Két könyv kapcsán jutott az eszembe. Az egyik Dan Brown ismert bestsellere, a
Da Vinci-kód. Sok szót nem érdemes rá vesztegetni: „történelmi sci-fi”, amely ügyesen vegyíti a középkori „összeesküvés elméleteket” (rózsakeresztesek, templomosok, szabadkőművesek, keleti misztériumvallások), de nem több (s nem is akar több lenni), mint szórakoztató kalandregény. (Bevallom röviden: nekem egyáltalán nem tetszett. Nem a benne levezetett fejtegetések miatt – végül is csak egy kalandregény, aki hiszi, hiszi –, de a stílusa idegesített a leírások hiánya és a rengeteg, szájbarágós-tanáros okoskodás miatt. De hát ízlések...)
Mindezek ellenére Brown művét igen sokan a titkos tudás feltárásaként értékelték, akárcsak a másik, sokkal több embert megosztó könyvet. Herbert Illig
Kitalált középkoráról van szó. Maga a mű 1996-ban jelent meg (nálunk 1998-ban először), azóta megért tizenhat kiadást (Németországban!). A rekord magyarázata talán abban is keresendő, hogy valami megmagyarázhatatlan okból nagyon sokan úgy hiszik a történelem nem más, mint világméretű összeesküvések, és hamisítások halmaza, s a történészek titkos társaságokkal összefogva tudatosan manipulálnak. (Az indok mi más lehetne, mint a világuralom! Ha valaki nem tudná.)
Végül is miről van szó. Talán többen is ismerik a teóriát: Illig szerint az európai (!) történelemből a 614-911 közötti időszak törlendő, mivel nem is létezett, csupán ügyes hamisítványokból hisszük azt, hogy mégis. Elsőre blikkre is hajmeresztő, de a szerző (aki egyébként bevallottan nem kutató történész – az építészet és germanisztika a szakterülete!) komoly kronológiai fejtegetésekkel magyarázza a 300 év hiányát (aminek – mármint az időszámításunkban lévő hibáknak – valóban van valóság alapja), majd rátér a kapitális hamisítás elemzésére.
Nem nagyon akarok belemenni, több száz oldal a könyv, csupán had emeljek ki pár momentumot, amit Illig nem is említ mégis, még egy hozzám hasonló laikus fejében is felvethet kételyeket.
Szerzőnk egy 1986-os konferenciára hivatkozik, melyen komoly tudósok állapították meg, hogy a kora középkorra, de még későbbre is, vonatkozó ismert oklevelek, írott források (!) több mint 60%-a hamisítvány. Ez teljesen igaz. Amit viszont nem vesz figyelembe: ezen
oklevelek hamisítása alapvetően gazdasági-birtokszerzási célból történt, hogy legalizálják az esetleg erőszakkal eltulajdonított szerzést (Lévén akkoriban igen kevesen tudtak írni-olvasni, a birtokadományozást meg nem mindig foglalták írásba). Ha ezt nem vesszük figyelembe, akkor a mi Szent Istvánunk sem létezett, mivel az ő korából mindösszesen 9 oklevelet ismerünk, melyből 6 biztosan hamisítvány, 1 eredeti, a többi másolat. Ám: a hamisítás fenti okai miatt a hamis oklevél igenis tartalmazhat valós információkat – ami felett Illig úr átsiklik. A „kutatásait” ugyanis azzal kellett volna kezdenie, hogy megpróbál az akkori emberek fejével gondolkodni (amit a kutatók jelentős része meg is tesz).
Továbbá: a tárgyalt időszakban kulturális-gazdasági hanyatlás volt, egy ilyen hamisítás az adott technikai szinten elképzelhetetlen, amúgy meg semmi sem indokolja. Illig szerint III. Ottó német-római császár (ur.:983-1002), II. Sziveszter pápa (ur.:999-1003) és VII. Konstantin bizánci császár (ur.:945-959) hajtotta végre, hogy megünnepelhessék a millenniumot, és Nagy Károly alakjának kitalálásával biztosíthassák egész Európára vonatkozó uralkodói igényiket. A szerző szerint Ottó anyukája, a bizánci Theophanó „tarsolyában hozta” Németországba a hamis időszámítás eszméjét, s ezt használta fel a pápa és a császár. A bibi csak az, hogy Theophanó a trónbitorló Joannes Tzimeskés (ur.: 969-976) unokahúga volt (nem pedig császárlány), aki éppen Konstantin törvényes örököseit állította (ideiglenesen!) félre. Így Theophano semmi kapcsolatban nem lehetett a már korábban elhunyt "hamisító" császárral, meg amúgy is: minden bizánci uralkodó magát érezte Európa törvényes urának (lévén a római császárok utóda) – minek közösködött volna egy barbár fejedelemmel? (Illig kiindulópontja, hogy Konstantin életében rengeteg krónika, irat jelent meg Bizáncban – csak éppen a császár gyűjtő és rögzítő szenvedélye miatt. Egyébként ő írt legelőszőr részletesen a magyarokról)
Emellett Illig – német létére! – átsiklik azon az egyszerű tényen is, amely pedig a német történelemkönyvek legtöbbjében benne van: a „hamisító” III. Ottó császár személyesen nyitotta fel – az állítólag kitalált! - Nagy Károly aacheni sírját, és onnan a halott uralkodó lándzsáját, koronáját elhozta. Az esetnek számos szemtanúja, leírója volt: ezek a művek pedig jóval 911 után keletkeztek! Nagy Károlyról, sírjáról pedig még a környékbeli parasztok is tudtak!
De ha el is fogadjuk, hogy minden oklevél, krónika, okirat puszta koholmány (ismétlem: az adott technikai szinten, de még a 12-13. századba is kivitelezhetetlen), mit kezdünk a rengeteg nem létező uralkodó képével ellátott pénzzel? (Pl. VII. Konstantint megelőző császárok Keleten, Jámbor Lajos, Gyermek Lajos császárok Nyugaton), az állítólag nem létezett vikingek elásott, elsüllyedt hajóival, a szintén nem létezett avarok sírjaival, vagy egyáltalán: a bolgárok hogy a túróban keveredtek szlávok nagy tömegeivel egyik pillanatról a másikra a Balkánra? (ezekről Illig szemérmesen hallgat!)
Mi van a dedikációs feliratokkal, amit a keleti császároknak állítottak Dél-Itáliában és Észak-Afrikában? Amelyek az 650-70-es (egyébként nem létező) években keletkeztek és (Illig szerint nem létező) császárokat dicsőítenek?
Mi van az arabokkal? Illig lazán elintézi: ők már a „hamis” keresztény időszámításhoz igazították saját irományaikat. Ámde: az arabok – mai szóval – antagonisztikus ellentétben álltak a középkori keresztényekkel, így semmiképpen nem igazították volna a saját időszámításukat a keresztényekéhez (meg miért is tették volna: szerintük az iszlám az egyetlen igaz vallás, a kereszténység kiirtandó!)
Mi van a 6000 éves kínai civilizációval, mely az írás feltalálása óta folyamatosan dokumentál? Ha a mongolok korábban jöttek európába (a 900-as években), miért nem látszik ez a kínai krónikákban? Ha az arabok az 500-as években hódították meg a Közel-keletet, hogy lehet, hogy a nem étező 717-es évben kaptak ki katasztrofálisan a kínaiaktól. Netán a kínaiak is hamisítottak?
Bármily hihetetlen: szerzőnk elfelejti, hogy a történelmi események a történelem kezdete óta globálisan hatnak egymásra, nem lehet csak szeleteket nézni belőle, s a különböző korokra vonatkozó források sem csak egyfélék lehetnek!!!
De még elgondolkodtató is lehetne a munka, ha két dolog nem tenné teljesen hiteltelenné: az első az író hihetetlen arroganciája. Ahogy a bevezetőben írja:
"az európai történelem VII., VIII. és IX. százada művileg beiktatott, minden valóságot és reális történést nélkülöző időszak. Ennek megfelelően maradék nélkül törlendő, majd az előtte és utána lévő történések közvetlenül, vagy kis eltéréssel összekapcsolandók." Azaz: én mondom ki az igazságot, s mindenki hülye, aki ezt nem fogadja el, vagy megkérdőjelezi. (Ahogy egy interjúban ezt ki is fejtette!) A történelmi kutatásnak nem talán az érvek ütköztetéséről, a források (mivel nem csak írott források vannak!) minden oldalról történő vizsgálatáról kellene szólnia? – Illetve nem ártana a korban használt főbb nyelveket is ismerni: latin görög, arab.
A másik a gyalázatos magyar fordítás. Ne bántsuk a fordítót, de a legalapvetőbb történelmi fogalmakkal sincs tisztában (talán nem járt még középiskolába sem, vagy aludt töriórán?). Mert például valóban nem létezett Jámbor Ludwig császár (Jámbor Lajos annál inkább!), vagy II. Balázs bizánci császár (II. Baszileiosz inkább –akinek becsületes magyar neve is lehetne: Vazul!)
Az általam csak így kapásból megfogalmazott kételyeken túl a történésszakma (mindenféle agresszió nélkül!) már rég darabokra szedte Illig tételeit, s a neten szörfözve nem nagyon vettem észre, hogy Nyugaton komoly rajongótábora lenne. (Az időszámítás zavaraival foglalkozó fejezete azonban valóban elgondolkodtató és továbbvizsgálásra érdemes!)
Nem úgy, mint nálunk! Csak egy szimpla keresésre 27 honlap, blog miegyéb ugrott elő, amely valami módon foglalkozik a témával. (Fontos tudni: Illig könyve
Nyugat-Európa történetét vitatja, Közép- és Kelet Európáét nem – úgy látszik, ott nem érvényesült a hamisítás. Netán két idősíkban élünk?) Itt aztán a sumér-hun-szkíta-etruszk magyarságeredet minden híve megtalálta a maga igazolását. Amiben mind hasonlítanak: nem elméteket – igazságokat hirdetnek. Nem érveket ütköztetnek – agresszívan kijelentenek. A forrásokat csak (!) fordításokból ismerik, és csakis azokat, amelyek (természetesen) alátámasztják érvelésüket. Ha valaki ellenérvet hoz fel: hazaáruló, zsidóbérenc, történelemhamisítók szekértolója stb. – hogy csak a finomabbakat hozzam.
Az elmebetegség nyilvánvaló.
Mert valljuk be őszintén: változik-e valamit is a magyarság helyzete, nemzetközi megítélése, ha bebizonyosodik, hogy rokonságban állunk a hunokkal, vagy van közünk a sumér nyelvhez? Hogy belső-ázsiai népek, vagy a finnek rokonai vagyunk? Hogy 600-körül, vagy 895-ben költöztünk a Kárpát-medencébe? Komoly tudósok mondták nekem (pl. Kristó Gyula tanár úr, Isten nyugosztalja!), ha perdöntő bizonyíték lenne rá, már rég hivatalosan is kimondták volna akár a kettős honfoglalást, vagy a hun-magyar rokonságot. Semmi értelme hamisítani.(László Gyulát sem nevezte senki őrültnek a kettős honfoglalás elmélete miatt. Igaz, ő is hangsúlyozta: ez csak elmélet, bizonyíték nincs rá – a trollok persze azóta is azt kiabálják: ez az igazság, mindenki más hazudik!) Így, kétezer év távlatából pedig főleg felesleges és értelmetlen. Mit szolgálna? Kinek használna? A nyelvésznek pedig tök mindegy, hogy végül is melyik nyelvvel sikerül rokonítnia. A lényeg az, hogy hitelt érdemlően bizonyítson. De mindez mögött világméretű összeesküvést sejtetni – hát ez több mint baromság. (Csak finoman utalva: ha
Illig érvelése szerint már az 500-as években lezajlott a magyar honfoglalás, akkor
Illig érvelése szerint a románok lehetnek leszármazottai a dákoknak, a szlovákok meg a morváknak! Minden csak nézőpont kérdése. A művet Romániában és Szlovákiában is kiadták ám, nem csak nálunk!)
Mégis összeesküvésekről beszélnek, holott – gondoljunk bele – változnának hitelfelvételi lehetőségeink, esetleg több-kevesebb tőke jönne be hazánkba, ha mindaz igaz lenne, amit az „alternatívok” állítanak? Bizonyára nem. Nem a múltunk: a jelenünk és jelenkori cselekedeteink határozzák meg további sorsunkat. Tök mindegy, honnan jöttünk. Így a hazaárulózók, becsületsértő„fröcsögéseket” leírók pusztán nevetségesek, s talán annyi szóra sem érdemesek, mint ez a pár sor itt a blogban.
Az olvasó felteheti a kérdést, hogy én, aki általában „minőségi” filmekben utazom (lett légyen az akció, sci-fi, társadalmi dráma), hogy alacsonyodhatom le idáig? Hogy Hannah Montana, meg az Ausztrália! Jó, hogy nem mindjárt a High School Musical 3!
Mondhatják, hogy az Ausztrália irdatlanul giccses mese. Hogy Buzz Luhrmann túllőtt saját magán (tök jó volt a modernizált Rómeo és Júlia, meg a Moulin Rouge!), csak azért, hogy készítsen egy igazán dögös, odavágós, ízig-vérig ausztrál filmet (ausztrált az első szögtől az utolsóig!). Mondhatjuk, hogy erőltetett volt Hugh Jackman sármos szőrössége („Én a Drover vagyok, Missaz Főnök. Kialkudott pénzért hajtom a csordát. Nem szolgálok senkit”), Nicole Kidman kék kontaktlencséje – de az ausztrál kisfiú rém édes volt, s a problémája is valós és szívbemarkoló. („Nem fekete. Nem fehér. Keverék. Tejeskávé”). Hogy a képek színei túl erősek voltak, túl sok digitális effekttel. De a bennünk élő Ausztrália képe is mintha túlexponált volna, s valljuk be: mit tudunk mi azokról „Odalenn”? Kenguruk, meg csőrös emlősök... 
Luhrmann érthetően és egyszerűen mutatta be országa történetének egy szeletét, s a mese attól volt jó, hogy hihetetlen volt. Hogy az ősöreg toposzok működtek, hogy elhitette velünk: létezik az ősi varázslat, s King George sámánbotja, mágikus éneke átsegít bárkit a nehézségeken. Mese ez a javából – mindenkinek szóló igazi randifilm!
szerelemről szól, s nem szexéhes, idióta tinédzserekről. Persze az eredeti, a sitcom tévésorozat nem működhet a moziba, de az alkotók jelesen vették az akadályt. S nem is várt senki árnyalt jellemrajzot, családi és társadalmi konfliktusokat, magától értetődő volt, hogy a jók elnyerik jutalmukat, s a rosszak sem buknak el – inkább megjavulnak. Mindezt gyermeki naivitással, elviselhető humorral – és remek nótákkal. Miley Cyrus rém aranyos, ahogy énekel (felejtsük el a bulvársajtó által ontott napihíreket), s apja, a huszadrangú country-énekes Billy Ray Cyrus is teljesen hiteles szerepében. (Én egyetlen, Európában is befutott slágerét ismerem, de az is óborzalom: Achy-Breaky Heart! Még most is kiráz tőle a hideg). Nagyon dögösek a betétdalok, s az akusztikus balladáknál komolyan összerándul az ember szíve (irtó jó apa és lánya tercelése a Butterfly Fly Away-ben!). Ráadásul még a táncot sem vitték túlzásba – sőt (szemben a HSM3-al!): megvolt bennük az önirónia. Mint ahogy az egész filmben („Ez itt a vidék kislányom. Itt mind gumicsizmában járunk!") 
