... amit tudtál, de kiderült, hogy rosszul tudod

Hahner Péter: 100 történelmi tévhit, avagy amit biztosan tudsz a történelemről – és mind rosszul tudod…. Animus, 2010.

Azt is mondhatnánk: hiánypótló mű – ha maga a kifejezés nem lenne annyira elcsépelt és kiüresedett. De valahogy mégis igaz. Mindig is bosszantott, hogy a „hivatalos” tudomány miért nem képes felvenni a kesztyűt. Azaz: a felgyorsult információáramlás világában, mikor hosszabb tanulási idő nélkül is lehet „tudáshoz” jutni, az emberek nagy többsége teljesen hamis, gyakran erősen túlzó ismeretket szerez, ezeket szajkózza. A tudomány pedig elefántcsont tornyába zárkózik és puffog magába. Hál’ Istennek, vannak már elvétve fecskék, akik próbálják elhozni a nyarat – azaz olyan tudósok, akik képesek megszólítani a szélesebb közönséget is (Gondolok itt Németh Györgyre, Romsics Ignácra, Abolonczy Balázsra és még sorolhatnám). Akik nem a „magasabb rendű” tudás lenéző hangjával „teszik helyre” a másként gondolkodókat, hanem egyszerűen elmondják a saját gondolataikat. És teszik ezt közérthetően, olvasmányosan.

Hahner tanár úr könyve is ebbe a csoportba tartozik, s talán mondhatjuk, hogy elérte célját, hiszen az első kötetet követte a második 100 tévhit (Animus, 2011) – s a mai ínséges világban egy kiadó nem kezdene be kiadásba, ha nem érezné valamilyen módon nyereségesnek.

A 100 történelmi „tény” valójában nem tényközlés, rengeteget megtudhatunk az események körülményeiről, az ókortól napjainkig. Igaz, nem mindegyik cáfolat, néha csupán megerősítés, „helyretétel”, vagy a dolgok árnyalása. S, hogy mennyire tiszteli az olvasók, érdeklődők véleményét, álljon itt két idézet, ami akár maga is eladhatná a könyvet.

Történelmi legendák, mítoszok és téves megállapítások áradnak felénk a rádióból, a televízióból, az újságokból, a mindennapi beszélgetésekből – sajnos néha még a tankönyvekből is… Mit tehet a ntörténész? Aki csak azért fogadott el egy tévhitet, mert rosszul tájékoztatták, azt könnyű meggyőzni. Akinek viszont valamilyen érdeke is fűződik egy legendához, akár csak annyi, hogy megnyugtatónak találja annak „üzenetét”, vagy érzelmi okokból ragaszkodik valamelyik megszokott mítoszhoz, az alaigha változtatja meg gondolkodásmódját egy történelmi tanulmány vagy esszé hatására. Ha valaki hinnia kar valamiben, akkor hinni fog, s a legvaskosabb tanulmánykötetek sem rendíthetik meg meggyőződését. A történésznek azonban néha fel kell vállalnia Don Quijote szerepét – még akkor is, ha a harc nevetségesnek és reménytelennek tűnik.

…Gyakran vetik a történészek szemére, hogy rombolják a nemzeti hagyományokat, mert megfosztják az embereket azoktól a nemzeti hősöktől, akiket tisztelhetnek… A „deheroizálás” vádja alaptalan, mert a történészek nem azt állítják, hogy nincsenek „hőseink”, hanem inkább azt, hogy mások a „hőseink”: a tisztelet nem feltétlenül azokat illeti meg, akiket korábban dicsőítettek.

Úgy vélem, ilyen mértéktartás és alázat elkélne mind a „hivatalos” tudományosság, mind az „alternatív” történelmi értelmezések részéről!

A 3. év

Pontosan három éve (2007. november 17-én) indult útjára a történelmi múlt útvesztőiben bolyongó római katona, Secundus, és a Bellum Atlantis története, illetve két éve (2008. július 2-án) a blog. Ezért talán érdemes pár gondolatot szólni az indulásról, s arról is, hová jutottunk.

Az igazság az, egész kicsi korom óta megszállottan olvastam, illetve kisiskolás koromtól meséltem különféle történeteket a szüleimnek, nagyszüleimnek, osztálytársaimnak. De csak sokára, valamikor gimnazista korom környékén kezdtem leírogatni őket – kezdetben kézzel, majd egy ócska, Erika típusú írógéppel. (Valahol szüleim végtelen szeretetét és türelmét jelzi, hogy a lakótelepi lakás szűk terében órákon keresztül képesek voltak elviselni az elviselhetetlen kopácsolást – meg a szomszédokét is.) Ez a szenvedély aztán megmaradt az egyetemi évek alatt is, meg kicsit utána – hogy aztán szép lassan kifulladjon és feledésbe merüljön. A teleírt oldalak pedig dobozba, illetve a ma már sehol nem használható flopi lemezekre. És szépen ott porosodnak ma is.

Az íróból pedig tanár, zenész, botcsinálta életművész lett, szépen gyarapodó famíliával – dehogy gondolt ő a Múzsára, az írógépre (Erika eladásra került – no nem a leánykereskedőknek, csak egy egyetemistának, aki szakdolgozatával kínlódott épp akkor), arra, hogy valaha is újra regényt, novellát – bármit! – írjon.

De néha-néha eszébe jutott egy történet, a római katonáról, aki halála után egy fura világba kerül, ahol találkozik Merlinnel, a nagy varázslóval, a történelem híres személyiségeivel, s egy ismeretlen ellenféllel veszi fel a harcot (szó sem volt még Atlantiszról, meg a történelem menetéről!).

Az ötlet azonban ötlet is maradt, baráti társaságban beszéltem róla néha, s arról, milyen érdekes lenne megírni. Lenne…

Aztán találkoztam Melindával és Karcsival. Nekik volt lelkesedésük, volt némi tőkéjük, végül egy kellemes vacsora után felvázolódott a Bellum Atlantis koncepciója. Hogy ne csak regény, hanem internetes, folytatásos regény legyen. Aztán majd meglátjuk…

2007 novemberében indult a honlap, s működik azóta is folyamatosan, bár egy nagyon komoly fazonírozáson is átesett két lelkes informatikus, Norbi és András jóvoltából (Az író csak írni tud a számítógépen – sajnos!). És ne feledkezzünk el Hatványpatkányról (kiléte egyelőre maradjon titok!), a kiváló középkorászról és irodalmárról, aki folyamatosan javította, korrektúrázta, megjegyzéseivel előrevitte... A nézettség is gyarapodott (bár a honlap sajátosságából adódóan ritka a frissítés), blog is került melléje, ahol az író kifejthette gondolatait irodalomról, zenéről, filmekről, történelemről – azokról a dolgokról, amik szintén érdeklik, s amik nem igazán részei a Bellum Atlantis világának.

Így jutottunk el napjainkig, miközben a Bellum Atlantis története lassan befejeződik. Sok jó, hasznos tanácsot, sok segítséget kaptam közben, no meg rengeteg tapasztalatot, melyek hol előrevitték, hol bizony hónapokig hátráltatták a munkát. De talán ez is kellett.

Megtanultam valamit: nem az író írja a regényt – a regény írja önmagát! Akkor készül, amikor készülni akar. Így sok minden nem került bele, amit korábban gondoltam, s menet közben alakult úgy, ahogy előre nem is terveztem, de nem bántam meg. Most is úgy érzem, olyan irányba megy, amerre ő akar – s mert talán így akarják maguk a Halhatatlan Istenek.

Ducunt volentem fata… - ahogy Seneca mondotta volt.

S bár a történet lassan véget ér, el kell engednem szereplőim kezét, de nem búcsúzom. Még oly sok a történet, s oly sokan lépnek fel a honlapra!

Mindkettőért érdemes.

Köszönöm, hogy velem voltatatok, vagytok és maradtok!

Folytassuk tovább – együtt!

A zsidóság felülnézetből

Popper Péter: Tűz a hegyen. Saxum, 2009.

Régóta készülök írni erről a zsidóságról szóló a könyvről (bár ez relatív, hisz tavaly jelent meg), gyűjtöttem a gondolataim, melyek csapongtak ide-oda, nagyot akartam mondani és nyilatkozni – aztán mindez elsikkadt a semmibe. De talán nem is kell. Mármint a kinyilatkoztatás. Csupán a gondolatok. Melyeket mindenképpen kétfelé kell bontanom. Legelőszőr is

a személyes rész:

Bevallom, nem tudok valami sokat a zsidóságról. Azaz némi nagyképűséggel: talán jóval többet, mint átlag honfitársam – mégis keveset. Ismerem a történelmüket (úgy-ahogy), a judaizmus főbb rítusait, ünnepeit, tudom mit jelent az ortodox, reformista, haszidita kifejezés, szerettem volna elmenni a Szentföldre/Izraelbe (sajna eddig nem sikerül), ettem már pászkát és maceszgombócot, illetve tudom mit jelent a kóser kifejezés.

De nem ismerek zsidókat. Legalábbis úgy nem, mint barátot, közeli ismerőst, munkatársat – szóval nem vagyok közülük senkivel napi kapcsolatban. Mert találkozni szoktam velük, néha beszélgetünk erről-arról, volt, hogy együtt utaztam olyanokkal, akikről később (mások szájából) kiderült, hogy zsidók. Így ez nem valami sok.

De amit olvastam róluk (a témáról), amit láttam képeken, filmeken, megtapasztaltam a való életben mindinkább megerősített benne: bármily hihetetlen, de ők is olyanok, mint bármely más ember! Bizony! Vannak közöttük jók és rosszak, erőszakosak és kedvesek, olyanok, akik két forintér ölni tudnának, és akik bármit odaadnának egy vadidegennek Vannak köztük véresszájú nacionalisták és rasszisták, s olyanok, akik kivándoroltak Izraelbe, aztán másfél év múlva hazatértek, mert nem érezték ott jól magukat – mert nem tudtak mások lenni, mint magyarok.

És olvastam Szerb Antalt, Rejtő Jenőt meg persze főleg Radnótit, s szerintem senki más nem tudta úgy megfogalmazni mi ő: „Nem tudhatom, másnak e táj mit jelent, nekem szülőhazám e lángoktól ölelt kis ország…”

Szóval a szememben nincs különbség zsidó és keresztény között (a szélsőséges cionista barom és a fröcsögve magyarkodó egyforma szörnyszülött, ahogy az árvaházat működtető, segítőkész rabbi, vagy a missziót vállaló plébánosunk egyformán a felebaráti szeretet iskolapéldái). Nem értem – és soha nem fogom tudni elfogadni – az antiszemitizmust (meg úgy általában az idegen- és mindenféle más gyűlöletet), nem hiszek a nagy zsidó világ-összeesküvésben és a zsidó karvalytőkében (főleg most – 2010-ben -, amikor Oroszország, Japán – és főleg Kína! – finanszírozzák a világgazdaságot), s abban, hogy a Szentföldön élő, magát zsidónak valló négymillió férfi, nő gyerek (akik között vannak Fekete-Afrikából, Iránból, Európából, a Kaukázusból származók is!) nem fekszik és kel mással, csakhogy uralhassa a világot (de leginkább Magyarországot). Hisz néha még két, egymással jól kijövő ember sem tud mindig dűlőre jutni sok-sok kérdésben, miért hisszük, hogy ez négymilliónak sikerülhet?

Ez az, amit tudok. Ez az, amit el szerettem volna mondani, mielőtt másodsorban beszélek végre

a könyvről

A legfontosabb elvárás, ami megfogalmazódott bennem: végre megtudom, mitől is zsidó a zsidó? Nem tudtam meg! Azaz megtudtam valamit: egy magát zsidó származásúnak valló, Izraelt beutazó, zsidókkal és nem zsidókkal interjúk tucatjait készítő szakember szerint is – egyszerűen nem definiálható. Lehet valaki számára vallás, valaki számára származás, valaki számára egy nemzet, valaki számára identitás kérdése. Minden nézőpont más és más – tehát egyszerűen nem definiálható!

Így ez, a zsidóságról szóló könyv a szerző szerint is „földhözragadt, néha cinikus, néha goromba és jobbadára felszínes…”. Más – épp az előzők miatt – nem is lehetne. Ráadásul nem is egy könyv, hanem kettő. Egyik fele a szerző izraeli útinaplója, a másik fele elmélkedés. A zsidóságról, a világról – úgy általában az életről. Szóval mi is lehetne más, mint felszínes.

Nézzük akkor a naplót. Mi az alapvetése? „… kíváncsi voltam egy olyan országra, ahol hetvenféle nemzetiségű – angol, orosz, lengyel, magyar chilei stb. – zsidó él, de büdös zsidó nincsen köztük.” Érdekes. Főleg egy olyan embertől, aki – felmenői ellenére - rég elfordult már a judaizmustól és a keleti filozófiák békéjét érzi magáénak (főleg Buddhát), s aki egyaránt szereti a maceszgombóc-levest és a paprikás szalonnát. Akit azonban – épp ennek ellenére - folyamatosan elkísért egyik oldalról a „büdös zsidózás”, a másik oldalról meg a „megzsidult Popper”. S aki mindezek ellenére nem a haragot táplálta, hanem a válaszokat kereste a miértekre. Megérteni ment Izraelbe, s rá kellett döbbennie – az ottaniak is olyanok, mint bárhol másutt az emberek. Hogy működik a kisszerűség, az idegengyűlölet, a „komputerizált cári bürokrácia”, bizony még az orosz maffia is. Mert az orosz zsidó sem tud más lenni Izraelben, mint orosz. Ahogy a magyar sem tud más, csak magyar.

És hogy az embereknek elegük van a politikából és a háborúból („..már a Moszad is fárad…”), s hogy az ott élők nagytöbbsége rühelli az ortodox rabbik mindenbe való beleszólását, s magukat az ortodoxokat is (akik gyakran képmutatók). Hogy nem hord mindenki pajeszt, sőt: az izraeliek nagy része nevetségesnek tartja a haszidok pajeszát és kaftánját, s nagyon-nagyon sokan vágynak megbékélni az arabokkal. És ugyanúgy nem tudnak mit kezdeni a saját szélsőségeseikkel, mint bárhol másutt a világon.

A szerző bejárja Izraelt, megismeri a fényeket és az árnyakat, s vissza-visszatérő gondolata: a zsidóság legnagyobb problémája: ők lettek a kiválasztott nép – közben pedig nem vágynak semmi másra, minthogy olyanok legyenek, mint bármely másik nép.

A napló szükségszerűen félbeszakad, a szerző hazatér („hisz magyarul beszélek és értek a legjobban, magyar a kultúrám és az ízlésem… halottaim magyar földben pihennek”), így a könyv második fele elmélkedés a zsidóság lényegről, gondolkodásról, Istenről, a kiválasztottságról, na meg persze az antiszemitizmusról.

Mivel mindez szabad gondolatok jegyzéke inkább, nem is nagyon lehet összességében elmezni őket. Inkább pár dolgot had emeljek ki közülük:

1. A kiválasztottság és a zsidóság „bűne”: mire választattak ki a zsidók? Az egyistenhit megőrzésére, és terjesztésére a világ népei között. Mi lett belőle? Az istenhit megtartása és a népvallás definiálása: zsidónak születni kell. Ez az elitizmus a zsidóság „bűne”, ami rengeteg belső konfliktussal jár (már annak, aki zsidónak érzi-vallja magát), amit ezért sokan közülük (nem ismerős valahonnan?) gőggel és nagyképűséggel kompenzálnak. (Akárcsak a korai keresztények, de nekik volt egy Szent Páljuk, akivel sikerült még időben váltani). A szerző úgy érzi: a zsidóság soha sem fogja tudni feldolgozni, hogy lényegében becsapta Istent. Még úgy sem, ha szinte szóról szóra betartja a Törvényt.

2. Az antiszemitizmusról: ennek sok összetevőjét sorolja és indokolja, de egy dolog megragadott, amit nagyon igaznak érzek: a kvalifikációs irigység. Hogy sokan kárhoztatják: „rengeteg” a zsidó a művészek, írók, tudósok, egyéb szakemberek között, és „főleg” a média környékén (nem csak nálunk hangzik ám ez el!) Talán mert „a magas fokú kvalifikáció gyűlöletet kelt. Ennek oka, hogy… a műveltség, kultúra egy folyamat. Nem szerezhető meg egyetlen élet során. Erre talán csak a zsenik képesek. Bele kell születni egy olyan családba, ahol már a nagypapa is olvasott, a mama-papa is tudott nyelveket, ahol könyvtár volt, utaztak, érdekelte őket a történelem, a művészet, általában a világ. Egy generáció ezt nem hozhatja be.” És tényleg ez (is) lehet az, ami gyűlöletet kelt. Szellemi irigységet. Hiszen aki okos, művelt, az könynyebben is érvényesül, könnyebben teremt kapcsolatot, találja fel magát. Más okok már nem is érdekesek – sőt: feleslegesek. (Itt most hagyjuk, hogy mindennek - a zsidóság esetében - történelmi-társadalmi okai is voltak, s hogy az antiszemiták nem tudják, vagy nem hiszik: léteznek nem kvalifikált és szegény zsidók is. Sőt: ők vannak többségben!)

Nagyon elgondolkodtató!

3. Isten „privilegizálása”: a szerző szerint két ember okozott komoly kárt az emberiségnek: a Mózes nevű próféta és a Jézus nevű idealista rabbi. Mert elvették tőlünk az isteneket, s helyükbe egyetlen, mindenható, mindent látó istent állítottak. Aki elől nincs hova menekülni, aki miatt mázsás súlyként nehezedik ránk minden apró bűnünk súlya. Így az ember elvesztette a felszabadult életörömöt, s állandó páni rettegésben él. Érdekes gondolat, megérne egy hoszszabb elmélkedést, ezért itt most csak annyit fűznék hozzá: talán nem is baj. Az egyetlen Istenhez igazodás nagyobb felelősséggel jár, több odafigyelésre, komolyan átgondolt döntésekre kényszerítheti az embert . Talán ez a felnőttségünk záloga. Persze csak annak, aki élni is akar vele. Hisz végül is mindannyiunk számára adott a szabad akarat és a választás lehetősége - s e mellett még élvezhetjük az élet örömeit!

Visszatérve a kiindulóponthoz: a könyv felszínes, de mély értelmű is. Sok mindent megtudhatunk a zsidóságról, a zsidó vallásról, magáról Izraelről – de nem tudhatunk meg mindent. Mivel nincsenek egyértelmű válaszok, csupán sokféle válasz van. Talán ez is lehet a könyv egyik üzenete.

És a zsidóságról tényleg csak egyetlen dolgot tudok ezek után én is elmondani: ma már tényleg majdnem olyanok vagytok, mint bármelyik másik nép. És, hogy teljesen olyanok legyetek, azt üzenem, ami a Ne szórakozz Zohannal-ban is elhangzik:

„Higgyél Mamelének, kiszfiam. Kéteszer éve tart már a háború. Cak megunják ész abbahagyják egyszer!”

Szűz? Szent? Mártír? Boszorkány? – Avagy: ismerd meg önmagad!

Paulo Coelho: A portobellói boszorkány. Athenaeum, 2007.

Azt mondják, a brazil Coelho napjaink egyik legismertebb írója, akinek könyvei több tucat országban megjelentek, akit nyelvek százaira fordítottak le – és én eddig nem olvastam tőle semmit. Nem tudom miért. Talán nem ragadtak meg a címek, nem tetszett a borító, nem tetszett a kicsit agresszív reklámkampány, ami első könyveit (nálunk!) beharangozta. Nem tudom.

A portobellói boszorkányt csak véletlenül vette meg a feleségem, mondván: annyira dicsérik ezt a Cohellót! Aztán porosodott egy darabig a polcon…

Nem tudom, ez-e a legjobb regénye, ő maga mennyire érzi fontosnak, vagy szívéhez közelállónak. Ha megírtság szempontjából nézzük, akkor közepes: nincs leírás, egyszerű párbeszédek, történet gyakorlatilag semmi. És mégis: olyasmit éltem át, amit már régen nem: az átszellemültséget, a görög írók által hirdetett katharzist. Amikor megrezdül teljes belsőd, gyomrod összerándul, és legszívesebben kiáltanád: igen, igen! Ez az! Ezt kellett kimondani! És úgy meg vagy győződve az igazságról, ahogy még soha. Ritkaság ez napjainkban.

Pedig nem is regény. Visszaemlékezések „összevisszasága”, melyek egyetlen történetet mesélnek el több szemszögből: Sherine Khalil „Athénáét”, a portobellói „boszorkányét”. Aki egy erdélyi cigányasszony törvénytelen gyermekeként születik meg, majd egy befolyásos libanoni arab (de keresztény!) házaspár fogad örökbe, s aki misztikus, vagy kevésbé misztikus tapasztalatokon keresztül jön rá, hogy az emberi lét célja a változás, a „merés”, önmagunk és mások pozitív alakítása. Hogy tanítva lehet tanulni, s sokféle úton el lehet jutni a misztikus és kevésbé misztikus igazságokig. Hogy az ember nem puszta anyag, hanem lélek - még azoknak is, akiket teljesen érzéketlenül hagy a spiritualitás. Hogy fejlődésünk alapja a tanulás, a másik elfogadása, a szeretet. Ami csak úgy „van”. Hogy nincs veszedelmesebb dolog, mint csökönyösen, önmagunkat tönkretéve ragaszkodni a hagyományokhoz (akkor, ha nem jók, vagy az idő túllépett rajtuk), s nincs pusztítóbb, mint az elvakult fanatizmus, legyen az vallási, ideológiai vagy egyéb. („A sok Athénára és Lukásra gondolok, akik elváltak, és most e miatt nem kaphatják meg az eukharisztia szentségét: nekik csak a szenvedő és megfeszített Krisztus képe jut, és az Ő szavai – melyek nem mindig állnak összhangban a Vatikán törvényeivel… Úgy képzelem, amikor Athéna távozott a templomból, találkozott Jézussal. Talán zokogva karjaiba vette megát, és arra kérte, magyarázza meg neki, miért kell kívül rekednie egy darab papírlap miatt, aminek spirituális síkon a legcsekélyebb jelentősége sincs… És Jézus talán ránézett, és így felelt:
- Nézz csak reám, leányom, én is kívül állok. Már nagyon régóta nem engednek be oda.”)

Hogy az embernek meg kell ismernie, és elfogadnia önmagát, s megvalósítani, még akkor is, ha a környezet rosszallását, vagy ellenállását váltja ki. Mert “… a változások csak akkor következnek be, amikor valami olyat teszünk, ami abszolút nem illik bele az általunk megszokott világba”.

Félreértés ne essék: Coelho könyve nem vallás- és egyházellenes! Épp ellenkezőleg: azt bizonygatja, hogy az emberek összefogva törhetnek a jóra, hogy mindenkiben ott van az isteni szikra, s az a célunk, hogy ezt másokkal is felfedeztethessük. Hogy a mester tanítványától tanulva válhat mesterré, hogy észre kell vennünk és támogatnunk a tehetséget, még akkor is, ha a másik ember egyáltalán nem szimpatikus. Hogy a jó szó, a meghallgatás a legfontosabb. Hogy nem számít, ki honnan jön. (Nem véletlenül indít egy Lukács evangéliumából származó idézettel: „Senki sem gyújt lámpát azért, hogy elrejtse, vagy véka alá tegye, hanem a tartóra, hogy akik bemennek, lássák a világosságot.” Lk.11,33)

És bármily elcsépelten hangzik is: mindennek alapja a szeretet. Ezt hirdette a názáreti ács, ezt a zsidó esszénusok, ezt az aszkéta hindu herceg, ezt az iszlám szufi bölcsei. Hogy miért van, honnan – felesleges az okokat keresnünk. „A szeretet nem szokás, elkötelezettség vagy hála. A szeret nem az, amit a romantikus dalok mondanak róla. A szeretet van.”

És itt, most, a gyűlölet világában, amiben élünk, nem lehet ennél fontosabb gondolat. Akkor, amikor tömegek hiszik azt, hogy az egy ütemre csattogó bakancsok dübörgése minden problémát megold; hogy egy, a világon szanaszét szórt, különböző hagyományú és nyelvű nép minden tagja tenyerét dörzsölgetve, kollektíve készül a világ leigázására (kezdve az egyszerű szatócstól a nagyvállalatok vezetőjéig). Hogy mert valakinek más a bőrszíne, a hagyománya, kultúrája, az mind parazita, élősködő, ellenség. Hogy féligazságokat és csúsztatásokat lehet igazságnak kikiáltani. Hogy a nemzethez csak az sorolható, aki egy, kizárólagos ideológiát követ, s aki kétkedik, netalántán kérdéseket tesz fel, vagy mer máshogy gondolkodni, az hazaáruló, idegen érdekek kiszolgálója, kirekesztendő. Hogy akik a szószékekről a szeretet hirdetik, onnan lejőve már szemforgatva gyűlölködnek.

A szeret van. Mindegy, hogy miért.

„Egyszer mertem megkérdezni tőle: Miért szeretsz te engem?
Azt felelte: Fogalmam sincs, de egyáltalán nem is érdekel.”

Nem tudom, Coelho könyvei hasonlóan magvasak-e, vagy ugyanígy üzennek mindenkinek. De nem is érdekel. Már ezért az egyért érdemes volt írnia.

A szeretet van.

A középkor modernizálása és az epikus nagyregény

Ken Follett: Az idők végezetéig. Gabó, 2008.

Ken Follett, az angol regényíró egészen a 90-es évek elejéig úgy élt a köztudatban, mint II. világháborús regények szerzője. 1977-ben megjelent, majd szinte azonnal megfilmesített (Donald Sutherlanddel a főszerepben) Tű a szénakazalban című műve alapozta meg hírnevét, s lökte azonnal skatulyába. A kitörésre 1989-ben került sor, amikor is boltokba került A katedrális. A 12. századi Angliában játszódó történelmi kalandregény, amely nem háborúkról, királyokról és hercegekről, hanem a középkori angol köznépről és egy gótikus katedrális építéséről szólt, óriási siker lett. Talán annak is köszönhette népszerűségét, hogy – bár teljesen hitelesen mutatta be a kort (minden szép és árnyoldalával) – ízig-vérig modern regény volt, s filmszerű cselekménye letehetetlen olvasmánnyá varázsolta.

Tizennyolc évet kellett várni a folytatásra – amit Follett (saját bevallása szerint) nem is nagyon akart, hiszen A katedrális kerek, egész, lezárt volt, nem nagyon lehetett bármerre is továbbvinni. De, mint ismét maga mondja, mégis csak „rejtőzhetett benne” még egy regény, így elkészült a folytatás – ami nem igazán tekinthető folytatásnak.

Az idők végezetéig kétszáz évvel később játszódik, nagyjából negyven év eseményeit meséli el 1327-1361. között. Ez a százéves háború, s a nagy pestisjárvány időszaka, a színhely újra az előző kötetből már megismert Kingsbridge, hősei a katedrális építőinek leszármazottai. A korábban már bejött sablonok is megmaradtak: cselszövés, árulás, a mű elején felbukkanó titokzatos rejtély, mely csak a mű végére bomlik ki. A cselekmény ismét három szálon fut, három központi alakon keresztül három család történetét követhetjük nyomon: Merthin és rokonai a korabeli angol nemességet/arisztokráciát, Caris a városi kereskedő-vállalkozó polgárságot, Gwenda pedig a kiszolgáltatott, mégis büszke és törekvő angol parasztságot képviseli. A konfliktusok a katedrális és egy híd újjáépítése, a város megtartása, a százéves háború és nagy pestisjárvány körül forognak. Az irdatlan mennyiségű anyagot Folletnak sikerül közérthetően összefognia, s úgy bemutatni részletesen az összes eseményt, hogy nem lesz unalmas, szájbarágós, s nem érezzük a történelemóra ízét sem. Ez a mű igazi erénye: bár 1060 oldal(!), mégsem lankad egy percre sem, a filmszerűen pergő események szinte kiváltják, hogy az ember izgatottan tovább olvasson, megtudja, mi is történik a következő oldalon a szereplővel – ugyanakkor ez a mű egyik nagy gyengéje is. A katedrálisban megismert cselekményelemek ismétlődnek újra és újra: rettenetes titok, a szerelmesek összekerülését nehezítő újabb és újabb akadályok, az ismételten kiéleződő, kissé már unalmas konfliktusok (a törekvő Merthinnek és Carisnak mindig meg kell küzdeni a kolostort és a várost irányító maradi és rosszindulatú priorokkal: Anthonyval, Godwynnal, Philemonnal – akiknek csak neve változik, jellemük ugyanaz). A gonoszok mindig velejéig gonoszok, a jók angyalian jók, s néha az az ember érzése: minden csak a szex körül forog. (Ami valahol azért úgy is van :) ). Így a regény mégis csak túl hosszú: kitelne belőle három másik - mert bizony kissé fárasztó, hogy Caris és Merthin oly sok hányódás után újra és újra nem lehet igazán egymásé. Talán Gwenda szála a leg kidolgozottabb – el is tűnik a mű közepe táján, hogy csak a végén tűnjön fel újra (ő ugyanis megszerezte magának a jóképű, ámde jámbor Wulfricot – Folletnek láthatóan nehezére esett ehhez még új konfliktusokat kreálni). Emellett – bár a műveltebb olvasók tudják, hogy ez a korai reneszánsz időszaka is – a szereplők egy csomó modernitást, újítást „találnak fel”, s vezetnek be, szinte alig kerülve konfliktusba az éppen ekkor megmerevedő, minden újítást elvető egyházzal és világi hatalommal. A kor súlyos problémáját jelentő, fellendülő eretnekmozgalmakról és azok brutális leveréséről egy szó sem hangzik el (épp csak megjelennek egy-két kép erejéig a flagellánsok, akiket a szerző gyorsan elintéz – holott a kor egyik legjelentősebb társadalmi mozgalma volt!). Ez az állandó „modernizálom a középkort” egy idő után már sablonossá, s kissé unalmassá is válik. (Az olvasó már csak legyint: milyen újdonságot talált ki és vezetett be Merthin?).

Felmerül tehát a kérdés, hogy minden olvasmányossága és izgalmassága ellenére érdemes volt-e Folletnak ismét epikus nagyregényt írni, főleg ugyanarról a témáról? A válasz felemás: Az idők végezetéig letehetetlen olvasmány annak, aki nem olvasta A katedrálist – a hívők számára azonban újra melegített húsleves, inkább egyszeri élvezet, amit nem lehet igazán az előzmény mellé állítani.

Így értékelése: 7/10. Sorry Mr Follett!

A Mester

1985, vagy 1986 tele lehetett, már nem emlékszem. Ültem az esztergomi Ferences Gimnázium egyik tantermében, este felé, amikor végéhez közeledett a tanítási idő, s valaki a padok között előreadott egy könyvet. Tanulni – már akkor is – nem mindig szerettek a diákok, nekünk azonban más lehetőségünk nem nagyon volt az illegális melléktevékenységre, mint az olvasás. Az árgus tekintetű felügyelő szerzetes, a prefektus szeme mindent látott. A tanulmányaiddal foglalkozz, kisfiam!...

A könyv címe A Karvaly árnyékában volt, írója meg valami Leslie L. Lawrence... Csak mikor végigolvastam, néztem meg az impresszumot: angol, vagy amerikai a könyv? Ki fordította? Mert, hogy nem magyar a szerző, abban biztos voltam. Ennyire ízig-vérig nyugati krimit magyartól még eleddig nem olvastam, hasonlót nálunk akkor csak a félistennek tartott Nemere István írt, akinek – bocsássa meg nekem! – akkori könyvein (minden olvasmányosságuk ellenére) bizony erősen érződött a „szocialista tábor” belénk is folyamatosan sulykolt szemlélete és világképe.

A könyvet Lőrincz L. László írta. Soha sem hallottam róla. A könyv mégis annyira eredeti, annyira ötletes volt, hogy sokáig el sem hittem, hogy tényleg hazánk fia. Aztán kezembe akadt a Nagy Kupola szégyene, a Hosszú szafari, meg a Föld alatti piramis. És megérttettem, hogy sci-fit és krimit - „igazi” sci-fit és krimit - , bizony nem csak a túlspilázott Nemere tud írni nálunk! Mégpedig olyan történeteket, melyek megállnák helyüket bármely amerikai, nyugat-európai könyvesház kirakatában, ne adj isten még egy hollywoodi producer asztalán is, ha épp eredeti forgatókönyv után kutatna.

Keresni kezdtem a könyveit - és még mindig nem tudtam róla semmit. Jött a Vérfarkas éjszakája, majd a Huan-ti átka. Olyasmi történt, ami azóta is csak nagyon-nagyon ritkán fordult elő velem: mindkét könyvet egyetlen nap alatt olvastam ki! Éreztem a szent révületet, az izgalmat a gyomorszájban, s mint a szivacs, szívta befele a szavakat az agyam, s magam is feloldódtam a történetben, együtt küszködtem, örültem és szenvedtem a szereplőkkel, s velük együtt szakadt fel belőlem a sóhaj, mikor minden mozaikdarab a helyére került. Van erre egy csúnya irodalmi szakszó: katharzis.

Évekkel később, a 90-es évek elején megismertem. Szegeden, egy író-olvasó találkozón. Aztán másokon is. Nem hiszem, hogy emlékszik rám. Egy voltam a sok között, kezemben dedikálásra váró könyvek:

- Nem túlzás kicsit, hogy a főhős, aki magas, jóképű, széles vállú, minden műben elfogyaszt vagy nyolc nőt? – kérdeztem dadogva.
- Istenem, mindig is James Bond szerettem volna lenni. Nézzen rám: alacsony vagyok, kövér és kopasz! – És fülig ért a szája. Utána odakanyarította a nevét: Lőrincz L. László... Leslie L. Lawrence... Frank Cokney.

Már tudtam, hogy orientalista tudós, mongolul és tibetiül beszél, s elutazik mindenhova, ahova hőseit is repíti képzelete szárnyán. Igaz, a tudós társadalom enyhén lenézi. De ez nem izgatta túlságosan. Ők kevesen vannak, az olvasok meg sokan...

Utána bekerült a Friderikusz Showba, majd a Meglepő és Mulatságosba (ha egyáltalán emlékszik ezekre a műsorokra még valaki.). Felfedezte magának a média. Ült ott a „sztárok” között, kedvesen raccsolva lökte a sztorikat és mosolygott, mosolygott. Nem illet közéjük, ki is kopott a rivaldafényből. De ez sem érdekelte. Hisz megmaradtunk neki mi, az olvasók.

Mert Laci bácsi irgalmatlanul jó mesélő. Jókai és Krúdy óta az egyik igazán jó mesélőnk. Még akkor is tartom ezt, ha ma már ritkán olvasom őt – ne haragudjon Mester, de néha már egy kicsit önmaga epigonja! Talán nem tud, de nem is akar túllépni a saját jól bevált sablonjain. Ennek ellenére akkor is a legjobb mesélő! A krimijei a tanítva szórakoztatás iskolapéldái, az ember mindent megtudhat a távol-keleti misztikáról úgy, hogy közben észre sem veszi, s közben majd meg szakad a nevetéstől a sok humoros mellékszereplő csetlései-botlásai láttán. A sci-fijei pedig – ha a világ boldogabbik felén születik, már hollywoodi blockbusterek elején virítana a neve, s közelébe lenne Asimovnak, Heinleinnek, és Philip K. Dicknek. De talán leginkább a példaképnek tekintett Alistair MacLeannak.

De nem oda születetett, hanem ide. Így megmaradt nekünk, csak nekünk.

Lőrincz L. László, Lesle L. Lawrence, Laci bácsi ma lett 70 éves! Még egyszer ugyanennyit, és soha ne tűnjön el szeméből az a huncut csillogás.

Isten éltesse!