyá varázsolta.Tizennyolc évet kellett várni a folytatásra – amit Follett (saját bevallása szerint) nem is nagyon akart, hiszen A katedrális kerek, egész, lezárt volt, nem nagyon lehetett bármerre is továbbvinni. De, mint ismét maga mondja, mégis csak „rejtőzhetett benne” még egy regény, így elkészült a folytatás – ami nem igazán tekinthető folytatásnak.
Az idők végezetéig kétszáz évvel később játszódik, nagyjából negyven év eseményeit meséli el 1327-1361. között. Ez a százéves háború, s a nagy pestisjárvány időszaka, a színhely újra az előző kötetből már megismert Kingsbridge, hősei a katedrális építőinek leszármazottai. A korábban már bejött sablonok is megmaradtak: cselszövés, árulás, a mű elején felbukkanó titokzatos rejtély, mely csak a mű végére bomlik ki. A cselekmény ismét három szálon fut, három központi alakon keresztül három család történetét követhetjük nyomon: Merthin és rokonai a korabeli angol nemességet/arisztokráciát, Caris a városi kereskedő-vállalkozó polgárságot, Gwenda pedig a kiszolgáltatott, mégis büszke és törekvő angol parasztságot képviseli. A konfliktusok a katedrális és egy híd újjáépítése, a város megtartása, a százéves háború és nagy pestisjárvány körül forognak. Az irdatlan mennyiségű anyagot Folletnak sikerül közérthetően összefognia, s úgy bemutatni részletesen az összes eseményt, hogy nem lesz unalmas, szájbarágós, s nem érezzük a történelemóra ízét sem. Ez a mű igazi erénye: bár 1060 oldal(!), mégsem lankad egy percre sem, a filmszerűen pergő események szinte kiváltják, hogy az ember izgatottan tovább olvasson, megtudja, mi is történik a következő oldalon a szereplővel – ugyanakkor ez a mű egyik nagy gyengéje is. A katedrálisban megismert cselekményelemek ismétlődnek újra és újra: rettenetes titok, a szerelmesek összekerülését nehezítő újabb és újabb akadályok, az ismételten kiéleződő, kissé már unalmas konfliktusok (a törekvő Merthinnek és Carisnak mindig meg kell küzdeni a kolostort és a várost irányító maradi és rosszindulatú priorokkal: Anthonyval, Godwynnal, Philemonnal – akiknek csak neve változik, jellemük ugyanaz). A gonoszok mindig velejéig gonoszok, a jók angyalian jók, s néha az az ember érzése: minden csak a szex körül forog. (Ami valahol azért úgy is van :) ). Így a regény mégis csak túl hosszú: kitelne belőle három másik - mert bizony kissé fárasztó, hogy Caris és Merthin oly sok hányódás után újra és újra nem lehet igazán egymásé. Talán Gwenda szála a leg kidolgozottabb – el is tűnik a mű közepe táján, hogy csak a végén tűnjön fel újra (ő ugyanis megszerezte magának a jóképű, ámde jámbor Wulfricot – Folletnek láthatóan nehezére esett ehhez még új konfliktusokat kreálni). Emellett – bár a műveltebb olvasók tudják, hogy ez a korai reneszánsz időszaka is – a szereplők egy csomó modernitást, újítást „találnak fel”, s vezetnek be, szinte alig kerülve konfliktusba az éppen ekkor megmerevedő, minden újítást elvető egyházzal és világi hatalommal. A kor súlyos problémáját jelentő, fellendülő eretnekmozgalmakról és azok brutális leveréséről egy szó sem hangzik el (épp csak megjelennek egy-két kép erejéig a flagellánsok, akiket a szerző gyorsan elintéz – holott a kor egyik legjelentősebb társadalmi mozgalma volt!). Ez az állandó „modernizálom a középkort” egy idő után már sablonossá, s kissé unalmassá is válik. (Az olvasó már csak legyint: milyen újdonságot talált ki és vezetett be Merthin?).
Felmerül tehát a kérdés, hogy minden olvasmányossága és izgalmassága ellenére érdemes volt-e Folletnak ismét epikus nagyregényt írni, főleg ugyanarról a témáról? A válasz felemás: Az idők végezetéig letehetetlen olvasmány annak, aki nem olvasta A katedrálist – a hívők számára azonban újra melegített húsleves, inkább egyszeri élvezet, amit nem lehet igazán az előzmény mellé állítani.
Így értékelése: 7/10. Sorry Mr Follett!
1 megjegyzés:
"A katedrálisban megismert cselekményelemek ismétlődnek újra és újra."
Így van. Sőt, még a szereplőknek is megvan a Katedrális-beli "párja", pl. William--Ralph.
De ettől függetlenül (s ha valaki nem olvasta a Katedrálist, akkor különösen) érdekes és izgalmas könyv, sok ilyen kellene még.
HP
Megjegyzés küldése