A zsidóság felülnézetből

Popper Péter: Tűz a hegyen. Saxum, 2009.

Régóta készülök írni erről a zsidóságról szóló a könyvről (bár ez relatív, hisz tavaly jelent meg), gyűjtöttem a gondolataim, melyek csapongtak ide-oda, nagyot akartam mondani és nyilatkozni – aztán mindez elsikkadt a semmibe. De talán nem is kell. Mármint a kinyilatkoztatás. Csupán a gondolatok. Melyeket mindenképpen kétfelé kell bontanom. Legelőszőr is

a személyes rész:

Bevallom, nem tudok valami sokat a zsidóságról. Azaz némi nagyképűséggel: talán jóval többet, mint átlag honfitársam – mégis keveset. Ismerem a történelmüket (úgy-ahogy), a judaizmus főbb rítusait, ünnepeit, tudom mit jelent az ortodox, reformista, haszidita kifejezés, szerettem volna elmenni a Szentföldre/Izraelbe (sajna eddig nem sikerül), ettem már pászkát és maceszgombócot, illetve tudom mit jelent a kóser kifejezés.

De nem ismerek zsidókat. Legalábbis úgy nem, mint barátot, közeli ismerőst, munkatársat – szóval nem vagyok közülük senkivel napi kapcsolatban. Mert találkozni szoktam velük, néha beszélgetünk erről-arról, volt, hogy együtt utaztam olyanokkal, akikről később (mások szájából) kiderült, hogy zsidók. Így ez nem valami sok.

De amit olvastam róluk (a témáról), amit láttam képeken, filmeken, megtapasztaltam a való életben mindinkább megerősített benne: bármily hihetetlen, de ők is olyanok, mint bármely más ember! Bizony! Vannak közöttük jók és rosszak, erőszakosak és kedvesek, olyanok, akik két forintér ölni tudnának, és akik bármit odaadnának egy vadidegennek Vannak köztük véresszájú nacionalisták és rasszisták, s olyanok, akik kivándoroltak Izraelbe, aztán másfél év múlva hazatértek, mert nem érezték ott jól magukat – mert nem tudtak mások lenni, mint magyarok.

És olvastam Szerb Antalt, Rejtő Jenőt meg persze főleg Radnótit, s szerintem senki más nem tudta úgy megfogalmazni mi ő: „Nem tudhatom, másnak e táj mit jelent, nekem szülőhazám e lángoktól ölelt kis ország…”

Szóval a szememben nincs különbség zsidó és keresztény között (a szélsőséges cionista barom és a fröcsögve magyarkodó egyforma szörnyszülött, ahogy az árvaházat működtető, segítőkész rabbi, vagy a missziót vállaló plébánosunk egyformán a felebaráti szeretet iskolapéldái). Nem értem – és soha nem fogom tudni elfogadni – az antiszemitizmust (meg úgy általában az idegen- és mindenféle más gyűlöletet), nem hiszek a nagy zsidó világ-összeesküvésben és a zsidó karvalytőkében (főleg most – 2010-ben -, amikor Oroszország, Japán – és főleg Kína! – finanszírozzák a világgazdaságot), s abban, hogy a Szentföldön élő, magát zsidónak valló négymillió férfi, nő gyerek (akik között vannak Fekete-Afrikából, Iránból, Európából, a Kaukázusból származók is!) nem fekszik és kel mással, csakhogy uralhassa a világot (de leginkább Magyarországot). Hisz néha még két, egymással jól kijövő ember sem tud mindig dűlőre jutni sok-sok kérdésben, miért hisszük, hogy ez négymilliónak sikerülhet?

Ez az, amit tudok. Ez az, amit el szerettem volna mondani, mielőtt másodsorban beszélek végre

a könyvről

A legfontosabb elvárás, ami megfogalmazódott bennem: végre megtudom, mitől is zsidó a zsidó? Nem tudtam meg! Azaz megtudtam valamit: egy magát zsidó származásúnak valló, Izraelt beutazó, zsidókkal és nem zsidókkal interjúk tucatjait készítő szakember szerint is – egyszerűen nem definiálható. Lehet valaki számára vallás, valaki számára származás, valaki számára egy nemzet, valaki számára identitás kérdése. Minden nézőpont más és más – tehát egyszerűen nem definiálható!

Így ez, a zsidóságról szóló könyv a szerző szerint is „földhözragadt, néha cinikus, néha goromba és jobbadára felszínes…”. Más – épp az előzők miatt – nem is lehetne. Ráadásul nem is egy könyv, hanem kettő. Egyik fele a szerző izraeli útinaplója, a másik fele elmélkedés. A zsidóságról, a világról – úgy általában az életről. Szóval mi is lehetne más, mint felszínes.

Nézzük akkor a naplót. Mi az alapvetése? „… kíváncsi voltam egy olyan országra, ahol hetvenféle nemzetiségű – angol, orosz, lengyel, magyar chilei stb. – zsidó él, de büdös zsidó nincsen köztük.” Érdekes. Főleg egy olyan embertől, aki – felmenői ellenére - rég elfordult már a judaizmustól és a keleti filozófiák békéjét érzi magáénak (főleg Buddhát), s aki egyaránt szereti a maceszgombóc-levest és a paprikás szalonnát. Akit azonban – épp ennek ellenére - folyamatosan elkísért egyik oldalról a „büdös zsidózás”, a másik oldalról meg a „megzsidult Popper”. S aki mindezek ellenére nem a haragot táplálta, hanem a válaszokat kereste a miértekre. Megérteni ment Izraelbe, s rá kellett döbbennie – az ottaniak is olyanok, mint bárhol másutt az emberek. Hogy működik a kisszerűség, az idegengyűlölet, a „komputerizált cári bürokrácia”, bizony még az orosz maffia is. Mert az orosz zsidó sem tud más lenni Izraelben, mint orosz. Ahogy a magyar sem tud más, csak magyar.

És hogy az embereknek elegük van a politikából és a háborúból („..már a Moszad is fárad…”), s hogy az ott élők nagytöbbsége rühelli az ortodox rabbik mindenbe való beleszólását, s magukat az ortodoxokat is (akik gyakran képmutatók). Hogy nem hord mindenki pajeszt, sőt: az izraeliek nagy része nevetségesnek tartja a haszidok pajeszát és kaftánját, s nagyon-nagyon sokan vágynak megbékélni az arabokkal. És ugyanúgy nem tudnak mit kezdeni a saját szélsőségeseikkel, mint bárhol másutt a világon.

A szerző bejárja Izraelt, megismeri a fényeket és az árnyakat, s vissza-visszatérő gondolata: a zsidóság legnagyobb problémája: ők lettek a kiválasztott nép – közben pedig nem vágynak semmi másra, minthogy olyanok legyenek, mint bármely másik nép.

A napló szükségszerűen félbeszakad, a szerző hazatér („hisz magyarul beszélek és értek a legjobban, magyar a kultúrám és az ízlésem… halottaim magyar földben pihennek”), így a könyv második fele elmélkedés a zsidóság lényegről, gondolkodásról, Istenről, a kiválasztottságról, na meg persze az antiszemitizmusról.

Mivel mindez szabad gondolatok jegyzéke inkább, nem is nagyon lehet összességében elmezni őket. Inkább pár dolgot had emeljek ki közülük:

1. A kiválasztottság és a zsidóság „bűne”: mire választattak ki a zsidók? Az egyistenhit megőrzésére, és terjesztésére a világ népei között. Mi lett belőle? Az istenhit megtartása és a népvallás definiálása: zsidónak születni kell. Ez az elitizmus a zsidóság „bűne”, ami rengeteg belső konfliktussal jár (már annak, aki zsidónak érzi-vallja magát), amit ezért sokan közülük (nem ismerős valahonnan?) gőggel és nagyképűséggel kompenzálnak. (Akárcsak a korai keresztények, de nekik volt egy Szent Páljuk, akivel sikerült még időben váltani). A szerző úgy érzi: a zsidóság soha sem fogja tudni feldolgozni, hogy lényegében becsapta Istent. Még úgy sem, ha szinte szóról szóra betartja a Törvényt.

2. Az antiszemitizmusról: ennek sok összetevőjét sorolja és indokolja, de egy dolog megragadott, amit nagyon igaznak érzek: a kvalifikációs irigység. Hogy sokan kárhoztatják: „rengeteg” a zsidó a művészek, írók, tudósok, egyéb szakemberek között, és „főleg” a média környékén (nem csak nálunk hangzik ám ez el!) Talán mert „a magas fokú kvalifikáció gyűlöletet kelt. Ennek oka, hogy… a műveltség, kultúra egy folyamat. Nem szerezhető meg egyetlen élet során. Erre talán csak a zsenik képesek. Bele kell születni egy olyan családba, ahol már a nagypapa is olvasott, a mama-papa is tudott nyelveket, ahol könyvtár volt, utaztak, érdekelte őket a történelem, a művészet, általában a világ. Egy generáció ezt nem hozhatja be.” És tényleg ez (is) lehet az, ami gyűlöletet kelt. Szellemi irigységet. Hiszen aki okos, művelt, az könynyebben is érvényesül, könnyebben teremt kapcsolatot, találja fel magát. Más okok már nem is érdekesek – sőt: feleslegesek. (Itt most hagyjuk, hogy mindennek - a zsidóság esetében - történelmi-társadalmi okai is voltak, s hogy az antiszemiták nem tudják, vagy nem hiszik: léteznek nem kvalifikált és szegény zsidók is. Sőt: ők vannak többségben!)

Nagyon elgondolkodtató!

3. Isten „privilegizálása”: a szerző szerint két ember okozott komoly kárt az emberiségnek: a Mózes nevű próféta és a Jézus nevű idealista rabbi. Mert elvették tőlünk az isteneket, s helyükbe egyetlen, mindenható, mindent látó istent állítottak. Aki elől nincs hova menekülni, aki miatt mázsás súlyként nehezedik ránk minden apró bűnünk súlya. Így az ember elvesztette a felszabadult életörömöt, s állandó páni rettegésben él. Érdekes gondolat, megérne egy hoszszabb elmélkedést, ezért itt most csak annyit fűznék hozzá: talán nem is baj. Az egyetlen Istenhez igazodás nagyobb felelősséggel jár, több odafigyelésre, komolyan átgondolt döntésekre kényszerítheti az embert . Talán ez a felnőttségünk záloga. Persze csak annak, aki élni is akar vele. Hisz végül is mindannyiunk számára adott a szabad akarat és a választás lehetősége - s e mellett még élvezhetjük az élet örömeit!

Visszatérve a kiindulóponthoz: a könyv felszínes, de mély értelmű is. Sok mindent megtudhatunk a zsidóságról, a zsidó vallásról, magáról Izraelről – de nem tudhatunk meg mindent. Mivel nincsenek egyértelmű válaszok, csupán sokféle válasz van. Talán ez is lehet a könyv egyik üzenete.

És a zsidóságról tényleg csak egyetlen dolgot tudok ezek után én is elmondani: ma már tényleg majdnem olyanok vagytok, mint bármelyik másik nép. És, hogy teljesen olyanok legyetek, azt üzenem, ami a Ne szórakozz Zohannal-ban is elhangzik:

„Higgyél Mamelének, kiszfiam. Kéteszer éve tart már a háború. Cak megunják ész abbahagyják egyszer!”

Szűz? Szent? Mártír? Boszorkány? – Avagy: ismerd meg önmagad!

Paulo Coelho: A portobellói boszorkány. Athenaeum, 2007.

Azt mondják, a brazil Coelho napjaink egyik legismertebb írója, akinek könyvei több tucat országban megjelentek, akit nyelvek százaira fordítottak le – és én eddig nem olvastam tőle semmit. Nem tudom miért. Talán nem ragadtak meg a címek, nem tetszett a borító, nem tetszett a kicsit agresszív reklámkampány, ami első könyveit (nálunk!) beharangozta. Nem tudom.

A portobellói boszorkányt csak véletlenül vette meg a feleségem, mondván: annyira dicsérik ezt a Cohellót! Aztán porosodott egy darabig a polcon…

Nem tudom, ez-e a legjobb regénye, ő maga mennyire érzi fontosnak, vagy szívéhez közelállónak. Ha megírtság szempontjából nézzük, akkor közepes: nincs leírás, egyszerű párbeszédek, történet gyakorlatilag semmi. És mégis: olyasmit éltem át, amit már régen nem: az átszellemültséget, a görög írók által hirdetett katharzist. Amikor megrezdül teljes belsőd, gyomrod összerándul, és legszívesebben kiáltanád: igen, igen! Ez az! Ezt kellett kimondani! És úgy meg vagy győződve az igazságról, ahogy még soha. Ritkaság ez napjainkban.

Pedig nem is regény. Visszaemlékezések „összevisszasága”, melyek egyetlen történetet mesélnek el több szemszögből: Sherine Khalil „Athénáét”, a portobellói „boszorkányét”. Aki egy erdélyi cigányasszony törvénytelen gyermekeként születik meg, majd egy befolyásos libanoni arab (de keresztény!) házaspár fogad örökbe, s aki misztikus, vagy kevésbé misztikus tapasztalatokon keresztül jön rá, hogy az emberi lét célja a változás, a „merés”, önmagunk és mások pozitív alakítása. Hogy tanítva lehet tanulni, s sokféle úton el lehet jutni a misztikus és kevésbé misztikus igazságokig. Hogy az ember nem puszta anyag, hanem lélek - még azoknak is, akiket teljesen érzéketlenül hagy a spiritualitás. Hogy fejlődésünk alapja a tanulás, a másik elfogadása, a szeretet. Ami csak úgy „van”. Hogy nincs veszedelmesebb dolog, mint csökönyösen, önmagunkat tönkretéve ragaszkodni a hagyományokhoz (akkor, ha nem jók, vagy az idő túllépett rajtuk), s nincs pusztítóbb, mint az elvakult fanatizmus, legyen az vallási, ideológiai vagy egyéb. („A sok Athénára és Lukásra gondolok, akik elváltak, és most e miatt nem kaphatják meg az eukharisztia szentségét: nekik csak a szenvedő és megfeszített Krisztus képe jut, és az Ő szavai – melyek nem mindig állnak összhangban a Vatikán törvényeivel… Úgy képzelem, amikor Athéna távozott a templomból, találkozott Jézussal. Talán zokogva karjaiba vette megát, és arra kérte, magyarázza meg neki, miért kell kívül rekednie egy darab papírlap miatt, aminek spirituális síkon a legcsekélyebb jelentősége sincs… És Jézus talán ránézett, és így felelt:
- Nézz csak reám, leányom, én is kívül állok. Már nagyon régóta nem engednek be oda.”)

Hogy az embernek meg kell ismernie, és elfogadnia önmagát, s megvalósítani, még akkor is, ha a környezet rosszallását, vagy ellenállását váltja ki. Mert “… a változások csak akkor következnek be, amikor valami olyat teszünk, ami abszolút nem illik bele az általunk megszokott világba”.

Félreértés ne essék: Coelho könyve nem vallás- és egyházellenes! Épp ellenkezőleg: azt bizonygatja, hogy az emberek összefogva törhetnek a jóra, hogy mindenkiben ott van az isteni szikra, s az a célunk, hogy ezt másokkal is felfedeztethessük. Hogy a mester tanítványától tanulva válhat mesterré, hogy észre kell vennünk és támogatnunk a tehetséget, még akkor is, ha a másik ember egyáltalán nem szimpatikus. Hogy a jó szó, a meghallgatás a legfontosabb. Hogy nem számít, ki honnan jön. (Nem véletlenül indít egy Lukács evangéliumából származó idézettel: „Senki sem gyújt lámpát azért, hogy elrejtse, vagy véka alá tegye, hanem a tartóra, hogy akik bemennek, lássák a világosságot.” Lk.11,33)

És bármily elcsépelten hangzik is: mindennek alapja a szeretet. Ezt hirdette a názáreti ács, ezt a zsidó esszénusok, ezt az aszkéta hindu herceg, ezt az iszlám szufi bölcsei. Hogy miért van, honnan – felesleges az okokat keresnünk. „A szeretet nem szokás, elkötelezettség vagy hála. A szeret nem az, amit a romantikus dalok mondanak róla. A szeretet van.”

És itt, most, a gyűlölet világában, amiben élünk, nem lehet ennél fontosabb gondolat. Akkor, amikor tömegek hiszik azt, hogy az egy ütemre csattogó bakancsok dübörgése minden problémát megold; hogy egy, a világon szanaszét szórt, különböző hagyományú és nyelvű nép minden tagja tenyerét dörzsölgetve, kollektíve készül a világ leigázására (kezdve az egyszerű szatócstól a nagyvállalatok vezetőjéig). Hogy mert valakinek más a bőrszíne, a hagyománya, kultúrája, az mind parazita, élősködő, ellenség. Hogy féligazságokat és csúsztatásokat lehet igazságnak kikiáltani. Hogy a nemzethez csak az sorolható, aki egy, kizárólagos ideológiát követ, s aki kétkedik, netalántán kérdéseket tesz fel, vagy mer máshogy gondolkodni, az hazaáruló, idegen érdekek kiszolgálója, kirekesztendő. Hogy akik a szószékekről a szeretet hirdetik, onnan lejőve már szemforgatva gyűlölködnek.

A szeret van. Mindegy, hogy miért.

„Egyszer mertem megkérdezni tőle: Miért szeretsz te engem?
Azt felelte: Fogalmam sincs, de egyáltalán nem is érdekel.”

Nem tudom, Coelho könyvei hasonlóan magvasak-e, vagy ugyanígy üzennek mindenkinek. De nem is érdekel. Már ezért az egyért érdemes volt írnia.

A szeretet van.

Isten a csillagok között (Babylon 5 - Elveszett mesék)

Úgy hiszem, mikor elhagyunk egy helyet, egy része velünk tart, és egy részünk vele marad. Bárhová is mész az állomáson, amikor csendes, csak hallgasd. Idővel hallani fogod minden beszélgetésünk visszhangját, minden gondolatét és szóét, amit váltottunk. Távozásunk után még sokáig él tovább a hangunk ezek között a falak között.

Sokan mondták, hogy a sci-fi sorozatok közül a BSG-nek azért volt akkora sikere, mert a sci-fis-technós háttér mellett valóban elképzelhető világokat ábrázolt, örök emberi konfliktusokat, fejlődő, szerethető-gyűlölhető karaktereket (akikkel lehet azonosulni!), s olyan filozófiai problémákat, amelyekkel mindenki foglalkozik egyszer-többször az életében.

Nos az igazság az, hogy mindennek volt már előzménye! 1993-1998 között futott J. Michael Straczynski író, producer, rendező űrsagája, a Babylon 5, amely alapjaiban rengette meg a tévés filmipart, mégis mifelénk nem nagyon jutott el a hullámverése (egy pár tíz fős rajongótáboron kívül nem nagyon tudnak róla – ahogy a netet elnézem). Pedig sok olyasmivel büszkélkedhet, amivel előtte senki más: először alkalmaztak a trükkök esetében teljes egészében digitális technikát, a sorozatot egyből 16:9 képarányban rögzítették, s amiért a BSG-t is istenítik: 5 évadot megért sugárzása alatt egyetlen, összefüggő történetet mesélt el, mégis bármikor be lehetett kapcsolódni.

A sztori egy Babylon 5 nevű földi űrállomáson játszódik a 2200-as években, mely olyan semleges terület, ahol a világegyetem egymással marakodó lényei ideiglenesen békét köthetnek, elsimíthatják konfliktusaikat. A történet erénye, hogy az ábrázolt fajok kultúrája, nyelve, társadalma, lakóhelye a legapróbb részletekig ki van dolgozva, s emellett a legtöbb népszerű erkölcsi-filozófiai kérdést is felveti, világítja meg különböző oldalakról (emberek és idegenek oldaláról)

S miért mondom el mindezt?

Nos, a napokban „kezembe akadt” a történet legutolsó fejezete, melyet 2007-ben, jóval a tévésugárzás befejezése után forgattak le. Babylon 5 – Elveszett mesék...

Két, lazán kapcsolódó történettel foglalkozik, de mindkettő a legalapvetőbb kérdések egyikét veti fel: Isten léte, Pokol és Menny, illetve a végzet kérdése. Hol lehet Isten, miután az ember a csillagok közé kilépve nem találta; s ha beleláthatok a jövőbe, lehetséges-e befolyásolnom a múltból?

Bár a két probléma látszólag külön életet él, a történet végén mégis csak összekapcsolódik

A kiinduló helyzet a következő: A Babylon 5 parancsnoka, Elizabeth Lockely (Tracy Scoggins) a megszálltság jeleit véli felfedezni egyik beosztottját, s nagy nehézségek árán sikerül valahonnan szereznie egy papot, Cassidy atyát (Alan Scarfe), hogy végezze el az ördögűzést – ha egyáltalán tényleg megszállt lélekről van szó. A pap azonban, akárcsak a parancsnok, meglehetősen szkeptikus: A hanyatlás a hitben és az egyházak befolyásában, kiszámítható volt mióta az emberek behatoltak a mennybe és nem találtak ott angyalokat sem örök kórust, de még csak egy bűnös arkangyal sem maradt hátra az általános kiürítéskor. Csak a végtelen űr... Kétszáz éve jár az emberiség a csillagok között tűz és vas lábakon, naponta találkozva mélyebb csodákkal, mint az égő tüskebokor...

Elsőre valóban nevetségesnek tűnik az ördögűzés a high-tech világban, de ahogy halad előre a történet, úgy lesz egyre elfogadhatóbb, úgy válaszolja meg a kétkedő pap és a hitetlen parancsnok kérdéseit. Frappánsan, egyértelműen (és anélkül, hogy lelőném a poént!): ha a csillagokban nincs a Mennyország, akkor mégis hol van? És hol van a Pokol?

Az ember látta az Istenét a csillagokban, de csak a csöndet találta. De ha a sötétség keze megtalálható, az nem foglalja magába az ellenkezőjét is? A pokol létezésének a bizonyítéka egyben a mennyország létezésének a bizonyítéka is...

A második történet kevésbé misztikus, bár megjelenik benne egy misztikus figura: Galen, a technomágus (Peter Woodward). Sheridan elnök (Bruce Boxleitner), aki korábban a Babylon 5 parancsnoka is volt, is Lockley ezredeshez igyekszik, amikor a Centauri Köztársaság ifjú hercege száll hajójára. A technomágus figyelmezteti az elnököt, hogy a herceg hamarosan trónra kerül (most ne firtassuk, hogy állhat egy köztársaság élén császár – talán párhuzam a principátus korabeli Római Birodalommal, mely a császári uralom ellenére is Köztársaságnak nevezte magát), s akkor, bosszúból (apját a földiek támogatásával űzték el) elpusztítja az embereket, s vele a Földet. Feltéve, ha az úton nem történik vele valami.

A történet Sheridan vívódásáról szól: a jövő ismeretében valóban el kell-e követnie egy rettenetes tettet, hogy megmentse az emberiséget? Az ördögűzés alatt az ördög csupán két alternatívát javasol: kiűzés vagy nem; az utazás alatt Galen szintén két lehetőséget vázol fel: megölni-e a herceget, vagy nem. Látszólag mindkét megoldás zsákutca, a lélek elvesztésével, vagy az örök lelkiismeret furdalással jár: Mi van, ha nem ezt kellett volna tenni? Mi van, ha kiderül?

Végül mindkét esetben az egyedül lehetséges, harmadik alternatíva győzedelmeskedik: az ördög meghátrál, a herceg életben marad, s talán valóban nem pusztítja el Földet.

Ebben a média által lebutított, a pesszimizmust sugalló, válságos világban üdítő módon optimista történet az Elveszett mesék, azt bizonyítja: nem biztos, hogy csak a „tudás birtokosai” által nyújtott lehetőségek léteznek. Az embernek magának kell döntéseket hoznia, önmagában, önmagától kell megtalálnia a helyes megoldást.

Gáza-Palesztína-Izrael

Mielőtt a napi sajtó és egyéb média hetek óta egyik vezető hírét górcső alá vennénk, tisztázni kell néhány dolgot. A történész feladata mindenek előtt az objektivitás. A tényeket kell elemeznie, s ebben nem játszhatnak szerepet érzelmi tényezők, még akkor sem, ha a végeredmény számára nem mindig tetszetős. Ezt azért mondom, mert az alább vázolt konfliktus elemzéseiben mindig az érzelmi aspektus előtérbe kerülését látom, s sok történész, elemző gyakori hibája, hogy a forrásokat elméletének megfelelően válogatja ki, szemérmesen hallgatva az esetleg azt cáfolókról (Lásd a Bellum Atlantisban James Connors megjegyzését!)

Tehát a legelső kérdés, ami sokakban felmerül: a palesztin-izraeli viszályban kinek van igaza? Gyorsan és határozottan kell leszögeznünk: mindkettőjüknek és egyiküknek sem! Hogy egy másik frappáns gondolattal bővítsem ki: a kérdés valójában arról szól, hogyan lehet megosztozni olyasmin, amin nem lehet megosztozni. Az adott térséghez ugyanis három kultúrkör is kötődik: a zsidóság, az iszlám világ és a kereszténység, s mindegyik nagyjából egyforma jogigénnyel (És csak örülhetünk, hogy a kereszténység nem alkot a zsidósághoz és az arabokhoz hasonló nemzetet, mert akkor még cifrább lenne a helyzet!).

Az események megértéséhez viszont vissza kell térnünk a gyökerekhez.

A még alapszintű történelmi ismeretekkel rendelkező egyszerű embertársunk is nagyjából tudja, hogy a Közel-Kelet vitatott részén igen sokáig a zsidóság élt, nagyjából a Kr.u. 2. sz. közepéig. Tarka, különböző vallási frakciókra szakadozott népcsoport volt, melyet a kiválasztottság-tudaton kívül egyetlen dolog kötött csak igazán össze: a rómaiak iránt érzett gyűlölet. A hódítók ugyanis, Kr.u. 70-ben, sikertelen felkelésük leverése után lerombolták egyetlen szentélyüket, a Templomot. A parázs a 130-as években lobbant lángra, Simon Bar-Khoba vezetésével, s az újabb felkelés leverése után Hardianus császár száműzte Palesztinából a zsidókat, még az Aelia Capitolina névre keresztelt Jeruzsálembe sem léphettek be többet. Ekkor kezdődött a diaszpóra kora.

Emellett még egy fontos dolgot kell tudni: a jeruzsálemi szentély lerombolása nem csupán egy templom lerombolását jelentette, hanem a Templomét. Az egyetlen helyét, ahol áldozatot mutattak be Istennek. Azt szokták mondani, ekkortól vált izrael népe áldozat-bemutató népből imádkozó néppé. (A zsinagóga ugyanis nem templom!). Hogy ez mekkora csapás, csak az foghatja fel, aki tudja, hogy az ókori népek számára (így a zsidóság számára is) áldozat nélkül elképzelhetetlen volt a kapcsolat az isten(ek)el. Ennek a katasztrófának az emléke volt az, amely a vallási összetartozáson kívül még megerősítette a zsidóság egységét, habár a régi őshaza emléke egyre inkább elhalványult.

Palesztínába ezek után szír-arameus és arab népek költöztek, jelentős részük kereszténnyé vált, a zsidóság viszont csak Haifa környékén maradt meg kis számban, mintegy utolsó hírmondónak.

A 600-as évek közepétől a térség végleg elarabosodott és iszlám hitre tért, amin sem a több mint kétszáz évig tartó keresztes uralom, sem az ötszáz évig tartó török uralom nem tudott változtatni. Palesztína viszont az iszlám számára is szent hely lett, hisz felfogásuk szerint a lerombolt Templom hegyéről emelkedett Mohamed az égbe, s ezért ide építették a Sziklamecsetet és az Al-Aklsza mecsetet. Gyakorlatilag a 20. század elejéig sem a zsidóknak, sem a keresztényeknek nem fordult meg a fejében Palesztína „visszaszerzése”.

1890-ben, a Bázelben megtartott – a zsidóság jó része által egyébként nem igazán támogatott! – cionista kongresszuson fogalmazódott meg először az a gondolat, hogy a zsidóság egyetlen nemzetet alkot, s ennek a nemzetnek Palesztina kell, hogy legyen a hazája. Az elvet azonban nem nagyon követte gyakorlati lépés, s a századelőn csupán pár ezer telepes költözött ki Palesztinába – földet vásárolva a török kormánytól -, ahol viszonylagos nyugalomban éltek az arab lakossággal. A kivándorlás azért nem vált népszerűvé, mivel az európai zsidóság (leszámítva a kelet-európai ortodoxokat) az évszázadok alatt teljes egészében asszimilálódott a többségi társadalomhoz, és általában elsődlegesen német, francia, angol, magyar nemzetiségűnek tartotta magát, s hazájában kívánt boldogulni.

A II. világháború azonban mindent „felborított”, s ez után döntöttek úgy a nagyhatalmak, hogy engedélyezik egy zsidó állam létrehozását Palesztina területén. Egyrészt, hogy „kárpótolják” őket a háború alatti szenvedésekért, másrészt talán azon ki nem mondott célból is, hogy a továbbra is meglévő antiszemitizmus vitorlájából kifogják a szelet. Hatalmas népvándorlás indult meg, durván egy-másfél millió ember, bár ezek jelentős része nem Európából haladt az Ígéret Földje felé! Legalább háromszázezer volt az észak-afrikai, un. szefárd zsidó (őket Spanyolországból üldözték el a helyi arabokkal együtt az 1500-as évek elején – azonnal csődbe döntve a spanyol gazdaságot), illetve ugyanennyien érkeztek a közel-keleti diaszpórákból is.

A rengeteg jövevény azonnal kiélezte a palesztinai arabokkal az ellentéteket, ezért döntött úgy az ENSZ 1947-ben, hogy a területet megosztja egy zsidó, és egy arab államra, Jeruzsálem városát pedig nemzetközi ellenőrzés alá helyezi. A döntést egyik fél sem fogadta el: 1948-ban kikiáltották Izrael államot, megkezdődtek az arab-izraeli háborúk, és több mint kétmillió palesztin kényszerült elhagyni otthonát. A zsidókhoz hasonlóan most ők váltak hazátlan néppé, s játékszerré a helyi hatalmak különböző machinációiban. A nagyhatalmak persze megegyezést sürgettek, hisz egy nagyhatalom ritkán vallja be, ha esetleg nem eléggé átgondoltan döntött... Izrael közben jelentősen kiterjesztette hatalmát, s megindultak a betelepítések a megszállt területekre (általában fundamentalista, arabgyűlölő ultraortodoxokkal, akiktől a világias, szekularizált Izrael állam is szeretett volna szabadulni), s a palesztin szervezetek is egyre jobban radikalizálódtak. Mindkét oldalon egymást követték a merényletek, melyek végül az 1994-es „első Intifádában” csúcsosodtak ki...

Itt jön a képbe a vallási momentum: mind a zsidó, mind az iszlám vallás (a kereszténységhez hasonlóan!) a kizárólagosság vallása (végül is egy tőről fakadnak). Más vallást nem fogadnak el igaznak, más vallás valamilyen szinten ellenség, ahogy az azt valló is ellenség. Ez a fajta radikalizmus napjainkban azért jelentkezik szinte csak a zsidóságban és az iszlámban, mert mögöttük áll egyfajta „nemzeti” háttér is. (De jó, ha tudjuk: a középkorban a keresztények is egy „nemzetet” alkottak, s a keresztes háborúk idején a fent említett csoportokhoz hasonló elszántsággal és fanatizmussal irtották a muszlimokat és a zsidókat – elég elolvasni a Jeruzsálem bevételéről szóló krónikákat. A kereszténység is csak azért „szelídült” meg, mert a középkor bomlásával és a reformációval darabokra tört a keresztény „nemzet” is!)

Az 1960-as évektől, mikor Jasszer Arafat került a palesztinok élére, indult csak meg a törekvés egyfajta megegyezés irányába. Ez vezetett végül is ahhoz, hogy 2001-ben, nagyjából az 1947-es döntéshez hasonlóan megosztották a területet, létrejöhetett végre a Palesztin Állam. (Palesztin Hatóság néven)

Arafat halála (2004) után pártjának, a Fatah-nak kihívója támadt a szélsőséges iszlám fundamentalista (egyébként Irán és Szíria által támogatott!) Hamász személyében. A Hamász csak erőszakos megoldásokat ismert, s ellenségeskedésük oda vezetett, hogy a palesztinok között kitört a polgárháború. A Fatah végül a Jordán nyugati partját tudta megtartani (más néven Ciszjordánia), a Hamász pedig a gázai övezetet, ahol a jelenlegi konfliktus eszkalálódott. (Kicsit cifrázza a helyzetet, hogy a Hamász, bár szinte mindenkit és mindent felrobbantana, korházakat és segélyállomásokat is működtet Gázában, tehát paradox módon humanitárius tevékenységet is végez!)

A Hamász elsődleges célja Izrael állam eltörlése, és azon palesztinoké is, akik a szélsőséges, siíta alapokon álló (az iránihoz hasonló) iszlám állam kiépítésének útjába állnak. Ezért vált igen jelentőssé, az amúgy jelentéktelen, mindössze 18 kilométer hosszú, és átlag 6 kilométer széles gázai övezet. A Hamász, kihasználva az Egyesült Államok (Izrael elsőszámú szövetségese és támogatója) elnökválasztások miatti passzivitását, 2008 karácsonyakor, a zsidó Hanuka ünnepén rakétatámadást indított Izraeli célpontok ellen. Izraelben közben hamarosan választások lesznek, s mindkét politikai tömörülés (a jobboldali Likud és a baloldali Munkapárt) ígéretet tett a támadások és a Hamasz megszüntetésére. (Ami az állandó rakétatámadásoktól fenyegetett izraeli lakosság egyöntetű kívánsága!) A háború tehát nem volt szükségszerű, de a politika közbeszólt. És nem számított az, hogy mindkét oldalon feleslegesen haltak meg a civilek ezrei is...

Szóval senkinek sincs igaza, hiszen, ha elfogadjuk a történelmi jogra való hivatkozásokat, akkor mindkét fél egyformán igényt tarthat a kérdéses területekre (és megint csak nem beszéltünk a keresztény igényekről!). Ezért nincsenek pozitív és negatív hősök, néhány elborult agyú fanatikus van mindkét oldalon, akiknek céljaik elérésében semmi sem számít.

Pedig megegyezni kell, muszáj. Még ha az is az ára, hogy törekvéseikből fel kell adni valamit, hogy kölcsönösen kell ellenőrizniük egymást, valamilyen szinten tolerálni a másik „hülyeségeit”. Mint ahogy a négy nagy keresztény felekezet által közösen működtetett Szent Sír Templomának kulcsait is évszázadok óta ugyanaz a muzulmán család őrzi.

Ha ez a béke ára...

(Csak most olvasom, hogy Izrael egyoldalú tűzszünetet léptetett életbe, amit úgy-ahogy a Hamász is betart. Meglátjuk, mi lesz!)