A Megváltás elmaradt (Terminator-Salvation, 2009)

Akik olvasták eddigi írásaimat filmekről (pl:http://trsalty.blogspot.com/2008/11/majomkirly-menni-hollywood.html, vagy http://trsalty.blogspot.com/2008/10/kopaszsg-negatv-jvkpe.html ), azok jól tudják, hogy soha sem hiszek a kritikusok véleményeinek, inkább a magam szemének és megérzéseinek.

Most azonban egyet kell értenem a kritikusokkal: a Terminátor – Megváltás egyszerűen szar film!

Sőt! Mindez a köbön!

Hiába a sok dübörgő szubbaszus, a CGI orgia – még a nyomába sem érhet az alap trilógiának, s csak imádkozni tudok, nehogy bárkinek is eszébe jusson a folytatás.

Igazából se kedvem, se inspirációm, hogy szétszedjem, csupán néhány gondolat. Elméletileg a saga John Connor története – a film jórészében John (Christian Bale) alig szerepel, ha meg igen, kiderül, hogy még véletlenül sem tud helikoptert vezetni, bármennyire is akar. (A két helikoptercrash már kicsit túlzás – igaz, egyik sem robban fel, ahogy azt az ilyen filmekben elvárnánk). A fő cselekményvonal Marcus Wright-é (Sam Worthington), aki viszont iszonyú béna. Igaz, a többi béna között ez fel sem tűnik. Ugyanis senki sem kérdezi meg tőle, „honnan a fenéből csöppentél ide, öreg, hogy semmiről sem tudsz”, amikor csak álmélkodik a különféle Terminátorokon. Úgy látszik, arrafelé, 2018-ban ez így szokás. Ja: be sem mutatkozik, mégis mindenki tudja, hogy Marcusnak hívják. És jó, hogy kivágták Blairrel (Moon Bloodgood) zajlott szexjelentét, mert az már tényleg erősen túlzás lett volna (melyik hülye nő feküdne le egy fél napos ismeretség után egy két szót alig makogó sáros fickóval? – de azért láttunk már csodákat!). Szóval karaktervezetés nulla, a színészek is csak lötyögnek a szerepben, hülye párbeszédeket gagyogva, aztán csak szépen meghalnak. (Mint pl. a többre hivatott, de teljesen kidolgozatlan parancsnok, a kiváló Michael Ironside alakításában, akit pont az ilyen szerepekre találtak ki!)

Az ellenállás és a gépek elleni háború meg kész vicc. Ajánlom a rendezőnek (McG – hú de vagány név!) Ridley Scott A sas végveszélyben című filmjét tanulmányozásra – na abban van háború! A szuper logikus gépek kb. tíz perc alatt felszámolhatnák ezt a nevetséges ellenállást, amely tök nyugisan repülőzget, helikopterezik, Skynet meg lustán néha-néha rájuk küld egy-egy kopott, rozsdás fejvadászt. A régi sablonok ugyan fel-feltűnnek (még Schwarzi is!!!!), de egyáltalán nem kapcsolódnak az alaptrilógiához, így pedig értelmetlenek és logikátlanok. Az izgalom meg annyi, hogy… nagyokat ásítottam. (Még a tévésorozatban ábrázolt ellenállás és jövőkép is hihetőbb és izgalmasabb volt)

Szóval valahogy úgy néz ki: álmodtam egyszer egy Terminátort…

A megváltáshoz viszont édeskevés!

A középkor modernizálása és az epikus nagyregény

Ken Follett: Az idők végezetéig. Gabó, 2008.

Ken Follett, az angol regényíró egészen a 90-es évek elejéig úgy élt a köztudatban, mint II. világháborús regények szerzője. 1977-ben megjelent, majd szinte azonnal megfilmesített (Donald Sutherlanddel a főszerepben) Tű a szénakazalban című műve alapozta meg hírnevét, s lökte azonnal skatulyába. A kitörésre 1989-ben került sor, amikor is boltokba került A katedrális. A 12. századi Angliában játszódó történelmi kalandregény, amely nem háborúkról, királyokról és hercegekről, hanem a középkori angol köznépről és egy gótikus katedrális építéséről szólt, óriási siker lett. Talán annak is köszönhette népszerűségét, hogy – bár teljesen hitelesen mutatta be a kort (minden szép és árnyoldalával) – ízig-vérig modern regény volt, s filmszerű cselekménye letehetetlen olvasmánnyá varázsolta.

Tizennyolc évet kellett várni a folytatásra – amit Follett (saját bevallása szerint) nem is nagyon akart, hiszen A katedrális kerek, egész, lezárt volt, nem nagyon lehetett bármerre is továbbvinni. De, mint ismét maga mondja, mégis csak „rejtőzhetett benne” még egy regény, így elkészült a folytatás – ami nem igazán tekinthető folytatásnak.

Az idők végezetéig kétszáz évvel később játszódik, nagyjából negyven év eseményeit meséli el 1327-1361. között. Ez a százéves háború, s a nagy pestisjárvány időszaka, a színhely újra az előző kötetből már megismert Kingsbridge, hősei a katedrális építőinek leszármazottai. A korábban már bejött sablonok is megmaradtak: cselszövés, árulás, a mű elején felbukkanó titokzatos rejtély, mely csak a mű végére bomlik ki. A cselekmény ismét három szálon fut, három központi alakon keresztül három család történetét követhetjük nyomon: Merthin és rokonai a korabeli angol nemességet/arisztokráciát, Caris a városi kereskedő-vállalkozó polgárságot, Gwenda pedig a kiszolgáltatott, mégis büszke és törekvő angol parasztságot képviseli. A konfliktusok a katedrális és egy híd újjáépítése, a város megtartása, a százéves háború és nagy pestisjárvány körül forognak. Az irdatlan mennyiségű anyagot Folletnak sikerül közérthetően összefognia, s úgy bemutatni részletesen az összes eseményt, hogy nem lesz unalmas, szájbarágós, s nem érezzük a történelemóra ízét sem. Ez a mű igazi erénye: bár 1060 oldal(!), mégsem lankad egy percre sem, a filmszerűen pergő események szinte kiváltják, hogy az ember izgatottan tovább olvasson, megtudja, mi is történik a következő oldalon a szereplővel – ugyanakkor ez a mű egyik nagy gyengéje is. A katedrálisban megismert cselekményelemek ismétlődnek újra és újra: rettenetes titok, a szerelmesek összekerülését nehezítő újabb és újabb akadályok, az ismételten kiéleződő, kissé már unalmas konfliktusok (a törekvő Merthinnek és Carisnak mindig meg kell küzdeni a kolostort és a várost irányító maradi és rosszindulatú priorokkal: Anthonyval, Godwynnal, Philemonnal – akiknek csak neve változik, jellemük ugyanaz). A gonoszok mindig velejéig gonoszok, a jók angyalian jók, s néha az az ember érzése: minden csak a szex körül forog. (Ami valahol azért úgy is van :) ). Így a regény mégis csak túl hosszú: kitelne belőle három másik - mert bizony kissé fárasztó, hogy Caris és Merthin oly sok hányódás után újra és újra nem lehet igazán egymásé. Talán Gwenda szála a leg kidolgozottabb – el is tűnik a mű közepe táján, hogy csak a végén tűnjön fel újra (ő ugyanis megszerezte magának a jóképű, ámde jámbor Wulfricot – Folletnek láthatóan nehezére esett ehhez még új konfliktusokat kreálni). Emellett – bár a műveltebb olvasók tudják, hogy ez a korai reneszánsz időszaka is – a szereplők egy csomó modernitást, újítást „találnak fel”, s vezetnek be, szinte alig kerülve konfliktusba az éppen ekkor megmerevedő, minden újítást elvető egyházzal és világi hatalommal. A kor súlyos problémáját jelentő, fellendülő eretnekmozgalmakról és azok brutális leveréséről egy szó sem hangzik el (épp csak megjelennek egy-két kép erejéig a flagellánsok, akiket a szerző gyorsan elintéz – holott a kor egyik legjelentősebb társadalmi mozgalma volt!). Ez az állandó „modernizálom a középkort” egy idő után már sablonossá, s kissé unalmassá is válik. (Az olvasó már csak legyint: milyen újdonságot talált ki és vezetett be Merthin?).

Felmerül tehát a kérdés, hogy minden olvasmányossága és izgalmassága ellenére érdemes volt-e Folletnak ismét epikus nagyregényt írni, főleg ugyanarról a témáról? A válasz felemás: Az idők végezetéig letehetetlen olvasmány annak, aki nem olvasta A katedrálist – a hívők számára azonban újra melegített húsleves, inkább egyszeri élvezet, amit nem lehet igazán az előzmény mellé állítani.

Így értékelése: 7/10. Sorry Mr Follett!

Jacko

Tudom: most mindenki az ő halálán csámcsog, megpróbálva lenyúzni a legtöbb bőrt, amit még lehet, elmondani jót és rosszat – közben szegény Michael Jackson népszerűbb, mint valaha. Vagy: népszerűbb, mint életében valaha is volt. Ezt a fajta őrületet eddig – ha jól tudom – egyszer élte át eddig a világ: Elvis Presley halálakor. De akkor még nem volt digitális adás, és internet. Így minden grandiózusabbnak hat.

Ha őszinte akarok lenni, igazából soha sem kedveltem Jackót. Vagy inkább: volt néhány száma, ami tetszett, de soha nem vettem volna meg albumát, nem rögzítettem videoklipjét, nem vettem fel dalait a rádióból. Nem az én világom volt, s az általa sugallt „életstílust” sem igazán értettem. Mert nem értettem a rengeteg plasztikai műtétet, melynek köszönhetően sikerült teljesen földönkívülivé formálnia magát (nem is lógott ki a Man In Blackből, mint M. ügynök.), s nem értettem, hogy lehet ennyire magányos olyasvalaki, aki számára valójában nem létezik lehetetlen, és akit – látszólag – ennyien kedveltek. Valahogy nekem Michael Jackson mindig is paródia volt – önmaga paródiája. És ez igen jól sikerült.

Na persze azt már mindenki szajkózza, hogy szerencsétlen szétbombázott gyerekkorát üldözte egész életén át, s csak azon csodálkozom, hogy nem nyomja orrba senki Jackson papát azért, mert van pofája kenetteljesen ömlengeni fia halálán, holott egész életének elbaltázása 99%-ban neki köszönhető!

Szóval ez van, Jacko! Most, öreg, olyan híres vagy, amilyenről még a Király sem álmodhatott, pedig dagadhat a keble ott a Túlvilágon. És, ha van odaát benned is tartás, most leköpöd azokat a tömegeket, akik eddig mindenféle pojácának, leesőorrúnak, pedofil állatnak becéztek. Most meg virágot gyújtanak, zokognak a kamerába, teli szájjal és részegen üvöltik: „Billy Jean is not my lover…”

Szóval Jacko: valahogy hiányozni fogsz, mert mégis csak hagytál egy kis űrt, amit nem fog – tud! – senki betölteni. De: The show must go on! Van, akinek saját halála után is muszáj megkeresni azokat a rohadt dollármilliókat. Különben nem jut holnapra harapnivaló.

Smooth criminal…

Isten veled! Most már odaát kell nyomnod azt a bizonyos moonwalkot…