Paulo Coelho: A portobellói boszorkány. Athenaeum, 2007.
Azt mondják, a brazil Coelho napjaink egyik legismertebb írója, akinek könyvei több tucat országban megjelentek, akit nyelvek százaira fordítottak le – és én eddig nem olvastam tőle semmit. Nem tudom miért. Talán nem ragadtak meg a címek, nem tetszett a borító, nem tetszett a kicsit agresszív reklámkampány, ami első könyveit (nálunk!) beharangozta. Nem tudom.
A portobellói boszorkányt csak véletlenül vette meg a feleségem, mondván: annyira dicsérik ezt a Cohellót! Aztán porosodott egy darabig a polcon…
Nem tudom, ez-e a legjobb regénye, ő maga mennyire érzi fontosnak, vagy szívéhez közelállónak. Ha megírtság szempontjából nézzük, akkor közepes: nincs leírás, egyszerű párbeszédek, történet gyakorlatilag semmi. És mégis: olyasmit éltem át, amit már régen nem: az átszellemültséget, a görög írók által hirdetett katharzist. Amikor megrezdül teljes belsőd, gyomrod összerándul, és legszívesebben kiáltanád: igen, igen! Ez az! Ezt kellett kimondani! És úgy meg vagy győződve az igazságról, ahogy még soha. Ritkaság ez napjainkban.
Pedig nem is regény. Visszaemlékezések „összevisszasága”, melyek egyetlen történetet mesélnek el több szemszögből: Sherine Khalil „Athénáét”, a portobellói „boszorkányét”. Aki egy erdélyi cigányasszony törvénytelen gyermekeként születik meg, majd egy befolyásos libanoni arab (de keresztény!) házaspár fogad örökbe, s aki misztikus, vagy kevésbé misztikus tapasztalatokon keresztül jön rá, hogy az emberi lét célja a változás, a „merés”, önmagunk és mások pozitív alakítása. Hogy tanítva lehet tanulni, s sokféle úton el lehet jutni a misztikus és kevésbé misztikus igazságokig. Hogy az ember nem puszta anyag, hanem lélek - még azoknak is, akiket teljesen érzéketlenül hagy a spiritualitás. Hogy fejlődésünk alapja a tanulás, a másik elfogadása, a szeretet. Ami csak úgy „van”. Hogy nincs veszedelmesebb dolog, mint csökönyösen, önmagunkat tönkretéve ragaszkodni a hagyományokhoz (akkor, ha nem jók, vagy az idő túllépett rajtuk), s nincs pusztítóbb, mint az elvakult fanatizmus, legyen az vallási, ideológiai vagy egyéb. („A sok Athénára és Lukásra gondolok, akik elváltak, és most e miatt nem kaphatják meg az eukharisztia szentségét: nekik csak a szenvedő és megfeszített Krisztus képe jut, és az Ő szavai – melyek nem mindig állnak összhangban a Vatikán törvényeivel… Úgy képzelem, amikor Athéna távozott a templomból, találkozott Jézussal. Talán zokogva karjaiba vette megát, és arra kérte, magyarázza meg neki, miért kell kívül rekednie egy darab papírlap miatt, aminek spirituális síkon a legcsekélyebb jelentősége sincs… És Jézus talán ránézett, és így felelt:
- Nézz csak reám, leányom, én is kívül állok. Már nagyon régóta nem engednek be oda.”)
Hogy az embernek meg kell ismernie, és elfogadnia önmagát, s megvalósítani, még akkor is, ha a környezet rosszallását, vagy ellenállását váltja ki. Mert “… a változások csak akkor következnek be, amikor valami olyat teszünk, ami abszolút nem illik bele az általunk megszokott világba”.
Azt mondják, a brazil Coelho napjaink egyik legismertebb írója, akinek könyvei több tucat országban megjelentek, akit nyelvek százaira fordítottak le – és én eddig nem olvastam tőle semmit. Nem tudom miért. Talán nem ragadtak meg a címek, nem tetszett a borító, nem tetszett a kicsit agresszív reklámkampány, ami első könyveit (nálunk!) beharangozta. Nem tudom.A portobellói boszorkányt csak véletlenül vette meg a feleségem, mondván: annyira dicsérik ezt a Cohellót! Aztán porosodott egy darabig a polcon…
Nem tudom, ez-e a legjobb regénye, ő maga mennyire érzi fontosnak, vagy szívéhez közelállónak. Ha megírtság szempontjából nézzük, akkor közepes: nincs leírás, egyszerű párbeszédek, történet gyakorlatilag semmi. És mégis: olyasmit éltem át, amit már régen nem: az átszellemültséget, a görög írók által hirdetett katharzist. Amikor megrezdül teljes belsőd, gyomrod összerándul, és legszívesebben kiáltanád: igen, igen! Ez az! Ezt kellett kimondani! És úgy meg vagy győződve az igazságról, ahogy még soha. Ritkaság ez napjainkban.
Pedig nem is regény. Visszaemlékezések „összevisszasága”, melyek egyetlen történetet mesélnek el több szemszögből: Sherine Khalil „Athénáét”, a portobellói „boszorkányét”. Aki egy erdélyi cigányasszony törvénytelen gyermekeként születik meg, majd egy befolyásos libanoni arab (de keresztény!) házaspár fogad örökbe, s aki misztikus, vagy kevésbé misztikus tapasztalatokon keresztül jön rá, hogy az emberi lét célja a változás, a „merés”, önmagunk és mások pozitív alakítása. Hogy tanítva lehet tanulni, s sokféle úton el lehet jutni a misztikus és kevésbé misztikus igazságokig. Hogy az ember nem puszta anyag, hanem lélek - még azoknak is, akiket teljesen érzéketlenül hagy a spiritualitás. Hogy fejlődésünk alapja a tanulás, a másik elfogadása, a szeretet. Ami csak úgy „van”. Hogy nincs veszedelmesebb dolog, mint csökönyösen, önmagunkat tönkretéve ragaszkodni a hagyományokhoz (akkor, ha nem jók, vagy az idő túllépett rajtuk), s nincs pusztítóbb, mint az elvakult fanatizmus, legyen az vallási, ideológiai vagy egyéb. („A sok Athénára és Lukásra gondolok, akik elváltak, és most e miatt nem kaphatják meg az eukharisztia szentségét: nekik csak a szenvedő és megfeszített Krisztus képe jut, és az Ő szavai – melyek nem mindig állnak összhangban a Vatikán törvényeivel… Úgy képzelem, amikor Athéna távozott a templomból, találkozott Jézussal. Talán zokogva karjaiba vette megát, és arra kérte, magyarázza meg neki, miért kell kívül rekednie egy darab papírlap miatt, aminek spirituális síkon a legcsekélyebb jelentősége sincs… És Jézus talán ránézett, és így felelt:
- Nézz csak reám, leányom, én is kívül állok. Már nagyon régóta nem engednek be oda.”)
Hogy az embernek meg kell ismernie, és elfogadnia önmagát, s megvalósítani, még akkor is, ha a környezet rosszallását, vagy ellenállását váltja ki. Mert “… a változások csak akkor következnek be, amikor valami olyat teszünk, ami abszolút nem illik bele az általunk megszokott világba”.
Félreértés ne essék: Coelho könyve nem vallás- és egyházellenes! Épp ellenkezőleg: azt bizonygatja, hogy az emberek összefogva törhetnek a jóra, hogy mindenkiben ott van az isteni szikra, s az a célunk, hogy ezt másokkal is felfedeztethessük. Hogy a mester tanítványától tanulva válhat mesterré, hogy észre kell vennünk és támogatnunk a tehetséget, még akkor is, ha a másik ember egyáltalán nem szimpatikus. Hogy a jó szó, a meghallgatás a legfontosabb. Hogy nem számít, ki honnan jön. (Nem véletlenül indít egy Lukács evangéliumából származó idézettel: „Senki sem gyújt lámpát azért, hogy elrejtse, vagy véka alá tegye, hanem a tartóra, hogy akik bemennek, lássák a világosságot.” Lk.11,33)
És bármily elcsépelten hangzik is: mindennek alapja a szeretet. Ezt hirdette a názáreti ács, ezt a zsidó esszénusok, ezt az aszkéta hindu herceg, ezt az iszlám szufi bölcsei. Hogy miért van, honnan – felesleges az okokat keresnünk. „A szeretet nem szokás, elkötelezettség vagy hála. A szeret nem az, amit a romantikus dalok mondanak róla. A szeretet van.”
És itt, most, a gyűlölet világában, amiben élünk, nem lehet ennél fontosabb gondolat. Akkor, amikor tömegek hiszik azt, hogy az egy ütemre csattogó bakancsok dübörgése minden problémát megold; hogy egy, a világon szanaszét szórt, különböző hagyományú és nyelvű nép minden tagja tenyerét dörzsölgetve, kollektíve készül a világ leigázására (kezdve az egyszerű szatócstól a nagyvállalatok vezetőjéig). Hogy mert valakinek más a bőrszíne, a hagyománya, kultúrája, az mind parazita, élősködő, ellenség. Hogy féligazságokat és csúsztatásokat lehet igazságnak kikiáltani. Hogy a nemzethez csak az sorolható, aki egy, kizárólagos ideológiát követ, s aki kétkedik, netalántán kérdéseket tesz fel, vagy mer máshogy gondolkodni, az hazaáruló, idegen érdekek kiszolgálója, kirekesztendő. Hogy akik a szószékekről a szeretet hirdetik, onnan lejőve már szemforgatva gyűlölködnek.
A szeret van. Mindegy, hogy miért.
„Egyszer mertem megkérdezni tőle: Miért szeretsz te engem?
Azt felelte: Fogalmam sincs, de egyáltalán nem is érdekel.”
Nem tudom, Coelho könyvei hasonlóan magvasak-e, vagy ugyanígy üzennek mindenkinek. De nem is érdekel. Már ezért az egyért érdemes volt írnia.
A szeretet van.
És bármily elcsépelten hangzik is: mindennek alapja a szeretet. Ezt hirdette a názáreti ács, ezt a zsidó esszénusok, ezt az aszkéta hindu herceg, ezt az iszlám szufi bölcsei. Hogy miért van, honnan – felesleges az okokat keresnünk. „A szeretet nem szokás, elkötelezettség vagy hála. A szeret nem az, amit a romantikus dalok mondanak róla. A szeretet van.”
És itt, most, a gyűlölet világában, amiben élünk, nem lehet ennél fontosabb gondolat. Akkor, amikor tömegek hiszik azt, hogy az egy ütemre csattogó bakancsok dübörgése minden problémát megold; hogy egy, a világon szanaszét szórt, különböző hagyományú és nyelvű nép minden tagja tenyerét dörzsölgetve, kollektíve készül a világ leigázására (kezdve az egyszerű szatócstól a nagyvállalatok vezetőjéig). Hogy mert valakinek más a bőrszíne, a hagyománya, kultúrája, az mind parazita, élősködő, ellenség. Hogy féligazságokat és csúsztatásokat lehet igazságnak kikiáltani. Hogy a nemzethez csak az sorolható, aki egy, kizárólagos ideológiát követ, s aki kétkedik, netalántán kérdéseket tesz fel, vagy mer máshogy gondolkodni, az hazaáruló, idegen érdekek kiszolgálója, kirekesztendő. Hogy akik a szószékekről a szeretet hirdetik, onnan lejőve már szemforgatva gyűlölködnek.
A szeret van. Mindegy, hogy miért.
„Egyszer mertem megkérdezni tőle: Miért szeretsz te engem?
Azt felelte: Fogalmam sincs, de egyáltalán nem is érdekel.”
Nem tudom, Coelho könyvei hasonlóan magvasak-e, vagy ugyanígy üzennek mindenkinek. De nem is érdekel. Már ezért az egyért érdemes volt írnia.
A szeretet van.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése