In hoc signo vinces (Constantinus császár és a kereszténység győzelme)

Középiskolai 9. osztályos történelemkönyveket lapozgatva, a késő római idők taglalásánál tűnt szemembe egy érdekesség: az emberiség történetének egyik legfontosabb fordulópontjáról rengeteg írás született, rengetegen emlékeztek meg róla, rengeteg műalkotás dolgozta fel – mégis alig szerepel a köztudatban. Olyannyira nem, hogy a hazai történelemkönyvek sem, vagy csak apró betűben említik, inkább következményeit domborítva ki.

A nevezetes Milvius hídi ütközetről, illetve körülményeiről van szó, amelyet sokan a kereszténységnek a pogányság felett aratott győzelmének is tekintenek. Ugyanis az első keresztény császár, Constantinus (Nagy Konstantin) egy, a Krisztushoz köthető látomás után itt aratott győzelmet (pogány) ellenfelén. Így ez lett az a fordulópont is, mely után a kereszténység üldözött vallásból elismert, majd utóbb uralkodó vallás lett, s ez lett az is, ami kialakította Európa későbbi szellemi arculatát. Ha nincs ez a fordulat, ma talán kereszténység sincs, de, hogy nem a világ legnagyobb vallása, az is biztos. Ugyanakkor az események korabeli elbeszélései tökéletes iskolapéldái a politikai propagandának is. Hogy igazából menyi benne a mítosz, s mennyi a valóság – annak nézünk kicsit utána.

A 312. október 28-án lezajlott ütközet amúgy semmiben nem különbözött azoktól a polgárháborús ütközetektől, melyek a 200-as évek fordulópontjától gyakorlatilag a 400-500-as évekig évi, évtizedes rendszerességgel dúlták a Római Birodalmat. A kortársak szemében ez is csak egy volt a trónaspiránsok (korabeli „szakszóval”: usurpatorok) azon törekvési közül, hogy másokkal szemben megszerezzék, illetve legalizálják gyakran önkényes császári hatalmukat. Hogy aztán később esetleg egy másik usurpator állítsa félre őket.

Először azonban lássuk, mi az, amit az esemény hátteréről általánosságban tudni lehet. 312-re gyakorlatilag összeomlott a Római Birodalmat megmentő nagy reformátor császárnak, Diocletianusnak életműve, a Terarchia. Ez azt jelentette, hogy 286-tól a birodalomban mindig két főcsászár – Augustus – és nekik alárendelt alcsászár, utód – Caesar – uralkodott. Majd 20 év után az Augustusok lemondtak volna, a Caesarok lépnek helyükre, és új Caesarok kinevezésével tovább örökítik a rendszert. Megalkotásának fő oka: így meg lehetett előzni a trónbitorlásokat, ráadásul a császári hatalom közvetlenül érvényesülhetett a birodalom minden szegletében. (Nem mellesleg: a polgárháborúk és külső támadások miatt a 230-as évek óta döglődő gazdaságot is fel lehetett lendíteni a közbiztonság, rend és törvényesség megszilárdításával). A felduzzadt bürokrácia, a fő- és alcsászárok kezében lévő hatalmas hadseregek (kb. félmillió fő – ebben a korban óriási szám), illetve az az utódlási mód, hogy a császárok gyermekei ki voltak zárva az öröklésből, magában rejtette a rendszer bukását. Ezért történt, hogy amikor az Augustusok (Diocletianus Keleten, Maximianus Nyugaton ) 305-ben lemondtak hatalmukról, az új nyugati Augustus (Constantius Chlorus) 306-ban bekövetkező halála után fia, Constantinus magát kiáltatta ki császárnak. Erre többen is vérszemet kaptak, a polgárháború egészen 324-ig elhúzódott (természetesen még jobban aláásva az eddigre már jól kivéreztetett birodalom amúgy sem fényes anyagi alapjait), amikor is Constantinus végre egyeduralkodó lett és véget vetett a cécónak. Ennek a majd húszéves küzdelemnek volt egyik állomása az a bizonyos csata.

És hogy a hosszú és bonyodalmas bevezető után a lényegre térjünk: elhúzódó küzdelmek után 312-re Nyugaton Constantinusnak már csak egyetlen – de igen szívós – ellenfele, egy bizonyos Maxentius (amúgy sógora!) maradt, akit a komplett szenátori arisztokrácia (a késő római gazdasági-politikai elit – nem azonosak a korai császárság szenátoraival, az ugyanis akkor csak cím és hivatal volt!), illetve a pogányság értelmiségi hívei támogattak. Így pénze és katonája is volt elég, s szilárdan birtokolta Rómát, Itáliát és Afrikát (ahonnan – Egyiptom mellett – a birodalmat ellátó gabonakészletek származtak). Constantinus azonban a Róma előtti Milvius hídnál megsemmisítő vereséget mért túlerőben lévő ellenfelére, amit már a kortársak is csodának tartottak (Maxentius érthetetlen módon először visszavonult, majd átgondolatlanul, kapkodva támadott). A legendagyártók így az események után azonnal akcióba is léptek. Szerintük ugyanis a csata előtti éjjen Constantinusnak látomása volt: Krisztus monogramját látta az égen, s égi szózatot is hallott (forrása válogatja: latinul – in hoc signo vinces, vagy görögül: tuto nika – mindkettő azt jelenti: ebben (a jelben) győzz!). Nosza, a trónaspiráns máris seregi pajzsára festette a jelet, aztán másnap már győztek is. Constaninus azonnal hithű keresztény lett, s ezzel elindult az egyház diadalútja és a Római Birodalom gyors ütemű krisztianizálása. De: az ütközet ugyan valóban úgy zajlott le, ahogy fentebb röviden összefoglaltam, előzményeiben és utóhatásában azonban sok a kétséges elem.

Legelőszőr is: a csak Augustushoz (az első császár) mérhető államszervező- és reformmunkát véghezvivő császár előéletéről nagyon szerényen hallgatnak a források. Hartwin Barndt, a korszak jelentős kutatója szerint Constantinus a csata előtt, vagy inkább 306-os császárrá választása előtt gyakorlatilag nem létezik, csak ekkor lép be a történelembe! Egy forrás sem szól ugyanis gyermek és ifjúkoráról, karrierjéről húszas éveinek végéig, amikor is Britanniában megteszi azt a bizonyos lépést. Ez azért is furcsa, mivel a korszak császárinak élete igen jól dokumentált. (A hivatalos történetírók ugyanis – jó sokan voltak –, hogy kielégítsék a már akkor is meglévő bulvárigényeket, vagy fényezzék az újdonsült uralkodót, komplett életrajzok tömegeit állították össze és dobták a piacra a felkutatott, vagy – ha nem volt ilyen - kitalált elemekből!)

Másodszor: az első keresztény császár toposzát megalkotó korabeli források szemérmesen hallgatnak Constantinus – ma így mondanánk – 312 előtti világnézetéről. Hogyan viszonyult akkor a kereszténységhez? Mikor lett keresztény? Igaz, utána Dunát (bocs: Danuviust!) lehet rekeszteni a laudációkból a nagy keresztény császárról – bár szépséghiba, hogy valójában csak halálos ágyán keresztelkedett meg.

Harmadszor: a nevezetes látomást csak két (keresztény!) szerző, jóval az események megtörténte után, 315-ben (Lactantius), illetve 337-ben, a nagy császár halálát követően (Euszebiosz) írta meg, s bizony mindkettő több sebből vérzik, tele van ellentmondásokkal. Akkor hogy is van? Az igazságot talán soha sem ismerhetjük meg igazán, az egymásnak ellentmondó forrásokból azonban kirajzolódhat egy-két érdekesség.

Az első kérdést gyorsan el lehet intézni. Constantinus ugyanis több mint valószínű, nem volt törvényes gyermek (csúnya szóval fattyú). A papája a gyér bizonyítékok szerint nem vette el a mamáját, a későbbi Szent Helénát, csak úgy vadházasságban élt vele (egy pogány történetíró szerint a nő az „ágyasa” volt csupán, sőt: a keresztény Szent Ambrus is csak stabulariának, istállószolgának nevezi!). Alátámaszthatja ezt az is, hogy a császár gyakorlatilag a 320-as évek végéig nem tartotta a kapcsolatot anyjával (nem szerepel korabeli udvari írásokban, feliratokon, amikor még a cipőfűző felelősét is feljegyezték a császár környezetében). Csak miután az már ismert lett mélyen hívő keresztény életéről és karitatív tevékenységéről, emelte magához (hogy aztán együtt találják meg csodás módon Krisztus keresztjét és építsenek templomot Jeruzsálemben – de ez már egy másik történet). Szóval, az egyeduralom megszerzése után rosszul mutatott volna a pedigrében a törvénytelen származás (amit egy esetleges usurpator kihasználhatott volna). Így vagy az ő, vagy környezete utasítására a kompromittáló dokumentumokat finoman „kiemelhették” az irattárakból, majd, amikor a mama már nem sok vizet zavarhatott (hirtelen „felemelése” után amúgy is hamarosan meghalt, illetve jó keresztényként példának azért fel lehetett hozni) szépen el is felejtődött az egész. Az esetlegesen kérdéseket feltevők számára pedig „ősapává” (Constantinus és apja közös ősévé) a 268-270 között regnált II. Caludius Gothicust tették meg hivatalosan is, aki volt annyira jelentéktelen, és oly rövid ideig ült a trónon, hogy ilyesfajta fiktív ősnek kiválóan alkalmasnak bizonyult.

A második kérdés a legérdekesebb és a legnehezebben magyarázható. Egyes kutatók szerint kora ifjúkorától keresztény volt, mások szerint pragmatikus politikusként felismerte a kereszténység jelentőségét és politikai céljainak megfelelően felhasználta – közben szép lassan ő is megtért. A nehézséget az okozza, hogy gyakorlatilag csak Constantinust az egekig magasztaló keresztény, s ugyanőt a sárba döngölő pogány forrásaink vannak. Magának a császárnak személyes viszonyulásáról, személyes érzelmeiről egyik sem ír.

Mik a tények? 312-13 előtt Constantinus semmiféle utalás nem tett esetleges keresztény attitűdre, utána viszont előtérbe helyezi a kereszténységet, majd ő maga is megkeresztelkedik. (A közhiedelemmel ellentétben nem tette hivatalos vallássá a kereszténységet - azt majd csak jó ötven évvel később, Theodosius teszi meg). Ugyanakkor érméin, ábrázolásain élete végéig megjelennek pogány szimbólumok, s nem lép fel a pogány kultuszok, szokások ellen sem. Hogy is van ez?

Talán válasz lehet, hogy változó, átmeneti korban élt. A kereszténység rohamosan terjeszkedett, amit az üldözések (251, 303-311), sem tudtak megállítani. A polgárháborúk, külső támadások bizonytalan világában biztos kapaszkodót, távlatot jelentett. Ugyanakkor nem az egyetlen egyistenhite volt a Birodalomnak! Már Aurelianus császár a 270-es években hivatalos vallássá tette a Győzhetetlen Nap (Sol Invictus) szoláris monoteizmusát. Constantinus – az ábrázolások és források szerint (érmei, Római diadalíve stb.) is több mint valószínű, ennek híve lehetett (pénzein gyakran ábrázolják sugárkoronával, mint Solt, vagy Apollo napistent!). Mivel a kereszténység igen korán azonosította Krisztust a Győzhetetlen Nappal, nem eshetett nehezére később a váltás (350-ben I. Gyula pápa már a napisten születésének napját – december 25.-ét – tette meg Krisztus születésnapjának! Lásd korábban: http://trsalty.blogspot.com/2008/12/christus-sol-invictus.html ). Ám minden vallási elkötelezettség ellenére, s mivel pragmatikus politikus is volt, a pogányságot sem vetette el. (pl. pontifex maximus, azaz a régi istenek főpapja címet is viselte!) Bizonytalanságát mutathatja az is, hogy csak halálos ágyán keresztelkedett meg (élete sem volt épp a keresztényi eszményekkel klappoló), s csupán halála után, a kereszténység érdekeinek megfelelően próbáltak meg propagandisztikus módon szentet faragni belőle, hibáinak, bűneinek elhallgatásával vagy kicsinyítésével, erényeinek túlzott felnagyításával. Ezért talán nem is az a fontos, mennyire volt hívő keresztény vagy sem, hanem inkább az, hogy felismerte a kereszténység jelentőségét és megpróbálta a császár és az állam szolgálatába állítani – teljes sikerrel.

Harmadszor: a nevezetes látomás. Sajnos akár tetszik, akár nem – teljes egészében a politikai propaganda műve. És nem is volt vele sok munka, mivel valóban csodával határos győzelemhez kapcsolódott. Emellett jól használta ki a korábbi eseményeket (Constantinus egy ténylegesen lejegyzett látomását – igaz egy galliai Apollo-szentélyben! A kutatások szerint több mint valószínű, egy kereszt alakú, un. halo-jelenséget láthatott), s a valós tényeket (a korabeli római katonák pajzsán csillag – kereszt – alakú napszimbólum volt, egészen a 400-as évek elejéig!).

Említettük: Constantinus látja a Krisztus monogramot, „hallja a szót”, majd rárajzoltatja katonái pajzsára, aztán másnap már győznek is. Valójában sem Lactantius (315-ben írt, az Üldözők halálára című munkájában), sem Caesareai Euszebiosz (337-ben írt Constantinus életrajzában) nem említi, hogy a csata előtt, vagy a csata napján történt volna az esemény, csak azt, hogy megtörtént. S gondoljunk bele: közvetlenül egy döntő ütközet előtt a zömében pogány katonák a felkészülés helyett nekiállnak pajzsaikra számukra ellenszenves (eddig a hivatalos propaganda gyalázta a keresztényeket!), vagy semmit sem jelentő jeleket festegetni? A kor gondolkodását és katonáit ismerve kétséges!(A császárnak még a 320-as évek végén is rendeletben kellett előírnia, hogy a pogány katonáknak is fohászkodni kell a keresztények istenéhez – kevés sikerrel.). A valós győzelem azonban kiváló lehetőséget szolgáltatott a kereszténység erőteljes propagálására – a császár hallgatólagos, vagy esetleges segítő támogatásával!

Így történt-e mindez, vagy sem, az ma már nehezen dönthető el. Mindenesetre tény: a kereszténység ezen eseménnyel kezdte meg diadalútját, vált a világ egyik legnagyobb, legjelentősebb vallásává. Úgyhogy mindenképpen helye van a tankönyvekben és a köztudatban.

(A történet irodalmi feldolgozása egyébként itt olvasható: http://www.irjunkegyutt.hu/doc/index.php?page=nov_resgesti)

Források: Hartwin Brandt: Nagy Konstantin. Gabo, 2007.
Hartwin Brandt: Az ókor alkonya. Corvina, 2006.
Hegyi-Havas-Szabó: Római történelem. Osiris, 2006.
Michael Grant: Róma császárai. Móra, 1996.